Tolnai Népújság, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-12 / 267. szám
Szombat, 1994. november 12. TOLNAI NÉPÚJSÁG A bociszag nekem nem büdös Az ijesztés nem sikerült — Mi késztet egy fiatal lányt arra, hogy állatorvoslásra adja a fejét? Ezzel a kérdéssel kerestük fel otthonában dr. Kerekes Zsuzsannát, a hógyészi körzeti állatorvost, mert nem túl gyakori, hogy valaki nő létére állatgyógyászattal foglalkozzon. Olyannyira nem, hogy jelenleg 6 a megye egyetlen praktizáló állatdoktornője. — Budapesti gyerekként gyakran jártam a rokonokhoz Debrecenbe. Keresztapámnak nagy állatfarmja volt. Nagyon élveztem az állatokkal való törődést. Én nem azért etettem a jószágot, mert kötelező volt, hanem mert szerettem őket. Nekem az volt a szabadság. A mai fiatalok általában jobban szeretik a diszkót, mint a disznót. Meg is értem. Büdös, trágyás. Számomra viszont egy tiszta istálló jobb levegőjű, mint egy füstös presz- szó. Egy kis bociszag, az nekem nem büdös. — A családban volt állatorvos? — Egy távoli rokon, a Berci bácsi. Amikor elsőre nem vettek fel az állatorvosi egyetemre, és mentem hozzá segítséget kérni, elutasított. Azt mondta, ez nem nőnek való pálya, és meg ne hallja, hogy újra jelentkezem. — Ennek ellenére: hány lány évfolyamtársa volt az egyetemen? — A 120 fős évfolyamon 21 lány volt és mindannyian végeztünk is, nem úgy, mint a fiúk. — És hányán praktizálnak közülük? — Rajtam kívül egyvalakiről tudok. — Nyilván ez nem véletlen. — Nehéz fizikai munka ez. Egy elletésnél, vagy egy szarvasmarha méh-előesésnél például nem nélkülözhető a férfiak segítsége. Aztán vannak más szempontok is. Egyik éjszaka például Mucsiba kellett mennem, ahol agyonvágtak egy disznót fejszével. A rendőrök addig nem mentek ki, amíg az állatorvos meg nem állapította, hogy valóban szándékos disznóölésről van-e szó. Amikor jöttem visszafelé, elgondolkodtam, mi lenne velem, ha a Trabi most itthagyna a nagy mucsi éjszakában, ahol még a madarak is félóránként repülnek. Ilyen értelemben is inkább férfinak való munka ez. — Egyetemistaként tisztában volt vele, hogy mit jelent az állatorvoslás a valóságban? — Hogyne, a lányokat legelőször szarvasmarha vemhes- ségi vizsgálatra osztották be, hogy menjen el a kedvük a dologtól. — Az ijesztés viszont nem sikerült. — Aki azért akart állatorvos lenni, mert szereti az állatokat, azoknál nem. — Aztán az egyetem is beletörődött, hogy Önből állatorvos lesz . . . — Férjemmel az egyetem alatt házasodtunk össze. Az ő hobbija a vadászat. Az egyik vadásztársa révén kerültünk Hőgyészre. Két évet töltöttünk el az állami gazdaság ösztöndíjasaként. Férjem azóta a gazdaság főállatorvosa lett. En, mielőtt a Tolna Megyei Állategészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás hőgyészi körzeti állatorvosa lettem, az állami gazdaság ürgevári 1600 kocás sertéstelepén dolgoztam. — Gondolom, fülemüledalos májusi éjszakákon nem arról álmodik egy hölgy, hogy egy ekkora disznótelepen tevékenykedjen. — Eltalálta. Volt, hogy fél nap alatt négyszáz kismalacot kellett kiherélnem, vagy olyan szörnyűség is előfordult, hogy egy nap alatt 30 darab 3 mázsa körüli tenyészkant ivartalaní- tani kellett. Hát az valami förtelmes volt. — Veszélyes üzem. Volt már balesete? — Az egyetemen azt is tanították, hogyan kell elkerülni a baleseteket. A ló például hátrafelé rúg, a tehén meg oldalt. Néhány éve történt egy vemhesség vizsgálatnál, hogy az üsző, amint éppen mögötte állva vizsgáltam, - valószínűleg nem tudva, hogy neki csak oldalra szabadna kaszálnia - úgy hasba rúgott, hogy több métert repültem. Egyszer egy ló térden rúgott, de például kutya még nem harapott meg. — Köztudott, hogy az állattartó telepeken elég marcona alakok dolgoznak. Nem okozott problémát megtalálni velük a hangot? — Az elején nem vettek túl komolyan. De hát kemény is tudok lenni. Ott arra is szükség van. Végül kialakult egy jó kis csapat. — Mi a kedvenc állata? — A kutya. Csak szeretet tud kapni tőlük az ember. Tenyésztő is vagyok, igaz, most csak egy kis Sicu-nk van, de korábban sok vadászkutyát tartottunk. — Milyen egy jó állatorvos? — Inkább egy gazdát kellene erről megkérdezni. Volt egy professzorunk, aki mindig azt mondta, hogy először a gazdát kell meggyógyítani, azaz megnyugtatni. Fontos, hogy az emberekkel a kontaktust meg tudjuk teremteni, mivel a kórelőzménnyel kapcsolatos kérdéseimre értékelhető választ csak tőlük kaphatok, hiszen az állatok nem tudják megmondani, mi a bajuk. Ha a kapcsolatteremtésre képtelen az állatorvos, lehet szakmailag nagyon jó, akkor sem igen marad meg praktizá- lónak. — A szakma szépségeiről még nem esett szó. — Mint minden munkában, ebben is a sikerélmény jelenti a szépséget. Ez nálam abban áll, hogy a betegem meggyógyul, ezáltal kivívom a gazdája bizalmát. — Úgy veszem ki a szavaiból, ha újra kezdhetné, megint ezt választaná. — Igen. Sokszor gondoltam arra, hogy az ürgevári éveket kihagynám, de rájöttem, hogy nagyon kellett az a gyakorlat. Egészen más egy gazdához kezdőként odamenni, bizonytalanul, és más rutinból csinálni valamit. Az ürgevári 8 év alatt megtanultam emberekkel bánni. És lehiggadtam. Az egyetemről nagy tervekkel, és nagy mellénnyel jön ki az ember. Á gazdákhoz viszont így nem lehet odaállítani. Lehiggadva egész másként bánik az ember az állattal és másként viszonyul az állat tulajdonosához is. Az állatorvosok között pedig egyébként is az a mondás járja, hogy egy dögkutat meg kell tölteni az embernek ahhoz, hogy jó állatorvos váljon belőle. Hát nem jobb, ha ezt egy állami gazdaságnál követi el az ember, nem pedig magángazdáknál? — A munka mellett a családra is jut ideje. Szeretné, ha a gyerekek folytatnák szüleik hivatását? — A fiam 16, a lányom 14 éves, Gyönkre járnak a kétnyelvű gimnáziumba. Nem akarom befolyásolni őket a döntésükben, csinálják azt, amit ők szeretnének. A lényeg, hogy örömüket leljék a munkájukban. Talán azért gondolom így, mivel az én szüleimnek idegen volt az állatorvosi szakma, mégis megkaptam tőlük a maximális szerető segítséget, ami nélkül biztos nem így alakult volna az életem. * sk Fotó:Degré Gábor Hétköznapi történetek Tolna megyében közel 15 ezer embernek van „papírja" arról, hogy munkanélküli. Ők legalább a megfelelő járadékot megkapják. Valószínűleg ugyanennyien vannak azok, akik már kikerültek a nyilvántartásból. Hétről hétre olyan embereket kívánunk bemutatni, akik végigjárták ezt a gyöt- relmes kálváriát, átélték a fölöslegesség kegyetlenségét, míg végül megtalálták a kapaszkodót. A történetek ismertetésével az a nem titkolt szándékunk, hogy erőt adjunk azoknak, akik még a „gödörben" vannak. Három hasonló korú fiatalember, Zoli (21), Ervin (19) és Ringó (21) a beszélgető társam. Közös bennük, hogy állástalan pályakezdők. Zoli idősebbnek tűnik társainál. A beszélgetés során kiderül, hogy nem véletlenül, hiszen 15 éves kora óta igyekszik ellátni magát, sőt a családi kasszába is jócskán besegít. A körülményei olyanok, hogy nem igazán adatott meg neki, hogy még egy kicsit gyerek maradjon. — Nagy a családunk, négyen vagyunk testvérek. Ápám munkanélküli, anyámra számíthatok, de nem akarom még én is őt terhelni. Voltam már kézbesítő, újságkihordó, majd katona, leszerelés után pedig munkanélküli. Tudom, én sem tettem meg eddig mindent azért, hogy most ne ilyen lehetetlen helyzetben legyek. Nem voltam jó tanuló, ezért a továbbtanulási lehetőségem is behatárolt volt. De mire megy ma az ember egy villanyszerelői szakvizsgával? Nincs munka. A munkaügyi központ tanfolyamai közül beiratkoztam a szakács képzőbe. Mindhárman ott találkoztunk egymással. Vannak terveim, ha elvégzem, de ehhez is pénz kellene. — Mikor voltál utoljára diszkóban? — Nem jellemző rám a diszkó, nagy a zaj, beszélgetni nem lehet és oda is pénz kellene. No és persze a lányokra is. Ha futóra akarok valakit felszedni akkor ugróm be a diszkóba, de ha tartalmas kapcsolatra vágyom, akkor más irányban keresgélek. Ami a ruházkodást illeti, nem vagyok nagy igényű. Megszakadna a szivem ha nyolcezer forintot ki kellene adnom egy sportcipőre. De valahogy mostanában megváltoztak az emberi értékek és ebben a világban én nem vagyok nyerő. Vannak álmaim és bízom abban is, hogy van jövőm, de hogy ez milyen lesz? Ervin nagyokat bólogatott, amíg Zoli beszélt. Nagyon mutatós fiatalember amúgy, biztos vagyok benne, hogy a kapós fajtába tartozik. — Állandó barátnőm van, én sem szeretem a könnyen kapható diszkós lányokat. Ő eladó egy boltban. Az 505-ös- ben központifűtés szerelő szakmát tanultam. Mindenki mondta, milyen jó szakma, de nem tudtam benne elhelyezkedni. Egyből azt kérdezték, hány éves gyakorlatom van? Hát az nem volt, így állás se. Egy évig hegesztőként dolgoztam, de mire belejöttem volna, elvittek katonának. Májusban leszereltem, azóta munkanélküli voltam. A szüleim nézték ki ezt a tanfolyamot. Az unokatestvérem is szakács, Ausztriába dolgozik. Nagyok az álmaim. Húh, ki sem merem mondani. Nagyszerű a családom, számíthatok rájuk. Anya munkanélküli, meg nem is vagyunk valami jól eleresztve anyagilag, de nem ez a lényeg. Nem kávézunk, nem dohányzunk, nem iszunk. Azért fogok nagyon dolgozni, hogy a szüleim és a húgom is jó módban éljenek. Ringó valahogy kilóg a sorból. Már a neve is rendkívüli, ő jó módban él, 21 évesen kocsija van, nem is egy hanem kettő. (Toyota és Ford.) Mondtam is neki, hogy az ő számára nem jelenthet nagy megrázkódtatást, hogy munkanélküli lett. — Tévedés, én a saját munkámból kívánok megélni és nem a szüleim nyakán. Már így is éppen elég csalódást okoztam nekik. Az apám jónevű asztalos és azt szerette volna, ha a szépen bejáratott vállalkozását én folytatom. De hát egyszerűen én erre nem vagyok alkalmas, nincs hozzá kézügyességem. Budapest mellett a MÁV-nál helyezkedtem el és nagyon jó érzés volt, hogy meg tudtam abból élni amit kerestem. — Milyen embernek gondolod magadat? — Könnyen megbántó- dom. Tudom, hogy nem vagyok egy szép fiú, de vannak pozitív tulajdonságaim is. Nem iszom, nem dohányzom, utálom a diszkót és imádom a kutyákat. Nekem az a nagy vágyam, hogy egyszer mentős sofőr leszek. Éz hat év tanulást jelentene, négy év ginmázium, majd két év pályaalkalmassági. De addig is míg erre erőt gyűjtök elmegyek vendéglátósnak. Mauthner Egy évforduló ürügyén - a székelyekről Trianon abroszán A magyarságon belül egy népcsoport Ötven évvel ezelőtt, 1944 októberében kezdődött meg a székelyek áttelepítése Bácskából Nyugat-Magyar- országra. Szálasi október 16-án került hatalomra. — Nem megyünk le Trianon abroszáról - az ominózus mondatot Szálasinak mondta dr. Németh Kálmán, egykori józseffalvi pap, akit a székelyek vezetőjükként fogadtak el. Tavasszal Szálasi ugyanis parancsba adta, hogy a székelyek - az orosz támadás erősödése miatt - hagyják el az országot, menjenek Németországba. A pap bátor kiállása nyomán azonban erre nem kertült sor. A székelyek 1945 közepére találták meg új hazájukat, részben itt, Tolna megyében. Az évforduló kapcsán nemrégiben előadást tartott Potápi Árpád, a Petőfi Sándor Évangélikus Gimnázium történelem szakos tanára - egyébként a Székely Szövetség titkára - a Völgységi Múzeumban. Ezt követően kértünk tőle interjút. — Mi előzte meg Szálasi tervét? — A székelyek áttelepítése, illetve a törekvés erre, már 1938-ban megkezdődött. 1941-ben, Jugoszlávia felbomlásakor a magyar csapatok megszállták Bácskát. Ezt követően telepítették be a székelyeket az ott élő dobrovoljá- cok helyére. Innen menekültek aztán tovább a háború elől. Arról kevesebbet beszélünk, hogy az 1910-es években Boszniába került magyarokat is telepítettek Bácskába, akiknek ekkor szintén menekülniük kellett. Októberben a magyar kormány közli a betelepítettekkel, hogy azonnal hagyják el a lakóhelyüket, kijelöli Zala és Veszprém megyét, Komárom megyét. Ekkor indult meg a székelyek menekülése és 1945 júniusáig tartott. Potápi Árpád — Lehet-e ma bukovinai székelyekről, mint önálló népcsoportról beszélni? — Mint etnikumról, természetesen nem. Hiszen ezek az emberek, akik azért harcoltak, hogy elfogadják őket a magyaroknak, most pejoratívnak tartanák, ha kisebbségként kezelnék őket ebben az országban. — Ha nem etnikum, akkor mi a székely ség? — A magyarságon belül egy népcsoport, amely kultúrájában, hagyományaiban különbözik a a többi magyartól. Végülis úgy lettek bukovinai székelyek, hogy százhatvan évig külön kellett élniük, majd Bácskából ismét menekülniük kellett, ami újból csak összekovácsolta őket. A székely tudat ma is él, hiszen ezekről még a gyerekek is tudnak, mert a nagymamák és dédmamák elmesélték nekik. — A székelyeket annak idején a németek „nyakára” telepítették például a völgységi településeken. — Sokáig nagyon kemény ellentét feszült a két népcsoport között, ami szerencsére elmúlt. Azt gondolom, hogy amennyiben szélsőséges erők kerülnének hatalomra, akkor lenne rá gondjuk, hogy felszítsák ezt az ellentétet, de szerencsére ennek nem látszanak a jelei. — Hozzávetőlegesen hány ember vallhatja ma székelynek magát? — Ezt nehéz megmondani. Azt lehet tudni, hogy a Bácskába való településkor a körülbelül tizenháromezren lehettek. Most az ő leszármazottaik élnek Magyarországon, körülbelül húszezren lehetünk. — Milyen jövő vár a a székelyekre? — Jól feltártak a székelység hagyományai. De - mint bármely más népcsoport hagyományai - leginkább a könyvekben élnek csak inkább. Sok olyan település van, ahol élnek ezek a hagyományok. Ott, ahol van egy ember, akinek ez szívügyéből mennek a dolgok. Jó lenne, ha sokáig és sokhelyütt így lenne, hiszen a kis csoportok sokszínűsége a nemzetet gazdagítja. Hangyái János Fotó: Ótós Dr. Kerekes Zsuzsanna a megye egyetlen praktizáló állatorvosnője
