Tolnai Népújság, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-19 / 42. szám

1994. február 19., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

WÚJSÁG 11

Művésztelep a város szélén

A félig kész szekszárdi házban reális tervekről beszélgettünk Juhos László szobrász- művésszel és feleségével, Tündével. Közben bejártuk az épületet, ők a befejezéshez szükséges feltételeket sorolták, s mire a végére értek, egyre inkább illúziónak tűnt mindaz, ami nagyon is valóságos lehetne. A válság a művészeket és a művészetet sem kíméli. A hivatalos támogatás megszűnt, ugyanakkor a mecénások sem döngetik még a művészek ajtaját.

— Igazuk van, nem vagyok elég alázatos, már négyszer voltak itt az építési osztálytól, mindig valamibe belekötnek - mérgelődik a házigazda.

— Február végére várjuk az idei első csoportot, az Országos Népművelési Intézet szervezte, oktató tanfolyam lesz amatőr szobrászoknak.

— Mióta készül ez a ház?

— Már négy éve, minden „csak" pénzkérdése. Amit évente kerestem, erre ment rá. — Nem bánta meg, hogy elkezdte az építkezést?

— Inkább az bánt, hogy nem igazán megfelelő hely ez a telep a művészek számára. A Bródy Sándor utcában lenne egy elegánsabb hely, de ahhoz egy elegánsabb pénztárca is kellene. Már végiggondoltam, az lehetne a megoldás, ha eladnánk mindenünket, ezt a telepet és a saját lakásunkat is beleértve, akkor talán hitellel együtt, kezdhetnénk élőről egy jobb helyen.

— Van ennek reális esélye?

— Nincs, de ennek sem volt amit most itt lát. Itt az a baj, hogy kicsi az udvar, nincs elég tér. Egy több funkciós épületet kellene kialakítani, ami továbbképzésekre, művész találkozókra, bentlakásra, kiállításokra egyaránt alkalmas. Hiányzik a tehetséggondozás intézménye is, erről már több vitám is volt a város vezetőivel. Ilyenkor kiderül, mindenki ezt szeretné, de valahogy az istennek sem jön létre. Volt aki azt mondta,

Tojáshímzés, ahogy Tünde csinálja

a tehetséget nem kell támogatni, mert az úgy is utat tör magának, inkább a képesség nélkülieket támogassuk. Furcsa egy megközelítés, szerintem a tehetséges ember képes eltartani a gyengébb képességűeket is, ezért kell őket támogatni. Ez fordítva soha nem fordult még elő.

— Mekkora szerepet játszott a művésztelep létrehozásában, hogy ez végül is üzleti tevékenység?

— Óriásit, ugyanis fel kellett mérnünk, el kellett döntenünk, hogy mi az az éves veszteség, amit még a zsebünk elbír, mert az üzletnek mi ezt a részét „élvezzük". Akkor mégis miért csinálom? Megkérdezte ezt tőlem egy 60 éves művész is, akit éppen vendégül láttunk. Azt válaszoltam, ebben nincs ráció, ez teljesen eszetlen dolog. Ez pénzbeli ráfizetés, de kit érdekel? Százezer forintot évente úgyis kifizetnék, csak nem ide, hanem adóba.

— A művésztelep egyik funkciója, hogy évente egy- szer-kétszer profikat fogad egy-egy hónapra.

— Ligeti Erika fogalmazta meg legutóbb, megmártózni egymás lelkében. Egy hónapig együtt vagyunk, együtt dolgozunk, inspiráljuk egymást, vitatkozunk, összezörrenünk. Ez nem ugyanaz, amikor meglátogatom a másikat, beugrók a műtermébe és elbeszélgetünk. Itt össze vagyunk zárva, belelátunk egymás leikébe. Teljes ellátást, szállást és a munkájához anyagot is kap a művész.

— Miből?

— Pályázunk, próbálkozunk, ami egyre nehezebb. Legutóbb a kulturális alapból sikerült 500 ezer forintot megnyernünk. Akik itt dolgoznak, megbeszéljük, hogy melyik alkotásukat hagyják itt. Szeretnénk egy szép gyűjteményt megőrizni, melyet kiállításon majd meg lehet tekinteni.

— Ön elsősorban szobrász,

ez a sok szervező munka nem von túl sok energiát el az alkotó munkától?

— Nem ez vonja el, hiszen az ember annyit alkot, amennyi ingerenciája van, sőt még talán inspirál is a hétköznapi problémák leküzdése, dühömben energikusabb szobrok készülnek. A fékező erő a megélhetési gongok megoldása. Az állandó bizonytalanság felőrli az embert. Rendszeres jövedelmünk nincs, ki vagyunk rúgva mindenhonnan. A rajztanári állások mind el vannak foglalva, ha lenne üresedés, akkor sem nekem szólnának, a főiskolára nem kellek. Néha adódik egy-egy munka. Most készült el az egyik szobrom, melyet tavalyi felszólításra terveztem, szerződés ugyan nincs róla, de előleget már fizettek rá. Május 10-re kellene leszállítanom bronzból, ugyanakkor teljesen bizonytalanná vált, hogy tudnak-e fizetni érte. Nem tudom, mit csináljak, a kiöntéshez szükséges bronz ára nem kis összeg, ha most ezt nem vállalom, tönkre megy az eddigi munkám is. A fiatalok még rosszabb helyzetben vannak, ismerek olyan tehetséget, aki a családjával együtt egy egyszobás lakásban él és akkor tud csak dolgozni, ha a konyhában az asztal felszabadul, mert az a „műhelye".

Tünde asszony közben, a másik szobában nekiállt a tojáshímzésnek. Márciusban lesz Kölnben egy vásár, melyen szeretné bemutatni egyedülálló művészi munkáját. Francia ismerősöktől kaptak több tucat strucc tojást, melyekre csodálatos áttört mintákat hímez. Több mint félévig kísérletezett, mire a most használt technikára rájött. A motívumokat könyvekből és saját tervezése alapján készíti.

Újból van miért bizakodni, és talán lesz miből megélni, hogy újabb csodák jöhessenek létre. Mauthner - Ótós

írás közben

(Pénz, sok, sok pénz) Beethoven operájában, a Fidelióban, a derék Rocco a pénz hatalmát dicséri, mert nélküle nem lehet boldog senki: Hat man nicht auch Gold beineben, kann man nicht ganz glücklich sein ... Pontosabban nem is pénzről (Geld) van szó, hanem aranyról (Gold), s a gyatra szöveg, amit köl- tőileg nem lehet értékelni, végül kereken kimondja, es ist ein schönes Ding das Gold, az arany bizony szép dolog.

Nem mondunk ellent, de a francia forradalom bankói, az assignáták óta tudjuk, hogy az aranyrudak helyett a papírpénz is megteszi, csak legyen belőle sok, bár kérdés, hogy mennyi? A lottó alaposan felkavarta az értékrendet, egy millió már meg se kottyan, pedig a legtöbb embernek arról sincs fogalma, hogy mennyi lehet egymillió forint, mekkora bőröndbe fér bele, milyen nagy helyet formáz az asztalon. Azt pedig végképp nem tudni, hogy mit adnak százmillióért.

Schrantz néni a szomszédból, azt mondja, bezzeg ő tudná. „Csak az a a baj, hogy a pénz mindig odamegy, ahol már van" - mondja bizalmasan. Félrebillentett fejlel áll előttem, szomorúan. Schrantz néni jelenlegi nyugdíja tízezer forint körül van. Amikor megkapja - tőle tudom - borítékba rakja a fizetnivalót, a maradékot elosztja a napok számával. Ha jól emlékszem, harminc forint jut egy napra, ebből még öreg macskájára is gondolnia kell, tehát megfontol minden kiadást.

— Hát először is megennék vacsorára egy egész doboz tejfölt, - mondja sóváran, mert évek óta erről ábrándozik, de egy doboz tejföl elvinné egész napi előirányzatát, már pedig hosszú a nap, s akkor még öreg macskájának annyi se jutott, mint a tudósénak, Arany versében. Persze száz valahány millióhoz képest mi egy doboz tejföl? De Schrantz néni csak így tud gondolkozni, mert ha kifizeti a villanyt, a lakbért, a gázt, napi harminc forintja marad. Amulva hallgatja, hogy a lottó százmilliót fizet vagy ennél is többet amiért megvehetné fél Szekszárdot, csak éppen nem tudna mit kezdeni vele. Mert neki egy doboz tejföl kellene vacsorára, hozzá egy kifli, de a sors ezt is megtagadta tőle. S ha titkos hatalmak úgy döntenének, hogy neki adják a milliókat és Schrantz néni előtt megnyílna a világ, ő akkor is egy doboz tejfölt kérne.

Illyés írja a Magyarokban, hogy Hajnóczi néni nem ismeri a pénzt, ami Rácegresen, a második világháború előtti években, valóban ritka vendég volt. Az uraság ugyan a kom- mencióban adott egy keveset, ez azonban a férfiembernek legföljebb dohányra volt elég, nem csoda, ha Hajnóczi néni filléres érméket is ritkán látott. A pénz, mint önálló egység későn jelent meg a gazdaságban, a societas domestica csak a XVIII. században vált az államgazdaság részévé, s ehhez a kapitalizmus kialakulására volt szükség. Addig arra korlátozódott, ami életre hívta: csereérték s így tette lehetővé az egyre bonyolultabb kereskedelmi forgalmat. A középkor nem gyűjtött pénzt, nem volt bankbetétje, az érték ahhoz a tárgyhoz kapcsolódott, amit a középkori ember meg akart szerezni, lett légyen szó egy ezüst kupáról vagy egy tehénről.

Rácegresre nem jutott belőle, ma már pedig annyi van, hogy megpróbálnak védekezni mennyisége ellen. Csekkek kerültek forgalomba, ezekkel a jobb vendéglőkben fizetni is lehet, a nagyvárosokban pénzváltó automaták vannak az utcasarkokon, megkímélve az embereket attól, hogy teletömjék a

zsebüket. No Schrantz nénire ne legyen gondjuk, de amikor az újságban a lottó száz valahány milliójáról olvas, derűsen, ám ugyanakkor a pénz iránti alázattal mondja, adnák csak nekem, tudnám, mit csináljak vele.

Persze nem tudja a jámbor, csak jár a szája. Ha valami csoda folytán egy délelőtt, tömött táskával, beállítana a postás, s így szólna, Schrantz néni, hoztam egy kis pénzt, s lenyá- lazna száz valahány milliót az asztalra, Schrantz néni türelmesen megvárná, amíg végez vele s legott átballagna a szomszéd fűszereshez s kérne egy pohár tejfölt, amit este maga fog megenni, belemártogatva a kiflit, ahogy dukál.

A szegények nem tudnak mit kezdeni a pénzzel. Schrantz néni számára tízezer forint az elérhető határán van, ezt rakosgatja, osztja, szorozza, ahogy tudja. A másik özvegyasszony, akinek kevesebb a nyugdíja, azt mondja, tízezer forint szép összeg, ennyiből már lehet élni. Az igazán gazdagok a mesék birodalmából lépnek elő, a szegények hiszik is, nem is, hogy ennyi pénze lehet valakinek.

Az irodalom kellő időben felfigyelt a pénz hatalmára. Csokonai versének hőse, Zsugori uram, talán azt is sajnálja, hogy ingyen, potomra jött elő a versben, La Fontaine vargája pedig visszaviszi a pénzt a gazdagnak, mert jobb egész nap gondtalanul fütyörészni, mint a vagyonát őrizni. Csak a szegények ezt nem hiszik el.

Schrantz néni például. Eljátszik a gondolattal, hogy a postás valóban bekopog hozzá, tömött táskával, azt mondja, hozott egy kis pénzt, s rakja, egyre rakja a konyhaasztalra a bankókat, hogy számolni sem lehet. Nagyon sok pénz, Schrantz néni nem is tudja, menynyi, csak azt tudja, hogy vacsorára egész doboz tejfölt vehet, még öreg macskájának is vesz egy dobozzal, ennyi pénzből kell jutni arra is. Schrantz néni addig boldog, amíg a postás leszámolja a pénzt, aztán nem tud mit kezdeni vele. All a konyhaasztalra dobált zöld és barna bankók között, s hiába vesz házat, autót a gyerekeknek, még mindig marad belőle, mert a pénz most már nem fogy, hanem szaporodik.

A görög mitológiában Midasz királlyal történt hasonló. Valami helytelenséget cselekedhetett Szilénosz, akit Dionüszosz nevelőjének tartottak, s kövér, részeg öregként ábrázoltak, mert megkötözve vitték Midasz király elé. Midasz felismerte a vén borisszát s azonnal szabadon engedte, ezért hálából Dionüszosz azt ígérte a királynak, hogy minden kívánságát teljesíti. Midasz azt kérte, változzék minden arannyá, amit keze érint. Így történt s a király kétségbeesve látta, hogy Dionüszosz állja a szavát. Nem ehetett egy falat kenyeret, nem ihatott egy kupa bort, mire arra kérte az istent, hogy szűnjék meg a gonosz varázs. Parancsára Midasz megfür- dött a Paktolasz folyó vizében, s ettől kezdve nyugodtan élt az emberi kor végső határáig, kenyér volt a kenyere és bor volt a bora.

A szegény ember nem okul Midasz történetéből, mindig pénzt kér, sok pénzt, s ha lehet, egy kicsivel többet is. Van akit meghallgat az isten, s igaza van Schrantz néninek, odamegy a pénz, ahol már van. A gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény meg csak tengődik napról napra. Bár ki tudja? A boldogság is arannyá változott kezében s van-e isten, aki megkönyörül egyszer rajta, ha ő is úgy akarja? Schrantz nénin megkönyörült, ő pedig azt mondja, csak egy kicsit lenne kegyetlenebb az isten, mert irgalmából neki sose jut egy pohár tejfölre.

Csányi László

Rejtett értékeink

Dr. Kovács József munkássága

Bezárt

kiállítások

Bezár a Magyarország története a honfoglalástól 1949- ig című állandó kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az 1960-as évek derekától nyitva tartó bemutató február utolsó napjáig tekinthető meg. Az épület folyamatos belső felújítása miatt más kiállításokat is zárva tartanak majd hosszab-rövidebb ideig. Az utóbbiak közé tartozik a gyűjtemény régészeti bemutatója, illetőleg az ugyancsak az épületben működő Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításai. A koronázási jelvényeket változatlanul a földszinti klimatikus teremben láthatják az érdeklődők.

A zárással szinte egy időben kezdődnek meg az új történeti kiállítás előkészítésének munkálatai. A gyűjtemény méltó módon szeretne hozzájárulni a honfoglalás 1100. évfordulója és a budapesti világkiállítás ünnepi rendezvénysorozatához.

(MTI)

Amilyen egyszerű és hétköznapi a neve, legalább any- nyira nagyszerű és maradandó a tevékenysége, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény: éppen száz esztendeje, 1894. február 25-én a kor legnépszerűbb és legtekintélyesebb országos hetilapja, a Vasárnapi Újság, két oldalnyi vezető cikkel méltatta és ismerte el munkásságát.

A korabeli újságrajzról szelíd tekintetű, de tudatos arc néz vissza, a Dunaföldvár melletti Baracs pusztán 1832-ben született tudós orvos keveset árul el küzdelmeiről. Szülőhelyén, majd Kalocsán tanul, ahonnét 16 évesen felcsap honvédnek, de gyenge testalkata és a mostoha tábori körülmények miatt betegen kerül haza. Innét Pestre megy, a kegyesrendiek gimnáziumában Hieronymi Károly későbbi belügyminiszterrel a legjobb tanuló. Már pesti medikus korában híres betegek felügyeletével bízzák meg: ő a

tanúja Vörösmarty végnapjainak is. Ezután Bécsben tökéletesíti tudását, ott 1858-ban orvosdoktori, egy év múlva Pesten sebészdoktori oklevelet szerez. Balassa János asszisztenseként három év múlva, 1862-ben már sebészeti műtéttanból magántanár, s négy év múlva ő gyógyítja a véres kö- nigrátzi csata sebesültjeit. Ekkor történt - a Vasárnapi Újságból tudjuk - az az eset, amikor „a kórház katonai vezetője, egy aranygalléros főtörzsorvos" vitába keveredett vele, és Kovács helyes javaslatát el akarta vetni; „tanácskozásra hívta egybe a kórház orvosait és a maga alantasaival a civil orvos véleményét egyszerűen leszavaztatta ... Kovács a diadalmas főtörzsorvosnak azt mondta, hogy nyilván ez volt itt az utolsó diadala, és tényleg a katonai hatóság a sebesültek érdekében itt az ez idő szerint nélkülözhetetlen leszavazott civil orvosnak adott igazat és másR. Hirsch Nelli rajza

nap az aranygalléros már a jól kiérdemelt nyugdíj felé indult".

Balassa halála után Kovácsnak már akkora tekintélye volt, hogy mestere helyére - a jóval idősebb Lumniczerrel szemben - őt választották meg tanárul, s ez aligha volt köszönhető a nemrég megkapott Ferenc József-rend és a szász királyi Albrecht-rend lovagkeresztjének. „Mint orvos korunk egyik kitűnősége s egyúttal a késnek valóságos mestere" - írja róla Szinnyei József. Híres volt arról is, hogy nem kímélte a tudatlanokat a vizsgán sem, „tanítványai csakhamar tapasztalták, hogy az életből az élet számára tanít, aki nem hivatkozik, hanem mutat, aki nem sokat beszél, hanem szó nélkül tesz".

Százhúsz éve, 1874-ben, amikor meglepetésre idősebb vetélytársaival szemben őt választják meg az egyetem rektorának, kemény kézzel vet véget a kedélyes és szabados állapotoknak. A diákság előtt despota hírében állt, de azért fáklyás felvonulással ünnepelték, amikor megkapta a Li- pót-rendet egy évi rektorsága után! Neki köszönhető, mert az ő utasítására épült a korabeli Európa egyik legmodernebb egyetemi klinikája, ahol „újításai a kórházi berendezés terén úgyszólván páratlanok voltak", de ahogy „elől megy oly újításokban, melyeknek a szenvedő emberekre hasznát látja, úgy visszautasít mindent, mit a divat, a repülő hír felkap, hogy holnap elejtse". Jellemző esete volt, hogy miként csinált rendet egy alkalommal: a családját kórházba költöztető főnővért famíliástul kizsuppoltatta, helyébe apácákat alkalmazott, de nehogy térítés gyanújába essék, „a kórtermekből kitiltotta a szent képeket, mint oda nem valókat, de kitiltotta még a többször oda ellátogató papot is, még akkor is, mikor ez a prímás utasítására hivatkozott".

A vasember, mert így nevezték, szívesen hangoztatta: „Az igazi humanizmus a sebész cselekvésében és nem beszédében rejlik".

Csak alakoskodni nem tudott, noha akik jól ismerték, tudták, hogy a keménység mögött érző emberség húzódik meg. Szomorú tudnunk, hogy alig három év múlva, 1897. augusztus 6-án már meghalt cukorbetegségéből kialakult szövődményben. Még szomorúbb azt látni, mennyire nem őrzi semmi emlékét szülőmegyéjében, sem a neki oly sokat köszönhető fővárosban.

Dr. Töttős Gábor