Tolnai Népújság, 1995. március (6. évfolyam, 52-76. szám)
1995-03-11 / 60. szám
1995. március 11., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Rejtett értékeink Gödé Lajos munkássága TÉVÉNÉZŐ Patikaméreg Már akkor gyanakodni kezdtem, amikor az alkotók bejelentették: a Patika című filmsorozat forgatásakor oly gazdag anyag jött össze, hogy 13+1, azaz 14 részes lesz a sorozat. Jómagam sosem csináltam játékfilmet, sorozatot főleg nem, de azt gon- doltam/gondolom, hogy annyira nagyvonalúan nem lehet tervezni, hogy „majd elvágjuk valahol a részek végét”. Még akkor sem, ha - a sorozat legnagyobb értékét - a zenét néha gumiként használták. A baj nemcsak a „+1” volt, hanem hogy a részek epizódokká silányultak. Szinte bármelyik elhagyható volt, a darab attól még egész lett volna. Merthogy a Patikában nem történt semmi. Ezt a „nemtörténést” persze lehetne jól is csinálni, most azonban ez nem jött össze. A mesének egyelőre végre, a jó - Polacsek Norbert - megkapta a patikát, meg szíve választottját és tizennyolc éve nemzett leányát. A rosszak elnyerték méltó büntetésüket: rendőrség, börtön, satöbbi. Voltak kicsit rosszak is - elvégre a világ nem csupa fekete meg fehér - , akik most ugyan börtönbe mentek egy időre, de majd jönnek és a nagynéninek megkérik a kezét. Valami baj lehetett a mérleggel - amelyet ezért aztán óvakodnék patikában használni - ahol méricskélték a moralizálást, a humort, a cselekményt és a fogyaszthatóságot. Ha kicsit feszesebb lett volna (mondjuk 13 mínusz 6 rész), kicsit origináli- sabb humorral fűszerezték volna, akkor kevésbé éreztük volna magunkat becsapva. A dologhoz azért az is hozzátartozik, hogy hagyjuk is magunkat becsapni. Mert a Sose halunk meg alkotógárdája - Kol- tai vezetésével - minden hétfőn odaültetett sokunkat a képernyő elé. Vártuk, hogy egyszercsak azt érezhetjük, amit a Sose halunk meg-nél. A marketing munkával nem volt baj: a fél ország dúdolta már a sorozat indulásakor a film dalait, és a rádióban is forgatták „legalább százezerszer már” Dés László kiváló zenéjét. Talán emiatt (is) volt, hogy noha felállhattunk volna az első hétfő után, de nem tettük. Mindenesetre akik ülve maradtak, megérdemelték, amit kaptak. Ezt pedig jó értelemben is értem, hiszen a sorozat mégis csak kordokumentum. Méghozzá nem is hiteltelen. Kár, hogy nem sikeredett elég érdekesre. Kár, hogy az amúgy kiváló színészek nem kaptak kvalitásuknak megfelelő feladatot. Ennek ellenére voltak emlékezetes pillanatai Be- zerédi Zoltánnak, Hunyadkürty Györgynek, Pogány Juditnak, Vándor Évának, Gáti Katinak, Bárdy Györgynek és a többieknek. A megrögzött Koltai-rajongók - e sorok írója is - reménykedhetnek, hiszen az alkotás - mint Nógrádi Gábortól, a forgatókönyv egyik szerzőjétől megtudtuk - könyv alakban, sőt esetleg mozifilmben is testet ölt. Sőt, a sorozat utolsó darabját felkonferáló bemondó szavai szerint a széria esetleg folytatódik. Kérdés persze, hogy hagyjuk-e ismét becsapni magunkat. Illetve kérdés, hogy az alkotók vissza akarják-e szerezni a nézők bizalmát. Ugyanis - ahogy a Gatyadalban Koltai énekli - „nincsen több jó esély a haladékra”. Hangyái János Mickey franciául tanul Egy könyv a gondolat erejéről A Magyar Könyvklub terjesztésében juthat el az olvasókhoz Kurt Tepperwein: Szellemi öngyógyítás című könyve. A szerző előszavában többek között ezt írja: „Testünk, sőt egész életünk nem más, mint lelkiállapotunk pontos tükörképe, hiszen a lélek alakítja a testet és határozza meg sorsunkat. A legkitűnőbb orvos és a legjobb gyógyszer sem képes gyógyítani, ha nem működik bennünk a gyógyító erő.” A könyv abban kíván segítséget nyújtani, hogyan találjuk meg, s fordítsuk hasznunkra ezt a bizonyos gyógyító erőt, mely nemcsak a betegségek leküzdésében, hanem a fóbiák, rossz szokások, egyéb lelki és szellemi problémák megoldásában segíthet, s kialakíthatja a test és a lélek harmonikus összhangját. A gyakorló, hivatalos orvostudomány sem tagadja, hogy igen sok betegség lelki eredetű. A szerző szerint az önmagával harmóniában élő, pozitív beállítottságú, kiegyensúlyozott személy elkerüli a betegségeket, ellentétben a gyűlölködő, önző, agresszív, mindenhez negatívan viszonyuló emberekkel. Könyvében különféle gyakorlatokat mutat be, amelyekkel a tudatalatti szintjére - arra a bizonyos sokat emlegetett alfa-szintre - juthatunk el, s „üzenhetünk” a tudatalattinak, min változtasson, min javítson, hogyan befolyásolja pozitív irányban tudatunkat, s ezen keresztül fizikai és egészségi állapotunkat. Sok gyakorlatot, tanácsot, javaslatot is találhat az olvasó a könyvben. S aki úgy érzi, érdemes megpróbálkoznia ezzel a módszerrel annak érdekében, hogy megismerje saját magát, netán megpróbáljon úrrá lenni hiányosságain, gondjain, az bátran vegye kezébe Kurt Tepperwein könyvét. venter Vannak olyan alakjai szűkebb hazánk történetének, akikre csak a legöregebbek emlékeznek már, de munkásságukat jól jelzi, hogy a maguk területén egyszerre építettek, s megtartottak egy közösséget, Gödé Lajos esetében egy gyülekezetét. Madocsán született 1882. október 17-én, atyja szintén református lelkipásztor volt, de az 1850-es években rövid ideig tanítóskodott is. Minderről a fia által összeállított, 1910. augusztus 8-ától 22-ig öt folytatásban megjelent Egy öreg pap testámentoma című cikksorozatból szerezhetünk tudomást, amit aztán később a fiú külön kötetben is kiadott. Ifjabb Gödé Lajos Bonyhádon és Nagykőrösön járt gimnáziumba, a teológiát pedig Budapesten végezte. Előbb Budán, majd 1907-től 1909-ig Szekszárdon lett segédlelkész, s itt a megfáradt, élete végén már súlyos beteg Borzsák Endrét segítette szolgálatában. Nem akármilyen megtiszteltetés volt, hogy 1909. novemberének végén - ahogy a Tolnamegyei Közlöny arról december 2-i számában tudósít -, amikor a szekszárdi presbiterek úgy határoztak, nem írnak ki pályázatot a Borzsák halálával megüresedett tisztségre, hanem Gödé Lajost hívják meg. A fiatal tiszteletest magánélete szomorú fordulata szólította ötven nap múlva a megyébe: édesapja halt meg Madocsán. Alig másfél hónap múlva, 1910. március 10-én számolt be a Tolnamegyei Közlöny az akkor négy napja lezajlott fényes beiktatási ünnepségről. Már az állomáson lovas bandérium és fehér ruhás lányok sorfala várta a jövevényt, a polgármester, dr. Szentkirályi Mihály köszöntötte, valamint a teljes számban megjelent presbitérium. A Kálvin tér bejáratánál utca szélességű nemzeti színű transzparensen olvashatta: „Áldott, aki jössz az Urnák nevében”. A nyolcvanöt évvel ezelőtti beiktatást a szekszárdi származású budai lelkész, Haypál Benő végezte püspöki megbízottként, de közreműködött azon a megyéből indult Bilkei Papp István, a református teológiai igazgató, Simontsits Elemér alispán, az evangélikus és az izraelita gyülekezet igehirdetői. A híradás szerint „az új lelki- pásztor a tőle megszokott ékesszólással kifejezést adott azon önzetlen elhatározásának, hogy a lelkiismeret gondozásának hűséges és odaadó sáfára kíván lenni, s a gyülekezet boldogsága előmozdítására minden tőle telhető munkásságot ki fog fejteni, hogy a személyéhez fűzött remények valóra váljanak”. Valóra váltak a remények, pedig a legnehezebb idők jöttek: a világháború hamarosan őt is a frontra szólította, erről szól második megjelent könyvében, a Wolhyniában címűben. Jutott azonban arra is ideje, hogy 1918 karácsonyára szekszárdi híveinek megjelentesse Halotti beszédek című gyűjteményét. (Érdekes tudnunk, hogy ekkori isteni szolgálatáról fennmaradt egyik buzgó hallgatójának a naplója, amely átível a Tanácsköztársaság idejére is. Az már külön érdekesség, hogy a naplóírót Boda Józsefnek hívták, s később maga is szekszárdi református lelkész lett.) Nem hagyta érintetlenül a trianoni békediktátum híre sem, 1919-ben Bodnár Istvánnal közösen Világégés után címmel két jelenetet adtak ki, majd Tisza István emlékezete címmel jelent meg önálló, érdekfeszítő munkája. Másfél évtizednyi munkálkodás után, 1924-ben ismét Budára került püspöki másodlelkésznek a Kálvin téri templomba, majd két év múlva a nagykőrösi gyülekezet hívta meg patinás egyházába. Az elsők között ismerte föl a tömegkommunikáció szerepét, s prédikált a rádióban A lelkipásztor kötelessége és jutalma témában. Még három műve jelent meg 1942-ig - Gulyás József lexikona szerint -: A tékozló fiú, A budapesti református teológiai akadémia és a Maradj velünk, mert estvéledik című egyházi beszédgyűjtemény. Emellett mintegy húsz időszaki kiadványban jelentek meg cikkei. Szekszárdi hívei azonban csengő és fennkölt szónoklataira emlékeztek legszívesebben, valamint érző, emberi szívére. Ma tudomásom szerint még él egy leánya Budapesten, aki talán a szekszárdi évekről is szolgálhatna érdekes adatokkal. Dr. Töttős Gábor Egy párizsi Disney-bolt „áldozata” lett egy múlt évben hozott rendeletnek: külföldi árut csak úgy lehet eladni Franciaországban, ha a termék leírása és a garancialevél francia nyelvű. A bolt vezetője elmondta, hogy mindaddig nem ad el amerikai terméket, amíg azt el nem látják francia szövegekkel. Látni és láttatni Bonyhádot A történet tavaly júliusban kezdődött. A meleg nyári hónap elején ötvenkét fiatal építészhallgató érkezett Budapestről Bonyhádra, hogy városvédő terepgyakorlaton vegyen részt Kráhling János, egyetemi oktatójuk irányításával. Nem kis feltűnést keltettek a fiatalok a városban, illetve Majo- son, ahol ódon épületeket, jellegzetes utcákat, mértek fel. Kezükben mérőszalaggal, jegyzetfüzettel, rajzmappával járták a várost és számos épületről készítettek szabadkézi vázlatot. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség támogatásával, s szakmai egyetértésével végezték nyári terepgyakorlatukat, ám céljuk nem egyes épületek kényszervédelem alá helyezése volt, hanem a meglévő értékek feltérképezése, bemutatása, s ezen keresztül azok megbecsülte- tése. A hét közepén az akkori felmérés, a nyári munka eredményeként kiállítás nyílt a völgységi város művelődési központjában. A tárlaton utcarészletek rajzai, vezérsíkok, makettek, méretarányos rajzok láthatók, s a látogató megdöbben, hogy mennyi szépség mellett megy el nap, mint nap Bonyhád és Majos utcáin. Aki ellátogat a március végéig látható kiállításra bizonyára meglepődik, s ha városvédő nem is lesz belőle, talán jobban becsüli majd lakóhelyét, annak látható, de általa még fel nem fedezett értékeit. - nagy Ismét velünk volt egy estén Thész tanár úr Nagyon nehéz arról az emberről és a neki legkedvesebb dologról írni, aki már öt esztendeje „elment”, ám valahogy mégis mindig itt van közöttünk. Ami igaz, az igaz, hiszen minden megszólaló akkord mögött ott érezzük mosolygón biztató szavát, a halkat, az alig hallhatót, és bár öt éve már a kényszer szülte búcsúnak, csak évenként egyszer hasít igazán belénk a fájdalom, mert oly természetes ittléte, hogy csak az évfordulók vetetik velünk észre a megmásíthatatlan tényt. A szekszárdi Művészetek Házában tartott emlékesten először a Garay János Általános Iskola kórusa szólalt meg. Czakó Sándomé lágyan suhanó kezének rezdüléseit követve az igazi Händel szólamokba simított - Lozsányi Tamás orgona-kíséretével „megtámasztott” - muzsikája árasztotta el szíveinket. A csilingelő gyermekhangok játékos villódzása Mohai: Három gyermek-miniatűrjében olyan elementáris erővel kergetőzött, hogy alig tudtuk követni a tonal itásnak néha fittyet hányó hangözönök meg-megnyugvó pillanatait. Bárdos: Boldogasz- szony c. kórusműve valódi ima volt, mely könyörgött, hittel telített fohászként halt el. Fischer: Lennék bár kisharang c. kompozíciója valójában aranyos mű, ám a szóló-ének picit halványabb megszólalása, fátyolos zengése talán visszafogottabbá tette, mint azt elvárhattuk. Ennek ellenére maradandó élményben volt részünk. Az Ágostonná Béres Kornélia fuvoláján megszólaló - Ga- ubert által szerzett - Románc romantikus áradása ismét élmény-számba ment. Kugler Zsuzsa kísérete a zongoránál valójában - és így van jól - nem volt kíséret. Itt ebben a produkcióban két egyenrangú hangszer szólalt meg és olyan együttmuzsikálást adtak a közönségnek, mely a lélek legbenső énjéből fakadt. Semmi művi, semmi „megtanult”, csupán a zene volt jelen. A fu- volistának „volt ereje” kivárni a pillanatot a folytatáshoz egy-egy pergőn omló futam után. Ilyen „önfegyelemre” csak a szívből fakadt érzések megléte adhat biztos alapot. Élveztük a duettet. A fiatal Rosner Zsolt - Bach: h-moll szólószonátája Bourrée tételének előadására vállalkozott. A tétel nem tartozik a könnyen előadható darabok sorába, igazi érett muzsikálást követel meg. Sajnos az első akkord már nem úgy szólalt meg, mint azt szerette volna, így „memória-zavarok” nehezítették az előadó dolgát. Nem az elfogultság szólal meg a „kritikusban”, de egy ilyen „vert helyzetből felállni” bizony nagyon komoly erőfeszítést megkövetelő akarat kell. Nos, erről az akaratról tett tanúbizonyságot e fiatal muzsikus, mert a tétel „virtuóz” második részét magával ragadóan oldotta meg. Pintér Gabriella - Kondor, Schumann és Farkas dalainak előadásával ismét csodálatot váltott ki hallgatóiban. A szépen búgó mély regiszterek mellett olyan természetességgel szólaltak meg a magasságok és olyan muzikalitással, hogy nehéz lenne vitázni előadásukkal. Ha mégis egy parányi kérdőjel képződött bennem, az a Éarkas mű kissé szokatlan „tonalitásából” fakadt. Talán a néhol picit elbizonytalanodó megszólaltatását éreztük meg. Ám még magam is vitatkozom önmagámmal, mert itt is olyan technikai érettségről tett tanúbizonyságot, hogy nem zárom ki a magam tévedésének lehetőségét sem. Husek Rezső - az idős mester - Schubert Esz-dúr zongoradarabjával adózott volt tanítványa emlékének. Nem is oly rég hallhattuk tőle ugyanezen darabot előadni, s mintha most még visszafogottabb, melankó- likusabb, talán szomorúbb lett volna e muzsika. A néhol könnyednek tűnő zenei témák fel-fel villantása most kissé kesernyésen bölcs tompításban jelentek meg, s nehéz lenne nem felismerni e mögött az emlékezés kényszerét, mint személyes kapcsolatot. A szünet előtt Blumenschein Gábor trombitáján Bozza: Rus- tiquese szólalt meg. Az első tételben a hangszer bizony még hideg volt, és Lányi Péter zongorakísérete bármennyire is visszafogottan hangzott, a trombita „mélyebb intonációját” nem tudta eltüntetni. Az egyre jobban felmelegedő hangszer azonban nagyszerűen kárpótolt bennünket, hiszen egy nagyon is felkészült muzsikust ismerhettünk meg me'gszólaltatójában. A második tételben már éneklő hangszer a szordinós „suttogásban” olyan szépen csengett, hogy nem is értettem az első részben érzett „hiányt”. A harmadik tételben pedig valami szédületes technikával megjelenített kromatikák „megnyugvásai” egy kiforrott muzsikus pódiumi produkcióját jelentették. A szünet után elhangzott néhány gondolat, mely az utód igazgató - Szili Lajos - számvetése volt, akarva-akaratlanul is az „emlékezés könnyeit” csalta a szemükbe. Kocsis Imre Antal — városunk polgármestere - egyszerű szavakkal emlékezett és e szavak mögött a magától értetődő bánat, a barát bánata elementáris erővel volt jelen. E szavak után döbbenetnek lehettünk tanúi. A Városi Kamarazenekar már a pultok mögött üt, amikor a „videó varázsa” felidézte, megidézte Thész László zongoraművészt ugyanezen zenekarral együtt adott egyik koncertjéből. Mi, akik részesei voltunk e koncertnek, döbbenten - és nem szégyellem - könnyes szemmel hallgattuk Őt, a nagyszerű muzsikust. A felvétel „egyenes adásban” készült, nem volt kozmetika, s pont ezért volt élő és megismételhetetlen. - Mily rövid az emberi emlékezet, ennyire tudtál zongorázni, ennyire tudtál muzsikálni Thész Tanár úr? - Igen, most ismét kaptunk Tőled valamit: a zene élményét. E döbbenet után a zenekar „megismételte” azt a Händel: G-dúr concerto grosso-ját, melyet öt esztendeje a „keserűség napján” adott elő - a meghirdetett koncerten - ahol Lányi Péter segítette ki a csembalónál az előadást, mert „eltávozott” a zenekar tagja. Nem ült a kotta mögött az, aki mindig ott volt, s aki azóta is hiányzik nekünk. E szomorú emlékezés, az ismétlés kényszere adta és elnyelt könnyek, talán még sohasem volt muzsikát szólaltattak meg Földesi Lajos hegedűművész irányításával. Befejezésül Lányi Péter zongoraművész - a barát - tőle teljesen szokatlanul - kissé összetörtén - ült le a hangszer elé. Schumann: C-dúr fantáziájának III. tételét adta elő. Emlékezett az interpretátor, emlékezett és bár nagyon szomorú volt, a zene mégis ünnepélyesen áradt. S ebből az áradó muzsikából - picit „vörös szemekkel” kikacsintott Lányi tanár úr: „Laci, az általad is nagyon szeretett zene ma este is összehozta a barátokat. Száz és száz kilométerekről itt vannak, mert emlékezni akartak, s talán mert nem is emlékezni, hanem a muzsika világában találkozni Veled. Rosner Gyula
