Tolnai Népújság, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12 / 36. szám
1994. február 12., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Husek Rezső zongoraművész estje a Művészetek Házában Évtizedek óta itt él közöttünk, tanítja gyermekeinket muzsikálni, szerényen eltűnik és néha a nyilvánosságnak is megmutatja a „pódium muzsikusát". Néha - mondom kényszerűségből - hiszen ritkán tárulkozik ki, ritkán „beszél" a saját nyelvén, a zene hangjainak rímbe szedésével. Ezen az estén - lázas betegen - ismét példát adott a zene feltétlen tiszteletéről, a műsor összeállításának merészségéről, s arról a muzikalitásról, mely árad önmagából. Beethoven d-moll szonátája csendült fel először olyan természetességgel, hogy a hallgatót azonnal székéhez rögzítette. A szenvedélyes líra kibontása, a moll akkordok felbontásainak játékos burjánzásával, az első pillanattól be- ethoveni atmoszférát teremtett. A második - lassú - tétel méltóságteljes, súlyos bal kéz modulációi felett meg-meg csillantott díszítéseivel csak fokozta a muzsika áradását. Ám a harmadik tétel - néhol bizarr frazeológiával megoldott zenei ívei - a műben fel- sejlő romantika igazán méltó megszólaltatásával, tiszteletet követelő kezdetnek bizonyult. Két Debussy prelüd következett. Itt villant fel a hallgatóban először a gondolat; a pódiumon játszó művész egyetlen pillanat alatt képes volt „zenei anyanyelvet" váltani úgy, hogy senki sem vette észre. Áz első műben a keleti hangulatot árasztó „színharmóniák" oly XX. századi hangulat-világot varázsoltak a teremben, mely elragadott. A másodjára megszólaló „tűz-folyam" vibráló felhangjaival, interpretátort próbáló zenei ívek megalkotására kényszerítő rohanó muzikalitásával, a szerző büszkén vállalt mássága volt. Még alig ült el a taps, amikor a mester Andalúzia pattogó ritmusú, fergeteges tánc-világát, zsongását kínálta fel hallgatóinak Albéniz műveivel. Igazi spanyol iskola teremtődött a pódiumon, hangulatában forró és elragadó. Kissé meglepő volt a művész döntése, hogy szünet nélkül kívánja az egész koncertet végigjátszani, ám megérthető. A lázrózsától égő arcú művész nem a pihenést nem kívánta, hanem félt az idő múlásától. Ilyen lelkierő nem mindenkinek adatik meg. S folytatta műsorát Liszt Koronázási indulójával, mely művet a szerző városunkban írt, s még sohasem hangzott el nyilvános előadáson itt — „szülőhelyén". Indulónak titulált muzsika. Dallama és ritmusa is ezt sugallja, ám mégis valami más érzéseket támasztó világba vezetnek nagy ívű lírai hullámai. Úgy érezzük, hogy a mondandó csupán ürügy, a patetikus hangvétel virtuóz basszus akkordjai valósággal felkínálták a zene újraélését, és Husek Rezső ezt bensőségesen tette meg. Majd a dübörgő basszus felett meg-megújuló erővel feltörő zokogó akkordok zengése figyelmeztette a hallgatót arra, hogy a művész talán már sokszor megélte egy-egy barát elvesztését. Husek Rezső a Liszt által megírt Gyászindulót - melyet az igaz barát, Mo- sonyi Mihály halála inspirált valami olyan belső békével, olyan bölcs nyugalommal, zenei érettséggel adta elő, ahogy azt csak egy igaz művész interpretálhatja. A felbontott és késleltetett akkord-menetek, oktáv vibrációk olyan zenei súlyt adtak a legbenső énből fakadó zokogásnak, mely a szerzőt és előadót ezen az estén megindítóan összekapcsolta. Meglepetésre a XV. rapszódia helyet a VI.-at szólaltatta meg befejező számként a művész. Úgy tűnik, elfáradt, amit nem is lehet csodálni, mert egy ilyen erős műsort végigjátszani még egy teljesen egészséges művésznek is becsületére vált volna. A „magyar népi muzsikára" komponált Liszt mű szinte felkínálja az egyéni és sajátos megoldásokat. Husek Rezső mert élni ezekkel. Bár néhol az erő kényszerítette a művészt más megoldásra, mint azt maga is tette volna, ám e „kényszert" oly elegánsan és tisztességgel élte meg, melyet a hallgatók a döbbenet csodálatával figyeltek. A teljesen elfáradt művész Kabalevszkij prelüdjével búcsúzott közönségtől, s feledhetetlen estet szerzett nekünk, a hallgatóknak, s mutatott példát az emberi tartásból, a művész „vállalt kötelezettségéből" mindenkinek. Rosner Gyula Megyei könyvtár, portagaléria Átfogalmazott táj A hónap műtárgya: Kemp Zsuzsa alkotása A Szekszárdon élő, alkotó Kemp Zsuzsa nem ismeretlen a képzőművészetet kedvelők előtt. Kötődése a Tolna megyei székhelyhez éppen 20 évesnek mondható. Erről elég szűkszavúan vall a megyei könyvtár portagalériájában elhelyezett alkotásai között. Sokkal többről árulkodnak a láthatók, a nagyméretű színes kép és alatta a kerámia. Mindkettő Kemp Zsuzsa keze munkája. A két műtárgyon azonnal felfedezhető a táj iránti sajátos vonzódásból fakadó élmény megjelenítése. A kép pasztellszíneivel hívja fel leginkább a figyelmet. Á három részre osztott felület középső, a horizonton nyugvó szakasza a mozgalmasabb, gazdagabb színvilágú. A fölötte-alatta elmosódó részét fakósága jelzésértékével ismerteti az alkotó. A szemlélődőnek talán szokatlan, hogy a közeli, a közvetlen környezetben található világnál mívesebben fogalmazott, ábrázolt a táj távolabbi pontja - mint az elérendő vágyak vonulata. Az alsóra szimmetrikusan zárul a kép felső harmada. Elemezgessük a közölteket? Keressük választ a talán fel sem tett kérdésre? Ha már megálltunk és elindított gondolatokat Kemp Zsuzsa két alkotása, akkor mindenképpen. A táj szeretetét szavakkal is megfogalmazta az alkotó. Ez az érzése azért természetes, mert erdész édesapjától gyakran hallott történeteket a növényvilág, a fák, bokrok téli, tavaszi, őszi, nyári életéről. így nem véletlen, hogy kerámiaformálás közben is díszítő elemként szolgálnak a fák, bokrok. Raku kerámiáival korábbi kiállításokon találkoztunk már. Ami pillanatra szót kér még e kerámia kapcsán, hogy nem ép edényről van szó. Minden mozdulat érződik, ami a fazekasságban ilyen funkciót betöltő tárgy készítésekor szükséges, de itt egy csonkolt plasztika áll előttünk. Nem egészséges, vagyis olyan sérült, mint környezetünk és ezen belül elsősorban a fák, bokrok. Hosszasan lehetne gondolatokat fűzni a két átfogalmazott tájhoz, Kemp Zsuzsa alkotásaihoz, de ezt tegye meg ki-ki saját magában ezen ajánlósorok nyomán Szekszárdon, a Tolna Megyei Könyvtár portagalériájában. Decsi Kiss János Alapítvány A Magyar Történelmi Film Alapítvány az idén is 350 millió forintot kapott, hogy támogassa azokat a pályázókat, akik dokumentum-, ületve játékfilmjeidben az 1956. utáni korszakot, a határon túl élő magyarok életét és más XX. századi témákat dolgoznak fel. Az alapítvány segítséget nyújt archiváláshoz és kordokumentumok rögzítéséhez is. írás közben (Feri bátyám) Apámmal voltak legénykori barátok. Gyakran mesélték, hogy nyári vasárnapokon Tapolcáról gyalog mentek Láb- diba, mert nem volt pénzük, hogy fürödjenek a Balatonban. Ilyenkor zsíros kenyeret ettek és zöldpaprikát, oda és visszaútban, valahol a gulácsi hegy tájékán. Azután, ahogy az történni szokott, Feri bátyám másik városba költözött, ha jól tudom, Zalaegerszegre, ahol a2 adóhivatalban kapott szerény állást, s ott is maradt a háború végéig. Közben megnősült, a felesége nagy darab, kövér asszony volt, aki sehogy sem illett hozzá, főleg azt nem szerette, hogy Feri bátyám kedvelte a bort. Mi tagadás, néha be is rúgott. Hajnal felé tántorgott haza, ilyenkor fejét az esővizes hordóba dugta, ettől kicsit magához tért. Az asszony végül feladta, nem bírta tovább a reménytelen harcot és meghalt. Feri bátyám ettől kezdve áhítattal emlegette, boldogult feleségemként beszélt róla, szeme ilyenkor enyhe párában úszott, s az élet múlandóságán tűnődve, felhajtott még egy pohár bort. Már öreg emberek voltak, amikor újra találkoztak, s Feri bátyám mindennapos vendégünk lett. Ez egy nyáron történt, már nem tudom, melyik évben. Feri bátyám napközben egy házikót épített a fiának, nyári laknak, s már annyira előrehaladt, hogy ott is aludt. Esténként nálunk volt, jó szóra s főleg egy pohár borra. Néha valóban csak egy pohár volt, máskor hosszan elüldögélt a tágas verandán, régi lányokról beszélt, akikből azóta öreg asszonyok lettek, de ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Egy este én is otthon voltam, s apám, aki unta már az öreget, rám bízta, akár hajnalig is elborozgathatunk. — Éppenséggel elvehetném Karolát, - mondta később, két pohár bor között. Karolát én is ismertem, a szomszédunkban lakott, öreg boszorkány volt, ápolatlan, piszkos s ráadásul pletykás is. Feri bátyám valahol a múltban botladozott, mert Karola szépségéről zengett himnuszt, olyan áhítattal, hogy egy pap is megirigyelhette volna. — Tudod, az a baj, hogy a lányok állhatatlanok, valószínűleg Karola is, mert nem ment férjhez a lelkem. Lehet, hogy rám várt? - kérdezte, de a felelet nem érdekelte. Sűrűn nyakalta a bort, de nem volt részeg, azt hiszem, később sem. Karolát is feledte, a csillagos égre mutatott, mely valósággal szikrázott felettünk, s merész fordulattal arról kezdett beszélni, hogy öregségére megtért, minden nap imádkozik, vasárnaponként áldozni jár. Megnyugtató, hogy van felettünk Isten, aki gondot visel ránk, mondta, s ismét nagyot húzott az olaszrizlingből. De öregségében elhagyta Istene, vagy így akarta próbára tenni? Addigra gyerekei kiforgatták mindenéből, az öreg bérház cselédszobájában lakott, s éreztették vele, hogy felesleges, nincs rá szükség, egyébként is a nyári házikó elkészült. A tűzhelyen hagyott ételhez hozzá sem nyúlt, egész nap feküdt, senkihez nem szólt egy szót sem. Nyugdíjából vett minden nap két zsömlét, vajat, ezt ette, amikor nem látták, a nap többi részében feküdt az ágyon, nézte a mennyezetet. így érte a halál, nem sokkal később, a magára vállalt némaságban. De ekkor még nem kísértették ilyen komor gondolatok, vidáman iszogatott a csillagok alatt, s azt mondta, hát te, mit gondolsz Istenről? Zavartan forgattam a poharat, nekem is ízlett a bor. No, csak, van időnk akár hajnalig is, bíztatott, s ismét töltött a kiürült poharakba. Előbb csak közhelyeket mondtam, a hely, az idő sem volt másra alkalmas, de lassan belejöttem, fényév milliárdokról beszéltem, a csillagközi terekről, ahol Istennek is van hely bőven, még az ördögnek is. Elmélyülten hallgatott, bólogatott is, de már ritkábban ivott. Mondat közben vettem észre, hogy elaludt. Mostanában gyakran gondolok Feri bátyámra. Ülünk a valószínűtlen balatoni éjszakában, szikrázó csillagok alatt, közben sok mindenről szó esik, s mindegyikünk mondja is, de valójában nem is figyelünk egymásra. Karolát már nem akarja feleségül venni, ezt akkor sem gondolhatta komolyan, a keserű véget, gyerekei hálátlanságát, a magára rótt némaságot még nem látta, meg sem fordulhatott fejében. Mindenben volt valami biztató, a csillagok mozgása, a bor zamata, az éjszaka bársonyos simogatása sok jót ígért, mi pedig átadtuk magunkat a reménységnek. Csak épp nem figyeltünk egymásra. Már a Karola-ügy is gyanús volt, akkor is, ha nem gondolta komolyan. „Éppenséggel elvehetném Karolát" - miért nekem mondta ezt, amikor tudnia kellett, hogy nem érdekel, s egyébként sem beleegyezésemtől függ ez a baljós szándék. Később azt mondta, beszéljek Istenről, a túlvilágról, a végtelen csillagmezőkről, s nem sokkal később elaludt, mert nem érdekelte a véleményem, beérte azzal, hogy minden este eldarálta imáját, vasárnaponként pedig áldozni ment a falusi templomba. Sose volt képmutató, valószínűleg ezen az estén is őszintén gondolt mindent, még Karolát, a boszorkányt is, ami egyébként csak ördögi kísértés lehetett. Aztán elaludt, mint aki hirtelen elhatározással becsukja a kaput, s leereszti a redőnyt, hogy fény se szivárogjon be a külső világból. Pedig csak annyi történt, amennyi történelmünk során oly sokszor: becsuktuk fülünket a szó előtt, ami talán okos lehetett, de mindenképpen más volt, mint amit addig hallottunk. Egyszerűen nem érdekelt semmi, mentünk rögeszméink után, mert azt gondoltuk, „nem lehet, hogy annyi szív és oly szent akarat..Lehetett, elveszett az első világháború, - hogy messzebb ne menjünk a történelemben - elveszett a második, s mennyi minden veszett még el! Tiszta makacsságával szemben hiába volt Ady viharmadár sikoltása, Babits fohásza a békéért. A második háborúban József Attila azt kérte, hogy „mi ne legyünk német gyarmat", s még ezt is hiába kérte. Nem az ég volt kegyetlen hozzánk, mi voltunk kegyetlenek önmagunkhoz, vagy ami ennél is rosszabb: közönyösek. Mint Feri bátyám a szikrázó balatoni ég alatt. Előbb arra gondolt, végtére elvehetné Karolát, de még meg sem itta a következő pohár bort, már el is felejtette. Azután elaludt. Neki oly mindegy, hogy milyen világban élünk, azzal sem törődik, hogy kisemmi- zettség, örökös némaság vár rá, alszik két pohár között, s ha kinyitja szemét, mondja a magáét. Felálltam, s elmentem lefeküdni. Később felébredhetett, mert reggel már nem volt a verandán, a házban sem volt, a fia telkén építette a kis nyaralót. Pedig nem volt értelme, mert amikor elkészült, kitették a szűrét, ő pedig megkezdte az önkéntes némaság hónapjait, haláláig. Csányi László Rejtett értékeink Székely Ferenc munkássága Különös érzés kilenc évtized távolából egy torzóban maradt életművet vizsgálni, értékeit bemutatni, akkor, amikor tudjuk, az elfeledett alkotó mások munkáját és kutatását alapozta meg, de ennek ellenére nevét ma már alig ismerjük. Születése időpontja már nekrológjában is tévesen áll, 18 nappal korábban látta meg a napvilágot 1859. február 7-én Szekszárdon a belvárosi tanító Sténer (Schéner) Ferenc és Gyimóthy Klára fiaként. Szülei kései gyermeke volt, mivel a mátkaság ideje a forradalom és szabadságharc éveibe torkollott, s így házasságukra csak jóval később kerülhetett sor. Pécsett, a zirci katolikus főgimnázium első eminense lett fiuk, aki szép sikereit az önképzőkör pályázatain aratta, majd egyik dolgozatát tizennyolc éves korában az ottani kaszinó ismerte el. Ez utóbbi, a Salamon király életéről szóló Végtalálkozás című történeti elbeszélés 1877. szeptember 16-ától jelent meg hét folytatásban a Tolnamegyei Közlönyben, s később Váradi Antalnak adott egy drámához alapanyagot. A budapesti jogi tanulmányok során már szorgalmasan publikált, főleg a Pesti Hírlapban, s talán ez is ösztönözte arra, hogy a bölcsé- szetre iratkozzon át s ott nyerjen diplomát. Ennek ellenére a közalapítványi uradalom fővárosi irodáján dolgozott, csak néhány évet töltött szülővárosában a Szekszárd Vidéke főmunkatársaként. Ekkori művei már jól jelzik helytörténeti érdeklődését: még a Tolnamegyei Közlönyben megjelent Szeg- zárd-e avagy Szegszárd, A szekszárdi apátság története, néhány novellája és a Zrínyiászról írott tanulmánya is ide sorolható. Már-már úgy látszott, nem is lesz egyébbé számára az írás munka melletti időtöltésnél, amikor 1895-ben Simontsits Béla alispán bíztatására leteszi a levéltárosi vizsgát és kinevezik vármegyénk főlevéltárnokának. „A levéltárt csakhamar példás rendbe hozta - írja nekrológjában a Tolnavármegye, amelynek főmunkatársa volt -, és a régi, fakó foliánsok szorgos kutatásával Tolna vármegye múltjából számos új adatot hozott napvilágra". Szintén példásan rendezte az Augusz-család levéltárát is. Műveinek témája a XVIII-XIX. századi megye megannyi érdekességét őrizte meg számunkra: ő írt először a boszorkányperekről, A robotos világból címmel a jobbágyok életéről és mozgalmairól, a reformkorról, a Perczel családról, Bezerédj Istvánról, a nagy harcok emlékéről (Rákóczi-sza- badságharc, nemesi felkelés, 1848-1849). Különösen fontosak az utóbbi időszakot érintő tanulmányai, mert összegyűjtötte a még élő tanúk szóbeíi és tárgyi emlékeit, s így először alkotott hiteles képet a nagy időkről. Szinte azt kérdi a kései olvasó, hogyan lehetett mindenre ideje, miközben a Tolna vármegye segédszerkesztője, ugyanakkor levéltáros, a múzeumegyesület titkára, a vármegyei hivatalos lap szerkesztője 1903-tól. „Élénk hírlapírói érzékkel, gyorsan és hűséggel tudta a napi eseményeket megrögzíteni, kitűnő megfigyelő képességgel bírt és gondolatait szabatosan, cikornya nélkül, amellett világos, egyszerű, választékos modorban vetette papírra" - emlékezik a Tolnavármegye. Pedig ezelőtt már hét évvel maga is fáradtságáról panaszkodik a Tolnamegyei Közlöny jubileumi kiadványában: „Ma már a szép remények, a dús hajzat, a merész illúziók mind eltűntének; csak a rideg való maradt tneg osztályrészemül s az a nem irigyelhető helyzet, hogy még mindig az írói foglalkozás hálátlan és tövises utain döcögök, s tán nem is hagyom abba előbb, míg a toll ki nem hull fáradt kezemből!" Igaza lett. Amikor 1904. április 7-én reggel irodájában Ko-. vách Aladár allevéltárnoknak rosszullétéről panaszkodott, már csak percei maradtak, az orvosok nem segíthettek. Egyetlen kötetét, amelyben a szülőváros nevéről, a bátai apátságról és a Széchenyi családról írt, sajnos mindmáig nem követte összegyűjtött tanulmányait bemutató kiadvány, pedig - ha azóta sokan hivatkozás nélkül éltek is belőle - érdekes olvasmány lehetne. Dr. Töttős Gábor
