Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-01 / 254. szám

1993. november 1., hétfő

SZEKSZÁRDÉS KÖRNYÉKE

KÉPÚJSÁG 5

Rejtett értékeink

Mehrwerth Ignác munkássága

„A furfangos diák itt szörnyet prüsszente rá,/ De Háry ó beszédét tovább is folytatá" - olvashatjuk Garay János örökbecsű művében, Az obsitosban. Vajon ki gondolná, hogy nemcsak Háry, hanem a prüsszentő diák is élő személy volt, méghozzá olyan, akit az utókor méltatlanul feledett el. Az 1898-ban kiadott Garay-albumban Székely Ferenc akkori főlevéltámok idézte meg alakját, előtte pedig 110 éve, 1883. november elsején méltatta pályáját a Szekszárd Vidéke című helyi lap. Mehrwerth Ignác őcsényben született 1805. október 18-án, elszegényedett nemesi család sarjaként, atyja, akitől keresztnevét is örökölte, a família hagyományos foglalkozását követve erdész volt, anyja Neumann Veronika. A tehetséges fiú, aki szülőhelyén, majd Szekszárdon tanult és már elemi tanulmányai mellett latinul is jól tudott, a pécsi gimnáziumba került. Frankenburg Adolf, a múlt század jeles irodalmára nemcsak szeretettel, hanem elismeréssel és tiszetettel is emlékezik rá: Mayer Károllyal, „Mehrwerth lg- náccal szerettem lenni (...) Ezek adtak józanabb irányt gondolataimnak, s eszemet és képzelőtehetségemet azon mértékben bővítették, gazdagították meg, melyben ízlésemet a salaktul megtisztították s túláradó elmék kicsapongásait mérsékelték. Mindketten jóval idősebbek voltak nálamnál, s azért bizonyos tekintéllyel is bírtak fölöttem". Frankenburg azt is elmondja, hogy Garay János „együtt lakott Mehrwerth tel", akit maga serkentett a költői pályára, s „már akkor megjövendölte, hogy földije egykor kitűnő helyet fog hazai költészetünk egén elfoglalni. Úgy is lett. Mehrwerth maga is költő volt a szónak legnemesebb értelmében: nevét ma szintoly tisztelettel említené a magyar világ, mint laktársáét, ha az élet rideg prózája, szükség és nélkülözés az isteni szikrát benne idő előtt el nem fojtotta volna ..."

Ez azonban már a kitűnő eredménnyel elvégzett két egyetemi bölcsészév után, 1829-ben volt: atyja meghalt, testvéreiről és édesanyjáról

neki kellett gondoskodnia. Ezért szegődött el Szekszárdra aljegyzőnek, amint nagykorúságát, azaz akkor a 24. évét betöltötte. Garayval továbbra is tartotta a baráti kapcsolatot, s a hagyomány szerint ő mesélt neki Háry Jánosról is, akivel 1846-ban, Az obsitos megszületése után három évvel személyesen is megismerhette. Ez évben jelent meg Mehrwerth első önálló műve, az Ürményi József névnapjára írott, klasszikus formájú alkalmi költemény. Amikor 1848-ban győzött a forradalom, a jól verselő jegyző Szegzárdi öröm dali című versével fejezte ki boldogságát a közös szabadság eljövetelekor. A mezőváros főjegyzőjének választotta, s az ozorai diadal október 27-én lezajlott ünnepén így üdvözölte Csapó Vilmost a megyei hölgyek nevében, akik cserkoszorút nyújtottak át a két nap múlva ezredessé előléptetett hadfinak, mert „ ... Tolna bátor népe/Egy szilárd hős vezérnek/erélyével részesévé/Vált a szép győzelemnek".

Az öröm azonban nem sokáig tartott: 1849. július 26-án a főjegyzőnek is el kellett menekülnie, vagyonát zár alá vették, majd - miután novemberben önként feladta magát - kezesség mellett hazatérhetett. Előbb 1861-ben, majd 1867-ben lett újra főjegyző, az önkényuralom alatt nem szolgált, de Perczel Mórt 1867-ben verssel üdvözölte ... Alaposságára jellemző, hogy Szekszárd történeti monográfiájához gyűjtött adatai egyaránt hűen megőrizték a régi helyi családok nevét, az itteniek szokásait, foglalkozási és földbirtokmegoszlását s természetesen néhán kedves adomát is az előidők- ből. Hetvenkét éves elmúlt már, mikor a vonatközlekedés megindultakor bejelentette: nyugalomba vonul, „olyan nyugalomba - írta a Szekszárd Vidéke -, mely a legtisztább múltnak lett jutalma", mert „minden hajszálát a közjóért való bámulatos lelkesedése ószítette meg". Szekszárdon halt meg 1890. augusztus 8-án.

Dr. Töttős Gábor

„A kamaszkor tüneteit viseljük magunkon"

Szerény körülmények között zajlott le egy évforduló a múlt hét szerdai napján Szekszárdon. Egy fontos szerepet játszó intézmény, a városi televízió ünnepelte megalapításának öt éves jubileumát. Az ilyen alkalmakkor szokásos pezsgős koccintás azért nem maradt el, pohárköszöntőt Kocsis Imre Antal polgármester mondott, aki egyébként annak idején maga is külső munkatársként dolgozott a televízióban. Megszólalt az ünnepi műsorban az alapító-stúdióvezető, a mostanában vállalkozóként tevékenykedő Dránovits István, valamint a kezdeteknél ugyancsak jelen levő dr. Hangay István, a megyei ANTSZ igazgatója is.

Az évforduló apropóján Kis Pál Istvánt, a VTV jelenlegi stúdióvezetőjét kértük egy értékelő számvetésre.

— Felnőtté vált az eltelt rövid öt év alatt a városi televízió?

— Azt hiszem, most éppen a kamaszkor tüneteit viseljük magunkon - válaszolt Kis Pál Ivstán. — Ez adott esetben látszik is a tevékenységünkön: még nem mindig tudunk következetesen értékek mentén haladni, vannak jelenségek, melyeket nem veszünk észre, avagy éppen túlértékelünk. Előfordul, hogy elindítunk egy akciót, s belefáradunk, mielőtt valóban végigvinnénk.

— Ennyi önkritika után el kellene árulni azt is az olvasónak, illetve a nézőnek, hogy mi akadályozza a kibontakozást...

— Nem látom akadályát annak, hogy túlhaladjunk az előbb vázolt helyzeten, de ehhez idő kell. A történelem nem ismer nagy ugrásokat, s a környezetből mi sem szakíthatjuk ki magunkat, miután részesei vagyunk egy folyamatnak. Saját kárunkon, illetve javunkra tanulunk meg egy olyan szakmát, ami ma még nem létezik. Mert városi televíziós szakma nincs, pontosabban éppen napjainkban kezd megszületni és növekedni.

— A városi televízió berkeiben mostanság sokszor lehet hallani a technikai hiányosságokról.

— Technikai ellátottságunk minden ellenkező híreszteléssel szemben ma is hiányos, s ez a tény korlátozza a tevékenységünket. A látszat persze az, hogy tele vagyunk milliós berendezésekkel, csakhogy azok lassan már nullára amortizálódnak. Bízom benne, hogy a fenntartó önkormányzat is belátja: a szinten tartáshoz jövőre nem szabad megelégedni a nulla fejlesztéssel.

— A másik, talán még fontosabb összetevő a szakmai háttér.

— Két lehetőségünk lenne: vagy elmegyünk egy abszolút professzionista irányba, vagy

kialakítunk egy körülöttünk működő szellemi holdudvart. Az előbbi esetben profi munkatársakat kellene főállásban foglalkoztatni, s mindenkinek egzisztenciális kérdés lenne a munkája. Ez jelen pillanatban megoldhatatlan, marad a második eset, a színvonal-ingadozás veszélyével. Ez ellen folyamatosan küzdünk, de a létét azért tudomásul kell venni.

— A nézők különböző előjelű kritikája nyilván eljut önhöz. Miként értékeli azokat?

— Minden észrevételt komolyan kell vennünk. A néző számára ugyanis nem létezik külön „nagytévé", illetve „kistévé". Ha a létező negatívumok irritálják a nézőket, akkor az rontja a munkánk hatásfokát. Annak természetesen örülünk, ha dicsérnek bennünket, persze, ezeket a jelzéseket nem szabad fetisizálni.

— Úgy tudom, az eredeti a terv szerint a VTV valamennyi archivált filmjét levetítette volna az ünnepi műsorban. Ez a program azonban elmaradt.

— Igen, mert végül is arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nekem is rosszul esne, ha váratlanul elém tárnák azt a stúdióbeszélgetésemet, melyet három évvel ezelőtt készítettem. Tehát nem az elhallgatás szándéka motivált bennünket, hanem egy etikai megfontolás. Nem is beszélve arról, hogy számos olyan megőrzött filmünk van, mellyel nagyon könnyen lehetne gerjeszteni már elcsendesült politikai vitákat.

Szeri Árpád

A hozzátartozók elfoglaltak - már vasárnap is temetnek

Pintér Péter beszédei

A halottat eltemetni, az élők szent kötelessége. Az elhunytnak a végtisztességet megadni emberemlékezet óta tradíciók irányították. Minden korban, minden országban más a gyász jelképe, a temetési szokások, a búcsúztató beszédek. S nemcsak országonként: más egy kis községben és más egy nagyvárosban.

Ma, november 1-én azokra emlékezünk, akik valamikor itt éltek közöttünk, dolgoztak, örültek, sírtak, énekeltek, gyereket szültek, házat építettek, boldogok vagy boldogtalanok voltak.

Kivel is emlékezhetnénk Rájuk, mint azzal az emberrel, aki Szekszárdon és környékén immár egy évtizede áll a földi lét utolsó állomásán, a koporsó végénél és a beszédeit úgy kezdi: Tisztelt Gyászoló család. Pintér Pétert csodálom mint embert, csodálom mint szónokot. S ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. Akkor, amikor még egy távoli hozzátartozó temetésén is úgy érezzük, forog körülöttünk a világ, remegő lábainkon alig állunk, rettenettel és félelemmel nézünk a koporsó felé, szívünket markolja a részvét, amikor a hozzátartozókhoz érünk, ő kiáll és mindannyiunk kötelességét felvállalja. Méltó végtisztességet adni az elhunytnak.

— Hogy lehet kibírni ezeket a perceket, ki és mi ad erőt, hitet ehhez a munkához?

— Már gyermekkoromban vonzódtam a versekhez, a beszédmondáshoz. Sok versmondó versenyen vettem részt Ditter Jenő tanár úr ösztönzésére. Az iskoláimat, sőt még a katonaságot is úgy éltem meg, hogy mindig szerepeltem. Amikor először hívtak - tíz éve - társadalmi ünnepségekre szerepelni a Rendező Irodától, szívesen mentem, bár féltem a a feladattól. Gondolkodási időt kértem. Nem sokkal ezután életem legnagyobb tragédiáját éltem át. Elveszítettem 8 hónapos kisfiámat. Úgy éreztem, ezután már mindent kibírok, s elkezdtem temetésekre járni, először csak szavalni, majd beszédet mondani.

— Hogy születnek a beszédei?

— Éjszaka. Elengedem magam, s a gondolatokat leírom vagy magnóra mondom. Sok forrásból táplálkozom. Ezek közül a legfontosabb a Biblia, versek, s minden olyan rádióban, tévében, újságban látott, hallott, olvasott gondolat, amely ezzel a témával kapcsolatos. Feljegyzem, elraktározom, s alkalomadtán beépítem a beszédeimbe. Csak teljes nyugalomban tudok beszédet írni, amit a családom megért és szeretettel tolerál.

— Mit tud az elhunytról, a hozzátartozókról, hisz aki hallotta többször beszélni az tudja, hogy beszédei egyédiek. Néha az az érzése az embernek, hogy az elhunytnak régi kedves ismerősei.

— Azok is. Szinte mindent tudok róluk. A RESZO Gmk. munkatársai, akik a temetési szertartásra a hozzátartozótól a megbízást kapják, messzemenőkig mindennek utánanéznek. S bevallom őszintén, ha nincs a koporsó lezárva, megnézem az elhunytat.

— Amikor egy-egy temetésen végighallgattam, mindig az volt az érzésem, hogy mire végére ért a beszédnek egy darabot mindig otthagyott magából.

— Ez így is van. Abban a halottban, akinek a koporsója mellett állok és beszélek, mindig benne vannak azok, akiket szerettem és elveszítettem.

— Ez óriási energiát, megterhelést jelent.

— Valóban. Mégis úgy érzem, csak addig vállalom, amíg így tudom átérezni, ezt rutinból nem szabad csinálni.

— Mit csinál, amikor nem temet? Mi jelent Önnek kikapcsolódást?

— Főállásban az ÁNTSZ-nél dolgozom, mint TMK műhelyvezető. Olyan sokféle és sokrétű ez a munkám, hogy szerencsére eltereli a gondolataimat. Sokat köszönhetek Dr. Hangay István igazgató úrnak, aki engedélyezi, hogy rugalmas munkaidőben dolgozzam, s így nem kell temetési beszéd felkérést elutasítanom. Ami pedig pihentet és a minimális szabadidőmet kitölti az a zenehallgatás.

— Mostanában egyre többet hallani a vasárnapi temetésekről.

— Ez inkább vidéken jellemző. Úgy hiszem, az embereket a leterheltség szorítja erre az időpontra, néha azt látom, hogy évek óta nem találkozott testvérek az ország minden részéből az idős szülő temetésére jönnek csak össze, s erre a vasárnap jó időpont.

— Hogy változtak a temetési szertartások az évek során?

— Pár évvel ezelőtt még bizonyos körökben szóba sem jöhetett az egyházi temetés. Aztán jött a rendszerváltás, megszűnt a Temetkezési Vállalat, létrejött a Panteon Kft., amely egy olyan kultúrált temetkezési formát alakított ki, hogy az mindenki igényét kielégíti. Változott az is, hogy a temetést egy olyan profi társulat irányítja, szervezi, rendezi amelynél a szemléletváltozás azt jelenti, hgy az ügyfél a maximumot kapja.

— A közmondás azt tartja, hogy a halottról jót, vagy semmit. így gondolják a hozzátartozók is?

— Órákig tudnék mesélni erről, hogy mennyire megváltozik az élők, a hozzátartozók szemében az, aki elment. Földicsérni nem tudok valakit akiről konkrétan tudom, hogy nem úgy élt. Azt azonban tudom, hogy olyan ember nincs, akit csak gyűlöltek, akinek csak rossz tulajdonságai voltak. Számomra fontos, hogy a hozzátartozók emlékképek felvillantása közben milyen megjegyzéseket tesznek. Kicsi dolgokból áll össze az elhunyt életének története.

— Gondolom legnehezebb dolga akkor van, amikor egy kis koporsó előtt áll?

— Igen. Ezért találtam ki, hogy oda nem megyek egyedül. Édesanyám kertjéből viszek magammal egy szál rózsát. Rá teszem a koporsóra, mert számomra a rózsa a szeretet, a hála, a remény, a hit, a barátság, a hűség virága. S bár tudom, hogy az a szülő, aki gyermeket temet, mit érez, kötelességem elmondani, hogy ettől az érzéstől sosem fog megszabadulni, együtt kell élnie vele. Számomra a rózsa annak az együttérzésnek a jelképe, amelyet szóban nem lehet kinyilvánítani.

— Halottak napján külön megemlékezések hangzanak el.

— Az idén elveszített ismerőseimet, barátaimat idézem fel, s a megemlékezést, amelyet kollégáimmal állítunk ösz- sze, nagy gonddal és igényességgel, minden városba, községbe elvisszük, ahol igényt tartanak rá.

— Ön milyen temetést tart az emberhez legméltóbbnak?

— Mai rohanó világunkban, amikor kevés idő van megállni, a hamvasztást tartom a legemberségesebbnek. Az a véleményem, hogy ha valaki csak azért megy ki a temetőbe, mert gazos a sír, vagy mert halottak napja van, az nem szívből teszi. Azért menjen ki, mert egy szürke hétköznapon úgy érzi, szüksége van arra, hogy megérintse a szeretett hamvait magában foglaló urnafalat. Soha ne legyen ez külső, hanem a lélek belső kényszere. Maradjunk meg inkább szeretteink szívében, mint egy márványlapban. Ezért tartom azokat a temetéseket emberségesnek, ahol - ez sok nyugati országban van így - a sír szélén búcsút vesznek a halottól, s másnap visszatérnek. Számtalanszor láttam, hogy a sír betemetése az élők számára szinte elviselhetetlen fájdalmat jelent. Azonkívül meggyőződésem, hogy halottaink bennünk élnek tovább, mozdulatainkban, tetteinkben, gondolkodásunkban. Velünk vannak.

Sas Erzsébet

Ehe a szónak

Érdemes volna összegyűjteni, hogy ki mit mond arra az emberre, aki könyvet árul. Sajnos, megtörtént az, amire néhány éve sokan még a legrémesebb álmukban sem gondoltak: a betű luxuscikk lett. A valamikori néhány forintos, néhány tízforintos ifjúsági és kötelező olvasmányok sorát nem látni néhány száz forintnál alább. Ha ábrák és színes fotók tarkáiknak az oldalakon, már az ezresekért kiált. Mit tehet ilyenkor a diák, vele együtt a szülő, no meg a könyvet óhajtó pedagógus: nyel egyet.

Nos, akármennyire is szomorú, lehangoló és kilátástalan a vásárlók helyzete, mégis vannak, akik felmagasztalják a könyvet, hisznek abban, ha a vevők közelébe juttatják, azok válogatnak, keresnek, vesznek.

Ilyen előzmények, körülmények között hozta létre a szekszárdi Kiss Károlyné - volt óvónő - családi vállalkozásban a Scola Könyvesbolt és Könyvterjesztő Hálózatot. Nyilván pedagógiai tapasztalata és kapcsolatai alapján tudja felmérni az iskolák és iskolások igényeit.

Amikor először jött a könyvárusítás híre, bizony

sem a nevelők, sem a diákok nem kapták fel a fejüket. Mert máskor is volt ez így a szed- resi iskolában: jöttek, kipakoltak, árusítottak, vettek, aztán soha többé nem látta őket senki. De a „Scola" másodszor is visszatért. Hét órakor - mire a néhány korán ébredő kisdiák megérkezett - már Matus László, a cég alkalmazottja asztalokra és padokra „tálalta" az újdonságokat. Megindult a forgalom. Jöttek a nevelők is.

Matus László elmondta, hogy szeptember elseje óta ketten - ő és egy másik társa - nyakukba veszik szinte az egész megyét, általános és középiskolákat, s bemutatják*a kínálatot. Naponta négy intézményt látogatnak meg, heti négy napon keresztül, az ötödik munkanapjukat az anyag- beszerzésre fordítják.

A kölesdi pedagógusok vetették fel: gondoljon a vállalkozás a részletfizetési lehetőségre is.

Az ötletet a könyvkereskedő is jónak tartja, hisz mint mindenütt, ebben a szakmában is a rugalmas, a fogyasztók érdekeit, kívánságait kielégíteni igyekvő vállalkozásoké á jövő.

K.L.

I Szekszárd Város Polgármesteri Hivatala j I Városüzemeltetési és Beruházási Irodája \

i ÁRAJÁNLATOKAT KÉR ]

Szekszárd, Kemény S. u. és környéke csapadékvíz elvezetés ( építési munkáinak kivitelezésére, j

Az ajánlatok megtételéhez szükséges részletes kiírás és tervdokumentáció 15.000 Ft vissza nem térítendő

letét befizetése ellenében |

l 1993. november 2-töl átvehetők az Irodában, Szekszárd, j Béla tér 8. II. em. 46-47.

A pályázati anyag korlátozott példányban áll rendelkezésre, l ezért az igényléseket az érkezés sorrendjében tudjuk kielégíteni. jj Csak a fenti tevékenység elvégzésére jogosult kivitelezők l jelentkezését várjuk.

(3M71) i

1

\

I