Tolnai Népújság, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

1995. január 7., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Rejtett értékeink Czencz János művészete A művész a 30-as években, műtermében Vannak művészek, akiknek a sajátos tökéletesség mellett ta­lán egyetlen „hibájuk”, hogy rossz korba születtek. Czencz János, ha ötven esztendővel előbb látja meg a napvilágot, ma talán ott emlegetnénk Munkácsy, Paál László vagy a korszak más jeles festőinek társaságában, de így jószerivel csupán nekünk, Tolna megyei­eknek maradt meg csodála- tos-kegyeletes emlékül, csak itt helyben örvendeztethetik meg képei a nézőt. Az 1932-ben kiadott A ma­gyar legújabb kor lexikona a pályája derekán lévő művészt így mutatja be: „Ostffyasz- szonyfán született 1885-ben. Középiskolai tanulmányait Sopronban és Győrött, a Kép­zőművészeti főiskolát Buda­pesten végezte Hegedűs László, Edvi Illés Aladár és Zemplény Tivadar mesterek vezetése mellett. A főiskola elvégzése után hosszabb kül­földi tanulmányútra indult és majdnem egész Európát be­utazta. Első önálló kiállítása 1908-ban volt a Műcsarnok­ban. 1911-ben műtermet nyi­tott Budapesten. 1913-ban el­nyerte a Halmos-díjat a Mű­csarnokban kiállított Tükör előtt című képével. Fekvő akt c. alkotásával a Rudits-díj nyertese lett. 1921-ben Mar­cella című festményét a társu­lati nagy díjjal tüntették ki. A genre-, táj és portré-festést is műveli, de főleg figurális és akt-festészettel foglalkozik. Jelentősebb művei a Szépmű­vészeti Múzeum tulajdonában levő: Zöldben, Szabadban, Marcella és Bárkák című ké­pei. Főbb alkotásai még: Léda a hattyúval, Fatime, Korsósle­ány, Vöröshajú nő, Fekvő akt, Tükör előtt című kompozíciói, Kapy(!)Béla evangélikus püs­pök, Strasser Olga úrhölgy és sok más társadalmi és közéleti kiválóság arcképei.” A lexikon nem mesélhet sem a nehézségekről, sem az emberi, baráti kapcsolatokról, pedig ezek együttesen csalták le őt Tolna megyébe: Szabó Dezsővel, Szekszárd híres fes­tőjével sűrűn váltott levelei ta­núskodnak arról, miként szer­vezték meg egy-egy nyarukat Bátán, az olcsó, de annál szín- pompásabb vidéken. Czencz János olyannyira megszerette a Sárköz legdélibb falvát, hogy még a II. világháború előtt há­zat is vásárolt ott, majd a bom­bázásban elpusztult budapesti műterem maradványaival és terveivel ide is költözött. A megye szeretettel fogadta, de a megnehezülő idők, s főleg az ötvenes évek első felében tobzódó sematizmus próbára tették életét. „Nehéz körülmé­nyek között élt...” - írta róla 1986-ban Csányi László. A hi­vatalos politika „valami léhát, sőt erkölcsileg súlyosan elíté­lendőt látott kihívón életteli aktjaiban. A megyei tanácson Bősz József, akkori osztályve­zető, megpróbált segíteni rajta, természetesen úgy, ahogy a hivatalos kívánalom engedte, de ebből bizony semmi jó nem következett. Művészileg semmiképp, bár Czencz János hősiesen vívta harcát a szocia­lista realizmussal, amiben eb­ben az időben mindenki első­sorban a „témát” látta. Czencz tehát elment Komlóra, festett a furkópusztai kendergyárban, de teljesen elbizonytalanodott a számára ismeretlen közeg­ben”. Hosszas betegsége után harmincöt éve 1960. január 12-én halt meg a szekszárdi kórházban, s három nap múlva az imént idézett Csányi László személyes hangú nekrológjá­ban mondotta: „Hetvenedik születésnapodat méltó kiállí­tással ünnepeltük meg itt, Szekszárdon. Halálod előtt né­hány héttel pedig a Hazafias Népfront Pécsett állított ki gazdag gyűjteményt műveid­ből... Az amit itt hagytál örökül magad helyett, immár mindörökre megőriz Téged. Egyszer a bátai ház udvarán aggódva kérdezted tőlem, ha meghalsz, lesz-e valaki, aki megemlékezik Rólad? Akkor Cicero szavaival feleltem, aki arra tanított, hogy az ember élete voltaképp halála után kezdődik, amikor megbontha­tatlan valóságában marad utána élete munkája”. Czencz János születése szá­zadik évfordulóján a Művésze­tek Háza és a megyei tanács tisztelgett közös kiállítással, de Bonyhádon és a megyei könyvtárban is meg-megis- merhették műveit az érdeklő­dők. Talán megérdemelné, hogy életéről, műveiről album lásson napvilágot, hiszen munkásságának értéke messze túlnő hétköznapjainkon. Dr. Töttős Gábor Ott, ahol a madár is jár Tolna megyében is vannak ki- sebb-nagyobb szárnyasok. A madarak itt is ugyanúgy éne­kelnek mint másutt. Ehhez hasonló és persze en­nél sokkalta mélyebb és speciá­lis tudás birtokosai azok a lel­kes fiatalok, akik a nagymá- nyoki erdészházban táboroztak a múlt héten. Madarászok, azaz olyan emberek, akikkel mindig lehet madarat fogatni, legyen nyár vagy tél. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szekszárdi csoportjának szer­vezésében huszonöt fiú és lány töltött el négy kellemes, de nem igazán pihentető napot a má- nyok-kömyéki erdőkben. Blaskovits Zoltán, a csoport koordinátora elmondta, hogy a tábort kettős célból szervezték. A fiatal tagoknak tapasztalat- szerzés, gyakorlás céljából, akik eddig csak elméletben is­merték a munkát, amely nap­keltétől napnyugtáig tartott. Szükség volt a táborra azért is, hogy elvégezzék állandó fel­adatukat, a madarak gyűrűzé­sét. A madárállomány folyama­tos felmérése alapján az év vé­gén az országban majd nemzet­közi szinten is összesítik a nyert adatokat. Ha a madárállomány összeté­tele a korábbiakhoz képest megváltozik, a madarászok azt is meg tudják mondani, mi le­het az oka egy-egy faj váratlan megjelenésének, vagy éppen elvándorlásának az adott terü­letről. A folyamatos figyelésre azért van szükség, mert a mada­rak többsége „nagyon gyorsan éli le életét”. Gyorsabb az anyagcseréjük, amit az is jelez, hogy magasabb a testhőmérsék­letük. Egy kisebb testű madárka szíve egy perc alatt, körülbelül háromszázszor dobban, míg például az emberé 60 és 80 kö­zött normális percenként. A madarak igen hamar rea­gálnak a környezetükben bekö­vetkezett változásokra. Gyak­ran a természetvédők közbelé­pése, illetve az általuk végzett felmérések alapján nyilváníta­nak védetté fajokat, élőhelye­ket. A madarak gyűrűzését, ami nemcsak a szakemberek, ha­nem az amatőr madarászok számára is jelzi mozgásukat, csak nagy tapasztalattal rendel­kező emberek végezhetik. Ne­héz vizsgán kell megfelelni ah­hoz, hogy valaki elláthassa ezt a feladatot. A Dunaföldvárról és Szek- szárdról érkezett madarászisko­lások, többnyire csak megfi­gyelték, mit hogyan kell csi­nálni. Hogyan kell például a cérna vékonyságú hálóból óva­tosan kiszabadítani a befogott példányokat, s aztán gyorsan - hogy minél rövidebb időt tölt­senek fogságban - a gyűrűző­helyre vinni őket. Az adataik feljegyzése után egy kényelmes karikával a lá­bukon újra szabadon röpköd­hetnek a madarak.-////- Fotó:-éG­Kakasdi stációk Sebestyén Adám könyve Szép kiállítású könyvvel aján­dékozta meg az 1994. esztendő őszén a Tolna Megyei Honis­mereti Egyesület támogatásával az Infotolna Kft. az érdeklődő olvasókat. Nagy Janka Teodóra és Szabó Géza szerkesztette Sebestyén Ádám könyvét a „Kakasdi stációkat”. A szerzőt nem kell bemutatni Tolna megyében. Több alka­lommal szóltunk már néprajzi tevékenységéről, arról a gyűjtő munkáról, értékmentő szorgos­kodásról, amit a kakasdi szé- kelység hagyományainak ápo­lása, őrzése terén végzett. A kö­tet első, „Vallomás” című feje­zetében megismerhetjük Sebes­tyén Adám életútját a bukovi­nai Andrásfalvától, ahol 1921-ben született. Néprajzi munkálkodását 1965-ben kezdte sikerrel. A földművelés­sel foglalkozó kántor az iro­dalmi nyelvet olvasmányain keresztül ismerte meg. Mun­kásságát, amit a néprajz terüle­tén mondhatni napjainkig vé­gez, neves tudósok segítették eddig is. Több mint 500 nép- és műdalt gyűjtött, de talán sokkal jelentősebb az a dokumentáció, amit ezek mellett közreadott, népének hétköznapi szokásait, ünnepeit bemutatva. A második fejezetben a ka­kasdi táj és annak első lakóiról ír színes olvasmányos formá­ban. Az, aki először találkozik Sebestyén Ádámmal, azt gon­dolhatná, hogy aki ilyen mé­lyen őrzi szülőföldje emlékeit, nem is tud másutt gyökeret en­gedni. Álljon itt egy mondat a Második stációból, amikor így fogalmaz Sebestyén Ádám a kőkorból maradt emlékek idé­zésekor: „Csiszolt és kifúrt kő­baltákat, pattintott kőpengéket falunk határában is nagy szám­ban találtak.” Egyetlen szó, ami fontos e kiemelésben a falu, vagyis Kakasd. Kordokumen­tumokkal helyezi el ezt a völgy ségi községet Tolna me­gye földrajzi fekvésében, törté­nelmi hitelességgel. A németek betelepüléséről írt fejezetben a nemzetiségek együttélésének a másikat tisz­telő békés hangján szól. Köz­ben arról is képet kapunk, mi­ként fejlődik, változik a falu gazdasága, lehetőségei. Az egyházközség élete, csakúgy, mint az iskoláé külön önálló, független könyvecskeként, ta­nulmányként is megállná a he­lyét. Az 1722-ben épült temp­lom leírásától, a község elöljá­róinak nyomon követésén ke­resztül újabb és újabb élmény­nyel, ismerettel gazdagítja az olvasót. Olyan részletek bemu­tatását is fontosnak tartja, mint például a templom fő oltárának díszítésére való utalás, vagy az építés egy-egy részletének az emlékezésbe idézése. Az, hogy 1891. június 3-án borzasztó jé­geső pusztított, csupán egy olyan részlet, ami fokozza az olvasó érdeklődését. Miképpen történt az 1720-ban épült első iskolában a tanítói utánképzés? Erre is példával szolgál Sebes­tyén Ádám. Csupán egy meg­jegyzés, hogy ebben az iskolá­ban annak idején 2-300 gye­reknek volt helye. Századunk második felében, az 1950-es években Kakasd községben is másként íródott a történelem. Ezekről az eszten­dőkről is pontos tudósítást ka­punk. Felbolydult világ címet viseli az a fejezet, amelyben a hűségmozgalomról például ilyetén összefoglalást ad: „E mozgalom értékelésénél, nem a hiányosságok és a korlátok egyoldalú kiemelése vezet el az igazsághoz azokkal szemben, akiket a volksbundisták bolse­vikoknak, vörösöknek, rongyo­soknak, cigányoknak, angolba­rátoknak, zsidóbérenceknek csúfoltak, amikor az utcán meg­láttak egy HŰ-HA tagot. A ha­zához hű németeknek sok meg­aláztatásban, szenvedésben volt részük, mert elutasították a fa­siszta eszméket és hűségesek maradtak a hazához”. A néme­tek elhurcolása, kitelepítése, majd a székelyek kakasdi stáci­ójának leírása történelmi tan­könyvként használható a hely­beli iskola jelenkori diákjai kö­zött. Kérdés, használják-e? Is­merik-e napjaink tanárai, tanu­lói lakóhelyük kiadványát, ami sajnos csupán 300 számozott példányban jelent meg? A beszélő helynevek, a XIV. fejezetben kaptak helyet. Tolna megyében 1972-ben határozták el, hogy összegyűjtik és kiadják a megye valamennyi helységé­nek földrajzi neveit. Nem két­séges, hogy e gyűjtőmunkából önként kivette részét Sebestyén Ádám. Ezt is közre adja a Ka­kasdi stációk című kötetben, amit ezúttal is ajánlunk nem csupán a kakasdi olvasók fi­gyelmébe. Decsi Kiss János Versmondó verseny Országos vers- és prózamondó versenyt hirdet az Álapítvány a dadogókért őze Lajos színjáté­kos emlékére. A neves színész ugyanis, bár ez kevéssé közis­mert, dadogással küszködött. Az elmúlt év augusztusában létrejött alapítvány célja, hogy elősegítse a beszédzavarban szenvedő hazai gyermek- és felnőttkorú állampolgárok beil­leszkedését a társadalomba. A versengésre 14-20 év kö­zötti, beszédzavarban nem szenvedő fiatalok is jelentkez­hetnek. A pályázóknak nyolc­perces szabadon választott mű­sort kell összeállítaniuk, amelyben elsősorban magyar Lucian Pintilie román rendező filmjeiből mutat be ötöt az Örökmozgó Filmmúzeum ja­nuárban. A Helyszíni szemle címűt, a román filmtörténet első betiltott alkotását 10-dikén vetítik. Az 1968-ban készült szerzők műveit tolmácsolják. Az érdeklődők január végéig jelentkezhetnek: Őze Lajos verseny, Józsefvárosi Művelő­dési Ház (1088 Budapest, Jó­zsef krt. 70.) címen. Az elődön­tőket március 15. és 19. között rendezik meg a Budapesten, il­letőleg vidéki településeken, ezek helyszíneiről írásban kap­nak tájékoztatást a résztvevők. A döntőt április 27-én - Őze Lajos születésének 60. évfordu­lóján - tartják meg a Merlin Színházban. Az azt követő gá­laműsorban együtt lépnek fel az Őze Lajos vers- és próza­mondó verseny díjazottai, va­lamint neves előadóművészek. mű egy hétköznapi történetben jeleníti meg a diktatúra és az erőszak mechanizmusát. A Va­sárnap hat órakor Pintilie első filmje, amelyben már a modem filmnyelv eszközeit használja. (MTI) Román filmek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents