Tolnai Népújság, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-06 / 105. szám

Kóbor: „Nem úsztam meg szárazon”

A legutóbbi Jószerivel show egyik vendége Kóbor János, az Omega frontembere volt. Ahhoz hogy megfelelőképpen tudjuk értékelni ezt gesztust, nem árt tudni, az Omega harminchárom esztendős története alatt Kóbor csak a Friderikusz és a Jószerivel show meghívásának tett eleget. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezúttal is csak a gyerekkori barát, Nagy Ferenc - Várdomb és Pörböly körjegyzője - kedvéért tett kivételt.

— A közéleti emberek némelyikénél valóságos elvonási tünetek jelentkeznek, ha egy héten át nem nyilatkozhatnak a televízióban. Úgy tűnik, nálad ez pont fordítva működik.

— Az Omegánál ez a „műfaj” a Benkő Laci, esetenként pedig a Molnár Gyuri dolga volt. Én sohasem vállaltam.

— Ennek ellenére akadt, aki megszólta a kevéske szerepléseid egyikét. A Friderikusz show-ban való részvételedről Hobo nyilatkozott valahol. Hallottál róla ?

— Nem.

— Azt mondta, ő nem vállalná, hogy egy Friderikusz show-ban megmossák a haját.

— Hát... Gondolom, mindenki másként reagál a dolgokra. A Friderikusz Sanyi megígérte nekem, hogy nem lesz semmi. Nos, ez azért - így utólag - tényleg nem volt semmi... Talán javít valamit a helyzetemen, ha elmondom, hogy amikor felmentünk a színpadra, Sanyi odaszólt nekem: „Vagy te annyira lezser és könnyed, hogy nem fogsz nemmel válaszolni arra, amit ellened kiterveltünk”. Ezek után mondtam volna azt, hogy nem vagyok annyira lezser?! De végül is ez nem hajmosás volt, hanem egyszerűen leöntött vízzel. Ez egyébként azóta minden koncertünkön végigkísértett minket, hiszen ahány fellépésünk volt, ott mind bó'rig áztunk. A siófoki főpróbán, a Népstadion, majd Nyíregyházán is.

— Egy ilyen nyilatkozat után az érintettek többsége nekiállt volna a Hobo jellemvonásait ecsetelni, te meg még itt nekiállsz magyarázkodni.

— Én úgy vagyok ezzel, hogy ha valaki valamit elvállal, annak minden körülményével tisztában kell lenni. Aki politikus, az tudja, hogy van ilyen pofon, olyan pofon, s ezeket állni kell. Aki pedig színpadra lép, az tudja, hogy ennek ilyen előnye, és ilyen hátránya van. Amikor elvállaltam a szereplést, tudnom kellett, hogy a Sanyi biztosan kitalál valamit. És lám, nem is úsztam meg szárazon . ..

— Miért van az, hogy téged csak az Omegával együtt lehet elképzelni. Például nincs szólólemezed sem.

— Számomra ez az egész közeg csak az Omegán belül létezik. Ahogy onnan kilépek, attól kezdve ezt az egészet legszívesebben elfelejteném. Nem azért, mert valami bajom van vele, hanem mert jó lenne egy kicsit kikapcsolni. Na, ez az, ami nem nagyon megy! A mai napig is azt mondom, hogy a szakma hátrányos oldalából is van éppen elég.

— El sem tudod képzelni

magad egy másik együttesben?

— Egyikben sem . . . Legfeljebb a Ferencvárosban.

— Az Omegán kívüli életedről azt lehet tudni, hogy a Hungarotonban van részesedésed.

— így van. Megpróbáljuk a céget átvinni a privatizáción, ami most már majdnem lehetetlen. De igazából nem is ez érdekel, jobban foglalkoztat az egész műfaj mögött levő technika, technológia, aminek ma már van is egy neve: az úgynevezett multimédia. Számítógéppel - digitális képfeldolgozással, hangfeldolgozással, és ezekkel együtt - már a nyolcvanas évek eleje óta foglalkozom. Ez az, ami leginkább leköt.

— Ezeket a technikákat viszont emberek irányítják. Milyennek látod a mostani zenészgenerációt?

— Szerintem nagyon jó zenészek vannak, és még azt is mondanám, hogy jó együtteseket is találhatunk. Talán egy baj van: a nemzetközi szinten sokkal jobbak vannak . . .

— Olyasmi lehet ez, mint a magyar foci. Azt is jól elnézegetjük . . .

— Aztán amikor idejön egy igazi nagycsapat, akkor láthatjuk, hogy valójában hol tartunk. Még akkor is, ha most a svédek ellen össze is jött egy győzelem. Igaz, hiányzott Dahlin, Brolin . .. Visszatérve a zenéhez, az Illés, az Omega, a Metró, majd az LGT, talán még a Piramis is, nemzetközi szinten is elfogadható nagyságrendűek voltak. Mindegyik próbálkozott, és ha nem olyanok a viszonyok a két világrendszer között, amilyenek, biztos, hogy ennél sokkal többre visszük. Jó példa erre a Scorpions, ők Nyugaton előzenekarunkként léptek fel, és hova jutottak. Most éppen a mi dalunkkal szerepelnek a Music Television műsoraiban.

— Tényleg, nem vágtál az asztalra, amikor láttad őket az MTV-n az egykori Omega slágerrel, a Gyöngyhajú lánnyal? Hiszen ti is kiálthattatok volna ezzel a dallal.

— Nem vágtam az asztalra. Ugyanis a következőkről tárgyaltunk a Népstadion koncert után: mi nyolc év után újra elindítottunk valamit, szeretnénk kint is próbálkozni, és megbeszéltük, hogy ezt a Scorpi- ons-szal közösen tesszük meg. Nekik pedig jött ez a ruandai segélyakció, nem volt kész nótájuk, ezért visszatelefonáltak, hogy megcsinálhatják-e az ő verziójukban. Mondtuk, hogy igen, de ne felejtsék el, a mi verziónkat szintén megcsináljuk közösen a nyár folyamán. Ugyanis, ha minden igaz, a nyár végére megjelenik egy új angol nyelvű nagylemezünk, melyet a kinti piacra szánunk.

— El tudnád képzelni ugyanezt fordítva: tehát, hogy a Scorpions adná oda az egyik világslágerét az Omegának?

— Te, olyan vacak nótákkal mi nem foglalkozunk . .. Komolyra fordítva, el lehetne képzelni, de nem gondolunk ilyesmire. Márcsak azért sem, mert az új anyagunk kint van egy producernél, ő pedig teljesen odavan érte. Azt mondja, sokkal jobb, mint az új Pink Floyd-lemez. Krasznai Zoltán

Fotó: Gottvald Károly

Megfognám anyám kezét

Már megint ünnep. Újra anyák napja! Itt és most! Öröm ez! Azért, mert még nem késő és megtehetném, amit valami miatt nem tettem meg, mert azt mondtam, hogy nincs rá időm?

Mire? Arra, hogy megfogjam anyám kezét! És most megtehetném, de valami megint visszatart!

Szégyellnem kell magam, mert nem tudom megmondani, mikor fogtam anyám kezét. Láttam, hogy nem a régi. Láttam, hogy az idő olyan plasztikussá tette, ami egy szobrász számára ingerlőén szépet jelent. Én viszont tudom, hogy ez a szépség számára naponkénti fájdalmakkal jár. Álmatlansággal és úgy tűnik, hogy most már kipihenhetetlen fáradtsággal!

Hajnalban kel és míg egész lénye átáll a reggel mozgékonyságára, amit megőrzött lányságából, addig a sötét konyhában ül és tördeli kezeit. Talán ilyenkor kellene azokat megfogni? Milyen egyszerű lenne! Odaülni elé és csak megérinteni. Itt és most ezt megtehetném! Nincs elfogadható magyarázat, miért nem cselekszem így. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon, mikor ezeket gondoltam. Egy kedves régi kolléganőm hívott. Ő nagyon súlyos beteg. Az ízületei teljesen használhatatlanná tették a lényét. A kezei deformálódtak! Ellátásra szorul! Teljesen kiszolgáltatott. Anyám bennünket szolgál ki és el sem tudja képzelni ezt fordítva. Nézem anyám kezeit. A dédanyámé is eszembe jut. Mint a szobrokat, jó volna megérinteni, simogatni, jelezni a soha ki nem mondott hálás szavakat. Tudom, hogy nem várja, hogy megköszönje a fia ezt vagy azt. Volna mit! Tudom, elsírná magát, ha megérinteném.

Mire lesz még képes? Nem kérdem. Akkor is megváltozik arcom színe, ha a garázsajtót este tárva találom, mert tudom, hogy anyám nyitotta ki. Hazavár. Mindig! Egyre nehezebben mozdul az az aj- tószámy! Reggelente, amikor a kapuban köszönéshez emeli kezét, mind kisebb lesz a földtől mérhető magassága ennek a lendületnek. Nem is olyan régen engem röppentett magasba, hogy „óriás legyek”.

Haragudnom kellene az időre, hogy megrontotta anyámat! Szeretnem kellene az időt, hogy máig megtartotta anyámat! Arra kellene kényszeríteni magamat, hogy ebből az időből kiszakítsak egy darabot itt és most, hogy megfognám anyám kezét...

Decsi Kiss János

Szabó Iván: Anyaság

NÉPÚJSÁG ARCHÍVUM

A hadifogság Nyugaton sem volt jutalomüdülés

A híradásokban szinte naponta találkozunk visszaemlékezésekkel. Egykori hadifoglyok, elhurcolt munkaszolgálatosok emlékeznek a II. világháború alatt és után átélt eseményekre, azokra a mérhetetlen és szinte elképzelhetetlen szenvedésekre, amelyeknek részesei voltak. Ezek a visszaemlékezések azonban főként a keleti hadifogolytáborok élményeiről szólnak. Csak nagy ritkán került szóba a „nyugati hadifogság”, s ha mégis, akkor leggyakrabban egy kézlegyintéssel és azzal a kísérő szöveggel intéződik el: „Hisz ők csak turisták voltak.”

Pedig az a fogság sem volt éppen kellemes időtöltés. Ötven esztendő után erre emlékezik egy egykori „nyugati hadifogoly”, aki súlyosan sebesülve, hadikórházzal került nyugatra. Talán ma is élnek még néhányan azok közül, akik a legnagyobb amerikai, „Heilbronn-Böckingen”-i gyűjtőtáborban töltötték a hadifogság szomorú hónapjait.

1945 tavasza volt. Még dúlt a világháború, még folytak a szőnyegbombázások, amikor az amerikai hadsereg bevonult

Bad-Kissingenbe, ahol a magyar hadikórház működött. Néhány nap múlva már hatalmas teherautókon összezsúfolva vittek bennünket tábor- ról-táborra, míg végül megérkeztünk a hírhedt „gyűjtőtáborba.”

Szigorú ellenőrzés következett és alig tudtuk a legszükségesebbeket megmenteni az elkobzástól. A magas szögesdrótkerítéssel körülvett tábor területén az őrség sátrán kívül semmi nem volt. A szögesdróton belül egy „vészjelző, riasztódrót” volt kifeszítve. Ezt még megközelíteni sem volt tanácsos, mert abban a pillanatban már lőttek. Amikor besötétedett, az egész tábort teherautók tömege vette körül. Ezek fényszórókkal pásztázták a területet. Alig múlt el éjszaka, hogy fegyverropogás ne hallatszott volna. Persze gyakran csak puszta kedvtelésből lövöldöztek. A tábor még teljesen szervezetlen volt. Se rendszeres ellátás, se víz, se pontos létszám. Szükségletünket a magunk ásta néhány ásónyommélységű árkokban végeztük el. Ezek mellé álltunk vagy guggoltunk, ahogy a szükség éppen megkívánta. Fedél nem volt a fejünk felett. Konzervdobozok segítségével gödröket ástunk és azok fölé sátorlapot húztunk, már akinek még volt sátoralja. így védekeztünk az eső, a napfény és az éjszakai hideg ellen.

Égy-egy ilyen sátorban hárman-négyen is meghúztuk magunkat. De az őrök még ezeket is gyakran lebontatták velünk.

Ellátást naponta egyszer kaptunk, mindig a késő délutáni órákban. Vízhez égy óriási víztartályból jutottunk, amelybe folyamatosan szállították a vizet. De ezért gyakran 3-4 órát is sorban kellett állni. Szilárd ételt eleinte egyáltalán nem kaptunk. Tea, kávé és valamilyen megnevezhetetlen leves volt a napi ellátás.

Változás csak azután történt, miután május 9-én befejeződött a háború. Ettől kezdve az amerikaiak biztosították az ellátást. Ez az alábbiakból állt: minden hadifogoly naponta két konzervdobozt kapott. Ezt kellett beosztani. Az egyik dobozban négy keksz, egy-két szem mazsola vagy földimogyoró, néhány szem savanyú cukorka és egy kávéskanálra

való kávépor volt. Egy ilyen doboz 200 grammot nyomott. A másik dobozban kisebb marha- vagy. csirkehúsfalatok és főzelékfélék voltak.

Ennek a súlya 300 gramm volt. Mindezt hidegen lehetett elfogyasztani. Különös szerencsének számított, ha valaki olyan dobozhoz jutott, amelyikben egy-két cigaretta is volt. Ennek ugyanis magas volt a csereértéke. Minthogy az amerikaiak pontos létszámot nem tudtak, gyakran előfordult, hogy az utolsóknak már nem jutott. Ilyenkor ezek a többi hadifogolytárs jóindulatára voltak utalva. Vasárnaponként civilek környékezték meg a szögesdrótot, hozzátartozókat, rokonokat keresve. Ők gyakran hoztak gyümölcsöket és azokat dobálták át a magas kerítésen. Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora úr az éhség. Magas rendfokozatú katonatisztek kaptak hajba egy-egy alma vagy körte birtoklásáért. Nem csodálkoztam, mert mindannyian szinte egész nap éhesek voltunk.

Valamivel jobb soruk volt a szakmunkásoknak (kőművesek, ácsok, lakatosok, szabók,

festők, mázolok, borbélyok és fodrászok.) őket munkacsoportokba osztva munkára vitték és így jobb volt az ellátásuk is. A tisztek közül azok kerültek kedvezőbb helyzetbe, akik angolul vagy németül beszéltek.

A tábor átmeneti volt. Mindennap újabb és újabb csoportok érkeztek a frontról és indultak Belgiumba vagy Franciaországba. Ilyenkor minket is minden alkalommal újabb helyre telepítettek át. Ötös sorokban vonultunk és vittük amink megmaradt. Újra kezdhettük ásni gödreinket, mert az eső szinte állandóan esett és a víz befolyt a gödrökbe. Ilyenkor sokkal jobb volt a szabad ég alatt megvárni, míg kisüt a nap.

Szeptemberre bizony már nagyon hűvösek lettek az éjszakák és egyre többen megbetegedtek. Ekkor a magyar hadifoglyokat elkülönítették. Helyünk a kerítés mellett a „Cage 13” lett. Megválaszthattuk ön- kormányzatunkat és önállóan intézhettük a sorsunkat. Határozott javulás következett be. Szakaszokba tömörültünk, pontos létszámot ismertünk és

közvetlen kapcsolatot teremtettünk az amerikai táborvezetőséggel. Ekkor már nem hittük el a szinte naponta érkező rémhíreket a hazatérésről, hanem igyekeztünk az életünket megszervezni. Népdalkórust alakítottunk, nyelvtanfolyamot szerveztünk német és angol nyelven, létrehoztuk a mindennapi piacot, ahol élénk cserekereskedelem folyt.

így érkezett el a karácsony ünnepe és egyre komolyabb hírek a hazatérésről. Erre azonban csak a következő év januárjában került sor.

Ötös sorokba verődve vonultunk ki a vasútállomásra, ahol tehervagonokba raktak bennünket. A vonat csak néhány nap múlva indult el. Több napon át zakatolva, létszámban erősen megfogyatkozva futottunk be egy hideg téli reggelen Komáromba. A fogadtatás nem volt éppen szívélyes. Több napig tartó, szigorú ellenőrzés után sok mindenünktől megszabadítva indulhattunk csak haza. Szenesvagonok tetején - a fővárost messze elkerülve - érkeztünk a rég nem látott szülőföldre. Kedves Henrik nyugdíjas tanár