Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-31 / 308. szám

1994. december 31., szombat Sport 7. oldal Tíz unciás kesztyűk Velünk is megtörténhet egyszer Az a fránya MLSZ-közgyűlés — Hurrá nyaralok és juszt sem bánkódom fenemód, hogy ked­venc lapom, a Nemzeti Sport utolsó példányát éppen az or­rom előtt vásárolja meg egy bronzbama fürdöző a gunarasi újságos standon. Jó, nem mon­dom, az MLSZ közgyűlés tudó­sítását szívesen elolvasnám, no de hát ha egyszer elfogyott... Egyébként is az olvasáson kí­vül annyi szépséget kínál ez a júliusi vasárnap. Hiszen itt a víz, a napfény, az óriás csúzda, s ráadásul még az a formás, hosszú combú szőke német egyetemista lány ott a lépcső­feljáró közelében. Igen, ő az, aki harmadik napja monokini- ben napozik. Honnan is gondolhattam volna, hogy ez a kánikulai va­sárnap az év egyfajta „sztorijá­val” is szolgál a számomra. Történt pedig, hogy egy héttel később, már útban hazafelé a dombóvári autóbusz állomáson várakozva Szebeni Kálmán ké­zilabda edző lépett hozzám: — Szerkesztőkém gratulá­lok! Olvastam, hogy jól beol­vastál a múlt szombaton Pesten az MLSZ vezetőinek - mondta kézfogás közben. — Mármint, hogy én? — Igen, hát azt írta a Nem­zeti Sport, hogy Fekete László Tolna megyei küldött kiabálni kezdett a pulpituson helyet fog­lalókkal, mondván, hogy Berzi Sándor belefojtotta a szót. — Kálmán, csalódást kell neked okoznom, de nem szol­gáltam rá a gratulációdra. Én ugyanis itt üdültem Gunarason, s nem voltam semilyen közgyű­lésen - válaszoltam. Két órával később, immár gyümölcsvásárlás közben a szekszárdi piacon. Kedves kol­léganőm férjestől: „Laci, olvas­tunk az újságban. Mondd, mi volt ez az affér a futballvezé- rekkel? Ez aligha használ ám az ázsiódnak.” A lépcsőházban a szomszéd, ebédnél a Gasztrolux étterem teraszán Dravecz Tibi játékve­zető tette fel a kérdést: „Való­jában mi is történt veled az ominózus közgyűlésen?” Miként is szól Murphy ide­vágó törvénye? „Nincs olyan kicsi, ami fel nem nagyítható.” Hát, mi tagadás. Éppen ezért a szabadságom utáni első mun­kanapon keretes írásban adtam közre, hogy az a „Fekete László” ott a Medosz székház színháztermében nem én vol­tam. Reggel megcsörrent a szerkesztőségi telefon, a vonal másik végén Gellér Sándor, az Őcsényi SE elnöke. Ő is olvasta az írásomat. — Végtelenül sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam Lapzártai telex A „Micsoda éjszaka volt” Számítástechnikai Labor gépi adatszolgáltatásának összege­zéséből kitűnik, hogy a Szek­szárdi Polgári SE labdarúgói az 1993-94. évi NB Il-es bajnok­ságban éhen haltak volna, ha csupán annyi jövedelem áll rendelkezésükre, amit a „forin­tos átadásaikkal” kerestek. Damasztba-szőtt gyeptég­lákkal füvesítik a PA Rt. bala­tonfüredi Rehabilitációs Köz­pontjának labdarúgó-pályáját, hogy a paksi NB Il-es csapat a havas, téli napokon is ideális körülmények között folytat­hassa edzőtáborozását. Gázsiemelést határozott el a Harci KSC labdarúgóinak me­nedzsere. Tavasszal a játékosok illetményét megduplázza, ha azok kezdés előtt fél órával ki­érnek az öltözőbe. neked - mondta. - Nem volt szándékomban, hiszen én a fel­szólalásomkor érthetően bemu­tatkoztam az MLSZ közgyűlé­sen. Nem tudom, hogyan lettem Fekete László. Szeretném el­mondani mindezt a Népújságon keresztül is a sportszerető köz­véleménynek. Akkor Gellér Sándorral ab­ban maradtunk, hogy elnapol­juk a sztorit a szilveszteri számba. Nos, miután elérkezett az 1994-es óévbúcsúztatás, halljuk hát Gellér úr visszaem­lékezését. — Tolna megye egyik, vá­lasztott küldötteként vehettem részt az MLSZ tisztújító köz­gyűlésén július 23-án. Egészen pontosan a körzeti bajnokság­ban szereplő csapatokat képvi­seltem. Most is jól emlékszem, hogy a három elnökjelölt bemu­tatkozása során szubjektív meg­ítélés alapján én dr. Mezey Györgyöt tartottam legalkalma­sabbnak az elnöki posztra. Szó­val _szót kértem, hozzászólá­somban elmondtam, hogy egy kis község egyesületi elnöke vagyok. Mezey javaslatát tá­mogatva kértem, hogy a köz­gyűlés válasszon három fős stábot a következő soros köz­gyűlésig, 1995. nyaráig. Mivel mikrofon kezdetben nem állt rendelkezésre, így délceg han­gon nyomatékot adtam indíté­kaimnak. Ekkor a levezető el­nök, Berzi Sándor főtitkár fi­gyelmeztetett, hogy az ügy­rendi javaslatomat nem fogadja el, mivel azt előbb nem tettem meg, így hagyjam abba a mon- dókámat. Közben megérkezett a mikrofon, de én változatlan vehemenciával folytattam. Egyben felhívtam a figyelmet, hogy én minden hozzászólót tü­relmesen végighallgattam, most a közgyűlés nekem is adja meg a lehetőséget a szabad vé­leménynyilvánításra. — Mesélték: sokaknak csa­lódást jelentett a tisztújítás. — Szó se róla. Én leginkább a szakmai részét tekintve vol­tam csalódott. Csupán zárójel­ben jegyzem meg, hogy a köz­gyűlés által megválasztott el­nök ellen voksoltam. Aztán, hogy jól döntöttem-e, vagy hi­báztam, mert netán jó szakem­berek kerültek a labdarúgás él­ére, nos azt ítélje meg a kedves olvasó a maga szája íze szerint. Mégegyszer sajnálom, hogy akaratom ellenére galibát okoz­tam neked. Sajnos, az esemény­ről tudósító újságírók nem pon­tosították a nevemet a hozzá­szólásom után, egyikük elke­resztelt Fekete Lászlónak. Igaz is, Laci. Most szilveszterkor el­árulhatom: ha a történtekkel egy kicsit is népszerűsíthette­lek, annak én szívből örülök. Fekete László UBORNYUL IZIDOR, a se­reghajtó ifjúsági kézilabdacsa­pat szakosztályvezetője. A fa­lusi italbolt pultját támasztva csuklik, amikor rákérdezek: — A sorozatos kudarcok száműzték csapatuk háza tájá­ról a fiatalok sikerélményét. Tessék mondani, az Ön véle­ménye szerint milyen most a gyerekek lelkivilága? — Hű de szépen kérdezett, hapsi... Izé, szerkesztőkém. Én meg a Shakes... Shakes­peare szonettjének soraival vá­laszolok. A drága jó Williams imigyen aszongya: „Nincs más,/ nem is akarok más gyönyört/ csak amit tőled kaptam,/ s kapok./ Koldussze­Egyfelvonásos tanmese a póruljárt tudósítóról A csapat azon a pénteki febru­ári napon kiábrándítóan kézi­labdázott, a szigmás lányok hi- tehagyottan ténferegtek a pá­lyán. A fűtetlen, kellőképpen téliesített pécsi csarnokban az a mintegy háromszáz néző, aki vállalta a fogcsikorgatást, meg­rökönyödve figyelte a találko­zót. A publikum tudta, hogy a Szigma csak hátulról dobogós az NB I-ben, de a látottak mégis meglepték őket. A labda, ha szekszárdi kezekbe került, érteden papagáj módjára még véletlenül sem akart berepülni a kalitkába, a kapu és a labda, mint amikor két azonos pólusú vasmágnes találkozik, úgy ta­szították egymást. Miközben a vendégek kihagyott százszáza­lékos ziccerein, hétméteresein és egyéb nyalánkságain ámult a nagyérdemű, sűrűn csapkod­hatta a tenyerét (ez már csak a hideg miatt is jól jött), mivel a PMSC-s hölgyek úgy kitömték ellenfelük hálóját, mint nagyi a babzsákot. A játék egyolda­lúvá, a zakó XXL-essé vált a 2x30 perc végére. A valós izgalmak, melyek jócskán túltettek a mérkőzés okozta megrázkódtatáson, a tu­dósító számára csak a lefújás után kezdődtek. Mindent az ol­vasóért! Negyedórát dekkoltam egy nem éppen Pannon GSM formátumú telefonkészülék mellett, mire a portás bácsi ke­gyeskedett megdobni egy vo­nallal. Az 5. perc eseményeinél járhattam a találkozó króniká­jában, amikor a drága tyilifon (talán kifogásolta a stílusomat) megelégelte az addig hallotta­kat: mosolyszünet állt be ket­tőnk felhőtlennek egyáltalán nem nevezhető kapcsolatában. Öt perc telhetett el, míg - re­ménykedve, hogy mégegyszer nem szakadunk el - újból a kagylóba mondhattam a meccs történéseit és a rövid értékelést. Eközben a csarnokban szalaga­vatóra gyülekező fiatalság izga­tott, decibelben gazdag csata­zaja dübörgött a dobhártyám­ban. Ez kissé megviselt. A dik- tálás a fenti körülmények miatt jó pár percig eltartott, ez szin­tén nyugtalanított, mivel nem szeretek senkit megváratni, fő­leg nem hölgyeket. Aggodal­mam, mint hamarosan kiderült feleslegesnek bizonyult, ezúttal nem várattam meg az égvilágon senkit, tudnillik a csapat autó­busza a krónikás, szerény sze­mélyem nélkül vágott neki a hazafelé vezető útnak . . . Miután sietve elköszöntem a vonal másik végén ülő szek­szárdi kolleginától, a türelmet­lenül várakozó bálozók között kígyózva igyekeztem kifelé a gény királyi gazdagon/ részeg vagyok és mindig szomjazom.” HECSEDLI HUGÓ mester­edző hátradőlt a fotelban, go- molygó füstkarikákat eregetett. Karjait széttárta, szinte bíztatott a kérdés feltevésével. — Mester! Sehonnai Zénó hetek óta formán kívül játszik, mégis mindig tagja a kezdő ti­zenegynek. Nem gondolja, hogy helyes lenne pihentetni? — Az a jó játékos, aki nem nálunk van. Azt pedig egy életre jegyezze meg firkász- kám, hogy a borban nemcsak igazság, hanem víz is van. Egyébiránt ne szólj szám, nem ver a klubelnököm. Mondja, tud még követni? csarnokból. Az előtérbe érvén már gyanúsnak találtam az is­merős arcok hiányát és a portás bácsi kijelentését, miszerint az öltöző kulcsát leadták már a szekszárdiak. A parkolóban au­tóhegyek, de busz az egy se. A Mecsek fővárosának ekkor igen kietlennek és barátságtalannak tűnő szegletén leforrázva, pon­tosabban lefagyva álltam - a hó szépen szállingózott, a szél kel­lemetlenül süvített a nyakamra tekert sál körül - és lassan tuda­tosult bennem: ITTHAGY­TAK! Először vidáman próbál­tam kezelni az ügyet: — Per­ceken belül visszafordulnak, hiszen észre kell venniük, hogy nem ülök fenn, különben is, a táskám az ülésen van, ebből tudni fogják, hogy ... - biz- tatgattam magam. A hóesés, ahelyett, hogy el­állt volna, még jobban rákez­dett, a busz sem érkezett vissza. Háromnegyed óra múlva a kör­nyéken tett, hiábavalónak bizo­nyult felderítő körutamat köve­tően cselekvésre szántam el magam. Leintettem egy taxit, irány az autóbuszpályudvar. Busz volt, de két és fél óra múlva, és csak Bonyhádig. Fel­szálltam a kettes helyijáratra, elzötyögtem a végállomásig, majd kisétáltam a 6-os útra. Ebben az orosz teleket idéző zimankóban csak felvesznek egy szerencsétlen stoppos újságírót - gondoltam magam­ban, és buzgón integetni kezd­tem a sötét éjszakában felém száguldó autósoknak. Egy Bonyhádra tartó Ladás úrnak megesett a szíve rajtam és elvitt hazáig. Olyan havazás kereke­dett közben, hogy csak lépés­ben haladtunk előre. Amikor bekanyarodtunk a bonyhádi buszpályudvarra, megköszön­tem a fuvart, majd szeren­csémre a legvégső pillanatban elértem az utolsó szekszárdi já­ratot. A sofőr már beindította a motort, s zárta az ajtókat, mikor felugrottam a „fedélzetre”. Utólag visszagondolva tűrhe­tően megúsztam a pécsi kalan­dot, de mikor hazaértem vi­szontagságos kiruccanásomról, elkapott az ideg, hogy mi törté­nik, ha . . . Másnap a csapatkapitány át­nyújtotta a buszon „felejtett” táskámat, ami azt sugallta, va­lahol sántít ez az ügy. Diploma­tikusan fogalmazva, a „gépko­csiparancsnok” a vereség felett érzett elkeseredésében talán a kelleténél előbb adott utasítást az indulásra, mint az indokolt lett volna. Akárhogy is történt, én a szigmások buszánál előbb értem Szekszárdra, ami jelzi, azért olyan lóhalálban nem si­ethettek hazafelé . . . Egy kiskatona újságíró: Teszler Vendel Szieber Józsefnek, a döbrö- közi labdarúgók leköszönt edzőjének: — Soha se mondd, hogy vége, csak annyit mondj, hogy ennyi megérte. Kovács Józsefnek, a KSC Szekszárd NB I-es kosárlab­dacsapata korábbi edzőjé­nek: — Én mindenkiben csa­lódtam, s nem sajnált senki. Tánya Krementsovának, a Szigma-Szekszárdból „meg­pattant” orosz idegenlégiós­nak: — Ha még az egyszer visszajönnél, nekem nem kéne senki más. Dravecz Tibor szekszárdi labdarúgó játékvezetőnek: — Még azt mondják nincs Szege­den boszorkány. Pálfi Gábornak, a Gerjeni Medosz korábbi szakosz­tály-igazgatójának: — Néha A Nemzetközi Ökölvívó Szö­vetség (AIBA) Női Pankrációs Szakbizottsága, a HAJCIBA igazán kebelbaráti határozatot fogadott el legutóbbi elnökségi ülésén. A cici nem sorozható jelszóval megtiltotta ugyanis az ádámcsutka és a köldök közötti A KSC Szekszárd elnöksége időt, pénzt és fáradságot nem kímélve a két ünnep között szenzációs átigazolással erősí­tette meg NB I-es kosárlabda csapatát. Sikerült megkaparin­taniuk a hőn áhított, igazi hús-vér centert, aki a szekszárdi néha visszajönnek a tavaszi ál­mok. Patkós Istvánnak, a paksi NB Il-es ifjúsági labdarúgók leköszönt edzőjének: — Ga­lambszívet örököltem az édes­anyámtól. Tóth János szakályi labda­rúgó játékvezetőnek: — Ha megversz is imádlak én, te drága jó apacslegény. Kniesz Mátyásnak, a Szek­szárdi Polgári SE korábbi labdarúgó edzőjének: — Minden ember életében van egy pillanat. Fodor Lászlónak, a nagy­dorogi labdarúgók leköszönt edzőjének: — Két út van előt­tem, melyiken induljak. Horváth Péternek, az Szek­szárdi PSE-ből az Újpesti TE-hez igazolt labdarúgó­testfelületre mérhető ütéseket. Egyúttal kötelezővé tette a höl­gyek számára a tíz unciás kesz­tyűk használatát, hogy az ed­digi megrendítő horgokat és felütéseket ezután már jobbára csak egyfajta andalító bizser­gésnek érezzék az amazonok. publikum nem kis meglepeté­sére - bár bizonyára szilvesz­teri tréfának vélik, pedig igaz - szintén orosz. Hogy Anja Anyelnyikova már a negyedik a Tajgából? Na bumm, de 207 cm magas és a palánknak háttal állva is szórja a triplákat. nak: — Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz. Nagy Sándor gerjeni lab­darúgónak, aki Svédország­ban belekóstolt az idegenlégi­ósok életébe: — Hogyha egy­szer sok pénzem lesz, felülök a repülőre. Honvéd Istvánnak, a KSC Szekszárd technikai vezető­jének: — Mi fáj, gyere mesélj, mondj el mindent, tőlem ne félj. A sportegyesületi elnökök nevében Tolna megye vala­mennyi polgármesterének és önkormányzati képviselőjé­nek: — Pénztárcámnak üres a belseje, soká lesz elseje már. Sportrovatunk minden kedves Olvasójának:— Sze­ressük egymást gyerekek. Anja Anyelnyikova fotómodellként kezdte Mi kérdeztünk, ők meg mellébeszéltek A kesztyűk mellett azért akad még figyelemre méltó, nemde? Szenzációs átigazolás A Népújság szilveszteri szívküldije

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents