Tolnai Népújság, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-07-08 / 286. szám

1996. december 7., szombat Gyermekvilág 15. oldal Mai feladványunk A tíz éven aluliak derítsék ki, hogy mit rejtenek a pontok. Feketítsék be a pontozott me­zőket és küldjék be a képet. szárd, Pf.130.) A szerencsé­sek videókazetta vagy bélye­gajándékban részesülnek. November 23-i rejtvényünket A tíz éven felülieknek egy elrejtett közmondást kell kita­lálni és beküldeni. Ezt úgy le­het megtalálni hogy a felcse­rélt betűoszlopokat helyes sorrendben rakják egymás mellé. nagyon sokan küldték be. A Fer-Ac Bt. uzsonnáját Asbóth Péter, Kecskés Viktória és Török Krisztina (mindhárman szekszárdiak) nyerte. A Gyermekek Háza könyvaján­dékát Birkás István (Duna­Á R V A I K 1 R E S T Z G ö S S R 1 o E T N R B m E Z E LT E E L H l«EE-----------1 M 1 A megfejtéseket december 13-ig küldjétek be a Gyerme­kek Háza címére. (7100 Szek­szentgyörgy), Frank Emőke (Csikóstöttös) és Hömyéki Adrienn (Kapospula) nyerték. „Méretes” érdekességek Az emberi faj méreteit ille­tően a legkisebbek az egyen­lítő vidékén élő obonga törzs tagjai: átlagos magasságuk 138-139 centiméter. Legma­gasabbak a skandinávok 175 centiméteres átlagos magas­sággal. Az idegrendszer és a belső elválasztásű mirigyek bizonyos betegségeinek kö­vetkeztében törpe-, illetve óriásnövés léphet fel. Az eddig ismert legkisebb törpe 38 centiméter magas volt. Egy hercegi lakomán felszolgált pástétom tetején egy 45 centiméteres törpe ült. A legmagasabb ember 278 centimétert ért el. Ez az óriás a múlt században élt. Akkori­ban még nem volt villanyvi­lágítás, s emberünk az utcai gázlámpa lángjainál gyújtotta meg a pipáját. Bűvészkedjünk! Vándorló poharak Az alábbi mutatvány során két egyenlő nagyságú bádog­poharat a bűvész egymáson keresztül akar sétáltatni. Mindkét kezébe fog egy-egy poharat, egyik kezét feljebb emeli, mint a másikat. Ezt követően a felül lévő poharat bedobja az alul lé­vőbe. Ám abban a pillanat­ban, midőn a felülről érkező pohár eléri az alul lévőt, ez utóbbit elejti, míg a felülről érkezőt gyorsan megfogja. Ezt többször is nagy sikerrel lehet ismételni a közönség előtt. A mutatványt sokáig kell gyakorolni, míg a bűvész olyan ügyességre tesz szert, hogy a nézők meg vannak győződve arról, a felső pohár csakugyan átvándorol az alul lévőn. Robin Hood és Arthur nyomában Egyik korábbi összeállításunkban közöltük a szekszárdi Hol­nap Iskolájába járó Szabó Tamás levelét, aki jelenleg az angliai Leeds-ben, az ottani Holnap Iskolájában tanul. Az alábbiak­ban az ő levelét közöljük, amit öccsének írt. Kedves Csupi! Sosem gondoltam volna, hogy esti meséink és kedvenc filmje­ink helyszíneit ilyen hamar vi­szontláthatom az életben is! Képzeld, ezen a délelőttön gyönyörű napsütésben érkez­tünk Robin Hood hazájába! Apa még a kocsiban elmesélte, hogy gyerekkorában Szekszár- don, a Tartsay lakótelepi srá­cokkal nekik is megvolt a ma­guk sherwoodi erdeje a mai Zsitvai cukrászda és a rendőr­ség épülete közötti elhagyott, bokros, cserjés részen. Ott ta­nultak az íjjal bánni, várat épí­tettek, csatákat vívtak. Most pedig itt ballagunk az igazi sherwoodi erdő tölgy-, fenyő- és gesztenyefái között. Egy tisztást keresünk, hogy eldönt­sük, lövünk-e olyan jól, mint hajdan Robin Hood. Izgal­mamban még azt sem vettem észre, hogy az íj súlyától telje­sen elzsibbadt a kezem, s egyre lassabban haladok a páfránnyal benőtt vadcsapáson. Na, végre egy jó hely! S mi­ért ne, éppen egy szelídgeszte­nyét tűzünk céltáblának. Én lö­vök először. Nem szeretek kez­deni, mert ilyenkor még izga­tott vagyok. Mindegy: felajzom az íjat, ráillesztem a vesszőt, majd halk surrogás, s a nyíl­hegy éppenhogy súrolja a gesz­tenyét. Ápu biztos kézzel lő, de az övé is csak érinti a kitűzött célt. A gesztenye pedig ott mo­solyog további próbálkozásaink után is: „Maradjatok még! Ha Robin Hood nyomába szeretné­tek lépni, bizony nem árt még gyakorolnotok egy kicsit!” De nekünk mennünk kell. Egy hir­telen ötlettel leveszem az al­kalmi céltáblát, s mint otthon a félig érett diónak, lehúzom a gesztenye héját, és megeszem. Egész ízletes. Gyorsan szedek egy marékkal. Jó lesz útravaló- nak. Az iskolai szünetet kihasz­nálva még délebbre indulunk - Arthur király nyomában. Em­lékszel, Csupi, amikor otthon anyu az Arthur-legendát me­sélte? Miután kiment a szobá­ból, és lekapcsolta a villanyt, mi elképzeltük, hogy Arthur lovagjai vagyunk, s ott ülünk a Kerekasztal körül. Lancelot let­tem volna legszívesebben, te pedig Sir Gawain. Akkor kapott fehérszőrű anyanyulunknak is mi más nevet adhattunk volna? Ginevrának hívtuk, mint Arthur feleségét. Most, dél-angliai ki­rándulásunk előtt újra elolvas­tam az Arthur-legendát, s felke­restünk néhány, a mondában is szereplő helyet. Elsőként Dartmoorba mentünk, a mo­csárhoz, ahol az újdonsült ki­rály, Arthur, és hű tanácsadója, Merlin varázsló csónakázott. Egyszercsak a tó közepéből ki­emelkedett egy fehér selyembe burkot kar, és átadta Arthumak a világ legjobb kardját, az Ex- caliburt, aminek segítségével minden ellenségét legyőzhette. A hatalmas ködben szinte ma­gam előtt láttam Morgan tün­dért, Merlint, s a csodás erejű kardot próbálgató Arthurt. Aztán továbbindultunk. Úti­célunk Land’s End, azaz a Vi­lág vége volt. A mediterrán ég­hajlatú Cornwall legdélnyuga- tibb pontját nevezték el így, mert a középkorban azt képzel­ték, a föld lapos - a térképet is földabrosznak hívták - s itt, ahol csak az óceánt látni, véget ér a világ. Cornwall hegyes­dombos lankái felett ért ben­nünket a napkelte. Pálmafák, ciprusok állnak azon a helyen, ahol Arthur trónra léptekor Márk király, Trisztán nagy­bátyja uralkodott. Csodálatos várának, Tintagelnek ma már csak romjai láthatók. A vár be­járatánál egy farkasverem volt - úgy, mint a galambóci várnál. Camelotnak, Arthur palotá­jának ugyan nem bukkantunk nyomára, de jártunk Glaston- buryben, ahol Arthur szent he­lyei voltak. Amikor a király ha­lálos sebet kapott Mordreddel vívott párbajában, lovagjai, a dartmoori tóhoz vitték, s Arthur így búcsúzott: „Hosszú útra megyek, Avalon völgyébe, a tündérek országába, ahol meg­gyógyul a halálos seb, de en­gem többé nem láttok.” Sokan hitték, hogy Arthur vissza fog térni, ha Britannia bajban lesz, mások pedig azt bizonygatták, Arthur sírja Glastonburyben van. Egy szerzetes látomása alapján a XIII. században a mára már elpusztult apátság melletti temetőben meg is talál­ták Arthur sírkeresztjét, amit sokáig őriztek, majd az idők so­rán nyoma veszett. Arthur emlékét őrzi Glaston­buryben az a kis torony, ami olyan, mint Dombóvár mellett a Gólyavár megmaradt része, vagy még inkább a cikói ótemplom. A torony mellé kis áldozóhelyet is építettek, de az már elpusztult. Megvan viszont a szent kút, amit a hagyomány szerint Arthur építtetett. Még a múlt században is onnan hord­ták a gyógyító erejűnek hitt vi­zet. Ma már nem használják: egy díszes fedőlappal zárták le. A Kerekasztalt Winchester­ben őrzik. Ginevra apja, Leo- dagranc király küldte nászaján­dékul Arthumak a hatalmas asztalt, ami körül százötven lo­vag fért el. A méretéről csak annyit: már attól is elfáradtam, hogy végigpásztáztam az egyes lovagok helyét a terem egyik falára függesztett asztallapon. Valamit majdnem elfelejtet­tem: utunk során megálltunk Merlin barlangja előtt. Az év­századok óta dühös hullámok vájta kisebb és nagyobb bar­langokban egész jó kis lakást lehetne berendezni! Persze, nem veszélytelen vállalkozás, mert aki nem ismeri a járást, könnyen a tengerben találhatja m^gát. De aki otthonosan mo­zog, azt kifüstölni sem lehet in­nen. Tudod, Csupi, Mark Twain Jenkije hűséges barátjával, Cla- rence-szel, itt vívta utolsó csa­táját a lovagok és Merlin ellen, s e barlangba lopózott be Mer­lin, aki mindent megtett azért, hogy megszabaduljon a XX. századból Arthur udvarába cseppent konkurenciától. Azt hiszem, egyelőre ennyi elég is a kalandozásból. De azért jó volt csavarogni, s már ki is gondol­tam, ha hazamegyünk, a szi­várványfák alatt megépítjük Camelot várát, az ebédlőasztalt pedig kinevezzük Kerékasztal­nak. Sir Csupi, addig is fűzd meg az Anyut, hogy megen­gedje! Lovagi üdvözlettel: Tamás Történelmi kövek között Találós kérdések Ha harapom, visszaharap, ha szeretem, könnyem fa­kad. Mi az? (Torma.) Se nem rágják, se nem nyelik, mégis a szájukba ve­szik. Mi az? (Pipa.) Hol kotor a kotlóstyúk a legtöbbet? (A hasa alatt.) Hány kenyér sül eszten­deig? (Egy sem.) Nevető irodalom Kipling egyszer bement egy könyvesboltba, kiválasztott egy könyvet, majd a keres­kedőhöz fordult és megkér­dezte: — Érdekes ez a könyv? — Azt hiszem, igen. Azonban biztosan nem ál­líthatom, mert nem olvas­' tam. — Hogyan? Ön árusítja a könyveket és nem olvassa el őket? — Csodálkozom az ön kívánságán. Hát a gyógy­szerész megízleli az összes orvosságot, amit elad? Edgar Wallace Angol író lakásán megjelent egy lon­doni orvos. Verseit hozta el, hogy Wallace olvassa el őket és mondjon róluk kriti­kát. — Mi az, ön verseket ír? - kérdezte az író. — Igen, de csak azért, hogy agyonüssem az időt. — Hát egyáltalán nincs páciense? - csodálkozott Wallace a legkomolyabb arckifejezéssel. Voltaire szerette volna elhi­tetni magával, hogy „Semi- ramis” című tragédiájának hatalmas sikere van. À be­mutató után találkozott Pi- ronnal, az ismert íróval, aki előzőén már hatalmas bu­kást jósolt a Semiramis-nak. — Na látja - szólt Volta­ire - mégsem fütyülték ki a darabomat! Píron csipkelődve felelte: — Hát persze, hogy nem. Hiszen senki sem tud fütyülni, amikor ásít. Vicces! — Drága feleségem, eb­ből a levesből legalább tíz tányérra valót készíthettél volna! - jegyzi meg a férj. — Annyira ízlett, drá­gám? - ujjong az iíjú asz- szony. — Nem mondhatnám, de tíz tányérban jobban elosz­lott volna az a sómennyiség, amit ebbe a kettőbe beletet­tél... A télapó, a manók, a cica és a kutya Hol volt, hol nem volt, valaha régen volt egy öreg télapó. Mi­kulás bácsinak hívták. Ott la­kott fenn a hegyekben. De nem egyedül lakott. Vele lakott két kis manócska, a kiscica és egy kutyuska is. Nagyon sok gye­rek várta a télapó névnapját, amikor megajándékozta őket. Kiváltképpen a két kis ma­nócska. Mert aznap repülni tudtak. A manócskák egész évben kenegették a vállukat. Egyik nap az történt, hogy nem találták a kenőcsös do­bozt. Lázasan keresgélni kezd­ték. A Mikulás bácsi észre vette. Hogyne vette volna észre, amit szépen összecso­magoltak, azt a két manó kezdte szétdobálni. — Mit kerestek olyan na­gyon? - kérdezte. A manócskák ijedten mond­ták: - Mi lesz velünk? Elve­szett a kenőcsös dobozunk. A bolt már rég bezárt, ahol ezt a kenőcsöt lehet kapni. — Az nagy baj. Hol veszí­tettétek el? — Én az ágyam feletti polcra tettem - válaszolt az egyik manócska. — Én is láttam, hogy ott volt - mondta a másik. — Na jó! Gyertek, megnéz­zük, hol lehet. Lehet, hogy lee­sett a polcról és begurult az ágyatok alá. — Á! Ott nincs! Mi már ott is megnéztük! Ahogy így tanakodtak, lát­ják, hogy a cicus és a kutyus játszadozik valamivel. — Nézzétek! Ott van a do­bozunk! - ugrott oda az egyik kis manócska. Felvette a föld­ről és gyorsan belenézett. - Jaj, jaj, nagy baj történt! Mert a cica és a kutyus kiette belőle a kenőcsöt. Most mi lesz? A Mikulás bácsi nyuga­lomra intette őket: - Majd én segítek! - és bement a kamrá­jába, ahol a gyógyszereit tar­totta. Mert tudta, hogy valami­kor régen, amikor még manók nem voltak, neki is szüksége volt erre a kenőcsre. Meg is ta­lálta, de sajnos a kenőcs beszá­radt. Odavitte a manócskákhoz és mutatta: — Látjátok, jó lenne ez is, csak fel kellene olvasztani! A manócskák megörültek a kenőcsös doboznak. — Mikulás bácsi, te is ke- negetted a válladat? — Igen, éppen úgy, mint ti. Különben hogyan tudtam volna elhordani minden évben ezt a sok ajándékot a gyere­keknek? Tudjátok, nagyon ré­gen volt egy öreg tündér. Az ajándékozott meg engem ezzel a kenőccsel. Tavasztól őszig én is kenegettem a vállaimat, hogy mire a névnapom eljön, kinőjenek a szárnyaim. Sze­rencsére most már nem egye­dül kell ezt a sok-sok ajándé­kot elvinnem a gyerekeknek. De siessetek, mert különben le­jár az időtök és nem sikerül a varázslat, amikor éppen szük­ség lesz rá. A két kis manó fel­olvasztotta a kenőcsöt és be­kente egymás vállát. Aztán le­feküdtek aludni. Másnap el­mentek a boltba és vettek friss kenőcsöt. De arra a kenőcsre nagyon vigyáztak, nehogy a két kis haszontalan megtalálja. A cicuska és a kutyuska egy hétig repültek a kenőcstől, mint a részegek. Nem sok hasznát vették a két kis állat­nak, de nem bántották őket, hi­szen ők mindig szeretetben és megértésben éltek. Nemsokára beköszöntött a tél. Már nagyon izgultak, hogy elég játékot készítettek-e. Mikor eljött a névnapja, nagy ünnepséget rendeztek előtte való este. A Mikulás bácsi megköszönte a manócskáknak, a cicának és a kutyusnak az egész évi fáradozásukat. Egész este ettek-ittak és mulattak. A két kismanónak kezdett kinőni a szárnya. Nagyon örültek, hogy ismét repülhetnek. A Mikulás bácsi összepa­kolta az ajándékokat és a szán­kójára tette. Éjjelre, mikor el­indultak, hogy széthordják az ajándékokat, a két kis manónak szépen kinőtt a szárnya. A Mi­kulás bácsit felültették a szán­kóra, ők pedig a szánkó elé re­pültek. így indultak el a gyere­kekhez. Mire a gyerekek feléb­redtek, mindenkinek ott volt az ajándék a szép tisztára pucolt cipőben, csizmában, akinek nem volt cipője, annak a párná­jára tették. Nekem is hoztak ajándékot. Azóta is ott hordom a szívemben. így volt. Azt hi­szem, ez egy igazi mese volt. Antalné Bíró Jolán

Next

/
Thumbnails
Contents