Tolnai Népújság, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-09-10 / 262. szám
1996. november 9., szombat Gyermekvilág 15. oldal Mai feladványunk A tíz éven aluliak feketítsék Október 26-i rejtvényük be a pontozott mezőket és megoldása: a 3-as és a 6-os küldjék be a képet. számú cipő egyforma. A heA tíz éven felüliektől három, emberek alkotta világhírű építmény nevét várjuk. A megfejtéseket november 15- ig küldjétek be a Gyermekek Háza címére (7101 Szek- szárd, Pf. 130). A szerencsések a „2 Zsiráf’ című kiadvány novemberi számát kapják. lyes megfejtést beküldők közül a szerencse az alábbiaknak kedvezett: Csőke Viktória (Dombóvár), Dobosi Anikó (Nagydorog), Móra Ferenc Általános Iskola 3. d. osztálya (Paks), Bauer Győző (Szekszárd), Jávori Bálint (Tamási) és Pongrácz Mónika (Tevel). Hogy is hívják? Muzikális gorilla zongorilla Félénk puli lapuli Csontos ordas bordas Bánatos mormota szomormota Nomád angolna barangolna Éhes atka falatka Bandzsa csalogány kancsalogány Nyársat nyelt róka karóka Kövér gida dagida Álhajat viselő róka paróka Legyek randevúja légyott Muzikális hangyász hangász Aktív hangyász rohangyász Mafla emu emulya Kerge kos sokkos Havon kúszó kos síkos Részeges kos iszákos Csőke Viktória, Dombóvár Egy kicsi költészet Vásár Az új póló Kék és zöld, Cukor, dió, mogyoró, Most vegyed, Csoki, eper és rágó, Hogy ki ne nődd! Fésű, cipő, kismagnó, Az asszonyok Akad itten minden jó. Tanakodnak, Kiscipó van, Vége van már Frissen sült, A vásárnak?! Az új kalács Már meghűlt. Csokit vegyél, Ropogós, Molnár Rózsa, Paks Ha kell A kis cipő Tanulj meg szeretni, s bolKopogós. dognak lenni. Csizma sarka Boldognak lenni a fájdalmak Nem kopik, közt. A szép réce Tanulj meg nevetni, sírni ha Jól tojik. kell. Vegyél tojást, Sírni, ha ég is belül, mert égMost ért ide, nie kell. A ponty úszik Flórián Andrea Kék vízibe’. Magyarkeszi Az ókori egyiptomi iskola Az egyiptomi falfestményeken a gyerekeket általában családjuk körében ábrázolták. A legtöbbször meztelen gyerekek fején jobboldalt áthulló, hosszabb hajtincset láthatunk, az úgynevezett ifjúságfürtöt, amit általában 10 éves korukig viseltek. Rendkívül erős volt a családi kötelék az ókori Egyiptomban. Az apa legnagyobb vágya az volt, hogy hivatalát fiára hagyhassa, akinek viszont kötelessége, hogy haláluk utáni is szüleit szeresse, tisztelje, gondoskodjon a halotti áldozat rendszeres bemutatásáról. A négyéves kor betöltésével megkezdődtek a tanulóévek. A kislányok továbbra is az asszonyoknál maradtak, a fiúknak pedig a férfiak szigorú világában kellett megállni a helyüket. Bár a fiú leggyakrabban apja pályájára lépett, a foglalkozások megválasztása nem volt teljesen kötött. A gyermeket a választott terület művelőjéhez küldték tanulni. A műhelybe ad,ott fiúk a szakma alapfogásait körülbelül 10 éves korukra sajátították el, ettől kezdve 18- 20 éves korukig segédként dőlA megmagyarázhatatlan csoda számtalan emberi maradvány arra is utal, hogy a környék temetkezési helyként is szolgált. A legtöbben az vallják, hogy az építmény közepén egy obszervatórium (csillagvizsgáló) állt. A legtartósabb anyag, amiben a kő- és a bronzkor embere gondolkodni tudott, a kő volt. Ezért ebből épített magának öröknaptárt. A kő-obszervatórium megmutatja az esztendő kiemelkedő napjait, előre ki lehet számítani segítségével a nap- és holdfogyatkozásokat. Ezekről akkoriban azt tartották, hogy egy gonosz démon akarja felfalni az égitesteket, amik életet adnak a Föld lakóinak. Ezekre a „támadásokra” akartak - különféle szertartásokkal, áldozatokkal -jó előre felkészülni. Persze felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán miért volt szükség akkoriban naptárra? Nem voltak városok, amikben fészket verhetett volna a tudomány, az emberek a napi lét- fenntartás ezernyi gondjaival voltak elfoglalva, általában nem telepedtek meg egy állandó helyen, vándorló életmódot folytattak. Honnan ismerték vajon az egyiptomi és közel-keleti eredetű naptárt, amihez Stonehenge igazodik? Tehát vagy az akkori tudomány fejlettségéről vannak téves információink, vagy Stonehenge nem az, aminek gondoljuk. A monolitok körül sok még tehát az ellentmondás. Batár L „Néhány kilométer után meglátjuk egész Anglia legérdekesebb látnivalóját” - ajánlja az útikönyv Stonehenge-t. A mintegy 4 ezer éves emlékmű keletkezésére és valamikori funkciójára még napjainkban sincs egyértelmű válasz. Rejtély az is, hogyan hordta össze a régi korok embere a megalitokat (sziklaköveket). A 7-8 méter magas kőtömbök súlya megközelíti az 50 tonnát. Egyes tömböket 200 kilométerről, másokat állítólag Írországból és Walesből hoztak el. A kőoszlopok két szabályos kört alkotnak. A külsőben 16, a belsőben 19 megalitot látunk. Ezt tervezett árkok és gödrök sora egészíti ki. Van olyan elképzelés, hogy a régi rómaiak építették, mások Földön kívüli lények munkájának tekintik, véleményük szerint ugyanis a 4 ezer évvel ezelőtt élt gyér létszámú hordák nem voltak képesek ilyen építményt tervezni, ilyen súlyos terheket hatalmas távolságokról elszállítani a korabeli primitív eszközökkel. (Annak sincs nyoma, hogy akkoriban több horda ebből a célból társult volna erre a - nyilván nem egy-két napig tartó - munkára.) Áz első írás 1136- ból, a druidákkal (kelta papok) hozza kapcsolatba, de ez az elmélet figyelmen kívül hagyja Stonehenge ősrégi voltát. A A titokzatos Stonehenge goztak. ími-olvasni általában csak az tanult, akinek későbbi foglalkozásában is gyakorolnia kellett ezt a tudományt: az írnok. Hiszen ez volt a legmegbecsültebb pálya, számos írásos emlék ecseteli előnyeit más foglalkozásokkal szemben. Az előkelőbbek gyakran ábrázoltának magukat ímoktartásban. Az ímokság önmagában is rangot, hatalmat jelentett, de nem volt kiváltságos terület. Egyiptomban szükség volt írnokokra. Egyiptomi írnok szobra Az igen fejlett közigazgatás és gazdasági élet, valamint a templomok, nagy számban szívták fel az utánpótlást. Sokan egész életükben aktákat másoltak, vagy egy nagyobb háztartás bevételeit jegyezget- ték. Az ími-olvasni tudás minden magasabb hivatal alapfeltétele volt, ezért ez a foglalkozás a szegény, de tehetséges embereknek a felemelkedés lehetőségét kínálta. A tanárt nagy tisztelet övezte a csoportos oktatás keretein belül, szinte szentnek számított a tőle kapott tudás is. Főfoglalkozású tanár nem volt, pap vagy hivatalnok látta el ezt a feladatot. A diákokkal szemben nagyon szigorúak voltak. Figyeltek arra, hogy rendben legyen a ruhájuk, naponta be kellett mutatni a házi feladatot, az órákon csendben kellett figyelni, egy napot sem lehetett lustálkodni. A gyerekeket gyakran megverték, a módszerek kemények voltak, úgy vélték, „a fiú füle a hátán van, akkor hall, amikor ütik”. Győri Ágnes Állati viccek — Hogy fér bele az elefánt a hűtőbe? — Kinyitod az ajtót, beteszed az elefántot, becsukod az ajtót. — Hogy fér el a zsiráf a hűtőben? — Kinyitod az ajtót, kiveszed az elefántot, beteszed a zsiráfot. — Na jó! Ha van egy almafa, melyikük éri el jobban az almát? — Az elefánt, mert a zsiráf a hűtőben van! 0 — Mit énekelnek a molyok a szekrényben? — Edda bluest! 0 Az oroszlán megparancsolja az állatoknak, hogy az okosok balra, a szépek pedig jobbra álljanak. Minden állat szépen be is áll erre, vagy arra az oldalra, csak a béka marad középen. — Hát te miért nem állsz egyik oldalra sem? - kérdi az oroszlán. — Hiszen nem szakadhatok ketté! - válaszolja a béka. 0 Móricka elújságolja, hogy reggel talált négy döglött legyet, kettő fiú volt és kettő lány. — Hát ezt meg honnan tudod? - kérdik tőle. — Kettő a tükrön hevert, kettő pedig a pálinkás üvegben. — Miért nem szabad este 10 után járkálni a dzsungelben? — Mert elefántok alszanak a fán. — És miért lapos a krokodilok feje? — Mert mégis este 10 után járkáltak a dzsungelben. Két kakas a kocsmában: — Iszunk még egyet? — Jó! De kikérikil 0 A százlábú elkésik a bogarak értekezletéről. Az elnök mérgesen kérdi tőle: — Miért késtél el már megint? — Itt voltam én az ajtó előtt idejében - mentegetőzik a százlábú - csak valaki kitett egy táblát az ajtóra, amin ezt áll: „Tessék a lábakat jól letörölni!” 0 A gyerekek a vízibolháról tanulnak az iskolában. — Rémes lehet a halaknak - mondja az egyik nebuló. — Miért? — Mert szegény párák sehogy sem tudnak vakarózni. Léghajóval Melankóliába Egy nagy repülés kalandja Beszámol a híres felfedező Jó napot kívánok! Én Jimi Jones Jonse Jones vagyok, a nagy felfedező, és egy érdekes repülésről fogok önöknek mesélni. A XIV. század elején, amikor feltaláltam a léghajót, nagy elhatározásra jutottam. Tudják mi volt az? Hát persze, hogy nem. Azt határoztam el, hogy körbejárom a Földet. így tehát egy szép tavaszi napon Gríz- land főteréről szálltam fel a Náthás Sólyom nevű hajóval. Utaztam három hónapig, szárazföldet nem látva, míg végül megpillantottam egy szigetet. Amolyan semmilyen alakja volt. Gondolkoztam. Mi lehet ez? Talán Ceruzázsia? Vagy Tolltartrója? Nem! Egészen más! Új földrészt fedeztem fel, aminek a Melankólia nevet adtam. De nem akármilyen földrész ám ez! Itt az embereknek három lábuk van. Képzeljék! Kinevettek azért, mert csak két lábam van. Kihívtam őket futóversenyre, - mert otthon természetesen én vagyok a futóbajnok - és képzeljék, olyan gyorsak voltak, hogy szinte még le sem indultam, de ők már a célban jártak. Csak néztem, mint borjú az új kapura. Egyébként a kedvenc játékuk a futball, de nem úgy játsszák, mint mi. A közbülső lábukkal rúgják a labdát, a másik kettővel pedig futnak. De az állatok sem olyanok, mint nálunk. Például a lámájuk olyan, hogy mind a két oldalán van feje. Ahogy mondom, úgy igaz, tudnak beszélgetni egymással! Tehát „ez a lám a” sohasem unatkoznak. Képzeljék, van nekik olyan pintyük, aminek oroszlánhangja van és akad olyan oroszlán, ami madámyelven csivitel. Egyszóval náluk minden furcsa. Ezek után még maradtam fél évig, és egészen jól összebarátkoztam velük. Megismertem életmódjukat, szokásaikat, kultúrájukat. Ház ez volt az én nagy utazásom Melankóliába. Liszímayer Tamás, Paks Történetek Mátyás királyról A csillagász meg a szamár Egy mosolygós májusi délután Mátyás király a szépséges Beatrix királynéval meg egynéhány nagyúr barátjával elindult a palotából sétálni. Lép- degélnek a sok fényes lépcsőn a budai völgybe lefele, Mátyás király az égre tekint, aztán odafordul az udvari csillagászhoz, mert azt is elhítta, mindig szerette, ha valami tudományos ember van a közelében. Odafordult a csillagászhoz, kérdi: — Nem lesz-é vajon eső, kedves öregem? A fehérszakállú vén csillagász felrakta a nagy ókulárét az orrára, körülnézte az eget. — Nem lesz eső, felséges király, sétálhatunk bátorsággal. Ahogy leérnek a gyönyörű zöld mezőre, hallja ám a király, hogy elordítja magát egy szamár. Mert éppen arra legeltette egy juhász a nyájat. Odaérnek, azt mondja a király: — Mondjad, te juhász, miért ordít a te szamarad? — Felséges királyom, az én szamaram valahányszor a szavát hallatja, bőven hull az esőnek harmatja. A király megint a csillagászhoz fordul. — Hallod-e ezt, nagy sza- kállú csillagász? — Hallom, uram, de csak azt mondom, nem lesz eső. A szamár pedig erre még erősebben ordított. A juhász meg szépen kö- nyörgött: — Fordulj vissza, felséges királyom, mert biz’ olyan csalfa idő ez a mai, hogy mind megnyílhatnak az egek csatornái. De a királyék nem hajtottak a juhász szavára, sétáltak tovább. Nem telt belé egy félóra, olyan záporeső kerekedett, mind eláztatta a drága ruhákat, még a csillagásznak az ókulá- réjáról is csurgott a víz lefelé. Akkor harmadszor fordult Mátyás király a csillagászhoz, a szeme közé nevetett néki. — Ismerd el, öregem, hogy ez a szamár csillagász, mert ha a szamarat kérdeznéd, az is elismerné, hogy a csillagász szamár.
