Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-24 / 301. szám

Hét végi magazin

Péntek, 1993. december 24.

TOLNAI NÉPÚJSÁG

9

Otthon lenni az otthonban

Tavaly augusztusban adták át Szekszárdon a Mérey utcában az idősek otthonát egy intézménykomplexum részeként, melyhez a három „idősek klubja" is tartozik. Az intézmény vezetője Rottenbacher Ádám, aki egészségügyi főiskolai diplomájának megszerzése után 10 évet dolgozott Szekszárdon a valamikori KÖJÁL-ban, majd Tengelicen lett az időskorúak szociális otthonának igazgatója. A szekszárdi intézmény igazgatói posztját pályázat útján nyerte el.

— Igazgató úr, hányán lakják most az idősek otthonát?

— Jelenleg 62 idős bentlakónk van, de több mint 50-en vannak előjegyezve, akik már megkapták a beutalójukat. Ez is jelzi, nagy az igény az ilyenfajta gondoskodásra. A három idősek klubjában - a Mérey, a Mikes és a Pollack utcaiban - nyolcvanan töltik rendszeresen a hétköznapjaikat. A „napközisek" rendelkezésére állnak könyvek, újságok, rádió, televízió. Ezen kívül fürdési, mosási lehetőségük is van, mellyel élnek is. A szociális étkeztetést mintegy százan, a házi gondozást körülbelül ugyanennyien veszik igénybe.

— Ezek szerint igen sokrétű és nagyszámú feladatot látnak el. Mekkora a személyi állomány?

— Minden idősek klubjában két-két gondozónő dolgozik, az otthonban összesen negyvenegyen vagyunk, a házi gondozók létszáma pedig kilenc fő. Van egy olyan elképzelésünk is, hogy az idősek klubja ne csak hétfőtől péntekig tartson nyitva, hanem hétvégén is, mert nagy igény jelentkezik rá. Főleg ebben a téli időszakban jól jön egy meleg ebéd, a fűtött szoba az egyedülálló idős emberek számára. Más terveink is vannak, nem ártana a városban

egy afféle „átmeneti" szállás időseknek, ahol például a kórházi kezelés utáni lábadozás időszakát tölthetnék, vagy ha a hozzátartozóik hosszabb időre, - hetekre, hónapokra - elutaznak, gondozás alatt tölthetnék az időt. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne kihasználatlan, s a hozzátartozók szívesen fizetnének díjat, hogy távollétük alatt biztonságban tudják idős szeretteiket.

— Mint említette, igen hosz- szú a várakozók listája.

— Ha megérkezik hozzánk egy beutaló, úgynevezett elő- gondozást végzünk. Meglátogatjuk a jövendő lakót, tájékoztatjuk az otthon működéséről, s természetesen eljöhet látogatóba is. Emellett igénybe veheti a többi gondozási formát, tehát az idősek klubját, a házi gondosást vagy a szociális étkeztetést.

Törekszünk rá, hogy a különféle formák „átjárhatók" legyenek, teszem azt, ha a bentlakó úgy dönt, hogy hazaköltözik, megtehesse, s mondjuk a házi gondozást, vagy az idősek klubját válasz- sza helyette.

— Az emberek megítélése szerint az már a „vég", ha valaki a szociális otthonba kerül. Megvan a vélemény azokról a családokról is, akik ott helyezik el az idős embert.

— Itt az ideje, hogy megváltozzék ez a szemlélet. A mai gazdasági helyzetben igen sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy otthon gondozzák a magát ellátni nem megfelelően tudó idős személyt. Ha a családtagok valamelyike feladja az állását, a család megélhetése kerülhet veszélybe, vagy gondoljunk egy olyan elvált anyára, akinek ott az idős, ellátásra szoruló hozzátartozója, s a két kiskorú gyereke, akik szintén gondozásra szorulnak, s meg is kell élni valamiből. A bentlakóink zömének van családja, s munkánk elsődleges célja az lenne, hogy „munkanélküliek" legyünk, azáltal, hogy az idős embert visszajuttatjuk a családjába, de a mai viszonyok között ez nem elképzelhető. A hozzátartozók zöme nagyon rosszul éli meg, hogy idős szülőjét, rokonát ide kellett hoznia, pedig a szociális gondoskodás egy természetes

segítség a számukra. Nagy előny, hogy a bentlakók helybeliek, akár naponta könnyű meglátogatni őket, s szabadon kimethenek ők is bármikor.

— Milyen az élet az otthonban?

— Igyekszünk mindent megtenni azért, hogy otthonossá, meghitté tegyük a környezetet. Nagyon jók a kapcsolataink óvodákkal, általános- és középiskolákkal, sok ünnepséget szervezünk, a gyerekek eljönnek, szerepelnek, s nagyon sikeres volt a közelmúltban a szép sárközi baba „esküvője" is, mert ösz- szehozta az idősek klubjait és az otthon lakóit, régi barátokat, új ismerősöket.

— Karácsony van, a család ünnepe.

— Huszonnegyedikén él- után két órakor római katolikus misével ünnepeljük Jézus születését az otthonban, csak a bentlakók, az ő hozzátartozóik és a személyzet részvételével. Az ünnepség után sokan hazamennek karácsonyra a családjukhoz, a többiek pedig együtt ünnepelnek. Rendszeresen tartunk misét és istentiszteletet, nincs különbség ebben, a lakóink részt vesznek egymás felekezeteinek isten- tiszteletén.

— Mi kell ahhoz, hogy az idős emberekkel jó kontaktust tudjon teremteni valaki?

— Empátiás készség, tolerancia, a másság elfogadása, szeretet, tisztelet. Az idős embereket nem szabad „leírni", becsülni kell bennük a sok felhalmozódott bölcsességet, tapasztalatot, a bennük lévő jót. Fontos, hogy ne érezzék feleslegesnek magukat, célt, értelmet kell adni nekik az életnek ebben az utolsó szakaszában is.

Venter Marianna Fotó: Ótós Réka

Karácsony előtt a szekszárdi egészségügyi szakközépiskola tanulói látogatták meg az idős embereket

Az apáti hetvenhét

A napokban jelent meg egy rövid információ a sajtóban arról, hogy Franciaországban az idős korúak müyen aktivitással vesznek részt az életben, sőt idézzük a címet: „A fellendülés támaszai az idősebbek". A párizsi székhelyű gazdasági tanácsadó cég, amely a felmérést végezte, azt a következtetést vonta le a körkérdésre adott válaszokból, hogy a termelő ágazatoknak is többet kellene foglalkozniuk az öregebbekkel. Mit tud ezzel kapcsolatban felmutatni egy magyar kisközség?

Bátaapáti lakossága 480, tehát alig félezer. Ebből 77-en vannak, akik a nyugdíjas korban élnek. Azt is mondhatni, nem elöregedő településről- van szó. Majdnem ugyaneny- nyi az általános iskolások létszáma is. Tulajdonképpen két szélső réteg. Vajon az önkormányzat a szociális segélyezést mi módon oldja meg, milyen juttatásokat ad? A rászorultságot egyik-másik esetben sem kell különösen indokolni: beiskolázás, alacsony nyugdíj, stb.

Az önkormányzat egyenlő összeggel próbál enyhíteni a hétköznapi gondokon és nem tesz különbséget nyugdíjas és nyugdíjas között, bár jól tudja, vannak eltérések a folyósított forintösszegben. Nincs semmi kimutatás és egyéb nyilvántartás, hogy a 77 ember nemenkénti megosztása milyen arányú. Arról sincs, hogy ki az, aki egyedül él, vagy esetleg a párjával, aki még nem töltötte be a nyugdíjhazáshoz szükséges esztendők számát. Nincs olyan közösségi szervezett forma, ahol rendszeresen együtt lennének. Mindez nem döntő tényező, mód van arra, hogy kedvezményesen jussanak ebédhez, ha ezt igénylik. Szociális gondozók is segítséget adnak, hogy házhoz vigyék az ebédet. Erre nagyon

kicsi a jelentkezők száma. Mindennemű támogatást a tartózkodáshoz köt az ön- kormányzat, vagyis nem az állandó bejelentett lakáshoz, mert van olyan, aki bátaapáti lakos a nyilvántartás szerint, de nem tartózkodik rendszeresen, folyamatosan a faluban. Ilyen nem kap semmilyen segélyt. Ez egyébként az iskolásokra is vonatkozik. Ezzel mindenki egyet is ért.

Jóllehet, nincs hetente működő nyugdíjas klub a községben, ám megtalálják mégis a módját, hogy maradandó élményt, emléket szerezzenek az idősebb generációnak. A legfrissebb éppen a karácsonyt megelőző, de az ünnep hangulatát megteremtő találkozó volt a helyi kultúrház- ban. Terített asztalok mellett fogadták a nyugdíjasokat és a színpadon az általános iskolások versei, énekei fokozták azt az örömöt, amiben helyet kapott a kis csomag, és némi készpénz is. Nem elszámoltatás céljából, de említsünk pontos összeget: ezer forint értékű volt a csomag, és ugyanennyi a pénzösszeg.

Az önkormányzat az évi költségvetésének 15 százalékát költi szociális célokra. Ez kb. kétmillió forintot jelent. A karácsony hangulatának megteremtésében az erdészetnek és az Eurobor Kft-nek is volt szerepe. Készséggel segített ki-ki a maga lehetőségének, eszközének figyelembevételével.

Amint Krachun Szilárd polgármester tájékoztatásából kiderült, nem tesznek éles különbséget az állampolgárok között. Úgy tartják, hogy a nyugdíjasnak ugyanolyan

szavazati joga van, mint más felnőtt állampolgárnak! Ez viszont már döntő szempont, hiszen a lakosság több mint 15 százalékát jelenti itt Apátiban a 77 nyugdíjas. D. K. J.

Szaloncukor

Könyveimet rendezgetve került kezembe minap a Völgységi Füzetek 2. száma, amit a tájegység történetének kutató számontartói adtak közre tavaly. Akkor olvastam először Lili Mihály bonyhádvarasdi parasztem- bef háborús naplóját és ajánlottam mindazoknak, akiknek fontos tudniok, hogy a XX. század vérzivataros dú- lásainak évtizedeiben milyen sokan őrizték meg emberi tartásukat, istenhitre épített humánumukat, s lettek névtelen hőseink. Már akkor belesajdult a szívem, hogy nem találkozhattam személyesen Lili Mihállyal, aki 1977-ben hunyt el, 82 éves korában és nem is szeretett szülőfalujában, hanem Bonyhádon. Nem tudom, megajándékozott volna-e bizalmával, előveszi-e tintaceruzával, anyanyelvén írott naplóját? Talán, talán beszélt volna arról is, ami az édesnek vallott, annak megtartott hazában várt reá? A civil történelem 1977-ben, s jóval azután is mélyen hallgatott, családon belül is meggondolták a harctereket és munkatáborokat megjártak, miről beszélnek. Mihály bácsit, a két világháborút megjárt embert hazatérésekor háromszor telepítették ki, eny- nyiszer szökött vissza és ötvenhárom évesen élte meg azt, amit sokszáz évvel azelőtt Magyarországra telepített ősei.

Lapozom a könyvet, ami egyre csak ott akar kinyílni, az 54. oldalon, 1942 karácsonyánál. A zsidó munkaszolgálatosok mellé önérzetet sértő hajdúszerepre osztott magyar honvédek karácso- nyoznak a háborúviselte orosz iskola egy tantermében. Civilek is ott szoronganak közöttük, főleg gyerekek, apjuk, fiútestvérük ugyanúgy távol a családtól, ahogy ezek a szomorú arcú, nagyapókorú bácsik. Énekelnek, gyönyörűen énekelnek a mennyezetig érő, szalagokkal, gyertyákkal díszített fenyőfa alatt. Magyarul és németül énekelnek, a szót nem értik, arcocskáikon mégis a béke derűje világok A csoda beköszöntőnek boldogsága. Aztán ajándékozás. Cigaretta, harminc szem szaloncukor, egy citrom és még két zacskó cukorka minden katonának. Lili Mihály, aki - akár a társai - lélekben az övéi között van, ám azok helyett ezeknek osztja szét az ajándékát. Csapkodnak körülötte az öröm hullámai, bizony szent mindenkinek valami másért ez az este. Hálát is ad istenének Lili Mihály, hogy a vi- lágdúlásban karácsonyfa alatt állhat és remélheti, hogy nem szűnő kérése meghallgatásra talál: jövőre a szeretteivel ünnepelhet. Másnap reggel, szolgálat végén betér az ismerős orosz házba. Kaláccsal, főtt krumplival vendégelik. Megveszi 2 ezer rubelért a fakanalat, amivel evett. Emlékül az otthoniaknak, a pompás karácsonyi reggeliről szóló mese mellé. Nem mondják nevetve neki, hogy durak. Akkor se mondták, amikor karácsonyi ajándékát szétosztotta.- László Ibolya Marosvásárhelyen hallottuk

Az Agapé akció

Avagy árvaházi pillanatokról

Csakugyan

jászolban

született?

Meg-megújuló témája hitvitáknak, vallástörténeti tanulmányoknak a Megváltó születésének leírása. Legújabban egy neves olasz bibliakutató, Guiseppe Ma- rocco tett közzé feltűnést keltő megállapításokat Krisztus születésének körülményeiről.

Morocco - Lukács evangéliumának tüzetes tanulmányozása nyomán - arra a következtetésre jutott, hogy a názáreti kisded nem istállóban, hanem apai nagyszüleinél látta meg a napvilágot. Ismeretes, hogy Józsefnek Betlehembe kellett utaznia hatósági összeírásra. Az ácsmester e kötelezettség kapcsán úgy határozott, hogy terhes feleségével, kevéske holmijával végleg átköltözik Betlehembe, az egykori szülői házba. Az akkori szokásoknak, körülményeknek megfelelően a családok egyetlen nagyobb helyiségben laktak - jószágaikkal együtt.

Az istállót a születés helyszíneként jelölő értelmezés téves - állítja az olasz kutató. Lukács evangéliuma, csakúgy mint az egész Újszövetség görög nyelven íródott, s a fordítók a „kataluma" szónak csak egyik jelentésére, az istállóra gondoltak, holott az a bizonyos embereket, állatokat egyaránt befogadó tágas lakóhelyiséget is jelenti. József - mielőtt a családnak talált volna külön helyet - szülei vendégszeretetét vette igénybe. Azok katalumájába költöztek tehát; ott valóban volt jászol, amely első ágyacskaként szolgálhatott az isteni gyermeknek. (FEB)

— A forradalom után 1990-ben - kezdi a beszélgetést Derzsi Ágnes marosvásárhelyi fiatal tanítónő az árvaházi látogatás után - akkor indult meg a szolgálat, amikor a sok szörnyűséget láttuk a televízióban. Onnan értesültünk ezekről, addig nem volt szabad árvaházba járni. Összegyűlt 40 ember és elhatároztuk, bemegyünk, teszünk valamit a gyerekekért, egyáltalán megpróbáljuk megismertetni őket Istennel. Ahova én járok, az a baptista egyház fenntartásában működik. Ezért féltem is kicsit, hogy nem fogadnak el, mert magyar vagyok és más vallású. Szerencsére nem így történt.

— A gyerekek magyarok, vagy románok?

— Sok közöttük a magyar,

de mivel román óvodai nevelésben részesültek, csak románul tudunk velük beszélni. Tanítgatjuk őket magyarul, de nem az a lényeg, hogy beszéljék a nyelvet és az sem, hogy milyen vallásúak lesznek.

Fontos, hogy találkozzanak Krisztussal!

— A szeretetszolgálatnak ez egy sajátos ága?

— Igen. Nevet is adtunk a

csoportnak akkor: AGAPÉ, ami isteni szeretetet jelent, feltétel nélküli szeretetet.

Nem nagyon tudjuk ezt mindig úgy teljesíteni, ahogy nevünkhöz méltóan kellene. Úgy mentünk közéjük az árvaházba, hogy adunk a gyerekeknek és mi kaptuk tőlük. Nagyon nagyon sok szeretetet.

— Különös hallani, főleg tapasztalni a szeretet ilyen formáját egy nagyon fiatal tanítónőtől. Sokkal inkább a szeretet egy felszabadítóbb változatáról, a szerelemről illenék szólnia! Nem?

— Nem zárja ki egymást a két dolog. Viszont ez egy másfajta szeretet, amit Krisztus iránt érzek. Elsőbbrendű és bízom abban, hogy jön majd az a bizonyos „Igazi" is. Én megvárom! Addig így szolgálok.

— Ez a szolgálat a gyakorlatban mit jelent?

— Minden hét végén elmegyek a gyerekért, Feriért és néhány órát töltünk a városban. Karácsonykor talán több időt lehetünk egymással. Tudja, hogy számíthat rám és a családom is szereti.

— Mindig ugyanaz a gyermek megy el egy szolgálattevővel?

— Nem. Végülis ez Ferinek jó, csak én szomorodom el ilyenkor, mert akkor két hétig nem látom. Hét közben nincs időm felmenni hozzá.

— Hogyan választotta éppen Ferit?

— Féltem az első találkozástól, mert azt gondoltam, sajnálni fogom a gyerekeket. Úgy sejtettem, mintha alsóbb- rendűek lennének és azt hittem, nem szerethetem úgy, mint a normális embert. Imádkoztam, hogy szűnjék meg ez az érzés. Pontosan emlékszem, hogy péntek este volt, és egy bibliai idézetben azt olvastam, egy az ura görögnek és zsidónak. Akkor jöttem rá, hogy Isten előtt teljesen egyformák vagyunk. Úgy tudtam bemenni az árvaházba - bár rengeteg nyomorúságot és szerencsétlenséget láttam - nem sajnáltam őket. Nem azért mert elfásultam. Elhatároztam, a legfogyatékosabbat választom. Ahogy beléptünk, a gyerekek elkezdtek felénk szaladni. Egy pici kisfiú apró szemekkel nyúlánkozott utánam. Feri volt az, aki engem választott és nem én őt. Most 8 éves. Azóta olyan kapcsolat van közöttünk, amit nehéz megfogalmazni. Szereteten alapszik, de azt hiszem több annál.

— Az eredeti szüleiről lehet-e tudni valamit? Feri hallott-e róluk?

— A gyerek már feltette a kérdést, hogy ki az ő édesanyja. Nem tudtam rá válaszolni. Nem akartam elmondani, hogy van egy édesanyja, de nem kellett neki, mert 14 éves volt, amikor őt szülte. A nagyapa nem akarta a gyereket és azt mondata, megöli őt is a kicsit is, ha hazahozza. így került a csecsemőotthonba. Egy darabig látogatta az anya, aztán eltűnt.

— Ágnes! Milyen közeli tervei vannak?

— Egyelőre tanítani, hogy túlmutassak saját magamon arra a példára, akit érdemes követni. Megosztani a gyerekeimmel mindazt, amit tudok, és a legjobb eredmény eléréséért a szigort akarom ötvözni a szeretettel.

Decsi Kiss János