Tolnai Népújság, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-08 / 158. szám
1995. július 8., szombat Hétvégi Wgazin 11. oldal Cs. Kiss Ernő, a veterán Nem megrendelésre, igény szerint dolgozunk - javít ki Cs. Kiss Ernő, a népművészet mestere, az ozorai fafaragó műhely irányítója - arról van szó, hogy Ozorán elindult egy folyamat négy évvel ezelőtt, azt fejezzük be. A tavaly megfaragott buszváró mellett be- tonbunkerszerű párjához építünk tornácot ugyanazzal a motívumrendszerrel. Mire ezek a sorok napvilágot látnak, az építmény már talán áll. A hatvanas éveit járó Cs. Kiss Ernő, a két évtizede útjára indult népművészeti mozgalom egyik szervezője a hetvenhete- dik fafaragó táborát „nyűvi” - Tolna megyében a tizenötödiket, Ozorán a negyediket. Keze nyomán a falvak sajátos arculatot kapnak, durva kifejezéssel szólva „el- székelyesülnek”. Ozora poros, tágas térré szélesük központjában székely kapu áll a polgár- mesteri hivatal előtt, a falu határában - most már mindenütt - fedeles köszöntő táblák, a kissé magasabban fekvő templom felé tekintve faragott padok, és a buszváró egy csíki hegyi falu látványát idézik. A mester nem tagadja gyökereit, Székelyföldön született, harminc évig gyűjtötte szülőföldje népművészeti motívumait, több, mint ezer szegélydísz van a birtokában - van miből meríteni. De hozzáteszi - és nem magya- Cs. Kiss Ernő, a művészeti vezető rázatképpen -, hogy az, amit, székely motívumoknak nevezünk, megtalálható a világ más népeinek művészetében. A kaput, a beköszöntő táblát fazsindely helyett Bramac-cseréppel is lefedhetnék, érdekes módon akkor senki nem mondaná, hogy idegen hatásra született - véli. A székely kapu, pontosabban a fedeles kapuzat pedig ugyanúgy a magyar építészeti kultúra része, hiszen az 1400-as évekig országszerte elterjedt volt. Az alkotó népművész ma már nem ösztönösen dolgozik, tudatosan használja fel amit tanult, vegyíti az Erdélyre jellemző geometrikus mintákat az inkább dunántúli hagyományból merített virágomamen- sekkel - megfelelő margóval elválasztva kiegészítik egymást. Cs. Kiss Ernő a népművészet tapasztalt „veteránjaként” a magyar kultúra egységét reprezentálja, hogy ennek az egységnek milyen jövője van, nehezen jósolható meg. Az úgynevezett „székely-kultusz” virágkorában konkrétan is megfogalmazódott vele szemben az, hogy „terjeszti Magyarországon a székely kultúrát”. Amikor Tatán székely kaput készített, megkérdezték tőle, hogy mit akar ezzel a vizek városában. Cs. Kiss Ernő azt válaszolta: ez az én hangom, az én nyelvem. - tfNémet olvasótábor Gyönkön A tanulók rajzokban örökítették meg élményeiket A gyönki általános iskola német munkaközössége 1995. június 26-tól 30-ig német nemzetiségi olvasótábort szervezett az intézmény kollégiumában. 31 tanuló vehetett részt a tábor élményekben gazdag programjaiban. Az olvasótábor célja a nyelvi ismeretek bővítése, a német népszokások, hagyományok ápolása, valamint a gyerekek szórakozásának biztosítása volt. Az olvasótábor megszervezéséhez szükséges ösz- szeget pályázat útján nyertük el, de a gyönki önkormányzat és a tanulók is hozzájárultak a kiadásokhoz. A programok igen változatosak voltak: előadást hallgattak meg a tanulók nemzetiségünk múltjáról, jelenéről, a település történetéről. Kanter József sza- kadáti nemzetiségi költő a népszokásokkal ismertette meg a tanulókat, vallott saját életéről, verseiről. Streicher Györgyné és az ifjúsági tánccsoport tagjainak bemutatója nagy elismerést, tetszést váltott ki. A polka és a keringő hangjai mellett nagyon jó hangulatban táncoltak a gyerekek. Dalokat tanultak, rejtvényeket fejtettek meg, Ki mit tud?-on vettek részt, énekkel, verssel, vagy prózával. Bemutatták a gyűjtött hagyományőrző tárgyakat. Sportvetélkedőn vettek részt, megtanultak már szinte feledésbe merülő gyermekjátékokat. Mindezekért sok-sok jutalomban részesültek. A tamási strandon való ki- kapcsolódás is feledhetetlen élményt nyújtptt számukra. Az egyhetes programot tábortűzzel zártuk, amelyhez a szülőket is meghívtuk. Közös énekkel, játékkal, tánccal tettük hangulatossá az estét. Élményeiket rajzokban, német nyelvű fogalmazásokban örökítették meg a gyerekek. Az első alkalommal szervezett német olvasótábort a következő években is hagyománnyá szeretnénk tenni. A tábor szervezője és vezetője Tóth Lászlóné tanító volt. Munkáját segítették: Lückl János igazgató, Kékesi Istvánná, Schneid- ler Pétemé, Jakab Edéné, Genszlerné Fork Rózsa, Kurczné Fork Valéria tanárok. Köszönetét mondunk mindazoknak, akik valamilyen módon hozzájárultak a tábor sikeréhez. Tóth Lászlóné táborvezető Schnidler Pétemé német munkaközösség-vezető TÉVÉNÉZŐ _______________ írta: Tóth Ferenc V itray medzsik Befalazott futballkaput céloz meg egy vélhetően mágikus erejű focista - ezzel a karikatúrával kínálta Menkó László rajzos műsorajánlata ezen a héten a kedd esti Sportvarázs című öszeállí- tást, amely ugyancsak nehéz helyzetben van: szabadságra ment a Bundesliga, a Premier Liga, a Calcio, de még a csukcsföldi serdülőbajnokság is, így a legnézettebbek közé tartozó műsor a legnagyobb varázsát veszti egy időre. A sportstúdió vezetőjének, Vitray Tamásnak és stábjának ezzel kell szembe nézni, és azon törnie a fejét, hogy a foci helyén golfot, teniszt, baseballt, vagy más, a magyar közönséget roppantul érdeklő sportágat szerkesszen be. Vitraynak azonban mással is meg kell küzdenie. Vállalnia kell például a sokszor nehezen vállalható Knézy riportert, aki mellékesen nemcsak a bölcsek kövét szorongatva kommentál, de nem tud, és talán nem is akar leszokni arról a bántó nyelvhelyességi hibájáról, hogy képes húsz értelmezői alárendelt mondatot egymás után eldarálni, valahogy így: „tegnap pályára lépett a Parmalat, az a Parmalat, amelyik tegnap pályára lépett. .meg „láthattuk az Újpestet, azt az Újpestet...”, egy BEK-döntő közvetítésénél pedig legalább kétszer felüvölt, hogy micsoda dráma! Azután lassan a mester fejére nőnek a tanítványok: Faragó Richárd és Hajdú B. István. Ők ketten any- nyira fiatalok és közvetlenek, hogy szemükkel látva a sport, még a magyar foci is vidám és felhőtlen játék. Faragónak még biztosan nem volt ideje saját bejáratú közhelyeket gyártania, emlékezetes, ahogyan tavaly a Nigéria-Bulgária mérkőzés közvetítése közben a csodálattól olvadozó hangon felkiáltott, hogy „Amunike lő, Góóól! Nem! A fenébe!” Vitray úgy illik az általuk vezetett Sportvarázsba, mint egy mázsás mahagóni sublót az Ikeába. A pénzes nyugati sportvilágból vásárolt összefoglalók után néha leül a kamera elé beszélgetni egy magyar sikersportolóval, kajakossal, vagy úszóval, amolyan csak-ülök-és- mesélek stílusban fél órácskát. Azért mégiscsak ő az, aki ott és akkor felteszi a kérdéseket, amikor és ahol kell. Például a mérkőzések közvetítési jogának eladásáról, vagy éppen a labadarúgó szövetség és a liga közti viszály hátteréről. Csak sejtjük, hogy ő - aki Mexikóban megfogadta: soha többé nem közvetít focit - nagyon jól tudja, kik élnek a sportból édesen, miközben semmit nem tesznek érte. Évtizedek alatt kiismerte a sport világát, szavainak a tapasztalat ad hangsúlyt. Ha nem is lesz már belőle nájmódi (sport)varázs- riporter, épp elég „medzsik” így is. Országos Honismereti Akadémia 1960-ban újjáéledt a honismereti mozgalom. Fokozatosan legyőzte az előítéleteket, igyekezett elhárítani az akadályokat, hogy teret nyújtson a lakóhely, a szülőföld és a haza értékeinek kutatására. Fel is lendült a helytörténetírás, a néprajzkutatás, a hagyományőrzés és az ifjúsági táborozás. A mozgalom célja az, hogy a társadalom figyelmét ráirányítsa a közvetlen és a tágabb környezet értékeire; hogy tudatosítsa: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbva- lók”. Kezdetben 3 évenként, a '80-as évektől pedig már évenként gyűlik össze a „szekértábor”. Mindig más megye ad otthont az akadémiának, s mindig van egy irányjelző központi gondolatköre (Tolna megye 1989-ben Szekszárdon fogadta az akadémiát). Az idén június utolsó hetében Szombathelyen ülésezett a XXIII. Országos Honismereti Akadémia. Témaköre időszerű és előremutató: magyarság és európaiság. Neves előadók elemezték értékeinket, mulasztásainkat, feladatainkat. Az akadémia 180 fős hallgatósága megismerkedett a nyugati Őrség (Savaria, Csempeszkopács, Ják, Velem, Kőszeg, Szentgotthárd) múltjával, Lendván a szlovéniai és a Várvidéken a burgenlandi magyar szigetek életével. Tolna megye 10 főnyi küldöttsége munkára serkentő lelkesedéssel tért haza. De büszkeséggel is: az Országos Honismereti Szövetség emléklappal köszönte meg dr. Kiszler Gyuláné (Kö- lesd-Bonyhád), Simon Károly (Dombóvár), Solymár Imre (Bonyhád) tradíciókat ápoló és teremtő munkásságát. Dr. Kolta László Rejtett értékeink: Cziráky Gyula munkássága Sokszor nem az életút hosszúsága, hanem a tevékenység jelentősége emel egy-egy alkotót kortársai fölé. Különösen kedves ez számunkra akkor, ha szülőföldjét szerető, mai hely- történeti kutatásainkat megelőző példaképről van szó, aki patinás mezővárosunk, Duna- földvár múltját kutatta máig ható eredménnyel. Cziráky Gyula római katolikus lelkészre nyugodtan gondolhatunk elődként, mert - saját életén kívül - minden fontos volt számára, amit szülőföldjéről feljegyezhetett, de ugyanígy otthon érezte magát mindenütt, ahova rövid élete során került. Dunaföldvárott született 1867. november 14- én. A helybeli zsúfolt, de jóhírű iskola után a kalocsai papi szemináriumba iratkozott s itt 19 éves korában kezd érdeklődni szűkebb hazája története iránt. Három év múlva, 1889- ben jelenteti meg első cikkét a Tolnamegyei Közlönyben Du- naföldár múltjáról, amit Széllé Zsigmond járásbíró és műkedvelő régész nagy elismeréssel fogad. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy élt akkoriban ott egy országos hírű történész, Hőke Lajos, aki kitűnő résztanulmányokat írt, de Széliével nem éppen baráti viszonyt ápolt. Ennek „köszönhető”, hogy a következő évben közölt három Cziráky-cikkre kivétel nélkül bíráló megjegyzésekkel reagált Hőke, viszont ez újabb kutatásokra ösztönözte a szerzőt s így végeredményben mindezen a helytörténet nyert a legtöbbet. A Szent Ilonáról címzett bencésrendi apátságról, a római kori Anamantia helyéről, a földvári csonka toronyról egymás után jelentek meg a dolgozatok 1890-ben, de ekkor már Gomboson pappá szentelték Czirákyt, aki 1894- ben Óbecsére (Szekszárd mai testvérvárosába), 1895-ben Dávodra, később ismét Gombosra került káplánnak. Nem sokat törődött egészségével, de 1895-ben hat hétig az egyik budapesti klinikán kezelték (valószínűleg tüdőbeteg volt), ezt az időt azonban nem pihenéssel és kikapcsolódással töltötte, hanem az Országos Levéltár, az Egyetemi és a Magyar Nemzeti Múzeumi Könyvtár kincsei között kutatott. (Az utóbbi helyen nyilván kezébe adták Hőke évtizedekkel előbbi Dunaföldvár történetét...) Ekkor már önálló publikációja is volt: a kurucok 1705-ös ostromáról írt egy füzetet. A millennium évében rábízták a Dunaföldvári album szerkesztését, a Népiratkák sorozatban 1897-ben jelent meg A mi apostolaink című felvilágosító munkája, Gombos múltjáról a következő évvben adott ki magvas tanulmányt, majd csaknem tíz év múlva, 1907- ben Arpádházi Boldog Margit életéről jelentetett meg élvezetes olvasmányt. Fő műve, a Tolnavármegyei Dunaföldvár múltja és jelene éppen 85 éve, 1910 júliusában került az olvasók kezébe. Megható ma is a bevezető néhány mondata: „Ha hibát találnak benne, kérem, ne gáncsoljanak! Én csak egy ember vagyok, mindent nem láthatok. Bizonyára tökéletesebb mű létesült volna, ha csak négyen vagy öten kutattunk volna is e tárgyban, de magam voltam. Vezesse Önöket munkám megítélésében az érzelem, mely engem vezetett: - szülőföldem szeretete”. Ha meggondoljuk, hogy ekkor már az egykor vitázó Hőke és Széllé rég halott, Dunaföldvár pedig fokozatosan jelentőségét veszíti, bizony a helybeli öntudat felépítésében fontos szerep jut egy monográfiának. Ráadásul e műfajban ez az egyik legteljesebb és legélvezetesebb ebből a korból. Tekintettel van az addigi publikációkra, a földrajzra, a történet minden elemére a gazdaságtól a kultúráig és a köznapi életig, s ami ma pótolhatatlan lenne, igen gazdag a névanyaga. Ezt még azzal is tetézi, hogy műve végén Dunaföldvár jelesei címmel külön foglalkozik az ott született, élt alkotókkal Steindl Ferenc katonából lett bárótól Pa- tikárius Ferkó cigányprímásig. Végezetül még azokat is felsorolja, akikről az utána jövők végezhetnek kutatásokat. Műve végén - a tőle szokott szerénységgel - „gyenge és nem is illetékes tehetségnek” nevezi önmagát. Ez csak egy dologban igaz: még két év sem telt el ezután, amikor 1912. március 16-án meghalt szeretett szülőhelyén. Az is jellemző, hogy oly csöndben, még egy szerény nekrológ sincs a korabeli lapokban .. . Dr. Töttó's Gábor
