Tolnai Népújság, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-30 / 305. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1995. december 30., szombat Nagy találkozás a Nazca sivatagban Vándorsólyom, Hajnalkával Az inka hercegi leszármazott jól érzi* magát Tolnában, csak hideg ne lenne Hajnalka és Antonio - háttérben a híres Titicaca tó A történet Peru napégette vidékén, a Nazca sivatagban kezdődött. Tavaly nyáron itt találkozott egymással Hajnalka és Antonio. A folytatás sem kevésbé érdekes: ma a két fiatal - Tóth Hajnalka egyetemi hallgató és Antonio Dante. Pariahuamán Herrera régész - Nagymányo- ITon él. Egymással spanyolul beszélnek, bár nem felesleges megjegyezni, hogy Hajnalka a pécsi egyetemen az olasz szakot végzi. Hajnalka története — Olasz szakos vagyok, de az egyetemen a spanyol nyelv tanára lenyűgöző' előadásaival felkeltette az érdeklődésemet - árulja el a szalmaszőke hajú (ennek még lesz jelentősége) Tóth Hajnalka, aki chi- chával, fekete kukoricából készült üdítővel kínál. — Peruban erjesztett formájában fogyasztják, úgy valamivel erősebb . . . Szóval, nemcsak, hogy megtanultam spanyolul, de minden könyvet elolvastam, ami a dél-amerikai indiánokkal, kultúrájukkal, régészeti emlékeivel foglalkozik. Innen már egyenes út vezetett ahhoz az olasz misszióhoz, mely több mint egy évtizede •folytat ásatásokat a Nazca sivatagban. A valamennyi megtakarított pénzét ebbe a nagy vállalkozásba fektető Tóth Hajnalka különböző, terjedelmi okok miatt itt nem részletezhető kalandok után jutott el állomáshelyére, ahol tíz hónapos „felfedező útja” idején saját szemével láthatta azt, amit mások csak útifilmeken: így többek között a titokzatos Nazca vonalakat, az időtlenséget árasztó indián piramisokat és az elhagyatott, rejtélyes inka romvárosokat. S megismerkedett még valamivel - illetve valakivel. — Mivel egymagám utaztam Peruba, eleinte apátia,n- anyátlan árvaként ténferegtem a régésztáborban, azt sem tudtam, hova menjek, hova tegyem a felszerelésemet. Ekkor jött Antonio. Előzékenyen megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, összeállíthatja-e a sátramat, jöhet-e velem éjszaka őrségbe? A kedvességével, a bensőjéből áradó szépségével azonnal levett a lábamról. Antonio története Beszélgetésünk alatt Antonio szerényen hallgatott a szoba sarkában ülve. Néha, amikor a nevét hallotta, elmosolyodott. Csak akkor szólalt meg - sziszegő sz-ekkel és ropogós r- ekkel tarkított, sebesen pergő spanyol nyelven -, amikor Hajnalka magára vállalta a tolmács szerepét. — Ayacucho városában kezdtem el kutatásaimat, itt az ősi wari indián kultúrával foglalkoztam. Az olasz misszióval tíz éve kerültem kapcsolatba, évente három-négy hónapot töltöttem náluk, a táborban, azaz a Nazca sivatagban. Itt láttam meg azt a szőke hajú „gringát” - fehér lányt akibe azonnal szerelmes lettem. Ahogy Antonio egzotikumnak számít mifelénk, úgy Hajnalka is a különlegességet jelentette Peruban. Igaz, Antonio még Peruban is egyfajta másságot képvisel, hiszen egyik neve, a Pariahuamán magyarul annyit tesz, mint Vándorsólyom. Ez pedig azt jelenti, hogy a név viselője inka ősökkel, sőt, hercegi ősökkel büszkélkedhet. — Jól érzem magam Magyarországon, bár a hideget nehezen viselem. Hiányzik az országom melegsége, no meg az a sok helyi gyümölcs, ami errefelé ismeretlen. Hajnalka és Antonio története — Antonio családja igencsak megnézett engem. Jé, ilyen egy gringa? - idézi fel Hajnalka a bemutatkozás pillanatait. — Eleinte nagyon érdekes voltam a sárga hajammal. Nem mondhatom, hogy kifejezetten lelkesedtek ezért a kapcsolatért, mert a kilenc fiú közül a legnagyobbra, Antóniára mindenki mint lehetséges családfenntartóra számított. Azután beletörődtek abba, hogy Antonio elhagyja őket. Nálunk pedig azt hiszem, az önmagáért beszél, hogy édesapám Antonio számára is kifizette a Magyarországra szóló repülőjegyet. Hajnalka és Antonio jelenleg Nagymányokon él, ám terveik - és az előttük álló lehetőségek - alapján elképzelhető, hogy kicsi lesz számukra ez az egyébként kellemes település. Jelenleg múzeumokban és művelődési házakban tartanak előadásokat Peruról, egyebek mellett arról a Nazca sivatagról, mely számukra nemcsak a régészeti leletek miatt emlékezetes. Szeri Árpád Mi olvasható ki a kártyából, a tenyérből? Mónika, a jóságos boszi Beszélgetés azzal, aki a jót keresi az emberekben A dombóvári Nagyné, vagy ahogy mindenki ismeri, Mónika a jó szívéről, a kedvességéről vált ismertté. Ezért is nevezték el jóságos boszinak. 1992. márciusa óta vállalkozásban űzi ezt a mesterséget. A tűz és az oroszlán jegyében - szűz aszcendenssel - született, s talán ebből adódóan is nagyon szereti az embereket. — Húsz évesen sikerült megismerkednem az akkor még tiltott asztrológiával, elemeztem, ki milyen jellemű, s illik-e rá a csillagjegy. Azóta is figyelem az emberek összeillőségét. Hiszek az elvont dolgokban, abban, hogy a rádióhullámok működése az agyhullámok működésével azonos. Az volna szép, ha az emberek csak a jóval foglalkoznának. — Hogyan lesz valakiből jóságos boszi? — A dombóvári városi tévések neveztek el jóságos boszinak, mivel azt akarom, hogy az emberek csak a jóval törődjenek. Gyakorló agykontrollos vagyok, illetve a tenyéranalízis tanfolyam után két évig pszichológiát is hallgattam. Figyelem az embereket, és ránézésre meg tudom mondani, hogy milyen jegyben születtek. — Mi olvasható ki a tenyérből? — A betegségek, a válások, a házasságok, s a különböző hajlamok. No és persze a halál is, de ezzel úgy gondolom nem szabad játszani. Ember és ember között nem teszek különbséget, mindenkit úgy fogadok el, amilyen. Mert minden emberben van valami jó. Szeretettel még egy „szadistát” is le lehet szerelni. A szeretetet azonban ki kell mutatni, érezni kell, és ezzel mindent le lehet győzni. Jönnek hozzám az emberek, s én megnézem a kezüket. S ha a kezükben a jót keresem, határtalanul boldog mindegyik. Amikor fölkeresnek, először megmondom, miért jöttek el hozzám, majd megnézem a múltjukat. — Hogyan lehet bárkit is megrontani, illetve a rontástól megszabadítani ? — Rontással soha nem foglalkoztam, de a rontás levételével igen. Megrontani úgy lehet, hogy a rontóasszony egy viaszvagy szalmabábut kinevez annak a személynek, akit meg akar rontani. Ezutáp különböző rítusok, szövegek kíséretében tűvel szurkálja azt. A levételkor méhviasszal dolgozom, s belőle formát öntök. Ekkor különböző figurák jönnek elő. A viaszt addig öntöm, amíg sima nem lesz. A rontás levételét egy idős nénitől vettem át. A gondolataimmal még rádolgozom, ezért sikeresek a rontáslevételek. — Boszorkányság ez? — Hiszek egy felsőbbrendű intelligenciában. Ezt csinálom, a boszorkányságot. Nem igaz, hogy azok voltak a boszorkányok régen is, akiket rosszaknak tartottak. Akkor is tudtak a gyógyfüvekről, de nem ismerték el őket. Azért is hiszek mindebben, mert amikor három esztendeje, 50 éves koromban megszűnt a munkáhelyem, azzal, amit tanultam semmit nem értem el. Nagyon kevés pénzzel mentem nyugdíjba, kétségbe esve, hogy hogyan nevelem fel a gyerekeimet. Bár amit most csinálok, ebből ugyan nem lehetne megélni, hiszen nincs lelkem a nyugdíjasoktól, a munkanélküliektől bármit is kérni. — Kíváncsiak-e az emberek a jövójükre? — Hihetetlen esetekkel keresnek fel. Olyan életek vannak, hogy szinte valószínűtlen. És tudják, hogy nekem nyugodtan elmondhatnak mindent, mert a titoktartás engem is kötelez. Hogy mennyire kíváncsiak a jövőjükre? Általában olyankor fordulnak hozzám, amikor a jövőjük problémásnak látszik. Különösen az üzletembereket érdekli a jövő. — A sok gondot, amit Önre zúdítanak, hogyan tudja elviselni? És a boszi kihez mehet, hogy gyógyítsa meg a lelkét? — Nagyon nehezen viselem el a szomorú emberi sorsokat, gyakran velük sírok. A saját lelkemet pedig magam gyógyítom. Ha saját magamat meg tudom érteni, akkor egy meditá- ciós állapotban sokszor választ kapok a problémáimra. Ilyenkor az öregkori bölcs énem szól vissza. . — Száz százalékban megjósolható kártyából és tenyérből a jövő? — A jóslataim szimbolikusai Jelképesen, átfogóan beszélnek a kártyák. Amit mondok, mindenki le tudja az életében vezetni. Egyféle kiállítást tízféleképpen lehet leolvasni. Sokan*visszajönnek, és jelzik, hogy minden bejött, amit mondtam, és még gyakrabban járnak hozzám, gyakrabban, mint a fodrászhoz! — Mit jósol ’96-ra az embereknek, és saját magának? — Magamnak? Talán rendeződik az életem, és sok minden körülöttem. Az emberekre általában nagyon sok nehézség vár. Könnyű ezt mondani, hiszen ez benne van a politikában, a mindennapokban, de valahogy attól félek, hogy sokakban elszakad a „cérna”. Rengeteg megoldatlan probléma van, s félek az indulatok elszabadulásától. A jövő év talán még nehezebb lesz, mint a mostani volt. - p. téri Mónika, munka közben Egy kubai Szekszárdon Szóból ért az ember! FOTÓ: GOTTVALD Szilveszterkor Kubában 26 fok körüli a hőmérséklet. Az emberek nyitva hagyják lakásukat, zenélnek, táncolnak, énekelnek. Ezt Pacheco Reyna Benito Albertotól hallottuk, aki tizenegy éve él Magyarországon. Elvégezte az Agrártudományi Egyetemet, majd egy szekszárdi lányt vett feleségül. Azóta itt él a városban, és a húskombinátnál dolgozik. —1 Bajban vagyok a megszólítással, mert a telefonkönyvben Önnek négy neve van. — A Pacheco édesapám, a Reyna édesanyám családi neve. Nálunk hagyományosan mindenki használja az apai és az anyai családnevet is. A Benito és az Alberto pedig a két keresztnevem, mert nálunk abból is kettő van mindenkinek. — Hogy szólítják? — Én a Pacheco-t használom, ezt szeretem, de a magyarok nagyon játékosak, még az egyetemen elkereszteltek Pacsinak, ma már mindenki így szólít. — Hogy került hozzánk? — A bátyám hajómérnöknek tanult Lengyelországban, ő ajánlotta, hogy jöjjek Európába, így pályáztam meg az egyetemet. Előbb Veszprémben tanultam, de végül agrár- kémikus-agrármémök lettem, ugyanis átmentem a keszthelyi egyetemre. — Nem a szakmájában dolgozik . .. — A Szekszárdi Húsipari Részvénytársaságnál vagyok marketinges. Ez az első munkahelyem ... — Tizennyolc éves volt, amikor eljött. Hol az otthona? — Ez bonyolult dolog: az anyám angol, az apám spanyol, én. magam kubainak tekintem magam, de szeretek itt élni. Szóval, félig-meddig magyar vagyok. Magyarországot a saját országomnak tartom. — Kubát a kommunizmus utolsó bástyájaként tartják számon. — Lehet, hogy innen így tűnik, sőt van is benne igazság. hiszen látjuk a tudósításokat a tömeggyűlésekről. De ott is elkezdték a privatizációt, és rájöttek, hogy milyen lehetőségek vannak például a turizmusban. — Hogy telnek az ünnepek Kubában? — Kubában nincs Karácsony amióta ez a rezsim van hatalmon. Nyilván az volt ezzel a probléma, hogy eredetileg egyházi ünnep. Azért az emberek megünneplik maguk között. Vesznek műanyag fenyőt. Szenteste, amit ott, jó estének” hívnak felköszöntik egymást, de ez hivatalosan nem ünnep, szabadnap nincs. — Úgy tudom, a Szilveszter annál nagyobb ünnep. — Való igaz. Már 30-án kezdődik az ünneplés és másodikéig tart. Ez mindig együtt jár a forradalom - ahogy mondják - aktuális évfordulójával. Az emberek vidáman köszöntik az új évet. Mindenhol szól a zene, mindenki tárva-nyitva hagyja az ajtót, a barátok, ismerősök felkeresik egymást. Persze ott ilyenkor olyan huszonhat fok a hőmérséklet .. . Finom étkeket készítenek. Ott is van disznóvágás például, de annak ott más a jelentősége, mint nálunk, hiszen Kubában nagyon sok marhahúst és kevés sertést esznek. Ilyenkor készül a disznóhús citrompácban és még egy sor finom étel. Fehér rumokat isznak az emberek, és - a magyartól eltérően - a vörösbort ott a nők fogyasztják. — Milyen emberek vagyunk mi magyarok kubai szemmel? — Én nagyon jól érzem itt magam, nagyon szeretem a magyarokat, kedvesek, barátságosak. De néha úgy látom, hogy a magyarok sokszor nem tudják, hogy milyen szép is ez az ország ... Most említhetném, hogy Budapest vagy Pécs milyen csodálatos, de csak azt mondom, hogy menjen ki a Porkoláb völgybe, és nézzen körül! — Volt, ami meglepte mégis a magyarokban ? — Az ő szemükben én nagyon temperamentumos vagyok. A mai napig szokatlan, hogy itt nem lehetek olyan szókimondó, mint otthon. Meglepődnek ugyanis, ha kereken megmondom a véleményemet. Sokan nem veszik észre, hogy segítő szándékkal mondom a magamét, nem azért, hogy megbántsak valakit. Itt mindenki csak visszafogja magát, pedig ezt nem szabad csinálni. Miért kellene magunkba folytatni a véleményünket? Hisz emberek vagyunk, a dolgokat meg kell beszélni! Hangyái
