Tolnai Népújság, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-02 / 206. szám
1995. szeptember 2., szombat Hétvégi Magazin 7. oldal A legjobb családban is előfordul Felnőttek vagy gyerekek? Amikor külön-külön beszélgetsz velük udvariasak, jópofák, okosak, ha ketten együtt vannak, vihognak, szemtelenek, bután viselkednek, szembeszegülnek a prédikáló felnőttekkel. Tulajdonképpen nincs semmi baj velük, csak kamaszok. Tóth Zoltánné pszicho-pedagó- gus, négy gyermek édesanyja, ugyancsak ismerheti a kamaszgyerekes szülő szerető-féltő érzését. Vele beszélgettünk. — Mostanában ennek a korosztálynak a rosszabbik oldalától volt hangos a sajtó. Mi az oka ezeknek a kezelhetetlen- nek látszó problémáknak? — Azt szoktuk mondani, hogy a legjobb családban is előfordul, hogy a serdülőkor körül kisebb-nagyobb gondok jelentkeznek. Ez egy nagyon nehéz kor gyereknek, szülőnek egyaránt. A kamaszok fél lábbal már felnőttek, ezt külsőségekkel is jelzik. Cigiznek, éjfélig kimaradoznak, udvarolnak, önálló véleményt formálnak, szeretnének elszakadni, de sem élettapasztalatuk, sem lehetőségük nincs az önállóságra. Ez az a kor, amikor kortársaik a meghatározók. Bekerülnek a középiskolába egy hasonló korú közösségbe, melynek nagy a szívóhatása. A család látszólag háttérbe kerül, de valójában az addigi „munkánk” már benne van a gyerekben, hiszen a mintát tőlünk látta. — Ennek ellenére sok szülő érzi úgy, hogy kicsúszott a kezéből a gyereke. — Nem kamaszkorban kell elkezdeni a nevelést. Ha az első tíz évben a szülő és a gyerek között baráti, megértő, gondoskodó a kapcsolat, amely sok közös élményen alapszik, akkor remélhetjük, hogy a további évek is probléma mentesen telnek el. Az élet persze nem ilyen egyszerű, mert közbe jöhet egy válás, iszákosság, munkanélküliség, amely felborítja a család nyugalmát. Az őszinte beszélgetés azonban minden helyzetben segíthet. Vállalni és kezelni kell tudni a kudarcokat, meg kell tanítani önmagunkat és gyerekeinket is erre. Meg kell tanítani a gyereket, hogy oldani tudja a feszültségét és ehhez legjobb módszer a beszélgetés. Ötven éve is voltak kamaszok, mi az oka annak, hogy a mostani fiatalok feszültebbek, kiáb- rándultabbak? A válasz egyszerű. Elvesztettük a mintát, az értékrendet, nincsenek szokásaink, hagyományaink, amit a családon belül átadunk a gyermekeinknek. Együtt töltött kisés nagy ünnepek, névnapok, évfordulók, esti vacsorák, közös kártyajátékok, kirándulások mennyi melegséget tudnak adni. Kellenek a „ceremóniák”, a készülődés az eseményre. És higgyék el, ez nem pénz kérdése. — Mit tehet a szülő, ha már a baj megtörtént? — Őszintén beszéljen vele. Tudom, hogy vannak családok, ahol ez nem szokás, hiszen a szülők sem beszélnek már évek óta értelmes dolgokról egymással, de próbálják meg. Ha nem sikerül, akkor forduljanak szakemberhez, pszichológushoz. Bár ettől is szokás idegenkedni Magyarországon, mert a mi szemléletünk szerint nem illik panaszkodni, és aki szakorvoshoz fordul, az biztos bolond. Rettenetes ez az előítélet. A problémás fiatalokkal az a baj, hogy nincs jövőképük, leginkább az érdekli őket, hogy hogyan lehet jól élni, hogy lehet pénzhez jutni, meggazdagodni. Ez még nem lenne baj, csak az odáig vezető úthoz a módszer nem érdekli őket. Legkevésbé az jut eszükbe erről, hogy tanulás, kitartás, cél- tudatosság. Hogy ez így alakult, az már rajtunk, szülőkön múlott, ezért nagy a család felelőssége. Mauthner Szekszárdi kórus Velencében, Gárdonyban Zenés áhítattal szolgálni Nem első alkalommal adunk hírt arról, hogy van Szekszárdon egy kórus, mely azt tűzte zászlajára célul, hogy énekmondás- saí, zenével, verssel, irodalmi részletekkel „örömmondó, békekövet” legyen. Az ötletadó Lemle Zoltán egyházmegyei lelkész. Másfél évvel ezelőtt egy szűk baráti körben hangzott el eme kívánság. Tudván, hogy „kérjetek és megadatik”, így ma már azt lehet elmondani e kórusról, hogy úton van. Sorra valósítja meg - gyülekezetről gyülekezetre haladva - az egykori célt, arni marad a jövőben is a Gárdonyi Zoltán Református Kisegyüttes. A névadó egy méltatlanul elfeledett zeneszerző, zenekutató, zenetudós, pedagógus, Kodály Zoltán tanítványa volt, az egyházzene kimagasló egyénisége. Azt is el kell mondani a református kisegyüttesről, hogy ökumenikus látásmódjukból adódóan tagjai között más val- lásúak is énekelnek. Nem kizárólag az éneklés szeretete tartja egybe a hónapról hónapra növekvő létszámú közösséget. Olyan baráti körről van szó, amelyben külön-külön is éltető és erőt adó hangulatot találnak. Kevés azon közösségek száma, akik napjainkban hasonmód szolgálnak. Ez megint egy megfakult fogalom: szolgálni! Hitük szerint ez másokat felemelő, segítő munkálkodás, amelyben a lélek lesz gazdagabb. Műsorukat, repertoárjukat ennek megfelelően állítják, válogatják össze. A karnagy Naszladi Judit tanárnő. Az ő vezényletével hangoznak fel azok a kórusművek, melyek szerzői között találjuk: Beet- howen, Bárdos Lajos, Maár Margit, Charpentier, Goudi- merl nevét, és lehetne folytatni a sort. Bach, Vivaldi művei orgonán és kamarazenekarban éppenúgy megszólalnak, mint Gluck muzsikája fuvolán, vagy egy-egy zsoltárdallam gitárkísérettel. így volt ez legutóbbi fellépéseik szolgálati helyén, Velencében, Gárdonyban is. Az ottani református gyülekezetek meghívására érkeztek. A már kialakultnak nevezhető rendtartásuk szerint a zenés áhítat közben Lemle Zoltán egyházmegyei lelkész mondta el - mindkét településen - azon gondolatait, melyek bibliai igeszakaszok alapján egyéni bizonyságtételül is szolgáltak. A mind igényesebbé váló, egyre magasabb színvonalon, tartalmas programmal fellépő kórusban Erős Edina fuvolán, Tamási János gitáron, Lozsányi Tamás és Papp Szilárd orgonán, Bognár Jenő szólóénekkel, a Kajsza-kvartett rézfúvós hangszerekkel működött közre. Lelki gazdagságról már esett szó. Szólni kell arról is, hogy az utazásaik költségekkel járnak. Kérdés lehet, hogy ki vagy kik a szponzoraik, támogatóik. Kezdetben saját autóikkal, eszközeikkel oldották meg a személyszállítást, de amint nőtt a távolság lakóhelyük és a vendégváró gyülekezetek között - Decs, Medina, Budapest - célszerűbbnek látszott nagyobb gépjármű beállítása. A velencei, gárdonyi utazáshoz az OTP Szekszárdi Igazgatósága nyújtott ehhez segítséget annak érdekében, hogy kovászként éltesse a kórus munkálkodását mások lelki gyarapodására. Decsi Kiss János A „Pro Űrbe Szekszárd Emlékplakett” 1995. évi kitüntetettjei ' Akik a városért sokat tettek Ünnepi közgyűlésen adták át az 1995. évi Pro Űrbe Szekszárd Emlékplakettet. A díjat a város képviselőtestülete minden évben három olyan polgárnak adományozza, aki a helyi közösség szolgálatában kiemelkedő érdemeket szerzett és személyében, cselekedetében példaként állítható a jelen és az utókor elé. Idén a megtisztelő díjat a következők kapták. Kertai Józsefné ny. pedagógus A budapesti Ranolder Katolikus Intézetben képesítőzött 1949-ben, azóta „néptanító”. Két tanévet Ladományban, osztatlan iskolában tanított, majd 1951-től Szekszárdon dolgozott, először a Béla téri fiúiskolában, majd a Babits Mihály Általános Iskolában. Nyugdíjazását követően 12 évig a Dienes Valéria Általános Iskolába és Grundshule- ban oktatott, nevelt. Kertainé Maár Aranka 46 tanéven keresztül végezte a lehető legnehezebb pedagógiai munkát, ími-olvasni tanított sok száz gyermeket úgy, hogy közben a nevelésükről sem feledkezett meg. Teljes személyiségével, naponta megújulva, következetes szigorral nevelte tanítványait, akik ma, nagyszülő, szülő korban is tisztelettel emlegetik nevét. Kevés tanító néni büszkélkedhet azzal, amivel ő, hogy érettségizett fiatalemberek első útja hozzá vezet. Aranka néni a tantestület megbecsült tagja volt, nyugdíjasként is példamutató szakmai felkészültséggel, emberséggel dolgozott. Boldog lehet az a diák és az a felnőtt, szülő, pedagógus, aki vele valaha kapcsolatba került. Mindig, mindent vállalt iskolájáért, diákjaiért, kollégáiért. Az aktív iskolai munkát szeptemberben Aranka néni befejezi, januárban 70 éves lesz. A Szekszárdért fáradhatatlanul tevékenykedők megbecsülése Aranka néni kitüntetése. Élete, munkássága mindenki számára példa, akinek fontos más ember boldogulása. Lányi Péter zongoraművész Lányi Péter 1946-ban született Szekszárdon. Itt érettségizett a Garay János Gimnáziumban, majd a Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tanárképző Szakán zongora-szolfézs szakos tanári diplomát szerzett. „A” kategóriájú előadóművész, 1995-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneelmélet tagozatát is elvégezte. Először a dombóvári zeneiskolában volt igazgató 1970- 72-ig, majd az 1972-73-as tanévben visszakerült Szek- szárdra, ahol abban a zeneiskolában, melynek néhány évvel korábban még tanulója volt, egy évre szerződéses állást kapott. Négy éves pécsi kitérő után ismét Szekszárdon, a tanítóképzőben tanít, ahol adjunktus, docens, tanszékvezető, majd főigazgató-helyettes lett. Munkája más városokba is szólította, de mindig szekszárdi maradt, s nem csupán itt élő családja, hanem közösségi, emberi kapcsolatai miatt is. Lányi Péter Szekszárd ismert és elismert egyénisége. Szuggesztív előadóművész, kiváló zenepedagógus, szervező és népművelő, társasági ember. Mint előadóművészt, a zene iránti mélységes alázat jellemzi. Szólóestjei mindig sok embert vonzanak. Alig van rendezvény a városban, amelynek ne lenne közreműködője. Szólistaként, kamarazenészként számos külföldi országban elismerést szerzett önmagának és Szekszárdnak is. 1974-ben a Zenetanárok Országos Zongoraversenyének elsődíjasa, részt vett We- imarban a neves pedagógus Rudolf Kerer mesterkurzusán. Két évtizede aktív szervezője a zenetanárok országos zongoraversenyének. A városért tett több évtizedes, szinte mindennapos munkálkodásáért kapta a Pro Űrbe Emlékplakettet. Theisz Lőrinc műbútor-asztalos Theisz Lőrinc személyében közel másfél évszázados múltra tekintő műbútorasztalos dinasztia negyedik tagját tiszteljük, aki 93 évet megélt atyjának testamentumához tartotta magát, azaz: „Becsüld meg magad mindenben, hogy ezt látva, téged mások is megbecsüljenek”. Theisz Lőrinc - akit egyébként Gyurinak szólítanak, mivel Szent György napján született-, 1927-ben Szekszárdon látta meg a napvilágot. Édesapja asztalosműhelyében szerzett alapismereteit Budapesten felsőfokon bővítette. A pécsi Zipemovszky iskolában vas- és műszeripari tanulmányokat folytatott. Á Szekszárdi Bútoripari Vállalattól ment nyugdíjba, de ma is bejár oda dolgozni. Sok száz család régi bútorait kelti életre nagy szakértelemmel. A családi minta határozta meg pályafutását, szorgalmát, munkája szeretetét, a folytonos önképzést, a tudás1 továbbadásának igényét. Sok éven át tanított az ipari szakmunkásképző iskolában is. Otthon tanulta a takarékos életet, de a rászorulók segítésében sohasem ismer határt. Atyja az iparoskor zenekarában muzsikált, ő maga a Szekszárdi Madrigálkórus alapító tagjaként harminc éve ma is énekel. Sokáig volt a kórus elnöke. Szép hangjával, felkészültségével az énekkar meghatározó egyénisége, ahol tisztelik, szeretik. A kórus nemzetközi versenyeken elért elismerései az ő áldozatkész munkáját is dicsérik. Theisz Lőrinc példát kínál életével, munkájával, ezért e kitüntetés. - Jké Miszlaiak köszöneté Gyakorta előfordul, hogy lapunk segítségét kéri kisebb-nagyobb közösség. Ilyen volt a Miszláról jött levél is. Jótékonysági estre kértek mozgósítást. A rendezvény után újabb levél érkezett, melyben köszönetét mondtak lapunknak, és beszámoltak a rendezvény sikeréről. Nem szó szerint, de továbbítjuk olvasóinknak a levél tartalmát. Szólunk ezzel mindazokhoz, akik a jótékony esten megjelenésükkel támogatták a kezdeményezést. Táncos rendezvényről lévén szó, így elsőként a zenekari tagokat illeti köszönet: Kaszás István, Márkus Imre, Salamon Zsolt, Kántor Tamás. Ők a tiszteletdíjukat ajánlották fel. Tamásiból az MSZP nevében 5.000 forintot adtak át, megjelent dr. Benkő András országgyűlési képviselő is, aki köszönetét fejezte ki a jelenlévőknek, hiányolva a község önkormányzatának vezetőit, akikre pedig nagyon számítottak a rendezők. Jöttek azonban a szomszédok: Udvariból, Be- lecskáról, Nagyszékelyből, Tolnanémediből, Gyönkről. A jótékonysági est bevétele közel 50 ezer forint lett. Ezt a teljes összeget Vaszari Anni gyógyítására szánják, aki egy budapesti kórházban várja a gyógyulást. Reményeink szerint arról is beszámolhatunk, hogy egészségesen visszatér családja körébe. Addig is köszönettel veszünk minden olyan hírt, információt, amely egyének, társaságok életéről, örömeiről, gondjairól szól és a szélesebb nyilvánosság előtt is meg akarják osztani. - dkj Jegyzet írta: F. Kováts Éva Ünneprontás nélkül A T agy szó, ha egy település 1 V oda hagyva a falusi rangot, várossá avanzsál. Nemcsak büszkeséggel jár a cím, hanem jókora felelősséggel is. Mert ugye nem attól lesz máról-holnapra várossá egy község, hogy többen laknak ott, mint egy faluban, az utták nem sárosak, van vezetékes ivóvíz, csatorna is, és a gyerek, ha akar, helyben járhat középiskolába. Mindez szükséges persze, de csak az alap, ami biztosítja a tovább lépést. Mert azért, ami igazán várossá tesz egy települést, az ennél több, az az ott lakóktól függ. És itt adódik a kérdés, válhat-e egyik napról a másikra városi ember a falusiból? Aligha hiszem. A gondolkodás átalakulása mindig hosszabb időt vesz igénybe, mint az infrastruktúra kialakítása. A dologra a si- montomyai városavatón Gál Zoltán is utalt, bár a jól megszervezett, zökkenőmentes rendezvényen talán kissé Un- neprontónak is tűnhetett ez a kijelentés, Hogy mennyire nem az volt, milyen igaza volt az Országgyűlés elnökének, arra az ünnepség utáni események döbbentettek rá. A hivatalos programot követően, délután szerettük volna gyerekeinknek megmutatni a páratlanul szépen felújított si- montomyai várat. Nem voltunk egyedül ezzel az igénnyel, rajtunk kívül sok vendég volt, vidékről, a fővárosból. Olyanok is, akik először jártak a fiatal városban, kíváncsiak voltak a településre és annak szinte egyetlen idegenforgalmi látványosságára, Simon várára, melyet felújított állapotában joggal megirigyelhetne bármely falu vagy város. Ezért aztán a látogatók ide tartottak vasárnap délután, és bár a nyitott kapun belépve megcsodálhatták a méteres lőrést, az őrség hatalmas, rakott kandallóját, a kőpadló alatti börtönt, de a várudvarnál tovább nem jlitottak, jóllehet, a lakótoronyba vezető ajtó nyitva volt, de a lépcsőt termetes asszonyság állta el. A vármúzeum ma zárva tart, közölte kategorikusan a látogatókkal. Rendben, akkor megnézzük a földszinten a kiállítást, mondtuk, látva,' hogy a nyitott teremben többen vannak. Nem lehet, hangzott a válasz, ott a személyzet ünnepel. Ha látni akarnak valamit, jöjjenek vissza máskor, szólt a szigorú, szabadnapos teremőr. Tfiddig a történet és talán 1-jnem ünneprontás, ha megjegyezzük, hogy talán éppen egy ilyen jeles napon kellene a vármúzeum kapuit a látogatók előtt szélesre tárni, megmutatva mindazt, amire büszke lehet minden itt lakó. Ha másért nem, márcsak azért is, mert a városi múzeumokban a szünnap a hétfő és nem a vasárnap. . .
