Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-27 / 277. szám

1993. november 27., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Arthur Miller a Pécsi Nemzetiben Közjáték Vichyben „Maga azt hiszi, hogy ebben a társadalomban bárki az lehet, ami?" „Az ember abba is belefá­rad, ha elhiszi, ami igaz." Arthur Miller gondolatai megdöb­bentően hatnak a Közjáték Vichyben című darab merész színpadra állításában, a Pécsi Nemzeti Színhában. A bemu­tató november 12-én volt. A merészség nem avantgárdot, inkább az egyszerűség kocká­zatát jelenti. Csiszár Imre szembeülteti a nézőt azokkal a szerencsétlenekkel, akik a ha­lál poklába indulnak. Egy pá­don ülnek egytől egyig, egy­forma távolságra tőlünk, ezzel is jelezve egyforma sorsukat. Igaz, nem mind megy a ha­lálba, de egy szemszögből - az erőszakot elkövetőkéből - igen: egyek a sok közül, behe- lyettesíthetők lecserélhetők, megölhetők, elgázosíthatók. A darab 1942-ben, a nácik­kal kollaboráló Franciaország „fővárosában" Vichyben ját­szódik. A francia rendőrség a német Fajbiológiai Intézet egyik „professzorával" együttműködve utcai letartóz­tatásokat hajt végre, előállítják a zsidógyanús egyéneket, il­letve a feltehetően hamis pa­pírokkal rendelkezőket. Az őrszobán várakozók kö­zött van pincér, cigány, keres­kedő, színész, festő, műsze­rész, osztrák arisztokrata. A darab az ő vívódásukat, két­ségeiket, reményeiket, pánik- hangulatukat mutatja be. Egy kamaszfiú - Radó Péter ala­kítja - aki épp a zálogházba ment, hogy anyja gyűrűjét el­adja, amikor letartóztatták. Ahogy a várakozókat szólít­ják be kihallgatásra, úgy nő a feszültség. Csak néhányan jönnek ki, a többit sosem lát­juk. Terjed a hír, hogy a zsidó­kat Auschwitzban kemencé­ben elégetik. Lassan úrrá lesz rajtuk a halálfélelem. — Nem érti? Soha többé nem lesznek egyének. — Ezek elkövetik az elképzel­hetetlent, és ez megbénít ben­nünket. Ilyen és ehhez hasonló kije­lentések hangzanak el, s im­már csak ketten maradtak: az osztrák arisztokrata és a zsidó orvos. Polémia kezdődik arról, ki felelős a fasiszták rémtetteiért: passzivitásával az arisztokrá­cia? Kik bálványozzák Hit­lert? Az egyszerű emberek - hangzik el a másik oldalon. Von Berg - Balikó Tamás alakítja - ugyanakkor lelki­furdalást érez, amikor látja, hogy még a kamaszt sem en­gedik szabadon. — Ezek vonzóvá tudják tenni a halált - állapítja meg kese­rűen, mert ha ilyen a világ, nem érdemes élni benne. Fontolgatja, hogy tudna az orvoson segíteni, s megdöb­ben, amikor rájön: „Azt várjam, hogy találjunk egy pénzéhes nácit?" Nincs segítség, amíg szembe nem nézünk saját cin­kosságunkkal - állapítja meg az orvos, s ez akkor is igaz, ha őt magát megmenti Von Berg. Amint az orvos megszökik az arisztokrata irataival, hoznak be helyette három újabb áldo­zatot. A darab főbb szereplői - az eddig említetteken túl - Újvári Zoltán, Rázga Miklós, Kiss Jenő, Pilinczes József, Németh János, Barkó György, N. Szabó Sándor, Krum Adám. A jelmeztervező Szakács Györgyi, a díszletet a rendező Csiszár Imre készítette. S tán ez lesz a színre állítás legvitatottabb pontja: szabad-e nem kihasználni mélységében a színpad adta lehetőségeket, avagy épp el­lenkezőleg: azért ülteti „fron­tálisan" a nézővel éppen 180 fokkal szembefordítva és kö­zel hozzá, hogy a halálbame- nők a szemünkbe nézzenek, s elgondolkozzanak: „A zsidó­ság csak elnevezése az ide­gennek", avagy, hogy „Min­denkinek megvan a maga zsi­dója". Hangyái Budapest lexikon Idővel a legjobb lexikont is ki kell egészíteni. Ma is szívesen forgatjuk a százéves Pallast vagy a francia Larousse köteteit, de megjelenésük óta nagyot fordult a világ, s az újabb adatokat hiába keressük bennük, így vagyunk a Budapest lexikonnal is, aminek első ki­adása 1973-ban jelent meg s azóta olyan változások történtek, hogy ma már az első kiadás kibővített válto­zata sem adhatna hú képet, ezért döntött úgy az Aka­démia Kiadó, hogy új kiadást jelentet meg. Elsősorban a gazdasági életet bemutató szócikkeket kellett újra­írni, de nagy változások történtek a várospolitikában, a történelemben, még a középkort és a római kort is­mertető cikkeket is meg kellett újítani. „Hisszük, hogy a város megismertetésében - írja bevezetőjében Berza László, a lexikon szerkesztője - segítséget adunk az olvasónak, az évtizedek múlásával pedig történe­lemmé váló adataink a mai Budapest hú képét őrzik meg az utókor számára." Több mint nyolcezer szócikk, 1260 illusztráció, tér­kép mutatja be Budapest múltját és jelenét, s ez a két testes kötet valószínűleg mindent tartalmaz, amit fő­városunkról ma tudni lehet. A szerkesztőnek és munkatársainak figyelme min­denre kiterjedt. Megtudjuk például, hogy Budapestet 1012 és 1838 között 54 jelentősebb árvíz pusztította, rendszeres feljegyzések azonban csak a XVIII. század óta ismeretesek, ezeket közli is a lexikon. Pontos kimu­tatást kapunk az ásatásokról, amelyek a római emlékek feltárásával kezdődtek 1778-ban. Asztaliteniszt, amely kezdetben az arisztokrácia játéka volt, 1900-ban játszottak először, az első sportegylet, a Magyar Athletikai Club pedig 1875-ben alakult. A Fehér Ló fogadó a múlt század elején nyílt meg, 1847-ben Petőfi is töltött itt egy éjszakát. Az And- rássy utat 1787-től Kőmíves útnak hívták, 1877-től Sugárút volt a neve, 1949-től 1956-ig Sztálin nevét viselte. A Gellérthegy a XV. században kapta nevét, a gellérthegyi boszorkányokat 1656-ban említik először, a Citadella viszont, a gellérthegyi fellegvár 1850-54. között épült. Remeték is éltek a Gellérthegyen, többet név szerint is említ a lexikon, amely nemcsak kurió­zumokkal szolgál. A szócikkek tudományos értékűek, s minden figyelmet érdemlő részletre kiterjednek, s így alapvető forrásul szolgálnak. Találomra választott példánk is érzékelteti ezt. Az Újépületről, a hajdan hírhedt Neugebáudéról építője nevét is megtudjuk (Isidorus Marcellus Cane- vale), a tömör szócikk ezután minden lényeges adatot közöl, azt is, hogy 1897-ben bontották le s az új teret Palóczy Antal tervei szerint alakították ki. Az újjáépí­téssel kapcsolatban érdekes adat, hogy 1947 közepéig 25,5 millió négyzetméter tetőt javítottak ki s 1949 vé­géig a lakóházak 90 százalékát helyreállították. A má­sodik világháború pusztításai a lakóépületeknek csak 73 százalékát hagyták épen, a békebeli 2840 iskolai tanteremből 1945-ben csak 225-öt lehetett használni. A lexikon frissességét mutatja, hogy pillantást en­ged a jövőbe is, részletesen közli az 1996-os világkiál­lítás terveit, előzetes költségvetését, szervezetét. Az Akadémiai Kiadó az elmúlt években számos kor­szerű, nagyon jelentős lexikont adott ki. Ezek sorába illeszkedik az új Budapest lexikon, öregbítve a kiadó jóhírét. Csányi László írás közben (Pillantás a hídra) Tivadar festő éppencsak megemlíti önéletrajzában, hogy „ezután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem, Mostárban a római hidat a smaragd színű Neretvával..." Ez 1903-ban történt, s utazott is tovább Jajcéba. A vasút már megépült, ez volt a kevés jó egyike, amit Bosznia a Monar­chiától kapott. Tivadar festőnek azaz Csont- váry Kosztka Tivadarnak így is sokat kellett kényelmetlenkednie, míg megérkezett a Ne- retva parti városba. Ezzel ugyan nem sokat törődött, a technikából is legföljebb a látvány érdekelte, a festői téma, mint Jajcéban, ahol megfestette a villanytelep üzemét a platá­nokkal, éjszakai megvilágításban. Mostárban a régi híd érdekelte, amiről úgy tudta, hogy a római korból származik. Eny- nyire öreg azért nem volt, híre azonban meg­előzte a visegrádiét, ami a Drinát íveli át s ha végigmegyünk rajta, Ivó Andric révén egye­nesen a világirodalomba jutunk. Tivadar festő is a híd miatt utazott Mostárba, nyugta­lan életéből néhány hetet erre a vad vidékre is szánhatott, pedig abban az időben gyér volt a turistaforgalom. Történetéről annyit kell tudnunk, hogy 1566-ban kezdte el épí­teni Hajrudin, aki korában éppolyan híresség volt, mint századunkban Le Corbusier. Ki­lenc évi munkával készült el a Híd, s nyu­godtan írhatjuk nagybetűvel, mert épp olyan nevezetes, mint a firenzei Ponte Vecchio vagy a Rialto Velencében. Egy napsugaras őszön néhány szép napot töltöttünk Mostárban, s felesleges monda­nom, hogy mi is a Híd miatt tettük meg a hosszú utat. Elhagyva Szarajevót, váratlanul kinyílik a táj, a vad bosnyák hegyek emberi mértéket kapnak, azt mondják, ez már a tenger hatása, a mediterrán derűben a szél lágy fuvallat csupán s kivirágzanak a fák. Bizonyára itt is vannak komor, borús napok, de erre később azok sem emlékeznek, akiket valami oknál fogva kedvetlenül fogadott a város. Ha az első perekre gondolunk, azt mondjuk, nem is szép város. Az a bizonyos központ, ahol két szálloda is hivalkodik, keresett városiassá- gával máig megőrzött valamit a Monarchia úrhatnámságából, de a régi meghittségükben sugárzó dzsámik szinte lebegnek a fényben, s arra is figyelmeztetnek, hogy a város négy­száz évig török uralom alatt élt. Az emlék ma is eleven, a igazhitűek nem adtak fel semmit, mert tudják, hogy akkor is csak Allahban bízhatnak, amikor már semmiben sem érde­mes hinni. Először a Neretva tűnik fel, amint a sziklás partok között bukdácsol a tenger felé. Színé­vel kapcsolatban Tivadar festő a smaragdot említi: nem tudom. Ilyen színű folyót azóta se láttam, az áttetsző zöld a smaragdra is em­lékeztet, de a hasonlat szerény, legföljebb sej­teti a valóságot. Az sem biztos, hogy érde- mes-e hasonlatot keresni, mert ez a szín ma­gában él, magának valóan, ahogy Hegel mondaná. Ezt a valószínűtlen, álombéli ra­gyogást íveli át a Híd, amit Csontváry képé­ről valószínűleg mindenki ismer. Már a Tito híd közelében, ha ugyan ma is így hívják, mint egy látomás, feltűnik a merész ív, amely ihletett ecsetvonásként rajzolódik az égre. Nem is értjük, miért ragadta Hajrudin mester képzeletét húsz méter magasba, mert egy hagyományos híd is átvezetett volna a túlsó partra, mint az a másik a Drinán. Csak az le­het a magyarázat, hogy ennyivel közelebb akart kerülni a mennyhez, mert másra nem lehet gondolni. A hídig vezető úton még vár néhány meg­lepetés. Szerények, éppen csak arra szolgál­nak, hogy késleltessék az igazi látványt, mint a középkori Európa több városában, ahol a keskeny utcák zugaiból váratlanul merül fel a székesegyház, s az utas úgy érzi, kedvéért még az utcák is megbontják szigorú rendjü­ket. Egy dzsámi udvarán, százados tölgyek lombsátra alatt öreg rézműves kalapálja tá­nyérjait, mindegyiken a híd látható, s nem is tudjuk, mit csodáljunk inkább, naívságát, vagy buzgalmát. Az öreg olyan időtlen, hogy talán még most is ott ül az árnyékok sátrá­ban, s azóta is jelzi, hogy ez már a Kujundzsi- luk, a rézművesek utcája. Valamennyi mű­hely ajtajában ott ül a mester s mint a többi, vörösréz tányért kalapál, meg is nézhetjük, mint bomlik ki az anyagból a híd, egy másik valóság dadogó üzeneteként. A híd lábánál emelkedő ormótlan Herce- gusa tornyot figyelemre is alig méltatjuk, ez is a XVI. századból való, de mást nem is ér­demes tudni róla, főleg akkor, ha féllábbal már a híd macskaköves feljáróján állunk. Ké­sőbb többször is visszamegyünk a hídhoz, megnézzük a reggel opálos fényében, a déli órák valószínűtlen ragyogásában, az alko­nyat engedékeny színeiben, de az első talál­kozás emléke nem kopik, mindig úgy érez­zük, mintha most látnánk először. Csak ép­pen barátságosabb lesz, emberibb. Tárgyila­gosan megállapítjuk, hogy az öszvérkaptató, ami arra szolgál, hogy szekér és állat meg tudjon állni, a gyalogos számára bizony ké­nyelmetlen, s kíváncsian nézzük a gyereke­ket, akik ha elég bámész idegen gyűlt egybe, a híd korlátjáról a folyóba vetik magukat. Be­lépődíj nincs, miután kimásztak a vízből, di­deregve és csöpögve némi adományt kérnek s már készülődnek is az újabb mutatványra. Lám, a művészet a kései utódoknak is kama­tozik, ha van bennük egy kis bátorság. Mielőtt elbúcsúztunk a várostól, még egy pillantást vetettem a hídra. Természetesen hajolt a víz fölé, azt hiszem, más is gondolt már arra, hogy folyó és híd egybetartozik, égi rendelésből vagy egy lángeszű építőmester szándékából, ezt már firtatni sem érdemes. Tivadar festő is ebben a tudatban állt meg a híd előtt, maga is az Isten előtt hódolt, ami­kor megfestette. S most jött a hír, hogy telita­lálat érte és beomlott. A lapok fényképet is közöltek, mert valószínűleg lesznek, akik koholmánynak vélik a hírt, amit az ellenség terjeszt, bár nem tudni, hogy melyik, mert a háborúban mindenki a másik ellensége. Nem vagyok tüzér, nem tudom, hogyan kell elsütni az ágyút. A jelek szerint azonban nem is olyan nagy dolog. A tüzér biztos fe­dezékből lő, aligha érheti baj, s azt is tudja, hogy a híd épp oly tehetetlenül várja végze­tét, mint az ember. A fotográfiákból úgy lá­tom, éppen ott találták el, ahonnan a gyere­kek a folyóba ugráltak. Ha valaki épp akkor járt a hídon, az ágyúgolyó őt is magával so­dorja a smaragdszínű Neretva vizébe, amit azóta vér fest pirosra. Valami kiesett Isten kezéből és darabokra tört. Amikor évekkel ezelőtt ott jártunk, s még egy pillantást vetet­tem a hídra, nem gondoltam arra, hogy ez is megtörténhet. Csányi László Szerepek között Carmen és a mákos rétes Találkozás Mészöly Katalin operaénekessel Bizet Carmen című négy- felvonásos operájában alig esik szó mákos rétesről. A címszereplő szépséges cigány­lány nem ilyen ínyenc ízekkel keríti maga köré Don Jósé ti­zedest a dohánygyár előtti té­ren. Talán azért nem, mert nem tud mákos rétest sütni? Minden bizonnyal, hiszen a Carment játszó Mészöly Kata­lin sem tudott, mikor még a szerepre készült. A Tolna me­gyei Nívó-díjat mégis e szere­pért kapta, amit ma is a ked­vencei között említ elsőként. A közelmúltban a hírközlők segítségével azt is megtudtuk, hogy Erzsébet-díjat vett át az operaházban. Láttuk, hallot­tuk a hírt, és felkerestük Mé­szöly Katalint Tamásiban, a kastélyban. A kaputelefon jel­zésére hamarosan megjelent a bejáratnál és a friss havazás­ban a csúszásveszélyre fi­gyelmeztetve tessékelt előre. A kastélyba lépve az a jóleső érzés járt át, hogy van ura, gazdája, gondviselője ez épü­letnek. Minden változás an­nak megfelelően történt, amit hét évvel ezelőtt Horváth Bá­lint és Mészöly Katalin opera­énekes művészházaspár meg­álmodott. Erről korábban ép­pen az újság hasábjain szól­tam. Mészöly Katalin ülőhellyel kínálva kérdéseket vár. A be­szélgetés így a dolgok köze­pében is volna, amikor belép Horváth Bálint. Erőteljes len­dülettel nyújt kezet. Zöld, térd alá nyúló, nyakba akasztott köténye lebben a gumicsizma fölött. Vastag mellénye széttá­rul vállain. Furcsa gondolatok szülője ez önként vállalt sze­rep jelmeze itt a tamási kastély díszletei között. Vajon hány felvonást ígér még a valóság e drámai játéka? Találkozásunk célja nem e kérdésre választ keresni, ha­nem az Erzsébet-díj kapcsán Mészöly Katalinnal beszél­getni arról a negyedszázados pályafutásról, amit énekes­ként megélt. Jóllehet nem e huszonöt évnek szólt a díj, de apropó lehet a visszapillan­tásra. Innét indulhatna egy szabályos interjú, ami okos­kodó újságírói kérdésekre hi­teles választ adhatna, ám semmit abból a hangulatból, amit Mészöly Katalin és Hor­váth Bálint teremt ilyen talál­kozáskor. A jelenet azzal folytatódik, hogy a szereplők átvonulnak a kastély konyhájába, ahol a Liszt-díjas Érdemes művész operaénekesnő immár az Er­zsébet-díj boldog tulajdono­saként tiroli mákos rétest kezd sütni. A férj házigazdaként itallal koccint a vendéggel, majd feláll, látva, hogy sza­pora témaválasztásaival célt téveszt a beszélgetés, így a konyhából jobbra el... Pillanatra csend lesz. Mé­szöly Katalin a rétestésztás uj­jait törölve kezdi a visszate­kintést, amikor statisztaként állt meg az opera színpadán, aztán mint kórustag a cuk­rosmákkal, meggyel töltött tészta a tepsibe, sütőbe kerül. A pécsi színháznál eltöltött évek következnek az operai­rodalom legszebb szerepeivel. Mészöly Katalin csillogó te­kintetét a fekete pulóverre ki­hajtott fehér gallérja csak fel­erősíti. Vacsora vendégeket vár, így a mákos mellé túrós rétest is készít, közben külföl­det jár. Ahonnét mindig visz- szatért, hiszen honvágya már a kocsiba szálláskor, az indu­lás pillanataiban megszületett minden alkalommal. Ezek az utak hűvös, pontos logikával építettek, jól fizetett teljesít­ményt jelentenek ma már, de visszajelzés nélküliek. Pillana­tok! Ilyen pillanatok villanása­iból áŰ az élet, ahol főszerepet kap a szeretet, szerelem, szen­vedély, csábult csókok, család. Tamási, Miklós vár. Munka, boldogság. A sütő. A megpi­rult tiroli előkerül az asztalra kóstolóként. A konyha tökéle­tes kikapcsolódást jelent Mé­szöly Katalinnak. Kéztörlés, majd eltűnik a színről. Mikor újra megjele­nik, maga elé tartja az aranyos csillogású Erzsébet szobrot. A fodros ruhaköltemény alatt a talpnál felirat: 1993. Mészöly Katalin. E díjat akkor is elis­merésnek tartotta Mészöly Katalin, amikor mások diva­tosan mocskolták. Természe­tesen van véleménye a díjáta­dás körülményeiről, amit sze­rényebbnek, fénytelenebbnek is el tud képzelni, de ezért a szervező-rendező szereplők a felelősek. Felelősség, lelkiis­meret, becsület. Mészöly Kata­lin adott vissza szerepet több alkalommal, mert oka volt rá, hogy nemet mondjon. Például azért, mert úgy érezte, a zene­kar karnagyát „nem emberből csinálták". Mészöly Katalin nem tud úgy dolgozni, hogy valahonnan ne érezze az iránta megnyilvánuló szerete­tek Elegendő ehhez egyetlen személy a nézőtérről. Ha ez sokszorosan és számokkal mérhetően is kifejezhető, ter­mészetesen boldognak mondja magát. Lásd: az Er- zsébet-díj. A múltidéző beszélgetésben vágyak, szerepálmok is meg­fogalmazódnak. Lépések zaja, Horváth Bálint közeleg. A ko­rábbi jelenetben viselt jelme­zében. Nem Don Jósé, akit el­csábított Carmen, de nem is Sámson Saint-Saens operájá­ból, akit rabul ejt Delila szép­ségé. Ez utóbbi szerep elját­szása Mészöly Katalin vágya. Ma még elérhető álom, hiszen abban a korban van és ez nem tiszteletlen megjegyzés, ami­kor joggal várhat, hiszen szí­nészi eszközökkel hitelesen alkalmazhatná színpadon a bűvköréből áradó szerelmi varázst. Horváth Bálint nem akar Sámson lenni. Bezárkó­zik Tamásiba, de kastélyok iránt érzett szerelme újabb ka­landra csábítja, ahol tág a tér. Alufólia őrzi hosszan az út- ravalóul kapott mákos, túrós tiroli rétesek melegét, Mészöly Katalin viszontlátást kívánó kézfogásával. Horváth Bálint a kapuig kísér. A nyomokat gyorsan eltüntető hóesésben akár jelképes is lehet meg­jegyzése, hogy kétszer meg­csúszott itt Tamásiban, de sze­rencsére sértetlenül visszatért a kastélyába. Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents