Tolnai Népújság, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-25 / 48. szám

1995. február 25., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Rejtett értékeink Báró Schell-Bauschlott József _______________TÉVÉNÉZŐ_______________ N em hiszem, hogy normális vagyok Bámulja az ember a tévét, ha fáradt olvasni, ha nincs kivel, vagy nincs kedve - beszélgetni, ha kikapcsolódni akar, ha pi­henne, ha szórakozna, ha színházi előadásra, ha versre, ha ze­nére, ha kacagásra, ha politikai tájékozottságra vágyik, ha tu­dományos ismeretekre, ha a múltra, ha a jövőre kíváncsi. Már eleve nem komplett az, aki ennyi mindent vár egy nem­zeti, vagy éppen nemzetietlen televíziótól. Ebbéli érzése csak fokozódik, ha bár elmúlt már öt éves, de a reklámok idején mégis a tévé előtt marad. A reklám korunk műfaja, a tudás al­fája és ómegája, a megfelelő - vagyis folyton fogyasztó - élet­mód tudatos, vagy éppen tudattalan alakítója. Én nem hiszem, hogy normális vagyok, ugyanis sose vittem be pelenkás gyerekemet a vécébe, se magammal, se az ő dolgát végezni. Kiváltképp akkor nem, ha közvetlenül előtte valami­lyen hagyományos tisztítószert használtam. Az általános isko­lában ugyanis tanítják, hogy mely anyagok a mérgezőek, így aztán bárki tudhatja, hogy a tisztítószerek - a hagyományosak és a merőben újszerűek is - nem feltétlenül tesznek jót a pelen- kásoknak. Ez biztos, mert minden tudás ellenére jártam úgy is, hogy óvatlanul belélegeztem a gőzéből-gázából. E tapasztalás is arra indít, hogy jövendő unokámat se vigyem a frissen vegyszere- zett vécébe. A perem alá se. Akkor se, ha most végre citromil­latban is kapható. Inkább elzárom, nehogy a gyerek limonádét csináljon belőle! Én nem hiszem, hogy normális vagyok, de a gyerekem az biztosan zseni volt. Öt éves korában például eszébe sem jutott, hogy az új ruhájával törölgesse a levest. Igaz, ki se öntötte. Vagy ha mégis, inkább sírt, de egyáltalán nem rohant az új ru­hájáért, hogy fel- vagy letörölje. Tíz évesen meg nem evett bele a tálba állva, így aztán nálunk nem volt se spagetti, se makaróni pólón tálalva, viszont nem lett paradicsomos a meze. Sem. Nem vagyok varázsló, gondolatolvasó, de eleddig nem tud­tam, hogy a gyereknek kizárólag egészséges c vitaminra van szüksége, abból viszont sokra. Azt hittem minden c vitamin egészséges, hisz a legtöbb fogorvos ezt ajánlja. Csak Laci kép­zeli, hogy egyetlen kezelés örökre elég. Most már gyanítom, hogy az egészségtelen c vitamint rakhatják a vécétisztítóba, at­tól lesz vadvirágillatú, mint a nagynénik, most harminc száza­lékkal nagyobb mosóerővel, és a lopós anyák, akik nem hiába tanították lányaikat textilt fehéríteni, lehetőleg még mosás előtt. Jézusom, ez az egész buggyant rokonság, a mániákusan mosó és mosogató nagynénikkel, a koszos és büdös férfiakkal, akik hiába lesznek utóbb friss illatúak, mert megint bekoszo­lódnak, az enyhén fogyatékos polgármesterrel, akinek mégis két neje, vagy nője van, a felfedező Béres Erikával, a nem egé­szen komplett Judittal, aki hat hétig felemásan mosta a haját, szóval ez az egész társaság, honnan a fenéből annyira ismerős? Ihárosi Út a teljességhez A betegség jelentése és jelentősége Könyvajánlat A talizmán A jó, öreg mese az ember és a Gonosz harcáról, amely szédítő utazássá változik, melynek során a feszültség és a borzalmak repítik a képzeletet - ez az amerikai szerzőpáros, Stephen King és Peter Straub legújabb könyve, A talizmán. Párhuzamos, egymástól függetlenül létező és egy­mással mégis összefüggő, oda-vissza átjárható vilá­gok. Egyik pillanatban még itt van az ember, aztán hipp-hopp, átlép a másikba, akárcsak a falon menne át a szomszédba. Vannak akik képesek erre, mert hisznek benne, míg mások számára csak mese, fantazmagória az egész. Hányán gondoltunk már arra, milyen is lehet előre vagy ellenkezőleg, vissza­lépni az időben? A talizmán című regényben időutazás­ról van szó, de nem a meg­szokott értelemben. Nem az időben ide-oda utaznak a szereplők, hanem egy má­sik, egy jobb, a civilizáció­tól még meg nem rontott vi­lágba lép át a 12 éves főhős, Jack, hogy megmentse éde­sanyja életét és még valami mást, valamit, ami az egész emberiség jövőjét meghatá­rozza. „1981. szeptember 15-én egy Jack Sawyer nevű gye­rek áll a szárazföld és a víz találkozásánál, keze a far­mernadrágja zsebében, te* kintete a végtelen Atlanti­óceánon ... Jack még nem sejti, milyen iszonyatosan nehéz feladat vár rá: a Sors őt szemelte ki arra, hogy megküzdjön a minden szép­séget elpusztító gonoszság­gal, s nemcsak Amerikában, hanem egy fantasztikus má­sik világban, a Territóriu­mokban, ebben a csodaszép, érintetlen országban, ahol az emberek varázslatban élnek, de ahol most épp gonosz erők készülnek megragadni a hatalmat. A hallatlanul népszerű amerikai horrorszerző és Pe­ter Straub borzongatóan szép mesét írt, amelyből azért nem hiányzik a hami­sítatlan Stephen King-i hor­ror sem.' A csaknem 900 ol­dalas könyv lenyűgözően érdekfeszítő, meghatóan tiszta, a legmélyebb emberi érzéseket - hűség, barátság, szeretet, kitartás - közvetíti az olvasók felé. A talizmán című könyvet a Tolna megyei könyvtár­ban (is) megtalálják. /. kováts Vannak nevek, amelyek az idő­sebbek ajkán még ma is foga­lomként élnek, egykor pedig megyei közéletünk színes,em­lékezetre méltó egyéniségei­ként a maguk szűk körében al­kottak maradandót. Hatvanöt éve, 1930. február 26-án címoldalán tudatta a Tol­namegyei Újság, hogy meghalt Schell József négy nappal előbb Bécsben, a Cottage-sza- natóriumban, ahol hiába küz­döttek a leghíresebb professzo­rok elhatalmasodott érelmesze­sedése ellen. A tiroli szárma­zású család, amelyet háromszáz éve, 1695-ben említenek elő­ször a krónikák, 1714-ben ne­mességet, 1731-ben birodalmi, majd 1847-ben osztrák bárói rangot nyert, amelyet 1856-ban császári rendelettel honosítot­tak. Tizenkét év múlva született meg Nagyidán báró Schell-Ba­uschlott József, akinek összetett családi nevéből nálunk csak az első részt ismerték és használ­ták. Nekrológjában olvashat­juk, hogy „báró Schell Rudolf császári és királyi kamarás és gróf Pálffy Ernesztin” fia az elemi iskola elvégzése után a premontrei kanonokrend királyi gimnáziumának lett növen­déke”, majd Budapesten vég­zett jogot. Megyénkkel úgy került kap­csolatba, hogy a kalandos életű Augusz-birtók (amit Imre, a család utolsó férfitagja Szek- szárdra hagyott) az örökösök igénye folytán részben az egyik unokára, gróf Sigray Klárára A Végsebesség izgalmas légi felvételekben bővelkedő akció­film. A sportág rajongói jól tud­ják, micsoda kockázatot jelent kiugrani a repülőgépből a „semmibe”, és tisztában vannak azzal is, hogy a zuhanás má­mora, a játék a gravitációval minden egyes alkalommal a ha­lál kihívása is egyben .. . A film arról szól, hogy Dich Brodie (Charlie Sheen) ejtőer­nyős-kiképző, a csukott ernyő­vel való zuhanás hidegvérű nagymestere váratlanul igen furcsa kalamajkába keveredik: a nemzetközi kémszervezetek világában landol. A történet egy szép és titokzatos hölgy felbukkanásával kezdődik. Chris (Nastassja Kinski) végre is hajt egy ugrást, amely azon­ban katasztrófába torkollik: se- hogysem akar kinyílni a hátán az ejtőernyő. Az iskolát bezár­ják, az oktató munka nélkül marad - és megpróbál utána­járni a történteknek. A Végsebesség forgatása szállt, akit 1898-ban vett fel­eségül Schell József. A Tolna­vármegye 1899. július 30-án közölte Új földbirtokos Tolna­megyében címmel, hogy „Báró Schell József közoktatásügyi miniszteri titkár, ki gróf Zsig- ray (!) leányt, néhai br. Augusz Antal unokáját vette el, meg­vette Patay István (más forrá­sok szerint András) Kata- lin-pusztai birtokát 140.000 fo­rintért”, oda kastélyt építtetett és a fővárosi Szép utcai palotá­ból már át is költözött ifjú nejé­vel. A következő évben meg­született fiuk, József, majd leá­nyuk, Lujza, akiknek nevelteté­sét az apa maga irányította”. A korabeli sajtó megható be­számolóban s a korban szokat­lan színes riportban számol be arról, hogy a nevezetes, szén- kéneggel fenntartott 12 holdas Augusz-szőlőben hogyan fo­gadják szüretkor az új birto­kost, aki 1908-ban országos bemutatóval egybekötött min­taszüretet is szervezett Szek- szárdra. „Mint kiváló elméleti képzettségű gazda, nagy szere­tettel foglalkozott uradalmaival és mint becsületére oly kényes nagyúr, becsületbeli kötelessé­gének tartotta, hogy az ősi báró Augusz-féle szőlők tőkéinek nagy áldozatok árán való kon­zerválásával a fíloxéra pusztí­tása dacára is fenntartsa a szek­szárdi borok jó hírnevét. Pom­pás szőlőket telepített Kata- lin-pusztán és Kölesden is” - olvassuk a megemlékezésben. Más adatból tudjuk, hogy a há­1994. január 17-én kezdődött az Arizona állambeli Douglas városában, egy elhagyott repü­lőtéren. A külső felvételeket két hónap alatt készítették, többek között a Mojave-sivatagban. A forgatás utolsó színhelye Moszkva volt, tavaly április­ban. borús megpróbáltatásokat az Augusz-szőlő a szénkéneghi- ány miatt nehezen bírta, 1916. októberében 5533 négyszögölet el kellett adnia belőle. Báró Schell azonban úrrá lett a nehézségeken, számos utazá­sán bővítette tudását, könyvtára Apponyi Sándor világhírű gyűj­teménye után a második legna­gyobb volt a megyében. „Szi­gorúan vallásos életet élt. Kas­télyában kápolnát is építtetett és gondoskodott róla, hogy ab­ban minden vasárnap mise le­gyen. A szentmisén nemcsak ő maga vett részt családjával együtt, hanem mindig ott voltak a környékbeli uraságok és a cselédségük is. Vallásossága annyira mély és őszinte volt, hogy pápai engedélyt kapott arra is, hogy az oltári szentség állandóan a kápolna tabemáku- lumában lehessen” - írja a nek­rológ, majd megjegyzi: „élénk részt vett a hivatalos vármegye ügyeinek intézésében és ezen működésében a legteljesebb igazságosság, jó szív és méltá­nyosság minden irányban min­denkor megnyilatkozott, (...) a nemzeti élet minden meg­mozdulásával mélyen együtt érzett és kulturális valamint egyéb téren való kötelességei­nek a teljesítésében éppúgy az elsők között volt, mint a jóté­konykodásban”. Leszármazot­tai közül unokalánya, Antónia él még Budapesten, Szekszár- don pedig megvannak még egykori bútorai. Dr. Töttó's Gábor A főszereplő Charlie Sheen 1984-ben forgatott először, ját­szott a Tőzsdecápák, A nagy csapat, a Nagy durranás és a Szakasz című filmekben is. (A fűmet március 1-ig vetítik Szekszárdon, a Panoráma Mo­ziban.) Aki beteg, orvoshoz fordul. Gyógyulni akar, az orvos pedig gyógyítani. S a közös munkál­kodás, a betegség „legyőzésé­nek” harci mámorában egyikük sem teszi fel a kérdést: mit je­lent a betegség? Ez a könyv ép­pen e kérdésekre keresi és adja meg a maga sajátosan új vála­szait. Minden betegség valami­lyen lelki konfliktus testi meg­jelenési formája - állítják a szerzők. Gyötörjön bennünket akár fogfájás vagy bélhurut, asztma, reuma vagy magas vér­nyomás - mindezek hátterében pszichés zavarok állnak. A cél tehát nem csupán a betegség „meggyógyítása”, nemcsak a fizikai-fiziológiai működé­sünkben bekövetkezett „hiba” kijavítása, hanem a betegség szimbolikájának feltárása, a pá­ciens alapvető problémájának megoldása, vagyis a teljesség felé vezető út megtalálása. A könyv azok számára készült, akik valóban szembe akarnak és mernek nézni önmagunkkal, betegségükkel és azzal, amiről a betegség árulkodik. (288 oldal, kötve, védőborí- tóval.) Magyar Könyvklub Kiugrani a gépből a semmibe A „Stockholm Barock Quartett” koncertje Érdekes kísérletnek lehettünk fül- és szemtanúi hétfőn este Szekszárdon, a Művészetek Házában. Négy fiatal muzsikus- Fredrik Anderberg (barokk hegedű), Susanna Lundman (blockflőte), Anders Modigh (barokk cselló), Pia Örjeheim (csembaló) - barokk hangsze­rekkel elindultak Európában, hogy egy régmúlt kor muzsiká­ját, korhű hangszerekkel meg­mutassák nekünk. Ilyen hang­szer-összeállításról olvasva va­lódi zenei élmény reményében mentem el meghallgatni őket. D. Buxtehude: G-dúr szoná­tája szólalt meg először. Érde­kes volt rácsodálkozni a kissé fátyolosán csengő hegedűre, vagy a két térd közé „szorított”- s ezért nyilván tompán búgó- csellóra, a fantasztikus virtu­ozitással száguldó és csilingelő blockflőtére, s a biztos alapot nyújtó csembalóra. Ennek szinte következménye a játé­kos-kedvű hangszerek egymás­tól el-el ragadott témákban való „magán gyönyörködése”. Érdekes, hogy a hegedű mily alázattal vonul a flőte mögé, hisz itt a csillogás volt a döntő a muzikalitásban megfogalma­zott gondolatsorban. J. S. Bach: G-dúr triszoná- tája a blockflőtére épített vir­tuozitást sem nélkülöző zseniá­lis muzsika volt. Az egyetlen akkordból induló zenei áradat nagy és mesteri megfogalma­zás, amelyet nagyszerűen értet­tek meg az előadók, s így is ad­ták tovább a hallgatóknak. A lassú meditáció zenei gondola­tokat zár le újból és újból csu­pán azért, hogy újakat indít­hasson. J. H. Roman: h-moll adagi- oja a négy hangszer valóságos öröm-zenélése volt. A zenei el­tűnések, s rátalálások valami oly egyszerű szépséggel árad­tak, hogy alig tudtuk követni, A második tételben a blockf­lőte valami olyan briliáns tem­pókat diktál a többi hangszer­nek, amely csakis a mozgásban oldódhat fel. A fiatal hölgy érett muzsikálása meghatározó volt ebben a szinte megállítha­tatlan rohanásban. H. P. Johnsen: D-dúr trió­szonátája nagyon megkapó muzsikaként szólalt meg. Ma­gyar pódiumokon aligha talál­kozhatunk túl sűrűn e szerző darabjaival, s talán éppen ezért volt érdekes és a talányok fel­oldására ingerlő e muzsika. A lefelé indított skála-menetek lezárásai olyan variációkra késztette a hegedűt, melyek ezen a hangszeren nagyon ne­hezen voltak megfogalmazha­tók. Az ívelt „barock vonó” a spiccatoknál bizony nem volt hajlandó úgy „ugrani” ahogy azt szerette volna a fiatal mu­zsikus, s a hármas-hangzat fel­bontásoknál be-beugró elmo­sódások tovább „ingerelték” a fiatal zenészt és ez bizony meglátszott: nehezen viselte ezt a fajta „megterhelést”. A második tételben meg­nyugodott és egy nagyon szép szóló indítással, Szinte észre­vétlenül vonta magával a má­sik két hangszer „észre is alig vehető” megjelenését. S ebben az volt a szép. A harmadik tételben a „do­bott vonók” megkívánta hang­zások rendre nem „érkeztek meg”. S számomra, a „sajáto­san” felfogott barokkos cirá­dák „elhamarkodott”, néhol el­sikkadt díszítései már kissé za­varólag hatottak. Befejezésül C. H. Graun: D-dúr Csembaló Concertója hangzott el. Az 1750 táján komponált mű ugyan mind a négy hangszernek komoly oda­figyelést „ír elő”, ám a csem­baló prioritása kétségtelen tény. Valójában itt érezhettük meg igazán, hogy ennek az együttesnek a „művészeti ve­zetője” a csemballista, hiszen hallatlan biztonsággal irányí­totta társait. Tökéletes virtuozi­tással kezelte hangszerét, s pont ezért tudta annyira magá­val ragadni a muzsikában a többi hangszert és zenész-tár­sait. A lassú-tételben a „dina­mikát” nem birtokló csembaló olyan szépen „énekelt”, olyan lágyan zengett, hogy az volt az érzésem, itt valami más hang­szer szól. Azért e négy fiatal a műsor megválasztásában néhol vi­gyázatlan volt. A régi hangsze­rek ismerete talán elmélyült - ezt nem vitatom, de talán né­hány mű interpretálásával vár- niok kellett volna. Mind a hangszerek megszólaltatásá­ban (mind a muzsikában) né­hol elvesztek - talán nem bir­tokosai még a „zenei bölcses­ségnek”. Mindezek ellenére úgy vé­lem, egy kellemes estével ajándékozta meg ismét közön­ségét a Művészetek Háza. Kö­szönjük. Rosner Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents