Tolnai Népújság, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-03 / 207. szám

4 KÉPÚJSÁG TOLNA ES KORNYÉKÉ 1994. szeptember 3., szombat Őszelő a földeken Igaz a mondás: „Ki mint vet, úgf arat". Ám ennek elle­nére lassan már évtizede lesz, hogy az emberi munkát - bármilyen gondos is legyen az - befolyásolja az esőtlenség. Igyekszik is mindenki, hogy ami megtermett, mielőbb a zsákokba, kamrába, padlásra kerüljön. Medinán is megkez­dődött a betakarítás, hetekkel korábban, a babszedéssel. Az aszályban sárgult a szár, hullott a levél. Nem értek egyenletesen a szemek. Hüve­lyezni kellett. Tragacson, kist- raktoron, vagy csak úgy lazs- nakban hozzák haza. Szárítják ponyván, vasvillával csépelik, szélfúvásban szeletelik. A fe­hér és a tarka szemek szü- tyőbe, zsákba kerülnek. Mondják többen: rosszul kö­tött a virág, drága lesz a pia­con a bab. Van, aki csak összefogja és felköti. Van, aki megadja a módját: ha megtermett, mu­tasson is! S gondosan össze­fonja a fokhagyma-szárakat, mint valamikor a lányok hár­mas hajfonatát. A fokhagyma a legtöbb helyen már a szellős kamrában várja a nagy disz­nótorok idejét. A vörös­hagyma tépése is folyik. Nem sáros a föld, könnyű lesz tisz­títani. Aki „monyászta" a krump­libokrokat, tapasztalhatta, hogy nem sok gumó van alatta. „Elvitte a víztelenség." - állítják a tapasztalt szom­szédaim. Van, aki szedi, van aki vár vele. Addig is a nagy­mama megfoltozza a krump­liszsákokat. Az ősz legszebb ékszere, a pirosló, csillogó hüvelyes paprika. Mint ,kis ördögi lángnyelvek úgy világítanak a zöld levelek között. A meg­érett csövek füzérre kerülnek, száradnak, darálóban megzú­zódnak, ételeinkbe kerülnek, hogy színt és gusztust csinál­janak a paprikás krumplihoz, a bableveshez, a kolbászhoz. Mert a paprika ilyen formájá­ban is magában hordozza a nyár minden melegét, a nap­sugár minden szikráját. Dolgoznak a szorgos kezek: gyűjtik a hüvelyeket, készül a fokhagyma fonata, pocakoso- dik a zsák a krumpliszemek­től, és terjed a száradó paprika illata. KáeL Pongyola Lapunk augusztus 31-i, szerdai számában tudósítást közöltünk „Példaértékű meg­állapodás" címmel a hétfői tolnai testületi ülésről. A Kommunális Kft-vel kapcso­latban többek között a követ­kező mondatot írtam le: „Kö­rülbelül ekkora (2,4 mülió fo­rint — a szerk.) az a veszteség, amelyet a cég "önhibáján kí­vül" szedett össze az utóbbi időben". Erre a mondatra a cikk megjelenését követően Váli László, a kft. ügyvezetője reagált. Elmondta, hogy sze­rinte félreérthető meghatáro­zás az „utóbbi időben" kifeje­zés. Kérte, írjam meg ponto­san, hogy az általam a cikkben említett veszteséghányad nem az idén, hanem tavaly és ta­valyelőtt képződött. íme, ez most megtörtént. Váli úrnak igaza van, pon­gyolán fogalmaztam. Elnézést kérek érte. És - gondolom, sok tolnai polgárral együtt - to­vábbra is drukkolok a Kom­munális Kft-nek, hogy váljon olyan virágzó vállalkozássá, hogy presztízsét ne veszélyez­tethessék az ehhez hasonló, pontatlanul fogalmazott kife­jezések. sk Színházbusz a Miss Saigonra A tolnai művelődési ház szeptember 24-én, szombaton színházbuszt indít a Fővárosi Operettszínházba, a Miss Sai­gon című musical délután 3 órai előadására. A programra a tolnai művházban lehet je­lentkezni, szeptember 15-ig. Lovakkal egy életen át Hazánkban a fuvarozások körülményei jelentősen meg­változtak. Teherautók szállít­ják a megrendelőknek a sze­net, fát, bútort és még ki tudja mit. Az egykoron szinte egye­duralkodó lófogatos fuvaro­zók mára csaknem teljesen el­tűntek a fuvarozási piacról. Bár, a rohamléptekkel nö­vekvő üzemanyagárak várha­tóan új helyzetet teremthet­nek. Mára a falvakban kifejezet­ten lovakkal fuvarozó vállal­kozó 1-2 fő van. így van ez Kistormáson is. Berta Sándor az egyetlen fuvaros, de ő sem helyben, hanem a közeli Gyünkön vállalkozik. Egy díszesre festett kerí- tésű, egyébként feltűnően rendben tartott udvaron szólí­tottam meg napbarnított arcú urát a háznak, Berta Sándort. — Arról beszélgessünk, ho­gyan lett fuvaros! — Szüleim cselédek voltak. A föld, az állatok, a munka szeretetét és tiszteletét ők plántálták belém. 1946-ban kerültünk Kistormásra, ami­nek lassan már ötven éve lesz. 1960-tól 65-ig dolgoztam tsz-tagként. Elég gyengén és bizonytalanul fizettek. Idő­közben megszülettek a fiaim is, hát valami mást kellett kezdenem. A TOTÉV-et vá­lasztottam munkahelyül. Vasárnap délután vagy hétfő reggel takarmánnyal megrakodva bekocsiztunk Szekszárdra. Ott egész héten hordtuk a téglát, kavicsot, me- szet, cementet, meg amit egy építkezésen kell. Hét végén, amikor lejárt a munka az épít­kezésen, akkor irány Kistor­más, és folytattuk a robotot. Be kellett teremteni a bérelt földekről a takarmányt. Erre csak egy-két nap állt rendel­kezésre. Pihenésről szó sem lehetett. 1974-ben váltottam, Gyönkre kerültem, ahol az önkorányzatnak végzek fuva­rozást. Gyönkre is hétfőn reg­gel megyek a lovakkal és a hét végén jövök velük haza. Most annyival jobb a helyzetem, hogy naponta én hazajövök busszal. A lovak Gyönkön éj­szakáznak. — Milyen munkát kell végez­nie? — Mindent, amivel megbíz az önkormányzat. A karban­tartóknak biztosítom az építő­anyagot. A közintézmények­től elszállítom a szemetet. Úgy érzem, hogy megbecsülik a munkámat. Bár, mostanában nehéz időket élünk. — Csaknem harminc éve hét­közben az otthonától távol van, és mégis gyarapodik a családi gaz­daság. — Igen. A feleségem viszi itthon a dolgokat. Mindig van egy-két hízóbikánk, anyako­cánk. A feleségem évente 15-16 hízósertést is lead. Me­netközben úgy alakult, hogy Sanyi fiam a házasságkötése után velünk maradt, és a me­nyemmel együtt segítenek. — Mit jelentenek önnek a lo­vak? — Sok ló volt a kezem kö­zött, de mindegyik hű társam volt. A foglalkozásom miatt általában a nagytestű, sodrott lovakat vásároltam. Ha majd nyugdíjas leszek, akkor is megtartok egyet. Bánatomra a fiam nem nagyon kedveli a lovakat, ő inkább a gépek bo­londja, vettünk is egy MTZ-t. Én azért bízom benne, hogy a lovam méltó partnere lesz a gépnek. Varga András Isten hozott, Marlene! Amerikában, a Chicago mel­letti Joliet-ban/ben élt. Aztán '90-ben, - úgymond - „leugrott gyufáért", és 3 évig nem ment haza. Úgy gondolta, megnézi ősei kontinensét, ugyanis édesapja olasz, édesanyja horvát szárma­zású. Marlene Tarizzonak hívják. Jó sorsa Tolnára vetette, az új ta­névtől kezdve a Teach Hungary társaság megbízásából a helybéli gimnáziumban angolt oktat. Harminc éves, a coloradói egyetemen szociológiát, angol nyelvet és művészeteket tanult. Hangosbeszédú, jókat nevet, temperamentumának azonban el­lentmond exodusáról szóló ma­gyarázata: azt mondja, nem neki való Amerika, túlzottan felpörge­tett ott az élet, nem nagyon lehet hibázni, állandó nyomás alatt van az ember. Szerinte Európa sokkal lazább, nyugisabb, lega­lábbis az eddigi tapasztalatai alapján, és ez nagyon szimpati­kus neki. (Szegény igazgató úr, mondhatnák ezek alapján.) No persze nem a „pihenés" az elsődleges ok, amiért Marlene ilyen messzire jött a hazájától. Kíváncsi az európai életstílusra, és mivel szociológus, szakmai szemmel is körülnéz nálunk. Fő feladata természetesen a ta­nítás. A kiemelt óraszámban an­golt tanuló osztályokban magyar kolléganőjével párhuzamosan, az óraszámot megosztva tanítanak. Marlene inkább a csevelyt forszí­rozza, míg a kolléganő a nyelv­tant sulykolja. Eleinte nyilván lesznek az óráknak csendesebb percei is, hiszen az induló osztá­lyokban van olyan diák, aki még egy kukkot sem beszél angolul, és Marlene is hasonlóképp áll a ma­gyar nyelvvel. Ránézésre legalábbis nem lát­szik lehangoltnak, ennyi idegen ember között, egyedül. Azt mondja, kevés szál köti Ameriká­hoz, a három év alatt, míg Euró-, pában volt, sok barátot szerzett. És van egy állandó társa is, Mi­lan, a vizsla. Vele él a tolnai Bajcsy-Zsilinszky utcában, ugyanott, ugyanannál a háziné­ninél, ahol „elődje", a szintén amerikai Andrea lakott két évig. Olyan tekintetben minden­esetre nem átlag amerikai, hogy ó korábban is pontosan tudta, hol van Magyarország, és nagyjából tisztában volt az itteni viszo­nyokkal. Amikor Tolnáról kérdez­tem, rövid töprengés után azt mondta, hogy életében nem volt még ekkorka városban, és hogy jó csendes hely. (Látszik, hogy nem a Fáy tér környékén, a motorizált ifjak kedvenc találkahelyén lakik.) Két évig szeretne tanítani, itt, vagy egy másik iskolában. A megérkezését követő néhány nap­ban jobbára csak aludt és telefo­nálni próbált Amerikába. Az is­kolai szünetekben sorra látogatja majd európai barátait, a tanítási időszakban pedig ó mutathatja be új lakhelyét nekik. Bár azt mondja, eddig nemigen volt ideje körülnézni, meg hát, ugye, ked­ves tolnaiak, a lokálpatriotizmus mellett azért az ember legyen őszinte... A kaja mindenesetre már meg­nyerte a tetszését, a tolnai gimi szakácsnői Marlene szerint lefőz­ték Amerikát. Kezdetnek nem rossz. Nem egészen egy hét után már van, ami tetszik neki nálunk. Ha felté­telezzük, hogy egy év 52 hétből áll, beláthatatlan távlatok nyílnak előtte, a végén még Tolnán akar majd letelepedni az amerikai lány. Ám, ha ez mégsem követ­kezne is be, azért érezd jól magad Tolnán, Marlene!-s­Fotó: Degré Képrejtvény fnádiaknak A bartinások Medinán jártak Nem az első eset, hogy a Bartina együttes zenészei és táncosai Medinára látogatnak. A legutóbbi találkozó azon­ban más volt, mint az eddi­giek. Nem kisebb feladatot vállalt, mint hogy a gondolat szárnyán végigröpítse hallga­tóságát a Kárpád-medencén, azaz a valamikori tágabb Ma­gyarországon. Ehhez összeválogatták mindazt, ami a szemnek szép (gyönyörű népviseleti ruhák), s mindazt, ami a fülnek kel­lemes (hangzatos, jó ritmusú zene). Mindezt megtoldották néhány ősi zeneszerszám használatával és bemutatásá­val (duda, tekerőlant, koboz, ütőgordon). A Repülj madár, repülj.. . műsor érdekessége volt az is, hogy ismeretterjesztésre is vállalkozott. A képzeletbeli utazás útvonalát, a megálló és a pihenőhelyeket egy térké­pen is nyomon lehetett kö­vetni, s elmélyedni a közben elhangzó gondolatokon. így, ez az egységbe kovácsolt zene-tánc-népművészet-föl- drajz-történelem adta azt a többletet a hallgatóságnak, amire hazafelé bandukolva csak csettinthettek egyet, mert szép volt a műsor. Ä bartinások szereplése jó­tékonysági fellépés volt. A be­vételt a nyaranta Medinán megrendezett református tá­bor kapta. Komád László Azoknak, akik felismerik a Fanni cukrászda és a Tűzoltó­szertár hátsó fertályát üzen­jük, hogy „meleg". A telefon- központ alapjára tippelők nyernek — ha igényeltek — távbeszélőkészüléket, vélhe­tően hamarosan. A kijelölt he­lyen szinte percre a megadott időpontban elkezdődtek a MATÁV Faddra tervezett munkálatai. Ez erősítheti a helybéliek bizakodását — feb­ruárra drasztikusan lecsök­kenhet az alkonyaikor fülke előtt sorban várakozók száma. Tiszta „uncsi" lesz az élet, hi­szen a nyilvános készülékek minden napra nyújtottak meg­lepetést. Legutóbb a kihívott szerelő közölte: nem az auto­mata rossz, hanem egy hibás szériában kiadott kártya csak többszöri igazítgatás után haj­landó vonalat produkálni. Ezen esetben a szóban elrebe- gett, tartalmi változtatások nélküli jókívánságokban csak az anyuka címében történt módosulás. Az otthonok jövőbeni ér­téknövekedése után ejtsünk szót azokról, kiknek kinevezé­sén éppen hogy megszáradt a tinta. A faddi polgármester „lopott" pár napot családjá­nak - megérdemelten - hiszen a nyarat hivatali teendőinek szentelte, így Végh Zoltán is­kolaigazgató tanévnyitó be­mutatkozásán a jegyző képvi­selte az elöljáróságot. Az is­kola alapterületében fogyat­kozott a pártház gazdaváltása miatt. A bizakodó várakozás növekedett, hiszen a helyette­sek: Hága Jánosné, Molnár Jó­zsefeié és Soponyai Mihály a testület javaslatára kapták ki­nevezésüket. Végh Imre (a Nevelőotthon új vezetője) meghívásával a kapcsolatok változtatásának igénye fo­galmazódott meg. Mindez a nyári élményeiket emlékké si­rató kisdiákok érdekében, akik fellélegezve fogadták Zoli bácsi vigasztalását: ha­mar eljön június 9. Ódry Károly

Next

/
Thumbnails
Contents