Tolnai Népújság, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-19 / 273. szám

1994. november 19., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Őszi fuvallat Szoborpark a kertben, festmények az alagsorban Galéria Kaposfüreden, családi vállalkozásban A galéria és tulajdonosa Tíz éve már?! Vagy tizenegy? Lehetne tíz perc, vagy ezer év. A sárguló falevelek beakadnak a fe­nyők fáradtzöld ágai közé, s a parkban a tó vizének poshadt szaga árad. A medence szárazon tátong, festéke lekopott, alján lehullott le­veleken bogarak kergetóznek. Rád gondolok. Behunyom a szemem. Ott sétálsz a medence szélén, szemedben az előző este ti­tokváró fénye. Szádon a kimondha­tatlan szavak mosolyba formálód­nak. Tíz év?! Hihetetlen. Már, még, tíz éve. Mindig szerettem az őszt. Ma meginogtam ebben a sze- retetben. Most érzem miért nézett rám mindenki olyan furcsán, ami­kor azt mondtam, az ősz magában hordja a megújulás reményét, a tavasz az elmúlás kezdetét. Ma először nem sikerült ezt el­hitetni magammal. Talán azért, mert itt vagy velem, és menthetet­lenül örökre elmentél? Tíz hosszú, rövid év. Benne szerelem, félelem, fájdalom, belenyugvás, megalku­vás. S persze sok-sok munka. Ta­lán az egyetlen, amivel sikerült „megúszni" ezt a tíz évet. Miért, hogy minden hely, ahol együtt voltunk ezután már örökre azonos veled. Nincs semmi baj. Ez csak egy hangulat, egy fuvallat a múltból, amit nem tudok irányí­tani, s amiről nem tudom igazán, hogy fáj-e vagy jólesik. Uralkodik rajtam, ellene tenni nem tudok. Emlékszel? Amikor már tudtuk, hogy nem sok időnk van, hányszor elmondtam, hogy szeretném, ha sok szenvedés várna rám. Ma­gamnak, a lelkiismeretemnek el­számolandó, hogy nem akármilyen érzés volt az, amiért megalázta­tást, bujkálást „üldözést" vállal­tam. Azért azt nem gondoltam, hogy ennyire és ennyi ideig tart a szenvedés. Reggel, amikor eljöttem ide, sü­tött a nap. Örültem, hogy látha­tom a helyet, ahol kezdődött. Dél­előtt lassan borulni kezdett, s most kora délután sötétedik. Talán ettől lettem ilyen szomorú. Elmegyek. Vissza a megtervezett éltető min­dennapokba. A kanyartól vissza­nézek egy pillanatra, újra behu­nyom a szemem, s látom, amint fá­zósan összehúzva magad, elin­dulsz a kiszáradt tó felé. Sas Erzsébet Fotó: Ótós Mi fűz, mi fűzhet két em­bert szoros, holtomiglan-hol- todiglan, el nem téphető szá­lakkal egymáshoz a kezdeti, lángoló szerelem, perzselő ér­zékiség múltával? Sok min­den. A hasonló gondolkodás, neveltetés, közös célok, gye­rekek, anyagi, erkölcsi meg­fontolások. Na és még valami, a közös szellemiség. Ez, ami harmonikussá tehet hosszú távon is egy kapcsolatot, ami egyfelé irányíthatja a külön­böző irányból érkezett embe­rek lépteit. Különösen érvé­nyes ez egy művészházaspár kapcsolatára. Ilyen párost al­kot Kiing József szobrászmű­vész, akiről nemrégiben ír­tunk és felesége, K. Várnagy Márta galéria-tulajdonos, há­romgyermekes édesanya és egy csodaszép szőke, kék­szemű kisfiú nagymamája. Egy férfi és egy nő, akik kiegé­szítik egymást. Márta 25 évig megelégedett a művészfeleségek szokásos sorsával. Dolgozott, nevelte a gyerekeket, nyugodt otthont biztosított az alkotó munká­hoz. Közben intézte férje ad­minisztrációs ügyeit, válo­gatta a kiállításokra szánt al­kotásokat, levelezett, bemuta­tókra járt. Mígnem két éve úgy döntött, elég kiállítást lá­tott már ahhoz, hogy maga is megpróbálkozzon hasonlóval. A gondolatot tett követte, 1992. augusztus 1-én megnyílt a Kaposfüredi Galéria Klingék családi házának üresen álló alagsorában.-— Sosem tetszettek nekem a hagyományos kiállítás meg­nyitók, ahol elhangzott a kö­szöntő, aztán a művész elvo­nult a protokoll vendégekkel, a közönség meg magára ma­radt az alkotásokkal - mondja Márta. — Úgy gondoltam, egy ilyen összejövetelnek épp az a célja, hogy a művészet iránt érdeklődők találkozhassanak, elbeszélgethessenek az alko­tóval. Ezért mindig is úgy vél­tem, ha nekem valaha galé­riám lesz, én egész másképp fogom csinálni a dolgokat. Egy ünnepség akkor az igazi, ha a szellemi táplálék mellett a testről sem feledkezünk el. Imádok főzni, ezért aztán ná­lunk minden kiállítás megnyi­tót állófogadás, vacsora követ, akárhány vendég van. Az alagsori galéria simított beton aljzatában néhány ter­méskő, a terem közepén álló betonoszlop tetején a berzen- cei romos templomból átmen­tett 300 éves oszlopfőtöredé- kek élnek tovább. A galéria első két kiállító művésze Bocz Gyula szobrászművész és Deák Zsuzsa grafikus volt. Dr. Baróthy János apát végezte a felszentelést. — Olyan csodálatosan si­került az első kiállítás, hogy minden engem igazolt - hall­juk. - Azóta is minden hónap­ban két-két művésznek mutat­juk be itt az alkotásait. Sikerült külfüldi alkotókkal is felvenni a kapcsolatot, célunk megmu­tatni, keresztmetszetet adni, mi folyik a világban. A művé­szet az elsődleges, non-profit galériát működtetek. Délután kettőtől este tízig vagyunk nyitva. Nem messze van a camping, nyáron még éjjel fél- tizenkettőkor is jött vendég, látták, hogy ég a villany. Megnézték a kiállítást, aztán hajnalig beszélgettünk a mű­vészetről. Persze, mint mindennek, a Kaposfüredi Galériának is volt előzménye. Klingék a ház végében lévő kertjükben há­rom évvel korábban szobor­parkot hoztak létre a férj alko­tásaiból. Hatalmas kövek, több mázsás szobrok állnak a fák, bokrok árnyékában. A kerti út elején egy szalmával kitömött, vigyázat, törékeny! feliratú faládában a házigazda régebben készült szobrai, kisplasztikái. A ládán hatal­mas pecsét mutatja, itt a szob­rász művészetének egy lezárt korszakát őrzik. Hátrébb nagy, vörös, faragatlan már­ványtömb. — Ez lett volna a férjem első köztéri szobra a Dúzs- Hőgyész közötti út mellett. A hőgyészi plébános, Petz József rendelt még 1970-ben a máso­dik világháborúban lebombá­zott Szent Vendel szobor he­lyére egy újat. Meghozatta a férjem a követ Almádiból, mire elkezdte volna faragni, jött a plébános úr, hogy Józsi­kám nem lesz a szoborból semmi, nem kapunk rá enge­délyt, állami tulajdonban van a föld. Azóta sem nyúlt a kő­höz a párom, meghagyta me­mentónak. Ha sok a barát, nyaranta ráülnek hűsölni. Az embemyi méretű cseppkő darab szintén érintet­len, Siklósról került ide. — A természet alakította ilyenné, ennél szebbet mi sem tudnánk készíteni. Csodaszép kő ez, ha elmegyek mellette, mindig köszönök neki - si­mítja végig a mészkő zegzu- gait Kiing József. A fekete márvány, carrarai márvány kombinációjú sámán szobor mellett "Kiing- csap­dák" sorakoznak. Egyszerű fából, kőből készült alkotások. Ilyennel ejthette el a vadakat, védte magát az ellenséges be­tolakodóktól az ősember. — A drámát akarom meg­fogni ezekkel a rusztikus alko­tásokkal, bemutatni, hogy az életünk ma is tele van csap­dákkal, - mondja a szobrász és rábólint a felesége. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka St. Martinról - egy kicsit másként Rejtett értékeink Pesty Frigyes és Tolna megye A szaxofonok varázslója Az elmúlt héten Szekszár- don, a Babits Mihály Művelő­dési Központban a Veczky Alapítvány az Izombetegekért címmel jótékony célú estet rendezett. Divatbemutató és egy fantasztikus koncert szó­rakoztatta a közönséget. Ez utóbbin St. Martin hozta lázba a közönséget. Művésznevén St. Martin, igazi nevén Szentmártoni Imre, csak néhány zeneszám erejéig állt ki a színpadra mégis nagyon jó hangulatot teremtett. A koncert után be­szélgettünk a művésszel. — Ki is valójában St. Martin? — Ha a nevemre utal a kérdés, akkor nagyon egy­szerű a magyarázat. Kiskorom óta foglalkoztatott, hogy a ne­vemmel, annak kiejtésével ál­landóan problémák voltak. Soha senki nem tudta helye­sen megjegyezni, az általános- és a középiskolában örökös próbatétel volt a tanáraim számára. Próbálgattam vari­álni, mi az az értelmes név, ami nem különc ugyan, de mégis illik hozzám. Egyéb­ként a Szentmártoni-t haszná­lom mind a mai napig, a St. Martin csak művésznév. — Hogy érzed magad ebben a világban, ez a művész élet - ami­ben élsz - mennyire a tiéd? — Mióta ismertebb lettem sokan megkérdezték ezt tő­lem. A barátaim tudják igazán erre a választ. Én maradtam olyan, aki voltam. Nem vál­toztam meg. Nem akartam, és nem is akarok kilógni az em­berek közül, ugyanolyanok a hétköznapjaim, mint bárki másnak. Bár úgy érzem, hogy a művészek egy kicsivel töb­bek az átlagosnál. Ezt úgy ér­tem, hogy önmagukat jobban ki tudják fejezni, mint az átla­gember. A történetet - amit megéltek - le tudják írni, meg tudják formázni, számomra ez a zene. Ez olyan, mintha be­szélgetnék a közönséggel, de a levegőoszlop útjába egy szak­szofon kerül. — Mi ez a hangszer, amin játszol? — Zenével hat éves korom óta foglalkozom, 13 évig trombitáltam, majd doboltam és basszusgitárom játszottam. Tíz éve, hogy beleszerettem a szaxofon hangjába. Mindhá­rom - alt, tenor és szoprán - szaxofonon játszom, de leg­jobban a szopránt szeretem, ennek hangja áll a legközelebb az emberi hangéhoz. — Mit jelent számodra a zene, a hang? — Amikor bármilyen érze­lem felhalmozódik, esetleg külső negatív vagy pozitív ha­tás ér, akkor ezt dalban fo­galmazom meg. Azt hiszem, hogy a szakszofonnal tudom a legjobban megtenni ezt. Na­gyon szeretek közel kerülni az emberekhez, én akkor érzem magam jól, ha a közönség is élvezi, amit csinálok a színpa­don. Teljesen mindegy, hogy kétszáz, vagy kétezer ember­nek játszom. Sokszor, ha lehe­tőségem van rá, akkor leme­gyek közéjük, Szekszárdon is ezt tettem. Alkalmazkodom a közönséghez. Ha létrejön az a fajta - sokszor emlegetett - művész és hallgatóság közötti közvetlen kapcsolat, akkor másként alakítom ki a koncert programot is. Éppen ezért nem szoktam előre megírni a forgatókönyvet sem. Úgy­mond improvizálok a színpa­don, a dalok sorrendjét ott és akkor választom ki. — Nem baj, hogyha a néhány éve befutott világsztárral, Kenny G.-vel hasonlítanak össze? — Soha nem zavart ez a fajta összevetés. Igaz, hogyha az ő albuma nem lett volna ismert, akkor az én játékomat is csak szűk közönség tudta volna élvezni. Ez abból adó­dik, hogy az elmúlt években iszonyatosan nehéz volt inst­rumentális albumot kiadni, hiszen az emberek könnyeb­ben értik meg a szöveges da­lokat. Az, hogy összehasonlí­tanak Kenny G.-vel azért is van, mert hasonló a stílusunk, de úgy érzem, hogy két em­bernek lehet hasonló az ér­zelmi világa is. Persze, ha a közönség ismerné a tizenhá­rom évvel ezelőtt játszott dala­imat is, akkor rájönne, hogy számomra már abban az idő­ben is ez a kedvesen lágy, szinte andalító, egy kicsit ro­mantikus stílus tetszett, ezzel szemben Kenny csak az utolsó albumokon játszik ilyen inst­rumentális zenét. Egyébként nagy szaxofonosnak tartom, szenzációsan játszik. — Próbálkozol-e más zenei hangzással, új stílussal? — Azt hiszem, ez vagyok én és nem szívesen változta­tok rajta. Garay Előd Fotó: Ótós Réka A múlt század megtermetté a történelem számára azokat az áldozatos munkájú tudó­sokat, akik életüket, egészsé­güket, hivatali ambícióikat cserélték föl a szerény hírne­vet, de annál maradandóbb eredményt hozó alapkutatás­sal. Ebbe a gárdába tartozik Pesty (vagy több helyt: Pesthy) Frigyes is. Családját 1582-ben nemesí­tették Pozsonyban, s a família egyik ága Mihály révén Si- montornyára került 1728-ban, majd 265 éve, 1729. január 12-én a szekszárdi megyegyű­lés ki is hirdette nemesi leve­lét. Egy másik ág János révén szintén megyénkbe szárma­zott, 175 éve, 1819. december 18-án Győr megye igazolta nemességüket, rokonságuk­ban ott találjuk a Pakson bir­tokos Pesthy Istvánt, és az Uzd-Borjádon élt Pesthy Já­nost. Mindez persze még csak említendővé, de nem emléke­zetessé tenné Tolnában a Pesty nevet. Akiről szólunk, Pesty Fri­gyes, 1823. március 3-án szü­letett Temesvárott, ahol atyja szíjgyártó mester volt. A szü­lőváros gimnáziuma és a sze­gedi líceum után visszakerült Temesvárra, ahol kisebb hiva­talt viselt a hadparancsnoksá­gon. Magyar érzelmeire jel­lemző, hogy mikor 1848. ok­tóber 10-én a várat a honvé­dek ostrom alá helyezték, őt száműzték,, nehogy bomlassza a császáriakat. A következő évben Klapkánál jelentkezik, aki a katonai bírósághoz osz­totta be. Hosszú, kalandos út után menekült török földre, de már 1849. október 21-én hazatért, bár itthon vád alá he­lyezték és fogságba vetették. Néhány hónap után kiszaba­dult s visszament Törökor­szágba holmijáért, ezután az­zal gyanúsították, hogy a ko­rona elrejtésében közreműkö­dött. Végre 1850 őszére tisz­tázta magát s földijei - nyü- vánvalóan védelmi szándék­kal - a temesvári kereske­delmi és iparkamara titkárává választották, s itt dolgozott 1864 augusztusáig. Ez idő alatt került kapcso­latba megyénkkel is. Mivel kezdettől fogva érdeklődött a helynévkutatás iránt, elhatá­rozta, hogy összegyűjti ha­zánk összes helynevét, mert bízott benne, ezzel sikerül „e gyűjtemény segítségével sok kétes kérdést megfejteni". A cél érdekében, a helytartóta­nács segítségével „minden községbe programokat küld­tem, kérdőpontokat s utasí­tást, minden nyelven" - írja megjelent könyve a Magyar- ország helynevei előszavában. Ez azonban csupán a töredéke az összegyűjtött anyagnak, mert az egész 63 kötetben 28882 ívrét oldalt tesz ki - kéz­iratban. A legteljesebb köszö­nettel tartozik megyénk dr. Gaál Attilának és Kőhegyi Mihálynak azért, hogy a köz­ségeinkre vonatkozó anyagot a múzeumi évkönyvben 1971-től három folytatásban közzétették. Megejtő a száz­harminc évvel ezelőtti vála­szokban az igyekezetét, öntu­datot, lakó és szülőhelyszere­tet együtt látnunk, s azt se be­csüljük le, hogy az azóta eltelt időben a helynevek s az azok­hoz fűződő mondák jószerivel teljesen eltűntek. Ki tudja ma már, hogy a bátaiak Bathan vezérről eredeztették nevüket; a döbrököziek Szil mezőváro­sának emlékezetét, a hőgyé- §ziek csicsói búcsúját, a mázai Ordöghegy ördögi dobogását, az akkor Szekszárdon talál­ható Nyéki és Szeder utcát és a legendás Bath főurat, ki tar­taná emlékezetében. Bízvást mondhatjuk, alighanem örökre elvesztek volna. Ha még azt is hozzátesszük a szerzőpáros nyomán, hogy az egész világon csupán egyetlen e korból, 1880-ból származó hasonló gyűjtőkísérletet em­líthetünk Franciaországból, de ez is sikertelen maradt, még büszkébbek lehetünk Pesty Frigyes munkájára. Még egy igen érdekes adalékkal járult többszáz cikke között történe­tünkhöz, ez pedig az Akadé­miai Értesítőben napvilágot látott, de később két kötetben is megjelent téma, a Némely letűnt vármegyékről című, amelyben Ozora vármegyéről (!)is értekezik. Amikor ezelőtt 105 eszten­dővel, 1889. november 23-án meghalt Pesthy Frigyes aka­démikus, nemcsak 16 könyve és számtalan tanulmánya di­csérte nevét, hanem a Vasár­napi Újság is úgy vélte: „a tu­dósok között, kik az újabb időkben alapvetően járultak hozzá hazai történeti, földirati és politikai ismereteink gya­rapításához, kétségkívül a leg­jelentékenyebbek egyike... pótolhatatlan veszteség". Dr. Töttős Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents