Tolnai Népújság, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-10 / 134. szám

1995. június 10., szombat

Hétvégi Magazin

11. oldal

Rejtett értékeink

Az első követjelentés (1715)

Megyénk történetének súlyos időszaka a XVIII. század eleje: a lezajlott kuruc háborúk, a hadak állandó járása, járványok, magas adók egyaránt sújtották a gyér számú lakosságot (mindössze 669 jobbágycsalád élt itt), ezért fontos feladat hárult Tolna első országgyűlési követére, aki tevékenységéről éppen 280 éve, 1715. június 16- án számolt be magyar nyelvű levelében ami ma megyénk levéltárában található. (Ha volt előtte is hasonló követi beszámoló, az nem maradt ránk ..)

III. Károly - miután szomorú szívvel lemondott a spanyol trónról - 1712-ben lett magyar király, 1714. szeptemberére hívta össze a rendeket, akik között nagy visszatetszést keltett, hogy tartományszerűen kormányozták az országot, a magyar kamarát a császárinak alárendelték, a nemesi birtokok ügyét pedig az Újszerzeményi Bizottság intézte - legtöbbször a régi birtokosok kárára. Az országon át-átvonuló katonaság nem tisztelte a nemesi birtokokat sem: vittek, amit értek, a jobbágyokat kifosztották. Tolna megye ebben a helyzetben célszerűnek

látta, ha olyasvalakit bíz meg ügyei vitelével, aki bejáratos a magas körökbe és hivatalánál, valamint országgyűlési képviselőségénél fogva el is tud érni valamit a sérelmek orvoslására.

Száraz György így lett megyénk országgyűlési követe. Családja, amint az címerükből világosan kiderül, a török elleni harcokban kezdi az uralkodót szolgálni „zöld tér fölött fehér lovon ülő és száguldó magyar vitéz” képében, aki, jobb kezével fehér-vörös zászlót emel és lengedeztet”. György későbbi címere ettől csupán foglalkozása megjelölésével tér el, amennyiben azon még egy „kék ruhás magyar ember áll, vörös csizmában, fején kék és prémes föveggel, kezében író- tollat tartva”. Nyilván egyszerű hivatalnokként kezdte a császári-királyi adminisztrációban, ahonnét fokozatosan emelkedett ki. Amikor követté választották, már volt bizonyos tekintélye az udvarban, de megbízatása is növelhette ezt.

Levelében, amelyet magyar nyelven írt s személyes beszámoló helyett küldött, részletesen elmondja miként várták a

királyt Pozsonyba, hogyan állították össze kéréseiket, „hogy ezen megnyomorodott Hazának nagy Inséghe” orvosoltassék. Szól a fontos eseményről, amikor gróf Pálffy Miklóst közfelkiáltással választották nádorrá, de érdekesség ugyanakkor, hogy egy szót sem ír arról, ami mégis fontos: II. Rákóczi Ferencet és társait ekkor bélyegezték hazaárulónak és fosztották meg őket jószágaiktól. Az országgyűlés azonban közös kérvényben kérte az adók mérséklését, valamint a katonabeszállásolás alóli mentesítést. A király megígérte a nemesi adómentességet, kivételesen még a jobbágyok adózásától is eltekintett, de cserébe a hadak természetbeni ellátását kívánta. Erre „nyugtalanok voltak az Nemes Statusok” és instanciájukban kérték „tekéntené eő Felséghe az Hazának romlott állapottyát”, s több katonát ne hozasson az országba. (Jól sejtették a jövendőt: a következő évben Savoyai Jenő valóban nagyszabású hadjáratot vezetett a török ellen ... (Az uralkodó megkapta a levelet, „de semmi válasz nem érkezett”.

Száraz György tehát - mai szóval élve - jól lobbyzott, mert az 1702. óta fennálló évi 200.000 forint adó helyett 1715-ben csak jelképes összeget, 500 forintot kellett a megyének fizetnie. Száraznak azonban saját karrierjére is gondolnia kellett, ezért megbízatása lejártával lemond, vagy ahogy ő sokkal szebben írja: „az Felséges Udvar körűi való Functiomra nézve személyem szerént nem udvarolhatok”. Talán már tudta, ami 1724-ben valóság lett: királyi személynökké nevezték ki ekkor, 1731-ben báróságot kapott és az udvari kancellária tanácsosává emelték.

Megyénk érdekeit tovább is ágensként képviselte, de az utána jövő követekkel is jó kapcsolatot tartott: Daróczy Ferenc alispán közeli rokonát, Katát vette feleségül bárósága évében. Mindez azonban még nem sej lett 1715-ben, amikor az első magyar nyelvű követjelentést írta, amit majd csak 1805-ben folytatnak a második magyar nyelvű hasonlóval...

Dr. Töttó's Gábor

Négy egyenlő nyolccal

Nem matematikai feladat végeredménye a címben foglalt megállapítás, hanem a szálkai általános iskola nyolcadik osztályos diákjainak száma a négy. Vagyis a négy egyenlő nyolccal. Nincs a és b osztály, „ez a szám, majdnem öt”.

Napjainkban egyre több szó esik a kisiskolák helyzetéről. Aligha különbözne a szálkai, az ország bármely más, hasonló nagyságrendű iskolájától. Legföljebb a település fekvése, földrajzi adottságai vonzóbbak, mondjuk így, festői- ebbek. A négy tanuló, Dani Viktória, György Mária, Szabó István (Öcsi), és Torda Virág. Osztályfőnökük Fodor Mihályné. Az iskola igazgatója: Hajós József. Akár egy család. Ma még mindig akadnak, akik csodálkozva figyelnek az ilyen kisiskolák tanrendjére, hétköznapjaira. Nehezen képzelik el a felkészüléseket, az órák menetét, a számonkérést. Ők azok, akik a városok „gyerekgyáraiban” forgolódnak és hihetetlennek tűnik, hogy sokkal inkább fel kell készülnie a gyereknek a kislétszámú osztályban, mint a tömegnek számítóban, ahol el lehet lapulni akár heteken keresztül. Ők négyen, ha emlékeznek az általuk megélt közös történetekre, beszédüket valami különös melegség önti el. Ehhez a sajátossághoz még az is járul, hogy apró gyermekkoruktól együtt vannak hárman. Marika később került a faluba és így az iskolába. A három gyerek öröme, gondja, az osztályfőnök előtt érett ifjúkori örömmé, pályaválasztó kérdéssé. Az elmúlt évek nyolcadikosai közül ők tanulmányaik során a legjobb átlagot érték el. így aztán nem véletlen, hogy mindegyiküket felvették abba a középiskolába, ahova jelentkeztek.

Milyen útravalót kapnak az osztályfőnöknőtől, Fodor Mi- hálynétól, akit nagyon kedvesen „Evita”-nak szólítanak? Ő semmi olyat nem akar mondani, a ballagási ünnepélyen, ami megható, amitől sírni kell. Nem akar felnőttes, a nagybetűs életről szóló intelmekkel előállni. Naponta megbeszéltek mindent. Nem voltak szélsőséges megnyilvánulásaik a gyerekeknek, amitől kivívták volna a felnőttek haragját. A pedagógus csak azt kívánja, hogy tudják megőrizni gyermekségük hitét, szívét, a világ iránti fogékonyságukat, kíváncsiságukat, amit most még magukénak tudhatnak. Azt szeretné, ha tudnának gondolatban lélekkel szárnyalni és álmokat szőni, amelyekből célok, tervek, feladatok lesznek. Az osztályfőnök azt kívánja, hogy mint a költöző madarak, tudjanak visszaszállni, járni arra a helyre, fészekre, ami számukra melegséget, otthont, biztonságot jelent. Hiszen itt várja őket a család, a barátok és maga az osztályfőnök, akit bármikor felkereshetnek az iskolában az utcán, vagy a lakásában.

Ilyen gondolatok fogalmazódnak meg, amikor egy kis falu iskolájában 1995-ban négy diák egyet jelentett a búcsúzó nyolcadik osztály teljes létszámával. D. K. J.

TÉVÉNÉZŐ

A személyiség szétesése

Szegény József Attila mindegyik rendszerváltásnak áldozatul esett.

Először, postumus Kos- suth-díjával máig tartó rangot adott a Rákosi rezsim új kitüntetésének, majd évtizedekig csak a megcsonkított életműről esett szó. A „legnagyobb magyar proletár költő” jelszava nem engedte láttatni még az „adott világ varázsainak mérnökét” sem, nemhogy a lélek mélységeibe bevilágító zseniális költő arcát. Máig sokan azért nem tudják ki volt József Attila, mert az iskolai tananyagok versei nem győzték meg arról, hogy a többit is olvasni kellene.

A következő rendszerváltáskor pedig marxista vonzalmai, a kommunista párthoz és a zsidó származású polgári radikális értelmiségi körökhöz fűződő kapcsolatai miatt hallgattak róla. Periférikus körökből primitív támadások érték.

Aztán csönd, ami máig tart. Ezt törhette volna meg Jordán Tamás műsora a televízióban. A szabad ötletek jegyzékéből készült összeállítás úgy nyolc évvel ezelőtt nagy vihart kavart. Most viszont a tévébemutató is visszhang nélkül ment le a televízióban.

Igaz, mint minden érdekes műsor, úgy tizenegy tájékán kezdődött, s olyankor már csak a krónikus álmatlanságban szenvedők vannak ébren, akik nem biztos, hogy felkavaró szellemi és lelki élményekre vágynak. Különösen nem ott, ahol a műholdas csatornákon - mintha mindig, ugyanazt az egy filmet vetítenék - vég nélkül lövik, szúrják, belezik, darálják, trancsírozzák egymást a színészek, klasszikus páncélban, jólöltö- zötten, vagy űrruhába bújtan. Nyelvtudás nem kell, mert keveset beszélnek, s tán még jobb is ha nem értjük milyen stílusban.

Akit nem hagyott aludni érdeklődése, annak kivételes élményben lehetett része Jordán Tamás és a többi alkotó jóvoltából. Döbbenetes volt a kivételes okos és művelt költő szellemének és lelkének szét- esési folyamatát a színész jóvoltából átélni. Bár, a színész szó ide aligha illik, a szöveget mondó ember küzdelme a szabad asszociációk végtelen sorával, vagy az időnként egyszerűen csak zavaros szöveggel, szinte azonossá vált a költő kínjaival.

A néző meg egyre inkább zavarba jött, hogy joga van-e mindezt nézni és tudhatni? Tisztességes-e ilyen mélységekig belenézni egy beteg ember leikébe, egy színész, egy ember arcába? A szabad asszociációkat a költő a gyógyulás reményében, analitikusának, Gyömrői Editnek írta. Kérdés, hogy betegségének ebben a fázisában tudta-e, eszébe jutott-e hogy ez valaha is eljut a nagyközönséghez.

Amit mondani akart, azt megírta versben, leveleiben. Jó lenne tudni, ha meggyógyul, vagy kicsit tovább él, mit csinált volna a szöveggel, hozzájárult volna valaha is ezeknek a füzeteknek a kiadásához? A néző zavara pedig nőttön nő, a szöveg feszültsége csak nem oldódik - nem is oldódhat - s mire véget ér, már szégyelli magát, mint valami lelki kukkoló.

Ihárosi Ibolya

A Gyújtó hatás című színes, szinkronizált amerikai akciókrimit csütörtöktől vetítik a szekszárdi Panorámában

„Nehéz zenei” koncert a Művészetek Házában

N

ehéz volt e zene - lehet hogy csak nekem - bevallom: nagyon nehéz. A meghívón Colin Andrews és Janette Fishell orgona duójának hangversenyére invitáltak a szekszárdi Művészetek Házába.

Az USA-ból érkezett művészek nagyon is izgalmas műsort ígértek, ám a nekem nagyon nehezen értelmezhető előadás számomra nagy csalódást jelentett.

Lehet, hogy túlzottan konvencionális ember vagyok - szívesen vállalom - de koncertező művész a pódiumon megjelenve sötét öltönyben, majd meghajolva - ahogy illik - ne vegye le az öltöny zakóját, gondosan összehajtva ne fektesse le a zongorára, mert azt hittem „aludni tér”. Nos e szavak súlyosak, ám a zene MEGKÖVETELI az alázatot, s e gesztusban én ennek nyomát sem találtam.

Nem állítom - bár szeretném, ha nem így volna - hogy ez a közjáték egy kicsit nem hangolt le, s ítéletemben nem befolyásolt, de igyekeztem a zenére figyelni.

Bach: III. Brandenburgi versenye orgona-átiratának interpretálásával kezdtek a művészek. Bár egy zenekari mű ilyetén tolmácsolása kissé meglepett, de lényegében itt még éreztem a „megálmodott” zene ihletését, egy kicsit vontatot- tabbnak tűnt, de zenei áradását, a fugák igazi váltásait nagyszerűen érzékeltették.

A duó után Colin Andrews ült az orgonához egyedül. Bach: c. moll passacaglia c. virtuóz műve csendült fel. A dübörgő basszusra, mint fundamentumra felépített zene valódi barokk játékosságot kíván meg. A témák el-elbujtatása, majd a szinte váratlan előkerülése nem is váratlan, de szép, ám a kényelmes tempó-választás e „bújócskákat” alig hozták a felszínre. Nyilván jól ismeri a művész a kor zenéjét, s nyilván érzi is azt, de engem erről nem tudott meggyőzni. A befejező akkord hosszan kitartott „zengése”, pedig valami furcsa érzést váltott ki belőlem: miért tette ezt, miért érzi a művész ezt a kényszert? - Bach is így

érezte? - Kizárt dolog, a bachi zene nem tűri az indokolatlan „rend-bontást”, rendszerébe ez nem fér bele.

Ezután ismét Bach-művek következtek. Az „Istenem és Atyám” c. coral valódi fohászként csendült fel. A már-már himnikus megfogalmazás e méltósággal zengő dalban a könyörgő ember és Isten szép egységét vetíti elénk, s ebben az előadásban is ez volt érzékelhető. A „Jézus az én szomorúságom” c. corál igazi hitvallás és alázat, mely ebben a megfogalmazásban is szépen simult bele a muzsika zengésébe.

A művész még egy francia XVIII. századi szerző - Mulet - „Rózsa-ablakok” c. művét is megszólaltatta, ám e zene nem jelentette korának kimagasló teljesítményét, s Bach után bizony vérszegénynek tűnt.

Nem éreztem szerencsésebb választásnak a XX. századból megjelenített művet se. Paul Peterson: „Villódzások” c. alkotása gyakorlatilag akkordok

felbontásaiból, fugákból épített ívekből komponáltattak meg, de inkább a múlt század hangulatát idézik, s ez nehezen érthető ma meg.

A szünet után ismét duett következett. Csajkovszkij Dió- törő-jéből az „Arab tánc” átiratát hallhattuk. Nos, a balett-irodalom egyik „fergeteges” zenéjének „álmatag” és „légies” megformálását nem voltam képes elfogadni.

Ezután végre bemutatkozott Janette Fishell is. Mendelson 1856-ban komponált B-dúr szonátáját adta elő. Ugyan eleve elhagyta a második tételt (mily kár), ennek ellenére kedvesen és játékosan fogalmazta meg a mű interpretálását. Jól alakította ki a „maga adta stílusban” az ünnepi zene harmóniáit és bár kicsit harsánynak éreztem e felfogást, zeneileg nem tudtam vitába szállni a művésznővel. Ez még akkor is igaz, ha a befejező akkord itt is mérhetetlenül hosszúra sikeredett.

Azt hiszem, Ruppert Istvánnak is gondot okozhatott Lock- lair: „A béke talán megváltható” c. alkotása. Végül is mu- sicelnek határozta meg, ám e körülhatárolás sem fedte igazából a „valóságot”. Amerikai kortárs-zene, de enervált, tűz nélküli dallamvilágból nem lehet merítkezni, csak elmerülni. Még így is kaptunk valami ízelítőt a szépre törekedni vágyódásból.

A cseh P. Eben: „Vasárnapi zene” c. sorozatából a „Molto ostinato” hangzott el végül. A „monotoniára” felépített zeneműben feléledt a művésznő. Nagyon is otthon érezte magát. A makacsul ismétlődő téma felett kissé zaklatott zenei világ tárulkozott fel. A bujkálni vágyó dallamtöredékek a súlyos alapzene „bolyongásában” oldódtak fel. Ebben az interpretációban mutatkozott meg igazán a zeneiség, s ezt jó volt hallani.

Végül ismét Colin Andrews ült az orgonához, hogy egy ismeretlen orosz - ma élő - szerző, Mihail Ipolitov Ivanov „Kaukázusi utazás”, c. kompozícióját adja elő. Nem igen érthető, miért ragaszkodott előadásához a művész, mert valójában egy keleti ízű, de lényegében „feledhető” zenei kategóriába sorolható anyag, s e „lassított” döcögő utazás nem hagyott mélyebb nyomot bennem.

N

os, nehéz volt e zenei este, mert számomra teljesen érthetetlen, hogyan kerülhetnek magyar pódiumokra „beharangozott” művészek műsorai. Nem hiszem, hogy elegendő kell legyen ebben az országban az USA útlevél, hiszen a mi művészeti életünk ezeket nehezen viseli el. Nem a tehetségükkel volt problémám, nem is felkészültségükkel, hanem a nyújtott élménnyel, mely nem volt össze-egyeztethető a magam zenei normáival. Ha bántottam, nem a bántani akarás munkált bennem, hanem a meghökkenés és a kétség. Művészi felfogás és hitvallás egyéni dolog, de a zeneszerző művészi hitvallását soha nem szabad ennek alárendelni. Ezt vallom, s hiszem: nem vagyok egyedül.

Rosner Gyula