Tolnai Népújság, 1997. május (8. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-31 / 125. szám
12. oldal Hétvégi Magazin 1997. május 31., szombat Idomítani nem, de nevelni lehet a macskát Azok akik nem szeretik, azt vetik a macska szemére, hogy haszontalan jószág, mert nem végez munkát (ellentétben a munkakutyákkal például), nem idomítható semmiféle cirkuszi trükkre, ezért azt állítják, hogy a macska csak önös érdekeit kergeti, mármint az egerek mellett. Való igaz, hogy városi környezetben, legalábbis remélhetően, kevés egér lakozik, s így a macska nem tudja feketén-fe- héren bizonyítani, hogy bizony ő a leghasznosabb háziállataink egyike. Falun e képességét ma sem vonják kétségbe, s minden porta körül található néhány ci- cus, amelyeket a ház gazdái igen nagy becsben tartanak. Ez utóbbiak persze más életmódot élnek, mint a városi kedvencek, amelyek elsődleges feladata, hogy gazdáiknak örömet okozzanak. S teszik ezt bőségesen, hiszen tudományos vizsgálatok bizonyították, hogy a macska a családban fontos békítő, nyugtató hatással búr. De vajon nevelhető-e a macska? Idomításról persze szó sem eshet, már ezért sem, mert e kifejezés az állatvédők által üldöztetett módszerre utal, amelyben az állat szenvedés árán tanulja meg a tőle elvárt mutatványt. A válasz határozott igen és határozott nem. Az utóbbi a cirkuszi mutatványokra értendő. Nem véleüen ugyanis, hogy a macska soha sem vált a cirkuszporond sztárjává, mert egyszerűen nem hajlandó az általa értelmetlennek nyilvánított feladatok végrehajtására. S, amit megtanul, azt is akkor hajlandó bemutatni, amikor éppen arra szottyan kedve. Ha ez eddig nem hangzik túl bátontónak, gyorsan leszögezzük, nincs ok a csüggedésre. A tanulás folyamata igen érdekfeszítő és tanulságos a gazda számára is, s már csak ezért is megéri. Első szabály, hogy csak olyan produkciót várjunk a macskától, amely része természetes viselkedésének, s képességeire alapul. Második szabály: a gyakorlásra időt kell szánni, s nem szabad erőltetni, ha a macska érdeklődése lankadni kezd. Ugyanis e tiszteletreméltó állat egyik legőijítőbb tulajdonsága, hogy éppen azt akarja csinálni, amit elvárnak tőle. A gyakorlásnak azt a látszatot kell keltenie, hogy mi halálosan unjuk az egészet, s csak a macska kedvéért folytatjuk. Nem könnyű, de lehetséges. A harmadik szabály: a jól végrehajtott feladat egyértelmű jutalmazásával kell megingat- hatatlanná tenni a macska előtt, hogy munkájának gyümölcse lészen. A jutalom sokféle lehet, a simogatásról és az áradóan dicsérő szavaktól a cicmicek gyönyörűségére készült gyári jutalomfalatokig terjedhet. A macskát kevéssé ismerőknek sejtésük sincs arról, hogy a macska éppen olyan bravúrosan képes apportírozni, mint a kutya. Az apportírozás lényege, ugyebár, hogy az állat valamely tárgyat megfogjon és a gazdájához vigyen. A macska persze ezt csak akkor teszi, ,ha rájön, hogy ehhez érdeke fűződik. Miképp érhető ez el? Ha sikerül kihasználnunk játékos kedvét, hamar felfogja, hogy a tárgy akkor mozog, ha a gazdi kezébe kerül. Ha ezt a felismerést még jutalomfalattal is megerősítjük, az eredmény nem marad el. Az eldobott tárgy persze akkora legyen, hogy a macska kényelmesen a szájába vehesse. A másik trükk, amit köny- nyen elsajátít a házi kedvenc a karikán való átugrás. Ehhez álljunk összezárt lábbal, s ültessük magunk elé a cicust. Majd ujjainkat összefonva végezzünk törzshajlítást, karunkkal mintegy karikát állítva a macska elé. (A gyakorlás felér egy tévé tornával!) Ezután lábszárunkkal ösztönözzük a macskát az előrehaladásra: előbb-utóbb átlépi majd a kezünket. Az összefont kéz egyre magasabbra emelésével végül elérhetjük, hogy a macska átugorja a karunkból készült karikát. Ha ezt már megtanulta, könnyen átválthatunk az igazi karikára, hogy szkeptikus ismerőseinket a mutatvánnyal elkápráztassuk. A lakásban tartott becses növényekről úgy lehet a macskafűre szoktatni kis kedvencünket, hogy vízipisztollyal fültövön lőjük, abban a pillanatban, ha fogacskáit féltett növényünk levelébe mélyeszti. Ebben az a trükk, hogy nem a gazditól kapja a büntetést, hanem isteni csapásként éli meg. Ugyanis a tanításban az a lényeg, hogy a macska ne éljen át semmiféle kedvezőtlen tapasztalatot úgy, hogy annak kiváltó okát a gazdájában lássa. Mert akkor a gazdi - aki eddig sem volt ura, s parancsolója, legfeljebb jó barátja - ellenséggé válik a szemében, ellenségnek pedig a macska soha nem fogad szót. Az isiben minden megtörténhet Megfejtésként beküldendő a vicc poénja a Tolnai Népújság szerkesztőségének címére: 7100. Szekszárd, Liszt Ferenc tér 3. Pf: 71. A borítékra, levelezőlapra, kérjük, írják rá: Rejtvény! Beküldési határidő: június 13. A május 11-i rejtvény helyes megfejtése a következő: „Szívesen ennék rákot, de félek tőle! ” A helyes megfejtést beküldők közül könyvet nyertek: Csimma Ferencné 7100. Szekszárd, Dr. Hiding u. 5., Kovács Lajos 7030. Paks, Barátság u. 9/7., Müller József 7163. Mőcsény, Béke u. 8., Magyari Györgyné 7143. Őcsény, Széchenyi u. 23., Köteles Edit 7191. Hogy ész, Dózsa Gy. u. 30. Stanley Steel: Csillagok (h)borúja (6.) Lüké repülni szeretne- ’’Bádogember, gyere haza Bádogember...” Mígnem egy útelágazáshoz érkeztek. A Gyökkettes halkan füty- tyentett, majd egy apró csövet engedett ki az alulsó pléhleme- zéből. Belsejéből morajlás hallatszott, azután csobogás következett.- Hányszor mondjam Kuka, hogy ne az út közepén centri- fugázz! Azt is elmondtam már néhányszor, hogy ott, ahol éred, ne engedd le a mosóvizet! Kuka ügyet sem vetett rá.- Figyelsz te rám egyáltalán? - kapta fel a vizet a Bádogember. Mégiscsak felháborító hogy... Sosem derült ki, mit akart mondani, mert ekkor váratlan dolog történt. - Micsoda hőség van! - suttogta Kuka ógörög tájszólással. - Micsoda rohadt meleg! - ismételte az apró robot, miközben egy csontszáraz mosókesztyűt dugott ki az egyik fedőlemeze alól. A Bádogember szava elakadt, a meglepetéstől kiakadtak az áramkörei. Vadul szikrázott a nyaka tájéka, és a szemét helyettesítő külső kamerák elsötétültek. -Kuka - hebegte döbbenten. - Te tudsz beszélni? Ez... ez... egyszerűen nem találok szavakat! Fantasztikus! - A Bádogember hitetlenkedve nézte a barátját. - De hiszen eddig egy szót sem beszéltél. - Mégis mi történt veled?- Mindig is tudtam beszélni, de a szerepem és az állásom nem tette lehetővé, hogy kibontakoztathassam ebbéli géniuszomat. A Bádogember lába ismét a földbe gyökerezett.- Mii?- Jól hallottad, te pojáca! Soha nem hagytad, hogy érvényesüljek melletted. Állandóan csak arra voltam kényszerítve, hogy akár egy riasztó, ostoba hangokat kiadva, állandóan csak csipogjak. De ennek vége!- De, hogy... Miért mondod ezt?...- Látod ott fenn a hegytetőn azt a kis házat?- Látom.- Hallod a közeli patak vizének lágy csobogását?- Hallom.- És látod az égen azt a sok habkönnyű bárányfelhőt, melyek fátyolfodraiból könnyű palástot fúj a szél a két ragyogó nap köré?- Aha...- Na, kérlek szépen Bádogember, ha állandóan csak hülyeségekkel foglalkozol, és összevissza nézegetsz meg hallgatózol, akkor előbb utóbb bele fogsz esni egy gödörbe, így is történt, mert a Bádogember beleesett egy lyukba. A Bádogemberen szörnyű dézsa vúú érzés vett erőt. Hát ezért volt ismerős ez a hely. A fények, az árnyékok, az illatok, a lágy nyári szellő, amely milliónyi apró buckát épít a sivatag homokjából. Igen... Mintha már meg is történt volna. Ott ült a lyuk mélyén, képtelen volt kimászni. Ráadásul szépen festett, garázsban tartott karosszériájának burkolata is megkarcolódott, sőt egy helyen be is horpadt.- De hát miért? - kérdezte kétségbeesetten a Bádogember. - Miért árulsz el engem? Miért adod fel küldetésünket és vetsz véget ifjúi életemnek. Óh, mond, miért? -Mert elegem van belőled! Állandóan csak zsörtölődsz. A gépagyam megáll tőled. Egyszer és mindenkorra végeztem veled. - Az apró robot elcsörtetett, a Bádogember pedig egyedül maradt a lyukban gondolataival. A két birodalmi légionárius elmélyülten analizálta a kata- pultkabint, illetve ami megmaradt belőle. Órák óta ültek a Tetű homokjában. És semmire sem jutottak. Nem értették, hogyan kerülhetett az aprócska irányító- szerkezet pilóták nélkül ide, a kietlen sivatag szélére, ahol a lakótelepi gyerekek is megrettentek volna. Szótlanul ültek a homokban. Aprócska lapátjaikkal a homokot lapátolták. Alagutat ástak, lyukakat, csatornákat építettek, utakat vájtak. Egyikük eltúrta a homokot, hogy a másik lapátja még mélyebb rétegekbe juthasson. Pergett a homok, a száraz és forró sivatagi szél szemükbe fújta az apró szemcséket. Homokvár épült gondos kezeik nyomán. Dél volt. Negyed egy... Majd fél egy. Lassan telt az idő. A homok pedig csak pergett, pergett. De semmi nem történt. Gondterhelt arcukat elfedte a sisakrostély páncéljának fekete szemfedője.- Meg kell oldanunk a rejtélyt - mondta hirtelen az egyik, akinek fehérebb volt egy színárnyalattal a páncélmellénye.- Ezt várják tőlünk.- Igen - tette hozzá a másik hirtelen.- Megpróbáljuk? - tette fel a kérdés az, amelyik elsőként szólt, ő volt az Első Szóló.- Gondoltam.- Tárgy? - kérdezte a Második Szóló, aki társával együtt tagja volt valami Alapítványnak.- Igen.- Rákérdezhetek?- Igen. - Két robot. Az egyik aprócska, Gyökkettes típus. A másik egy manikűrrobot. Bólogattak. A két sokat próbált katona jelentőségteljesen pillantott egymásra. Lüké Skywalkman, az álmodozó fiatalember éppen kis hikomat homokozóvödrét töltötte fel egy energiatelepről, mert az aprócska szerkezet lemerült. Amióta az eszét tudta, az apukája sógorkomájánál lakott. Jó dolga volt, de sokat kellett dolgozni, Lüké pedig ezt nem szerette. Évek óta el akart menni kalandozni a zűrbe, de nem tudta miért, a háziak egy hétszentségért se’ engedték el az űrakadémiára. Idén se’! Szörnyű! Lüké kedves gyerek volt, de árva. Imádott repülni. Ez volt az oka, hogy idén se mehetett el az Űrakadémiára. Pedig nagyon szeretett volna. Szegény. A többiek pedig a galeriből már mind repültek. Volt aki már ült is többször. Lüké kimondhatatlanul irigyelte őket. Nézte a két szép sárga napot, egész addig, amíg majdnem kiégett a szeme fehéije. Vágyakozott a végtelen űr sötétje felé, ahol nem ilyen nagy a fényesség, ahol csak haloványan pislákolnak a csillagok, tehát ahol nem ilyen fene nagy a fény, hogy az ember szeme majd’ kiég. De hát szegény fiú Lüké volt, ezért nézett a tűző napba. Mert úgy hívták, akár az apját, akit viszont nem szeretett az a szomszéd, akinél most bébi- szitterként dolgozott. Nem volt se apja, se anyja, se szomszédja. Szegény árva fiú volt, de álmodozó. Éülén a walkmanjével gyakran ván- szorgott étlen-szomjan a sivatagban, ahol élő ember sohasem jár. Csak ő. Szerette a kihívást, mert csodálatosan tudott papírrepülőket hajtogatni, meg csákót is. De akkor is csak álmodozott, így nem tudott odafigyelni rendesen azokra a dolgokra, amelyek fontosak az életben. Például a párologtatás, amivel ez a nagyon távoli rokona is foglalkozott. Kitette a sivatagba a vizet, mire a víz, hipp-hopp elpárolgott. Ez nagyon nehéz munka volt, mivel a víz a sivatagban, ahol pokoli meleg volt, irtó gyorsan el tudott párologni. A rokonféléje rengeteg párologtatóval rendelkezett, amit az araboktól vásárolt egy másik bolygóról. Akkora magánsivatagon párologtatott, hogy kimondani is szörnyű. Egymaga nem is győzte a rengeteg párologtatást, hanem Lükét dolgoztatta a homokbirtokon. Meg még pár robotot, de ezek folyton bekrepáltak. Meleg munka volt, az már szent igaz. De Lüké nem szerette a munkát. Valahogy nem vonzódott az ilyesmihez. Néha kölcsönkérte a szállásadója Szupermen-felszerelését, és akkor boldog volt, mert betmenest játszhatott a sivatagban, azt gondolta, hogy repül, és megmenti a világot. Nyaktörő mutatványokra is vállalkozott, szűk kanyonokban rohangált üvöltve, mígnem egyszer egy távírópózna majdnem kettészelte a fejét. Szerencséje volt, de megúszta. A rokonsága erre megtiltotta neki a betmenezést, mivel csúnyán behorpadt a feje. Ráadásul a Szupermen-felszerelés is odalett. A nénikéje aggódott is, hogy az ilyen repedt fejű fiú azután majd nem fog kelleni a lányoknak, hiába nagy a walk- manje. Szegénynek pedig már nem maradt semmi más öröme, mert a barátai elhagyták ezt az istenverte bolygót és azóta vidáman röpködtek galaktikáról galaktikára, akár a madár. Magányos volt. Ifjú szíve kalandra vágyott. Ám a gonosz mostoha nem engedte, hogy elmehessen az Űrakadémiára. Még az idén sem, pedig az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Ilyenkor Lüké mindig indulatba jött, és gyakran tébolyultan rohangálva leolvasztotta a mélyhűtőt, ami ilyen kánikulában nagy szemétség volt a részéről. Lüké, ez a jó kivágású fiatalember, aki az eget bámulta megint, esküdni mert volna, hogy egy űrcsatát lát. Persze az is lehet, hogy káprázott a szeme. Nem is csoda, hiszen annyit nézett már a napba, hogy bekékült a szeme fehérje. Megint ábrándozni kezdett. Milyen jó is lenne, ha igazi űrcsatában szerepelhetne. Lövöldözhetné a gyűlölt Negyedik Birodalom vadászgépeit, lelőhetné a több gyerekes családapákat, sőt felrobbanthatna egy-egy hatalmas csillagrombolót is. Akkor majd másként ejtik a nevét: ő lesz Lüké Sztárwalkman, akiből még JETI is lehet talán. (Folytatása következik) Lapunk olvasói a könyvet 15 %-os kedvezménnyel, posta- költséggel együtt, 450forintért postai utalványon rendelhetik meg az Excalibur Könyvkiadónál, Szeged 6701 Pf: 136).
