Tolnai Népújság, 1997. május (8. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-28 / 122. szám
1997. május 28., szerda ÍGY ÍRUNK Ml 9. oldal Gimnáziumunk „Vak Bottyán - emlékplakett”-jét már évek óta olyan dolgozók kapják meg, akik régóta az iskola érdekeit szolgálják. Az idén Bézi Sándor tanár úr és Nepp Henrikné - Kati néni - vehette át a díjat. Iskolánk harmadik kitüntetettje Szántó Péterné, aki a város önkormányzata által alapított „Gyermekeinkért” díjat kapta meg. Velük beszélgettünk. Vak! tottyár L Gimn lázium - Paks *7 ......1 Akiknek nem változik az életük Szántó Péterné (tanárnő) — Gondolt-e arra a tanárnő, hogy valaha részesül ilyen kitüntetésben? — Nem gondoltam rá. Szerintem ez egy elismerés a pedagógustársaim és a diákok felől. — Milyen érzés volt mikor megtudta, hogy Önt jelölték erre a díjra? — Örültem neki, hiszen ebből látom, hogy az eddigi munkám nem volt hiábavaló. — Mennyiben változtatta meg életét ez a díj? — Nem változtatta meg, mivel ezután is nem csak tanítani fogom a diákjaimat, hanem foglalkozom az iskolán kívüli dolgaikkal is. Ennek eredménye, hogy évek múltán is visszajárnak meglátogatni. — Úgy hallottuk, hogy nem csak hivatalos kitüntetést kapott az idén. — Igen. Végzős osztályomtól kaptam egy bekeretezett ké- pecskét, szép felirattal, de sokkal fontosabb a szeretet amit a gyerekektől kaptam az évek során, hiszen: „Minél több szere- tetet ad az ember, annál többet kap vissza.” Bézi Sándor (tanár) — Számított-e a kitüntetésre? — Egyáltalán nem, váratlanul ért. — Változtatott-e az életén ? — Nem, de nagy megtiszteltetésnek tekintem, mert az van ráírva, hogy az „iskoláért”. — Milyen érzés volt átvenni a díjat? — Nagyon meglepődtem, de boldog voltam, mert úgy érzem, hogy tettem valamit a gyerekekért. Nepp Henrikné, Kati néni: (konyhás néni) — Számított-e a kitüntetésre? — Nem, teljesen váratlanul ért a dolog. — Milyen érzés volt átvenni a díjat? — Nagyon örültem neki, mivel a diákoktól hatalmas tapsot kaptam. — Mennyiben változtatta meg életét ez az elismerés? — Eddig is szerettem idejárni, de most még jobban. Kovács Adrienn és Hingl Márta II. b. Egy módszer, avagy próbáltam leszoktatni őseimet a cigiről 1. A lakásban található cigarettát összegyűjtöttem, papírjából kibontottam, a fazékba szórtam, 2 liter vízzel felforraltam, majd vacsorára feltálaltam. Nem ízlik? Pedig szívből csináltam. 2. A hamutartókat már vacsora előtt véletlenül összetörtem. (Az szerencsét hoz a háznál.” Anyukám! Ugye félted az új szőnyegpadlót!? 3. A terasz ajtajának kilincsét sehol sem találtuk. Már mióta szóltam apa, hogy a csavarja kilazult. Hiába! Úgy nem lehet kimenni cigizni. 4. Az ablakban? De szüleim! Leszómátok a hamut a járókelők fejére? Hát erre tanítottatok engem is? 5. Kértek egy rágót? Hogy leesik a protkótok? Na jó! Feláldozok egy tábla csokit. Hogy meghíztok? Akkor főzök nektek egy jó teát. Addig írjatok alá az ellenőrzőmben a félévi jegyeimet. Hogy nagyon gyengék? Ezen ne csodálkozzatok! En mellettetek egy passzív dohányos vagyok, az agyam nem képes nagyobb kapacitásra. Hogy inkább a szorgalommal van gond? Próbáljuk ki! Ti mától nem dohányoztok, én holnaptól jobb jegyeket hozok haza. Az alku megköttetett. Ők már leszoktak a dohányzásról, de én még szenvedek a tanulástól. Hát érdemes volt? Érdemes. Itthon legalább én győztem! (Fulladok!...Full...F...) _____________Aranyköpések A’la Vak Bottyán_____________ Szul imán szultán az egri vár alatt haragjában megütötte a gutát. Őseink nem éltek haláluk napjáig, mert rendszerint elestek a csatában. Arany János 1817 - 1882-ig született. A nagy települések úgy létesültek, hogy több falu egybekelt. Vak Béla átlátott a szitán és gyanús szemekkel figyelte az ország ellenségeit. A Hunyadi László olyan ballada, amelyben a főhőst feldolgozzák. Amikor Toldi bement a nádasba, megfogadta, hogy addig ki nem jön onnan, amíg azt a bizonyos dolgot el nem végzi. Addig senki ne mondja rám, hogy részeg vagyok, míg elengedett kézzel tudok a földön feküdni. Ne félj attól, hogy elveszted bájaidat, a fiatalság szépségét és életerejét. Légy optimista és emlékezz a régi mondásra: „Soha ne hiányold azt, ami soha nem volt!!!!” Mától felnőttek vagyunk! Elmondta Till József, a Gimnázium idén végzett növendéke május 10-én, a ballagási ünnepségen. Nem tagadhatom, hogy nagyon vártuk a mai napot. Most mégis meghatódva és elfogó- dottan állunk az ünneplők gyűrűjében. Szinte hihetetlen, hogy ma értünk, nekünk szól a dal, bennünket köszönt az ünnepi szó, a friss tavaszi virág, biztatást, elismerést sugall szüléink, pedagógusaink tekintete. Hát igen! Nagy nap ez a mai. Mi mégsem becsüljük túl a jelentőségét. Azt mondják, ettől kezdve felnőttek vagyunk, meg hogy most kezdődik ama nagybetűs élet. Talán igazuk van, valóban a felnőttség küszöbén állunk. A mai nap alkalom arra, hogy végiggondoljuk, kellőképpen felkészültünk-e. Hogy diákéletünk teljes volt, ez kérdés sem lehet. Az osztálykirándulások, diáknapok hangulata nem csak szint hozott hétköznapjainkba, hanem azt is erősítette bennünk, hogy összetartozunk. Mennyit izgultunk egy-egy végigbulizott hétvége után, sikerül-e a dolgozatunk feleletünk, a tetszik-e tanárunknak az értekezésünk, vagy megkapjuk-e matekból a jobb jegyet. 18 évesek vagyunk... Negyedik a, b, c osztályosok... Van személyi igazolványunk, jogosítványunk, vágyaink, terveink a jövendőnkre. Van négy esztendőnyi közös múltunk, vannak közös élményeink, van reményünk, hogy vágyaink elképzeléseink valóra válnak. Mi megtanultuk, hogy a kulturált beszéd és magatartás összefügg egymással, könyv nélkül is idézzük a magyar- és világirodalom legjelesebb alakjainak gondolatait, kiszámoljuk az egyenlőszárú háromszög körülírható körének sugarát, megtanultuk a glükóz összegképletét, s azt, hogy a radioaktív atomok száma mennyi idő alatt csökken a felére, tudjuk, mi a genetikai háttere a muslincák szeme színének, és több nyelven fújjuk, hogy Jó napot. Tisztában vagyunk azzal, hogy tárgyi tudásunkat bővítenünk kell, hogy vannak még nyitott kérdések a tudományban, számunkra is marad felfedezni való a világban. Rájöttünk arra, hogy az emberség, a tisztesség, a tolerancia nélkülözhetetlen az életben. Igaz és örök barátságok szövődtek, sosem felejthető szép diákszerelmek születtek gimnáziumi éveink alatt. Bizonyítanunk kell, hogy megfelelő tárgyi tudást, ismeretet gyűjtöttünk magunkba, bizonyítanunk kell, hogy felkészültek vagyunk az önállóbb életre. Az érettségi, felvételi vizsgán számot adunk ismereteinkről, további életünkben, a főiskolán, az egyetemen, az első munkahelyen, a katonaságnál pedig érettségünkről. 96 negyedikes diák érzéseit, köszönetét, háláját próbálom meg szavakba önteni. Köszönjük diáktársainknak, hogy színesebbé, tartalmasabbá tették diákéletünket. Köszönjük kedves tanárainknak, hogy gyarapították tudásunkat, formálták jellemünket. Köszönjük szüléink biztatását, gondoskodását, szeretetét. Búcsúzunk. Búcsúzunk iskolánktól, nagyszerű tanárainktól, diáktársainktól, a gondtalan gimnazista léttől. Útelágazás Kilöktek a meleg, sötét barlangból. Igen, kilöktek, neked nem volt beleszólásod. Annyira új és felfoghatatlan volt akkor minden, környezeted alakok, színek, hangok és szagok zűrzavaros összességéből állt. Aztán lassan kitisztult a kép, de a folyamatra nem emlékszel. Egyetlen emlékképed sincs ebből az időből. Persze ez így természetes. Szóval mikor már megértetted hol vagy, láttad, hogy egy hosszú egyenes, kikövezett úton mész előre, mely enyhén emelkedik. Az út két oldalán vastag, üvegfal futott, előtted, mögötted is beláthatatlan messzeségben. Kiláttál rajta, de bármilyen erős ütés érhette, nem tört be. Te pedig szabadon szemlélhetted azt, ami kint volt, és ha néhol torzított is, nagyjából reális képet kaptál a téged térben körülvevő, időben melletted elhaladó világról. Csak haladtál előre kíváncsian, s sokat tanultál, minél magasabbra jutottál, ugyanis annál többet láthattál a világból, s annál többet tudtál felfogni belőle. Javarészt tetszettek ezek az újdonságok, ezért boldog voltál, élvezted, hogy vagy. Egyszerre az utadat egyetlen magas lépcsőfok állta el. Ha nehezen is, de felmásztál rá. Aztán a tetején azt vetted észre, ez a hirtelen magasra jutás csupán látszólagos, a lépcsőfokról a túloldalon le kellett lépni. Az út itt a túloldalon igencsak rossz lett, tele volt gödrökkel, s minduntalan egy- egy kőbe botlottál. Ilyenkor erősen megütötted a lábadat, de mindig ha már túltetted magad a dolgon. Inkább azzal törődtél, hogyan lehetne elakadás nélkül továbbjutni. Nem ment. Lehetetlen volt, mert az út tele lett kanyarral, az idő pedig nem hagyta, hogy lassítsál, persze, hogy állandóan elakadtál. Az üvegfal keskenyedett, de továbbra sem veszített erejéből. Ajtók jelentek meg rajta, melyeket sorba mind kinyithatta. Ahogy egy ajtó kitárult, a világ beömlött rajta mindent elsöpörve, s csak keserves harcok árán tudtad újra a falon túlra rugdosni. Na nem volt ez mindig így. Néha kellemes meglepetés ért, s akkor nagyon tetszett minden, amit láthattál. Ha ezek az ajtók nem lettek volna, valószínű veszélyesen elkeseredtél volna. Idővel aztán lassan nagyjából sikerült megtanulni, melyik ajtót szabad kitárni, melyiket résnyire kinyitni, s melyiket kihagyni. Annyira el voltál foglalva, hogy igen meglepődtél, mikor egy táblát pillantottál meg az út szélén, mely arra figyelmeztetett, hogy ennek az útnak lassan vége szakad, talán az üvegfal is el fog tűnni. Azután pedig egy nagy ugrás következik, majd egy labirintus. Egy bonyolult, összetett labirintus, melyen mindenki máshogy megy végig, de mégis ugyanoda jut. Szóval minden erőddel azon vagy, hogy az utad végén levő ugrás minél szebbre sikerüljön - osztályozzák! Majd eldöntőd, az útvesztő melyik folyosóján indulsz. Mert elindulni muszáj! az idő nem enged egy percnyi pihenőt sem. De te babrálj ki vele, s egészen labirintusod magad választott folyosóinak végére érve is őrizd meg eddigi utad emlékét! A novella szerzője: Radnóti István III.a. Egy kiállítás a gimnáziumban Már száz éve ismerjük: elektron Mikor még nem voltak szívek Mikor még nem láttam szíveket, s kék éjjelekben határ fehéret a feketében, ingyen akartál gyöngyöket. Mikor még nem voltak szívek, arany agyvelőket láttam, legszomorúbb álmokat, símivaló vágyakat. És most az egyre ölelő kezek elszáradtak. Az ezüstös hangok csupán reszketve viszik át az utolsó dobbanásokat, s a kimondhatatlan csillagok tüskéit letörték a bársonyos évek. Mikor még nem voltak szívek, ígértem mérget szerelembe, mi soha meg nem szelídül, s a kortyok nyomában nem jár kétség. Mikor még nem voltak szívek, a riadt dobbanások már nehezen mentek át. Az elhullott éjszakák után megvénült vágyak vörös húst növesztettek. De amikor még nem voltak szívek, az utolsó szívdobbanás a végtelenbe ment. Azt hiszem. Kiss Richárd Ill/a. 1897. április 21-én J.J. Thomson a Royal Institution egyik előadásán az elektron (e') felfedezésében vezető kísérleteket végzett. Az elektron felfedezése döntő változásokat hozott az emberiség életében. Az idei Középiskolai Fizikatanárok találkozója is e centenáriumi ünnepségek jegyében zajlott, ahol a mi kedven fizikatanárunk, Nagyné Lakos Mária is tevékenyen vett részt. Erről a találkozóról a következő fizikaórán érdekes beszámolót tartott, s elbeszélgettünk, hogy mi lett volna, ha szegény Thomson - Isten nyugosztalja - nem találta volna fel az e'-ot. (De lehet, hogy akkor más jött volna rá e kis, negatív töltéssel rendelkező részecske létezésére.” Ha nem tudnánk az e'-ről, ma minden bizonnyal nem világítanának a már megszokott izzólámpák nem hallgathatnánk rádiót és nem csodálhatnánk a legmenőbb sztárokat a televízióban, mert hiányozna belőle a katódsugárcső, azaz a képcső, és minden bizonnyal hiányozna a közkedvelt mobiltelefon is. Ekkor a tanárnő mellékesen megkérdezte, hogy ugyan ki agyalta ki az első rádiókat. Mivel e téren hiányosak voltak ismereteink, e témát kiselőadás formájában - természetesen 5-ért - ki lehetett dolgozni. Sajnos ebben az iskolában Newtonok és Einsteinek nem tanulnak, de azért a III. évfolyam kitett magáért: szám szerint 50 db. írásos anyag, esszé, magyarázat stb. érkezett e témával kapcsolatban. És Nagy tanárnő megragadta az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat Elektron-centenárium c. megemlékezés alkalmát: felkérte az iskola diákjait, hogy kutassák ki a nagyszülők padlásait, s régi televíziókat, rádiókat, s egyéb ilyen dolgokat szíveskedjenek s kiállításhoz szolgáltatni. Őrületes „régészeti” láz vette kezdetét: nagymamik, nagypapik, szomszéd nénik - bácsik legféltettebb kincsei kerültek be az ideiglenesen kinevezett múzeumba. így megkezdődhetett az érdemi munka: a rendelkezése álló nyersanyagból kellett egy komplex - fizikai visszatekintést készíteni. Nem volt könnyű feladat. Még a megnyitás előtti hétvégén komolyan kételkedtünk áldozatos időtöltésünk sikerében. De a hogy az LGT Szól a rádió c. alkotását hallgatjuk, s végigtekintünk legújabb „művünkön” a megilletődés és öröm mellett az együtt töltött idő jut eszünkbe. (Az egyik 9-es legalább 3 cm- rel magasabban van ragasztva, egy rádiónak nincs névtáblája, az Atomerőműves blokk képei ferdék.) De nem is ez a lényeg. Az együtt töltött idő mellett ez a kiállítás arra is jó volt, hogy megismerkedjünk az első Elektromos izzólámpák és rádiók megalkotóival és azok működésével, a magyar származású feltalálóval Puskás Tivadarral, a telefonközpont és telefonhírmondó szellemi atyjával, az elektromágneses hullámokkal és azok környezetszennyező hatásával. Továbbá feldolgozásra került még Kandó Kálmán nagyfeszültségű 3 fázisú 50 periódusú vasútvon- tatója, Déri, Bláthy, Zipemowski transzformátora, valamint bepillantást nyerhettünk a számítógépek, a mikroprocesszorok, a televíziók, a rádiótelefonok világába. Minden az iciri - piciri részecskének az ELEKTRON-nak köszönhető, mely csodával határos módon megváltoztatta a világot. Pedig a „csodák nem a lehetetlent bizonyítják, hanem a lehetőség határait.” Keresztes Katalin III Jb.
