Tolnai Népújság, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-03 / 129. szám

Negyvenhat esztendő a katedrán Aranka nénit négy éve ismerem, mióta a lányom első' osztályos lett. Az ó'sz hajú, mosolygós ta­nító néni azóta beköltözött hoz­zánk. Na nem a szó valós értel­mében, hiszen soha nem járt nálunk. Azon ritka pedagógu­sok közé tartozik, akik nem „család-látogatnak”, mert úgy gondolják, nem a nappali és a gyerekszoba bútorzata dönti el, milyen a gyermek lelkiilete. Szóval Aranka néni azt sem tudja merre van Szekszárdon a Kuruc utca, mégis ott van kö­zöttünk. — Aranka néni azt mondta, ezt így kell csinálni, nem sza­bad az utcán enni, csúnyán be­szélni, ezt vagy azt tenni! - ok­tat ki a lányom a délutános ta­nító nénire hivatkozva olykor okkal-joggal. — Na, csak ezt látná Aranka néni! - tromfotok én, amikor minden egyéb szülői érvből ki­fogytam. És láss csodát, ilyenkor min­dig Aranka néni győz. A le­ányzó mihelyt hallja a nevét, máris szó nélkül rendet rak. Hiába, nálunk Aranka néni te­kintélye megdönthetetlen. Akár irigykedhetnék is, de nem te­szem. Lévén állandóan rohanó, elfoglalt és emiatt folyamatos lelkiismeretfurdalástól gyöt­rődő anya, én nagyon örülök Aranka néninek. Mert ő nem­csak tanít, hanem nevel is. Szi­gorúan, keményen, következe­tesen és nagy-nagy szeretettel. Úgy, ahogy egykor engem ne­veltek. — Nekem soha nem jutott eszembe külön választani a két dolgot. Ha valami olyan törté­nik órán, ami helytelen nevelési szempontból, akkor leáll a taní­tás és nevelünk. A tananyagot majd később pótoljuk, nem le­het ezt másképp csinálni - vallja töretlen hittel 46 éve, mi­óta tanítói diplomáját megkapta Kertai Józsefné, született Maár Aranka. Pedig eredetileg nem peda­gógusnak, hanem gyógysze­résznek készült a sötétvölgyi erdész lánya. Fél évet járt az egyetemre, de közbeszólt a tör­ténelem. Amikor 1994-ben el­kezdődtek a bombázások, majd bevonultak a szovjet csapatok, a szülei hazavitték. A front el­vonulása után nem mehetett vissza, az öccse iskoláztatására kellett a pénz. — Egy ideig otthon voltam, aztán húsz évesen jelentkeztem Budapestre, a Ranolder Katoli­kus Intézetbe. Ott, a Vincés nő­véreknél képesítőztem 1949-ben. Az első munkahe­lyem egy kis, völgységi falu­ban, Ladományban volt. Tizen­hat gyereket tanítottam nyolc osztályos, osztatlan iskolában. Én voltam a takarító néni, a tan­testület és az igazgató, egysze- mélyben. Mai ésszel el sem tu­dom képzelni, hogyan csinál­tam, - mondja fejcsóválva, de aztán hozzáfűzi, hogy a képző­ben „néptanító” oktatás folyt, osztatlan, falusi iskolákra készí­tették fel a lányokat. Öt hónap után Szekszárdra, a Béla téri általános iskolába he­lyezték át a fiatal tanítónőt, mert férjhez ment. Negyvenki­lenc, negyedik osztályos fiúval nézett farkasszemet 1949. ok­tóber 15-én, a katedráról. — Ótós Miklós, Levente Pé­ter, Szakáll Feri, meg az egyik Kappel gyerek járt abba az osz­tályba. Nagyon megszerettem őket. — 1954-ig tiszta fiú osztá­lyokat tanítottam, és mindig negyedikeseket. Amikor elő­ször kaptam az első, vegyes osztályt, hónapokig azt álmod­tam, hogy nem tudom megtaní­tani őket olvasni. Tizenegy évig tanított az 1. számú általános iskolában Ker­tai Józsefné, aztán huszonhá­rom éven át, 1960-tól 1983-ig az alig pár száz méterre lévő másikban, a Babitsban. — Napköziztem, nem érez­tem túl jól magam, egy „ánti-vi- lágból”, itt felejtett valakinek tartottak, nem sikerült semmi érdemet szereznem. Németet is, amit annyira szeretek, csak a nulladik órában taníthattam. Amikor elértem a nyugdíjkor­határt, Faludi Bandi, a szek­szárdi 4. számú iskola igazga­tója megkeresett, indítanak egy németes első osztályt, számíta­nak rám. Eljöttem és a mai na­pig nem bánom, mert ezt, a nyugdíj után munkával töltött tizenkét évet tekintem a pályám csúcsának. A fiatal kolléga­nőmmel, Arival, Zsíros János- néval olyan csodálatosan ki­egészítjük egymást, annyi szép dolgot tettünk, sikert értünk el a gyerekeinkkel, hogy azt el­mondani is nehéz. — Nem bántam meg, hogy nem gyógyszerész lettem. Mi­után saját gyerekem nincs, mindig a tanítványaimat tekin­tettem annak. Ahogy jönnek, rám néznek, és elmondják a maguk kis gondjait, az valami csodálatos. Ahogy érzik az őszinte szeretetet, megnyílnak és olyan dolgokat is elmonda­nak, amit tulajdonképpen ott­hon kellene, de vagy nem merik vagy a szüleik nem érnek rá. Nincs semmiféle nevelési ars poeticám, nekem is olyan cso­dálatos nevelőim voltak, akik egy életre szóló példát adtak. — Engem soha nem fárasz­tottak a gyerekek, de itt az ideje, hogy pontot tegyek a pe­dagógusi pályafutásomra. Ka- kasdon él a kilencvenéves édesanyám, aki az én gondom. A gyerekek biztos hiányozni fognak, de majd adok német nyelvi órákat. — Dolgozatot kell írni Aranka néniről, amit az utolsó tanítási napon, a búcsúztatóján adunk neki emlékbe - mondja a lányom a ceruzáját rágva. - Mondd, anya, szerinted nem lenne elég, ha annyit írnánk: „Szeretünk Aranka néni!” F. Kováts Éva Fotó: Ritzel Zoltán Hét évtized, egy házasságban A családi fényképezéshez igazítják egymást. Ez most az ő ünnepük. Egyenesítenek de­rekukon, aztán várják, amíg elkattan a fényképezőgép. Különös ajándéknak tekintik sorsuk alakulását, hogy im­már a 67. házassági évfordu­lót is megünnepelhették. Nem tudni pontosan, hogy ezt a köznyelv milyen jelzővel látta el. Ligeti János és felesége, Henevald Katalin amint visz- szapörgeti gyorsan a bronz, ezüst, arany, gyémánt, vas la­kodalmak évszámait, fél év­század történelme is felvonul. Zombán élnek, itt szület­tek. Ligeti (Lieber) János 1907 márciusában. Katica néni 1910 áprilisában. Az ilyen ünnepek mindig az em­lékezések helyei, alkalmai. Úgy alakult életük, hogy ké­sőn született gyermekük, Fe­renc. Ő szekszárdi lakos. Mi lehet a titka, hogy ma azt mondják magukról „bé­kességben éltünk 67 éven ke­resztül”? Roppant egyszerű­nek látszik. Mikor Katica néni megszólal, az asszonyi enge­delmességről mond bölcses­séget. Ezt önmagára nézve kötelezőnek tartotta és tartja a mai napig. Nem tud példát, hogy mikor szólt ellen a fér­jének. Volt ebben kölcsönös­ség is, természetesen, hiszen János bácsi is engedelmes tár­saként éli az életet. Az asz- szony munkatere a lakás és mint egykori iparos feleség­nek ez adott akkor munkát. János bácsi az asztalos mű­hely mestere volt. Aligha kell őket bemutatni Zombán, ők is sorolnak minden lakost az idősebb generációból. Legin­kább azok neve kél szárnyra elsőnek, akik már elköltöztek. Ilyenkor Katica néni apró ke­resztet rajzol maga előtt, bé­két kívánva poraikra. A halot­takról külön fejezetben le­hetne szólni. Annál is inkább indokolt lenne, ugyanis mint asztalosmester temetkezési lerakatot is üzemeltetett. A szomszédos községekből, Kétyről, Felsőnánáról, Harc­ról, Szentgálról is megkeres­ték, ha valakinek az utolsó út­ját kellett elkészíteni. Egy alkalommal, talán másfél évtizeddel ezelőtt, egy motorbaleset következtében megsérült János bácsi. Akkor a Temetkezési Vállalat aján­dékaként kapott egy koporsót és minden hozzá szükséges felszerelést. Amit ezidáig nem kellett használnia. De manapság is meg kell be­csülni, mert igen drága a te­metkezés is ... A motorbale­sethez tartozik, hogy még húsz éves sem volt, amikor az akkor divatos motorfajtát megvette. Kerékpárt is cserélt kukoricáért és hasonló üzle­teket kötött a közlekedése meggyorsítása érdekében. Repülőre viszont sosem vá­gyott. Nem úgy Katica néni, aki átrepült a kanadai roko­nokhoz. Erre az útra olyan elevenen emlékezik, mintha a múlt héten történt volna . . . Mit ragadjanak ki elbeszé­lésül az életükről? Melyik mozzanatát annak a húsz esz­tendőnek, amikor annyira vár­ták a gyereket? A békésen megúszott háborús éveket? A téeszesítést? Ez az ünnepi pil­lanat igazán ne legyen a pa­nasz napja. Szépségből is ki­jutott! Igen, ilyenek voltak a fiatal évek, különösen amikor összeismerkedtek .. . Aszta­los volt Katica néni édesapja is. Szinte kínálkozott az alka­lom, az ifjú Lieber János át­ment egy gyaluért - a szőke, kék szemű Henevald Katalin akkor éppen 17 éves volt. Ké­rette magát még egy évig, hogy férjhez menjen a Lieber család Janijához. Akadt ugyan más kérője is, de ő már foglaltat jelzett. így történt 67 esztendővel ezelőtt. Még legalább három évet szeretnének megélni, hogy a 70. évszámot is magukénak mondják. így legyen és hozzá erőt, egészséget, békességet a világnak is! Decsi Kiss János Istentiszteletek a konyhában Pünkösdkor, a húsvét utáni ötvene­dik napon ünnepük a keresztények, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra. Azt talán már kevesebben tudják, hogy az ünnep a zsidó vallásból ered, ahol a pészach utáni ötvene­dik napon, a sabouthkor ünnepel­ték az első gyümölcsök megjelené­sét, majd később a Tízparancsolat adományozásának állítottak e na­pon emléket. Holnapután lesz pünkösd hétfő. Mint arról lapunkban többször is be­számoltunk, a felújított bátaapáti evangélikus templomot szentelik újjá ezen a napon. A falu egykor szinte tel­jesen németlakta volt. Jelzi ezt az is, hogy hajdan a katolikusoknak szerény kápolnájuk, az evangélikusoknak templomuk épült, utóbbi magasba ívelő toronnyal. A kitelepítések nyo­mán a lakosság aránya éppen megfor­dult. Hogy élte meg a változásokat az a sváb asszony, akinek családját kite­lepítették, s akinek konyhájában a legutóbbi években telente tartották az istentiszteleteket? Heberling Jakab­nét, Éva nénit kérdeztük emlékeiről. — A Pünkösd? - kérdez vissza — Az akkoriban nagy ünnep volt, ami­kor én fiatal voltam. Az ünnep előtt egy-két héttel volt a konfirmálás. (Most egyszerre tartják.) Aztán va­sárnap mindenki ment a templomba, a fiatalok, a nőtlenek vettek úrvacsorát. Hétfőn megint mise volt, délután pe­dig bál. — Evekig használhatatlan volt ez a templom. Milyen volt, amikor Éva néni fiatal volt? — Úgy emlékszem, első osztályba jártam, amikor felújították. Azóta nem nyúltak hozzá. — A férje? — Nyolc éve meghalt. — Mikor házasodtak össze? — 1945. május 12-én. — A háború befejezése után. Épp ötven éve! — Itt volt az esküvőnk, ebben a templomban. Nem volt nagy ünnep­lés, mert a férjem testvérei akkor még nem értek haza a frontról. — Aztán a háború után minden megváltozott. . . — Negyvenhatban volt a kitelepí­tés, majdnem az egész falut elvitték. Körülbelül húsz család maradt, most meg már alig vagyunk. Elvitték a szü­léimét, a testvéreimet. Én is csak azért maradhattam, mert a férjem családja magyar anyanyelvűnek vallotta ma­gát. — Meg az ünnep is egy napra fo­gyatkozott. — Igen, a hétfő már nem volt sza­bad, kellett menni a téeszbe. Csak most állították vissza, hogy a hétfő is ünnep. — Eljár-e a templomba? — Hogyne! Néhány éve telente, amikor hideg van, akkor itt nálam, ebben a konyhában van a mise, mert a templomban fáztak az emberek. Ez a néhány ember nem tudta volna beme­legíteni. — Hány evangélikus él Bátaapáti- ban ? — Körülbelül tízen járnak temp­lomba, de azért ennél többen va­gyunk. — Mikor vannak a misék? — Krähling Dániel esperes úr jár ki, kéthetente vasárnap délutánon­ként. Most úgy mondják, hogy ha­vonta egyszer lesz. — Hogy tetszik a felújított temp­lom? — Most nagyon szép. Szégyen volt, ahogy kinézett, restelltük meg­mutatni az idegeneknek. Ideje volt, hogy rendbe tették. — Ha egy jó tündér teljesítené há­rom kívánságát, mit kérne? — Az egészség a legfontosabb. Meg persze, hogy legyen mit enni-inni .. . Hangyái Heberling Jakabné, Éva néni FOTÓ: RITZEL

Next

/
Thumbnails
Contents