Tolnai Népújság, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-17 / 297. szám
1994. december 17., szombat Hétvégi Magazin 11. oldal Egy lány, aki szereti a szavakat és keresi a helyét Az a Valaki odafönn nem engedte, hogy egy oldalajtón kilopakodj az életből Nem könnyű Komáromi Andreáról, a 24 éves faddi lányról írni, mert lépten-nyomon tabutémákba botlik az ember. Kerülgetni kell az „izgalmas sztorikat”, például életének azt a megrázó eseményét is, mely után a szegedi klinikán kötött ki, s amit követően egy verset írtak hozzá arról, hogy az a Valaki odafönn nem engedte, hogy egy oldalajtón kilopakodjon az életből. Keresi a helyét Komáromi Andrea. Késésben van, ami miatt bánkódik. Késésben van, amit most próbál behozni. Annakidején Tolnán a gimnázium abbahagyására kényszerült - magánéleti problémák miatt -, s dolgozni kezdett a Korzó Áruházban. A munka mellett tanult, elvégezte a kereskedelmi szakiskolát, majd ismét nekifutott a giminek, levelezőn. Jövőre érettségizik, és közben angolra is jár a TIT-hez. A közelmúltban nagy elhatározásra jutott: beköltözött Faddról Szekszárdra, önállósította magát. — A szüleim külön élnek - mondja -, gyakorlatilag 16 éves korom óta magam tartom el Komáromi Andrea fotó: g. k. magamat. Egy picit életművésznek kell lennem. Voltam kirakatrendező, újságkihordó, most főleg takarítással és gépeléssel keresek pénzt. A művészetet a világ leges legértékesebb dolgai közé számítja. Szívesen jár kiállításra, színházba, őmaga is ír verseket, kisdiák kora óta. — Egy balladával kezdtem - meséli -, de sokáig nem mutattam meg senkinek az írásaimat. Szégyelltem őket, túlzott kitárulkozásnak éreztem. A fordulatot a Kis Generációban meghirdetett Versverseny jelentette, ’91-ben, amelyen III. helyezést értem el. És körülbelül 1 éve már egyre biztosabban érzem, hogy nemcsak magamnak írok. Az idén belépett a Tolnai Toliforgatók Klubjába. Ő is, munkái is, gondolatai is figyelemre méltóak; jelen esetben a kiforratlanság is erény. — Én mindig szórt vagyok- vallja be -, és lelkileg sem érzem magam túl stabilnak. De erős közlésigényem, néha „szómenésem” van, és az írás segít. Mankó a nehéz szakaszokon. Szeretem a szavakat. A gondolatiság nálam automatikusan megkapja a formáját. Készen jön ki a kezemből a vers. Nálam ez is része az ihletnek. Magány újra csend ül az alkonyon holdfény-pihenés a tavon cinkosan csillan, merülésbe hív sok ránc egy homlokon- kicsit elhittem, hogy elhagyom némán követ fájó hűsége homályba rezzen, hallgatom, velem az este egy pádon kémleli a messzeséget várakozása a tavon - könyörületében ha hagyom - világgá olvad a mélyben A jövő? Mindenképpen a betűk közelében szeretne maradni Komáromi Andrea - talán újságíró lesz -, s természetesen vágyik egy társra is, akivel harmonikusan együtt tudna élni. Nagy család vegye körül, szüljön gyerekeket, beszéljen nyelveket, szerezzen diplomát, jelenjenek meg az írásai - erről álmodik az élet hajnalán. — Általában kicsit szomorú vagyok - mereng el -, bár ez tudom, hogy nem látszik rajtam. Küzdők. A küzdelem által alakul a személyiség. Ha elhagyom magam, és nem csinálom tovább, megrekedek egy szinten. Több lábon próbálok állni, aztán majd kialakul a fontossági sorrend, majd kiforrja magát . . . Nem vagyok vallásos, de a szeretetet tartom a legfontosabbnak. A tövis nélküliséget. Wessely Készen van a bécsi Operaház Az elmúlt vasárnap az operakedvelőké volt: már kora reggel hatalmas tömeg ostromolta a kaput, amelyet azonban csak tíz órakor nyitottak ki, és azon kizárólag a jeggyel rendelkező négyezer szerencsés juthatott be. A jegyeket, amelyeket ingyen lehetett napokkal korábban beszerezni, nem azért adták ki, hogy korlátozzák a meghirdetett nyílt nap lehetőségeit - hanem mert az igazgatóság ismeri a bécsiek érdeklődését kedvenc Házuk iránt. Ezen a napon a látogatók négyhónapos szünet után megtekinthették a 260 millió schillinges felújítás eredményét. A kényszerszünet alatt a negyven évig gyakorlatilag zökkenőmentesen szolgált színpadtechnikát cserélték le, igazi korszerűre: a hidraulikát most már számítógép vezérli, amihez nemcsak ez utóbbi rendszerét kellett kiépíteni, hanem a teljes szerkezetet is kicserélni. Hogy ezt a hatalmas munkát ilyen percre pontosan be tudták fejezni, ahhoz kellett az 1992-ben elvégzett felmérés: akkor nem csak a nyári szünetben, de az előadásokkal párhuzamosan is dolgoztak a szakemberek, és olyan részletes munkatervet készítettek, amelynek kivitelezéséhez azután csak hozzá kellett látni. És persze a november 25—i műszaki átadás és a próbaüzem kezdete előtti utolsó napokban éjjel-nappal dolgoztak, sőt, inkább éjjel, mert akkor már folytak a nyitó elődadások próbái. A nyílt nap siker volt: a bécsieket az igazgató fogadta, hogy azután olyan területre vezesse őket, ahová egyszerű nézőként nincs belépés. A nézőtér alatt, a színpad mögött elhelyezett szerkezeteket működés közben is megtekinthették, kellő magyarázat kíséretében. A világításpróbát, a színpad- technika trükkjeinek bemutatóját álmélkodó csodálat kísérte, s igazi próbát is láthattak az új balett próbateremben, de ami sokaknak még többet jelentett: kéznél voltak neves művészek, akik szívesen beszélgettek bármiről - az opera rajongóival. A nyílt nap közönsége nem feltétlenül azonos azzal, amelyik bejut az igazi avatásnak számító első előadásokra. Azokra ugyanis nincs ingyen jegy - 4 ezer schillinget is elkérnek egyért. Nem mindig, de most a Ház a Ringen igazi szenzációval rukkolt ki. A későre csúszott évadnyitót búcsúval kezdte: Richard Strauss Elektrájában Christa Ludwig, az opera nagyasszonya búcsúzott szerdán este közönségétől. Ez azonban csak amolyan főpróba volt az igazi ünnep, az első premier előtt. (MTI) Rejtett értékeink Palágyi Menyhért A múlt század különös és nagyszerű második felében addig jószerivel ismeretlen rétegek kapcsolódtak be a magyar kultúra áramába, s a semmiből indulva lettek országos, vagy éppen Európa-hírűvé. Ezeknek az életutaknak tipikus példája Palágyi Menyhérté. Százharmincöt éve, 1859. december 16-án, mások szerint 26-án született Pakson az akkor éppen ott tanító és kántorkodó Silberstein fia, akit Melchior Salamon néven vezettek az anyakönyvbe. A család folytonos vándorlásban élt, az ifjú Menyhért Temesvárott és Kassán végezte a reáliskolát, de mivel élnie is kellett valamiből, atyja mellett lett segédtanító, majd érettségije után, 1877-ben a műegyetem hallgatója. Alig 21 éves, amikor már az Akadémia adja ki egyik értekezését, a Vonalgeometriai tanulmányokat. A matematikához sem lett hűtlen, de érdeklődése egyre inkább a filozófia, az esztétika és az irodalom felé fordul. Doktori értekezése Az ész törvénye címmel 1896-ban jelent meg, három év múlva a hellenizmusról, újabb két év múlva a tér és idő új teóriájáról ad ki könyvet. „Korán megismerkedett a fiatal írókkal - írja róla Németh G. Béla elsősorban a Vajda körül s nevében gyülekezőkkel. A megszokottól, az iskolástól eltérő, újszerű irodalmi nézetei, szenvedélyesen vitázó, gyakran haraggal s pátosszal áthatott, bár többnyire .lazán fogalmazott s pregnanciát nélkülöző, olykor személyeskedéstől sem ment cikkei, hatalmas munkabírása meg széleskörű és sokrétű tájékozódása csakhamar bizonyos tekintélyt szereztek neki.” A már elavult népnemzeti irányzat egyeduralmának megtörését szolgálja a rövid életű Irodalmi Lapok kritikáival és a beszédes nevű Új Nemzedékkel. Életre szóló barátságot köt Tolnai Lajossal, akiben joggal vélte felfedezni a zsenit, Arany, Eötvös és Kemény Zsigmond továbbfejlesztőjét és szellemi örökösét. Ennek jegyében próbálta Petőfit és Madáchot a megúj- hodó irodalom igazibb előfutárává avatni. Gyakran belefáradt s viszsza-visszatért a tanári pályához. Budapesten, majd a kolozsvári egyetemen tanított, 1918-ban pedig, a Károlyi kormány idején a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. Eddigre már számos jelentős műve látott napvilágot itthon és külföldön. Lipcse, Halle és Berlin egyaránt szívesen adta ki munkáit, de Pécsett is kinyomtatták a Marx és tanítása című, erős, kritikai élű könyvét. Ezt a konzervatív (és olykor reakciós) irányzatok valóságos örömrivalgással fogadták s adták ki újra meg újra Marx műveinek előszavaként, de egyben azt is eredményezte, hogy az elmúlt évtizedekben nem volt divat tudomást venni Palágyiról a honi filozófia- és irodalomtörténetben. így nem rögzülhetett az sem, hogy alapvető a relativitás elmélet és a modern fizika kapcsolatáról írott tanulmánya, de ugyanígy Madáchot európai jelenségként tárgyaló értekezése is. A viharos idők után a darms- tadti egyetem hívta meg professzorának 1919-ben, itt rendezte sajtó alá Lipcsében 1925-1926-ban kiadott válogatott műveit, s kívánta befejezni Zur Weltmechanik című nagy, összefoglaló munkáját. Kortársai visszaemlékezései szerint sikerrel próbálkozott a drámaírással is, bár műve elveszett, de az meglepő, hogy a fennmaradt alaptörténet csaknem teljesen megegyezik Friedrich Dürrenmatt Fizikusok című drámájának alaphelyzetével és történetével. Mindenesetre művei közül néhányat halála előtt barátainak adott még kéziratban, megmenekítve ezzel a néhány év múlva pusztító náci őrülettől, amikor minden zsidó művet és kéziratot elégettek ... Amikor hetven esztendeje, 1924. július 14-én meghalt Darmstadtban, a Nyugat emlékezett meg róla itthon, a későbbi méltatok pedig egyként az erjesztő kovász szerepét tulajdonítják neki és munkássága magyar irodalmat érintő részének. Németroszágban, de nálunk sincs nélküle filozófiai vagy irodalmi lexikon, csupán szülőmegyéje és -városa nem tud mit kezdeni vele. Dr. Töttó's Gábor Amiért érdemes élni Ha lányom lenne, ilyet szeretnék! Hőgyész, Gyönk, Váralja, Szeged, Mannheim és Hőgyész a szülőfalu. Ez a helységnévfüzér egy rokonszenves fiatal élet állomásait jelenti, s a felsorolás nem teljes. Ha minden úgy sikerül, ahogyan a most huszonéves hőgyészi lány megálmodta, akkor kisvártatva Budapest következik, majd valamikor, ösztöndíjnyi időre, ismét Mannheim. Budapest azért, hogy az ELTE két éves kiegészítő szakán is német nyelvtanári diplomát szerezzen a szegedi tanárképzőben kiérdemelt mellé. A német nagyváros jónevű egyeteme pedig - aminek éven át öszöntdíjasként lehetett polgára - azért, mert szeretne megírni még egy diplomamunkát a kitűnő minősítésű első után, de annak folytatásaként. Tavaly nyáron, két nappal a megyei könyvtár nemzetiségi olvasótáborának befejezése előtt azt beszéltük meg a szekszárdi Komfár Erikával, meg a hőgyészi Folkmann Mónikával, hogy az idén ugyanott randevúzva folytatjuk tovább az akkor kezdett beszélgetést. Ők ketten, tizenéves korukban lettek évente visszatérő táborlakók és „öregedtek” egyetemi, főiskolai hallgatókká, s kötelezték el magukat az anyanyelvi és nemzetiségi kultúra ápolásának szolgálatára olyannyira, hogy nyaranta német szakos tanárjelöltekként is Váraljára szólítja őket a szívük és az eszük. Évek óta már nem csak az itt kapott jóért hálás tanítványokként, hanem a táborban dolgozó pedagógusok segítőiként is. A találkozó elmaradt, mert az újságíró, tizenöt éve most először nem jutott ki Váraljára. Erika is nélkülözte a nála valamivel idősebb diáktársat. Mónika pedig még Mannheim levegőjét szívta és elárulja, hogy bizony fájdogált a szíve, hiszen először kellett hiányoznia Váraljáról. Most viszont itt van, ugyanolyan mosolygósán, mint amilyennek megismerhettük. Viszonya á nyilvánossághoz változatlan. Van kétség kívül, van szerepe valami igen fontos dologban, de nem természete a villogás. Tényleg sok dolgot vállalt föl, semmit nem azért, hogy akárki megpróbálja agyba-főbe dicsérni. Elismerésként elég neki amit odahaza az édesanyától kap. Csoda nekem ez a lány, melldöngető korunkban. Lehetne büszke, de egyszerűen „csak” boldog. Igazán és nagyon, mert annak a kéttany- nyelvű iskolának német szakos tanára, amelynek maga is diákja volt és amelynek tantestületében ma is ott vannak azok, akiktől olyan sokat kapott. Aztán, végre idehaza lehet a gyönki gimnáziumi és szegedi főiskolás évek után az őt egyedül fölnevelő édesanyja mellett, aki a szakadáti nagymama példáján okulva először németül tanította meg beszélni, de úgy, hogy mire óvodássá cseperedett, már magyarul is tudott. Nem én mondom, a magáról szűkszavúan nyilatkozó Mónika tanárnéni mondja, hogy életét az tölti ki, amiért érdemes élni. Tanít, méghozzá úgy, hogy a tanítványok az iskolában és azon kívül is szigorúnak minősítik, de méltányolják, hogy csak azt követeli vissza, amit ő maga ad. Szóval, nincs gond a pályakezdéssel. Az sem igazán az, hogy míg tanít, maga is tanul még, ezenkívül helyben szervezi, mozgatja a falujának német származású fiataljait, akiket képvisel is a nemzetiségi szövetség ifjúsági tagozatának országos vezetőségében. Az meg magától értetődő, hogy alkalmanként rá hárul az a feladat, hogy fölkészítse iskolájának tanulóit egy-egy ünnepi műsor bemutatására. Nemrég a hatodikosaival karácsonyi népszokásokat elevenítettek föl, hazai német költők verseinek megszólaltatásával. Most pedig arra készülnek, hogy méltón képviseljék a hőgyészieket Bolyban a kéttannyelvű általános iskolások december 28-29-én esedékes találkozóján. Közben, hogy ki ne törjön valamiféle békétlenkedés, idehaza folyik a hőgyészi, iskolából már kinőtt fiatalok előszil- veszterének az előkészítése is, a hazai németség egykor volt hagyományainak megfelelően. A művelődési ház, ahol beszélgetünk, éli megszokott és meglehetősen zsivajos életét, de nem azért válik elhallgatásokkal szaggatottá a beszélgetés. Ha Folkmann Mónikáról van szó, az újságírónak bármit szabad kérdeznie, csak érzelmi húrokat ne próbáljon érinteni. Kínos. Ha lenne lányom, mégis ilyet szeretnék leginkább és sajnálom, hogy csak üdvözölni tudom az édesanyját, akinek a kezét kellene megszorítani. Fölbecsülhetetlen értéke van annak, amit ez a lány tőle kapott. A soros jövés-menés, ajtó csukódás után Mónika hálára kötelez, mert azt mondja, hogy ő azért kivételesen a szerencsés, mert ugyanaz a hobbija, ami a szakmája. Szakmát mond és nem hivatást, pedig bizony, hogy hivatás az a javából! Ha nem az lenne, csak adna magának valami kis szabadságot most például a téli szünet alatt, de erről szó sem lehet. Februárban kell felvételiznie az ELTÉ-n, aminek a nappali tagozatára szeretne bejutni, hogy más dolga ne legyen, mint a tanulás. Keménynek Ígérkezik a próba és sejthető, hogy siker esetén se ünnepel majd mindenki, hiszen alig foglalta el a helyét a tantestületben. Visszajön, vagy másfelé visz az útja? Lehetséges egy újabb ösztöndíjas év is és megint Mannhe- imbe kell címezni Hőgyészről a Folkmann Mónikának szóló leveleket. A vonzás, szinte ellenállhatatlan, mivel kitűnőre értékelt diplomamunkájában Mónika azt tára föl, hogy a kitelepített szakadátiak nyelvhasználatára milyen hatást gyakorolt a kinti nyelvi környezet és módosult-e idehaza a honmaradottaké. Egy és ugyanaz maradt. Ott is, itt is őrzik ugyanazt a dialektust, amit hajdanán Hessen és Frankfurt vidékéről hoztak. Mónika már hazafelé készülődött, amikor egy ismerős német családnál töltve a hétvégét, ő vette föl a telefont. Brazíliából hívták a vendéglátóit és álmélkodva fedezte föl, hogy szakadáti nyelvjárásban beszél a hívó fél. Persze, hogy nyomban elújságolta professzorának az izgalmas fölfedezést és tőle tudta meg, hogy jó szerencséje azokkal hozta össze, akik az 1700-as években ugyanonnan telepdtek Brazíliába, ahonnan a szakadáti ősök Magyarországra. Ilyen egyszerűen születnek az álmok, egy újabb, az elsőt egésszé tevő diploma munka elkészítések dédelgetett terve. Mónika, drukkerként ott leszek a felvételin! László Ibolya
