Tolnai Népújság, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
Hét végi magazin Szombat, 1994. június 11. TOLNAI NÉPÚJSÁG 9- , ^ 1 " ^ Vfc • ' ' " í_ "* " ' ’* ' ' ' ' .........................." « B evonult a bortörténelembe Az év bortermelője a borszakma elismerő oklevelével Végleg mégsem csengetnek A szekszárdi Vesztergombi családok között akad, amelyik évszázadokra visszamenőleg szőlőtermesztéssel és borászkodással foglalkozott. E szakma szeretete - nagyon úgy tűnik - a mai leszármazottakba is beleivódott. Ellenkező esetben ugyanis nehezen lenne elképzelhető, hogy Vesztergombi Ferencet, - akinek borait többek között a Hiltonban, a Gundelben, vágy a Hotel Aquincumban szolgálják fel - az év legjobb magyar bortermelőjeként tartaná számon a borszakma. A Newsweek, az osztrák Vinaria és hazai szaklapok után „az év borásza" most készségesen nyilatkozott a Tolnai Népújságnak is. — Hová sorolná magát a borászok között? - kérdeztük Vesztergombi Ferenctől, a lényegre térve. — Azt hiszem, hogy nagyon sok jó borász van Magyarországon. Talán valahol a jobbak között szerepelek. — Elég szerényen fogalmaz. A szakma azért ennél egy árnyalatnyival konkrétabban ítélte meg az ön munkásságát. — Talán arra gondol, hogy volt egy rendezvény (a „Hét Borbírák Rendje" januárban a Gundelben adott díszebédet tiszteletére - a szerk.), ahol idén negyedszer adományozták - ezúttal nekem - az „Év bortermelője" címet. Úgy érzem, ez egyre rangosabb megbecsülést jelent a szakmán belül. Ráadásul az idén első alkalommal született az eredmény egyetemek, szakiskolák, kutatóintézetek, borrendek, borászati üzemek, exkluzív éttermek és a speciális borászati szaküzletek szakembereinek véleménye alapján. Úgy hiszem, hogy ez nemcsak a magánborászati tevékenységem elismerése, hanem a nagyüzemi borászkodásom is benne van. — Az Ön példájából kiindulva elmondaná, mi kell ahhoz, hogy valaki kiváló borász legyen? — Nem hátrány, ha rendelkezik az ember családi hagyományokkal, ez egyfajta indíttatást mindenképpen ad. Aztán természetesen tanulni is kell. Az én esetemben a kecskeméti kertészeti főiskola elvégzése alkalmasnak bizonyult az alaptudás megszerzéséhez. Ezután - 1970-ben - egy Cegléd és Nagykőrös között lévő tsz pincevezetője lettem, 7 évig. Más emberek, más viszonyok: sokat tanultam, tapasztaltam. '77-ben visszajöttem Szekszárdra, az állami gazdaságba, hamarosan a fő- borászi teendők ellátásával bíztak meg. '85 az újabb váltás éve: Aliscavin. Azt hiszem elmondható, hogy abban az időben komoly szakmai sikereket értünk el, a piac újra kezdte megismerni a minőségi szekszárdi borokat. Az Alis- cavinnél - ahol jelenleg is dolgozom - izgalmas szakmai feladatokban próbálhattam ki magam. — És aztán jöttek a „nagy változások"? — Igen, és ezek megérlelték bennem a gondolatot, hogy saját házam táján megpróbálkozzam a borászkodással. Természetesen nekem mindig is volt szőlőm. A minimális alapok léteztek, '91-ben váltottunk tempót, fokozatosan alakítottuk ki ezt a Vesztergombi és Veszter- gombi-féle minőségi palackos borcsaládot, nem főfoglalkozású magánborászokként. A „magángazdaságunk" 3 család vállán nyugszik (édesanyám, öcsémék és mi). Tudatosan felépített vállalkozás. Én csupán egy ember vagyok a csapatból. Öcsém gépész- mérnök, az exportunk érdekében (Svájc, Kanada) elvégzett egy középfokú „vámos- tanfolyamot" is, angolul beszél, a műszaki „vonalat" viszi. Feleségem a boraink „címkefelelőse". Fiam mező- gazdasági főiskolára jár, pénzügy-marketing szakra, angol nyelvvizsgája van, lányom a kertészeti egyetem hallgatója, ő franciául beszél, én alapfokon németül, hát valahogy így próbálunk csatlakozni Európához. Jelenleg 10 hektár szőlőnk van, Cabernet, Kékfrankos, Chardonnay, Merlot fajtákkal. — Ekkora szőlő el tudná tartani az önök családját? — Igen. A gondot az okozza, hogy nincs meg hozzá a feltételrendszer. Egyelőre csak befektetni lehet, kivenni belőle nem. Ha a feltételek kialakításához nagyobb segítséget nyújtana az állam, hamarosan lábra állnának a kisüzemek, én is azonnal elmennék magántermelőnek. — Kell-e szerencse a jó borhoz? — Én nem így fogalmaznék. Alapvetően kell egy jó alapanyag, aztán megfelelő technika és körülmények a feldolgozáshoz. Ha mindez megvan, akkor kell „szerencsés kézzel", jó érzékkel hozzányúlni a borhoz, még többet kihozni belőle, mint amit a természet megadott. Én azt hiszem, hogy a szakmaszeretet és a gazdasági eredmények összecsengenek. Ezt a tevékenységet szinte csak vakhittel lehet csinálni. — Melyik borára a legbüszkébb? — A piac '93-ban kereste a bikavért, így hát mi is elkészítettük hagyományos technológia alapján 1992-es Bikavér borunkat. (A Vesztergombi-féle, 1992-es évjáratú Szekszárdi Bikavér - hiteles „dokumentumok" szerint - „bevonult a magyar bortörténelembe".— a szerk.) Van szép Chardonnay-nk is, tény, hogy jó fehér bor is terem ezen a vidéken. Szek- szárd új főfajtája szerintem a Kékfrankos, én is nagyon kedvelem, különleges dolgokat lehet belőle kihozni. — Szégyen az, ha egy borász sört iszik? — Nem szégyen, nagyon sok borász sört fogyaszt, állítják, hogy ez felüdülés, én nem tartozom közéjük. Én inkább egy könnyű, friss fehérbort, vagy Rosét iszom szívesen. — Milyenek az idei kilátások? — Jelenleg a szőlők nagyon szépek. De hát még borzasztó sokat éjszakáznak kint. Mi mindenesetre nagy várakozással tekintünk az idei év elé, hiszen ez az első esztendő, amikor igazán komoly meny- nyiséget fogunk szüretelni. Inkább ősszel kéne visszatérni a témára, esetleg egy kóstolóval egybekötve... — Figyelemreméltó az ötlet. További szép sikereket kívánunk. sk Fotó: Ótós Réka A sióagárdi Pető József tanár úr családfája nem szokványos. A negyvenegyedik a sorban ő, aki a mások tanítására hivatott pályára lépett, immár negyven esztendeje. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a negyven esztendő Sióa- gárdon telt el, akkor kicsit több figyelmet érdemel. Két tanóra közötti tíz percben mire tud emlékezni egy négy évtizede pedagógusként dolgozó, a nyugdíj előtt pár lépéssel álló ember? Erre voltunk kíváncsiak. A családban nem zárult le a sor Pető József tanárságával, hiszen apja nyomdokain jár leánya is. ó Komlón tanít jelenleg. A vallomásból az is kiderül, hogy Pető József szíve szerint sokkal inkább vonzódott a mezőgazdasághoz. Ám az 1950-es évek bizonytalansága inkább az elődök példájához hívott. Gyorsan, vagy lassan járnak, kelnek a történelmi idők? Ki-ki maga ítélje meg. Az is egyénenként dől el: kit mi tart, mi köt a falusi életformához, miért választ egy kevésbé komfortos életet a több fényűnél? A Sió- agárdon élők roppant logikus, egyszerű gondolkodása is lehet ilyen marasztaló erő? A természetes érzést pontosan követő magatartás formája is társul a gyökerek erősödéséhez? Mindehhez erjesztő, élesztő, tápláló, éltető erőt jelent egy tanári hivatás. Akár kötelesség is, másokat megtanítani a legszűkebb haza szere- tetére. Az ilyen hittel, meggyőződéssel napi munkába járó tanítónak is szükségesek a visszhangok, a jelzések, hogy mindaz amit tesz, amit elvet magvakat, hova, milyen talajba jutnak és ott van-e mód az érésre. Talán a felnőttebb korosztálytól kapott ilyen bíztató visszajelzéseket Pető József is, amikor az általános iskolák padjaiban a korosabb nemzedék tagjai ültek, hogy megszerezzék azokat az ismereteket, melyektől valamikor önhibájukon kívül zárattak el. A sióagárdi iskola történetében Pető József a második tanár, aki négy évtizeden keresztül maradt egy helyben. „Agárdról mindig mentek a pedagógusok" - mint mondják. Ritka aki maradt! Pont ez az a négy évtized, amiről' a legutóbbi négy év megváltoztatta az emberek, az itt élők véleményét. Az a tény, hogy tette mindenki a maga dolgát, tisztessége, lelkiismerete, becsülete szerint, az maga után vonta azt a jelzőt is, aminek kevésbé jó a csengése, vagyis, hogy „kiszolgálta a kádári rendszert!" Két csengetés közötti röpke tíz percbe sűríteni egy fél élet emlékeit, azzal a kockázattal is jár, hogy nem a „leg"-ek kerülnek elő, hanem ami éppen felül van. Milyen leltár készíthető ennyi idő alatt? A számadás természetesen folytatást várat még, hiszen a belső energiák reménnyel teltek. Az emlékezést sürgető pillanatok csak arra elégségesek, hogy végleteket kategorizáljanak. Legyen egy példa a jóból és legyen a rosszból is. Talán a jók közül való, hogy Pető József igazgatóhelyettes, majd igazgató volt pár évtizeden keresztül. Ugyanebben az időszakban született a rossz is. Nevezetesen, hogy nem tudott kompromisszumot kötni az akkori elöljárókkal, a tanácsi vezetőkkel. A sikerek közül elsőnek kér szót az iskolák körzetesítésének esztendeiből, hogy Sióagárdon megmaradt az iskola. Ez talán annak is köszönhető, hogy Pető József gyökerei mélységesebbek, mint az átlag embereké. Ki az, aki fél évszázados élete során nem követett el hibát? Akad-e olyan ember, aki a baklövései sorát nem tudná előszámlálni, ha lelkiismerete nem túlzottan foltos? . Az ilyen megállóban, ami egy teljesen más ritmust kíván a további útszakaszon, természetes, hogy érzékenyebb az emlékezés. A jelképek felerősödnek egy-egy kimondott hétköznapi fogalomban is. A csengetés többértelműsége nagyobb súlyt ad a perceknek. Pető József számára az 1994. esztendő lezárását követik majd újabb tanévek, hiszen felkérésre óraadóként folytatja tanári munkálkodását, így aztán végleg mégsem csengetnek. Decsi Kiss János Vadvízi viháncolás A dolog még tavaly decemberben kezdődött, amikor a TS-Karácsonyon Leskó László, paksi testnevelő a nagycsaládban élő gyermekek számára felajánlotta, hogy közülük néhányat elvisz egy rafting túrára. Leskó László (Kovács Antal menedzsere) a cselgáncs válogatott tagjait és a paksi dzsúdósokat is meghívta egy kis raftingolásra. így a két ígéretet teljesítve június 1-jén a médiák meghívott munkatársaival kiegészülve 30 fős csapat kelt útra, hogy a rafting révén „meghódítsa" Szlovákiát. S hogy mi az a rafting? Vadvízen való gumicsónakozás, ami Magyarországon - a paksi Popeye Bt. által - most kezd csak ismerté válni. Az ember (a 6-10 személyes) gumicsónak szélén ül evezővel a kezében, s egy sebesen hömpölygő hegyi folyamon próbál leevickélni. Alakulatunk, a válogatott dzsúdósokkal (Kovács Antallal, Csák Józseffel és Havasi Péterrel) a busz fedélzetén kedden este érkezett meg a Besztercebánya közelében fekvő szálláshelyre, Sel- cére. Társaságunk innen másnap délelőtt a festői szépségű szlovák hegyek között utazva, mintegy 70 km-es zötykölődés után érkezett úticéljához, a játékos nevű Liptovsky Miku- las-ba, magyarul Liptószent- miklósra. Gyönyörű napsütéses idő várt minket, a város hátterében tisztán láthatóak voltak a Chopok hófödte csúcsai, ám amikor rápillantottunk az előttünk zuhogó vízgörgetegre, többek arcán egy pillanatra fagyottá vált a derű: itt mi csónakkal?! Persze akadt, aki másként értékelte a látottakat, „Atom Anti" hangos csatakiáltások közepette jelentette be: „Ezt nekem találták ki, már előre élvezem az egészet!". Lelkesedése átragadt a társulatra is, mindenki lázas öltözködésbe (vízhatlan ruha, sisak, mentőmellény) és hajópumpálásba kezdett. Miután vezetőnk rövid „szabályis- mertetését" követően vállalkozó kedvű első hatosunkkal simán lementünk a zúgókkal és csobogókkal tarkított 600 méteres pályán, egymás után pattantak csónakba a többiek is. Természetesen a malőrök sem maradtak el, egy rosszul vett kanyar után borult a bárka, s a víz egyből mindenkit a Vágba vágott, kissé megriadva könnyű falevélként dobálódtunk a habok között. Ám a 6-7 fokos víz sem hű- tötte le a kedvét csapatunknak, Hangyási László dzsúdó szövetségi kapitány például a sikeres csoportos utazás után egyből a kétszemélyes csónakba is bemerészkedett. Csák Józsi „fürdést" követő szájdidergéséhez képest ugyan a morzetávíró csupán lomha jószág, a cselgáncsozó mégsem hagyta volna abba a „hajókázást" semmi pénzért. Kovács Antal is fáradhatatlanul küzdött az elemekkel, amit vérző horzsolásai is bizonyítottak, hiszen olimpiai és világbajnokunk jónéhányszor „búvárkodásra" is alámerült. Észrevétlenül teltek a percek, a végén úgy kellett „kikönyörögni" csapatunkat a csónakokból. Az elutazást követően is hosszú ideig csak az átélt eseményekről folyt a társalgás, hiszen felejthetetlen emlékeket szereztünk a pár órás rafting alatt. Fotós kollégámmal együtt javasoljuk, aki teheti, feltétlenül próbálja ki ezt a sportot! Ifj. Teszler Vendel Fotó:Degré Gábor
