Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-20 / 271. szám
1993. november 20., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 írók, szerepek Beszélgetés Tüskés Tiborral Karácsony előtt lát napvilágot Tüskés Tibor író, irodalomtörténész Weöres Sándorról szóló új kötete Weöresről - Weörestől címmel. A közelmúltban a megyeszékhelyen azonban nem Weöresről, hanem Szabó Lórincről tartott előadást pedagógusoknak, akinek életműve most állítható az őt megillető helyre. Irodalom, irodalomtörténet, politika - erről beszélgettünk a Jelenkor egykori szerkesztőjével.- Minden és mindenki a helyére került a magyar irodalom- történetben?- Hogy ott is megtörtént-e a rendszerváltás? Hát nem, az irodalomnak mások a mozgástörvényei, mint a politikának. A politika a jelenben élés „tudománya", és azt hiszem, az irodalomban a dolgok előre és hátra is sokkal nagyobb távlatokat fognak át. Lehet azt mondani, hogy a rendszerváltás 1989-ben, a magyar irodalom pedig a Halotti beszéddel kezdődött. Aki ma vagy holnap író akar lenni, akármekkora is legyen a demokrácia, tudnia, ismernie kell a Halotti beszédet. Másrészt az érték sem biztos, hogy a jelenben napvilágra jut. A politikában a holnap sokkal bizonytalanabb tényező, mert az irodalomban az értékteremtés, a volt értékek újrafelfedezése, ismert értékek napfényre kerülése valószínű. Az irodalom mozgása más törvényeket követ.- Azért egy-két érdekesség megßgyelhetö. Az várható volt, hogy a hangsúlyok máshová kerülnek, például József Attila szerepe csökkenni fog, Szabó Lőrincé pedig nőni, más példával: most úgy tűnik, hogy Ady Endre örökségét Szabó Dezső, Németh László vitte volna tovább autentikusan. Önnek mi erről a véleménye?- Mindig vannak olyan helyzetek, amelyek bizonyos neveket jobban előtérbe állítanak, másokat elhalványítanak. Ha József Attilát nézem, neki legjobban az ártott, hogy néhány direkt politikai verséről próbálták bebizonyítani, hogy remekmű, és halhatatlan. Kiderült, hogy József Attila igazi értékei sokkal mélyebben vannak. Utolsó korszakának versei olyan modern XX. századi élményanyagot tükröznek, amelyre más költőnél alig akad példa. Én nem féltem József Attila értékét, de nem baj, ha más nevek kerülnek az iskolai oktatásban is előtérbe. Az a félő, hogy a direkt politika hatol be az irodalomba, ez az élő irodalomnak okoz veszteséget. Hogy a klasszikusokat hogyan értékelik újra, az nem sokat árthat, mert azok már megvannak, vagy hátrébb kerülnek a polcon, vagy előbbre. De amikor az írók személyében, szerepében történik meg ilyenfajta előre-, vagy hátralépés, ezek eléggé baljóslatúak, ezek ártanak az írónak. Az volna jó, ha az író íróként politizálna, mert ha szerepet vált, akkor íróságában is valami változás történik.- A szerepekhez kapcsolódva: miért nem avatnak szobrot, neveznek el főiskolát Pilinszkyről, Weöresről Illyés Gyulához hasonlóan?- El fognak nevezni róluk is. A pécsi megyei könyvtárban Weöres Sándortól - szinte egy klasszikushoz méltón - már életében egy üveg táblán olvasható volt két sor. Most karácsonyra három könyv jelenik meg Weöresről. Pilinszky életműve a legváltozatosabb kiadásokban hozzáférhető. Itt csak színbeli különbségek vannak. Nem szabad szembe állítani olyan költőket, mint Weöres és Illyés. Weöres első verseskötetéről a legelis- merőbb kritikát Illyés írta, és amikor ő meghalt, Weöres írta a legszebb nekrológverset. A két embert életében soha nem lehetett szembeállítani egymással, de most jönnek percemberkék, hátsó gondos latokkal, és abból élnek, hogy ellentmodásba hoznak olyan értékeket, amelyek nem kizárják, hanem feltételezik egymást.- Tehát irodalmi körökben népi-urbánus szembenállás, mondjuk Tiszatáj-Jelenkor szembenállás nincsen.- Annyi ma a folyóirat, hogy mindenki megtalálja a helyét ott, ahol jól érzi magát. Nincsen az irodalmi folyóiratokban vita, mert egy folyóiraton belül azok vannak együtt, akik hasonszőrűek. Ha szem- benállnak, másodlagos indokokból állnak szemben. A mai értékeket nézve számomra Konrád György tanulmányai annyit érnek, mint Csoóri Sándor tanulmányai. Két különböző alkatú és látásmódú emberről van szó, és mindkettőnek az fog ártani, ha nem író lesz, hanem politikus.- Milyen ma a légkör irodalmi berkekben? 1990-ben úgy tűnt, hogy a várt szabadság helyett inkább zavar uralkodott el.- A magyar irodalom évtizedeken át az úgynevezett fennálló szociaüzmus tagadása volt. Tökéletesen egyetértett abban minden magyar író, hogy az orosz megszállás, a határainkon túli magyarok kérdése sorskérdések. Ez a magyar írókat összekötötte, bár nyolcszázan voltak az írószövetségben. Most pedig, amikor megjön a nagy demokrácia, amikor nincs cenzúra, kiadói főigazgatóság, az írók egymás torkát harap- dálják. Van négyfajta íróközösség: írószövetség, a független írók közössége, az írókamara, és az írók szakszervezete. És bizony az írók között nincs meg ez a fajta együttérzés, a művek helyett azt nézik, ki mit ír alá, ki mihez csatlakozik. Sajnos az írók mint közösség, ezzel a szekundér szerepükkel jelennek meg az olvasók előtt, és nem a műveikkel. Az kell, hogy az olvasók higgyenek az irodalomban, és a műveket olvassák. Nem azt kell figyelni, hogy ki hol ír alá, hol tiltakozik, hanem, hogy mit mond az íróasztala mellett. Tóth Ferenc Nem piszkos, de nagyon nehéz Valósággá szőtt álmok A hitelbe vett fonalat savóval festették Bonyhádon, a Perczel utcában él Fábián Mártonná. Bukovinában, Andrásfalván született, s már kislányként ott settenkedett, lábatlankodott édesanyja mellett, amikor az szőtt, aztán néhány esztendő múlva maga is megpróbálta. Mielőtt még kellően beletanult volna, menekülniük kellett a Bácskába, onnét pedig Lengyelre kerültek. Ott az akkori iskolaigazgató, Koncsag tanár úr javasolta, hogy egyéb szórakozás híján kezdjenek el szőni a lányok, asszonyok. Igen ám, de fonalhoz ritkán lehetett jutni, s méreg drágán kínálták. Az igazgatóval felutaztak a művelődési minisztériumba, fonal ügyben és sikerrel jártak. A téeszek megalakulásának idején költözött a család Bonyhádra. Magukkal hozták a Lengyelen vásárolt szövőszéket is. Barbina néni a té- eszben végzett és háztartásbeli munkák után újra szövögetni kezdett, sokszor éjszakáig. Hiába kérlelte édesanyja és férje: — Feküdj már le, ne gyötörd magad, hisz reggel menned kell a téeszbe! — Nekem kell felkelni és elmenni - hangzott a válasz. Ha valamit elkezdett, addig nem nyughatott, míg be nem fejezte, s ez a sikerélmény adta az erőt másnapra. Olyannyira hobbijává vált a szövés, hogy eltökélte: mindenképpen megvalósítja gyermekkori álmait, vágyait. Szeme előtt lebegett, amit egykoron Radócon látott: A zsidók hitelbe is odaadták a fonalat, amit édesanyja otthon megfestett savó, káposztalé hozzáadásával. Ugyancsak maga előtt látta az andrásfalvi stafirungokat. Vett még egy szövőszéket és főleg nyugdíjasként még jobban belemerült a munkába. Beiratkozott és 8 évig járt a Lőrinc Aladámé vezette szakkörbe. A szövés nem olcsó dolog, hisz 3-4 esztendeje ketten vettek 1 mázsa fonalat, ennek 350 forint volt kilója, plusz még 280 forintért festették meg kilóját. Barbina nénit lassan „felfedezték" és munkáit vitték különböző kiállításokra, például Kalocsára, Szekszárdra (több ízben), de kiállított a „Mári néni napokon" és résztvett a hagyományőrző táborban. Jelenleg 35 mintát tud, s ezek zömét egyénileg kutatta fel az eredeti székely hagyományoknak megfelelően, melyeknél a bordó és fekete szín dominál. Lakásuk valóságos kiállító terem, melyben megtalálható a szedett párna, ágyterítő, lepedő, asztalterítő, drapéria, falvédő, törölköző, kötény, rongyszőnyegek, sőt még cserge utánzat is. Megmutatja, melyik az életfa mintás, vagy a madárkás és a borozdás. Az elmúlt 10 évben szinte minden változatot megpróbált. Az egykori ismerősök és barátok (akik külföldön élnek) révén munkái eljutottak Amerikába, Ausztráliába, Németországba. Több szőttesét szakavatott zsűri vizsgálja, a zsűri jegyzőkönyv a napokban érkezett meg és elképzelhető, hogy megkapja „A népművészet mestere" címet. Közben előveszi a guzsalyt és orsót. — Erről fontak, erre pedig a fonalat vetették fel - mutatja a motollát. A szövést nagyon kell szeretni, és alapvető feltétel a nyugodtság. Hogy ma itt tart, talán annak is betudható, hogy nem úgy kényszerítették, erőltették, hanem önszántából csinálhatta. Örömmel tölti el, hogy a 9 éves unokáját érdekh a szövés és csinálgatja. (Lányai szintén tudnak, csak kevés az idejük). — Ez nem büdös és nem piszkos munka, viszont nagyon nehéz. - mondja, majd a szövőszékhez ül: — Először felvetem a vetőfára a fonalat, meghatározom a szélességet, aztán feltekerem és kezdődhet a befűzés („fog- dosás") a nyestbe és bordába. A madzagba befűzöm a botot és kezdődhet a szövés ... Amint elnézem, bizony nehéz lehet a lábiktót taposni, de a karoknak sem könnyű ... a végtermék azonban csodálatos! Hunyadi István írás közben (Barátaink, a szörnyek) A tudomány azzal a gondolattal játszik, hogy visszavarázsolja a dinoszauruszokat, mert az a 65 millió év, ami kipusztulásuk óta eltelt, igazán csekélység, a tudomány pedig nem ismer lehetetlent. Másra is képes, azt mondja, a gének manipulálásával reprodukálható Hitler, Sztálin vagy Ceaucescu, vigasztalásul viszont kaphatunk néhány Einsteint vagy Thomas Mannt is. Talán nincs messze az idő, s divatba jönnek a dinoszauruszok, a jómódú úrhölgyek pórázon sétáltatják kedvencüket, azok pedig gőgösen elfordítják öklömnyi fejüket s kegyesen bólintanak, ha dicsérik alakjukat, okosságukat, s azt is, hogy szobatiszták. Az ember szejeti a szörnyeket, arra is hajlamos, hogy kitaláljon néhányat, mert egy jobb polgári családhoz ez is hozzátartozik. Egyesek legendás hírre tettek szert, mint a bibhai leviathán, melyről azt írja Jób könyvének szerzője, hogy puszta látása is halálra rémít s fogai között iszonyat lakozik. Valószínűleg ámbráscetet írt le a szerző, a rukh-madár viszont csak a tengerjáró Szind- bád képzeletében létezett. Ám sárkányok valóban voltak, csak éppen dinoszauruszoknak hívták őket, az pedig a mesélőtői függött, hogy hány fejet képzelt hosszú nyakukra. A legtöbben hétig meg sem álltak, a magyar népmesékben is ilyen szörnyetegék falják fel az istenfélő szüzeket, ha csak a szegény ember legkisebb fia meg nem szabadítja őket. S akkor még nem is szóltunk a kegyetlen őstulokról, az okos hollóról, aki déüdőben jámbor remetéknek viszi az ebédet vagy az elviselhetetlen baziliszkuszról. A világ mindig szörnyekkel volt tele, a ravasz kígyó még a paradicsomba is beódalgott, ha pedig éppenséggel egy sem volt kéznél, az ember sürgősen kitalált magának egy házi sárkányt, hogy legyen mitől rémüldöznie. A dinoszauruszok emlékén csak éppen igazítani kell egy kicsit, módosítva a természet művét, s át lehet irányítani őket korunkba, legföljebb fejük számát kell csökkenteni. De attól azért nem kell tartanunk, hogy újra benépesítik a földet. Arról viszont komolyan szó van, hogy a gének átalakításával fel lehet borítani a természet rendjét, meg lehet kerülni a szabályos átöröklést. Á génsebészet évtizedek óta foglalkoztatja a tudósokat, épp a minap nyilatkozott egy magyar sejtbiológus, tudóstól szokatlan indulattal kárhoztatva egyes politikusokat és teológusokat, akik olyasmibe is beavatkoznak, amihez nem értenek. Egyik diákköri olvasmányomra ma is elég élénken emlékszem. H. G. Wells írta s dr. Moreau szigete volt a címe. A tudomány önmagában is faritasztikus, nem kell regényes képzelettel színezni, azt azóta is kevesen tudják. Wellsnek sikere volt, ma is megborzongatnak kísértetei és szörnyetegei. Ez a könyv is ilyesmiről szól. Dr. Moreau, aki egy kicsit hasonlít Goethe bűvészinasára, titokzatos szigetén addig fondorkodik, amíg sikerül előállítania addig nem ismert szörnyeket, akik megpróbálják lebírni urukat, de a nyilván szerencsés befejezésre már nem emlékszem, nem is fontos. Mai tudósoknak, akik természetesen egészen mások, mint dr. Moreau, sikerült felfejteniük a DNS-láncot, felismerték oszthatóságát s arra is rájöttek, hogy az átöröklés rendje kormányozható, tehát meg lehet változtatni a kromoszómák természetét. Ezzel kapcsolatban is nyilatkozott a magyar tudós, midőn elítélte egyes politikusok és teológusok indulatát. Az ő aggodalmuk sem egészen indokolatlan, bár felesleges indulatoskodni. Ha az átöröklés rendje módosítható, szabályozni lehet az utódok képességeit, a szerény képességű képviselő például rendelhet zseniális csecsemőt, aki népe vezéreként, mint a slágerbeli herceg, hófehér paripán vonul be a fővárosba. Ez pedig felettébb kockázatos, a földi dolgokban mindig kifizetődőbb a zavarosban halászni. A teológia ördögi praktikát lát a tudományos lehetőségben, mert így az ember nemcsak felfedheti Isten titkát, de szándékát meg is tudja változtatni, amire már Madách is gondolt: vegykonyhájában ő is megteszi... Nem tudom, ezek az aggodalmak mennyire indokoltak, ha így lenne, a szervátültetést épp úgy az ördög művének kellene betudnunk, mint a mesterséges megtermékenyítést, a növénynemesítést nem is említve. A tudós méltatlankodása tehát indokolt, az előregyártott, ideológiával átszőtt elmélet ne szóljon bele a tudományba. Ambarcumjan, a kiváló orosz csillagász, magyarul is olvasható könyvében, ami az extragalaxis természetével foglalkozik, valósággal könyörög a szovjet párt filozófusainak, hogy hagyják békén a tudományt, majd az elvégzi, amire képes. Most, mikrométerekben, földi viszonyok között hasonlóról van szó. Néhány etikai kérdés válaszra vár ugyan, ez azonban a tudományra tartozik, nem pedig az ideológiára. Az ember helye tisztázatlan a természetben, az evolúciót illetően megoszlanak a vélemények, miként arról is, hogy mi az ember célja, rendeltetése, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről. A magyar sejtbiológust is egészen más foglalkoztatja. Mert úgy látszik, a kérdés mégis csak komoly: mi lesz, ha a tudomány sorozatban állít elő Hitlereket, Sztálinokat, Ceaucescukat? Akár kedvtelésből is, lássuk, mit lehet kezdeni azokkal, akiket eddig a természet félreértésének tudtunk. A magyar tudósnak azonban más a gondja, azt kérdezi, ugyan lenne-e megrendelő, mert kinek van szüksége ilyen szörnyetegekre? És itt kell ellent- mondanom tudósunknak. Azzal kezdtem, hogy az emberek szeretik a szörnyeket. Nem úgy, mint a viharos tengert, a háborgó eget, hanem önmagáért, szeretik aljasságukat, ami diktatúrák idején mindig beváltható. Csak időben kell helyezkedni s akkor a diktátor a másikat akasztja fel, köti ló farkához, arra uszítja pribékjeit. A diktatúrák lappangó indulatokat szabadítanak fel, a megdicsőült Káin ünnepi fényben páváskodik, s akkor is szabadítót látnak benne, ha nem sokkal előbb közönséges bűnözőnek tartották. Itt fordul véres csillagképbe a világtörténelem. A zsarnokokat önmagukért senki nem szereti, de azzal, hogy félelmet gerjesztenek, mindenki kitér útjukból. A történelemnek meghatározott körülmények között szüksége van szörnyetegekre, s professzorunk itt téved. A zsarnok árnyékában mindent szabad, rá mindig lehet hivatkozni, ő adja ki azt a bizonyos „felsőbb parancsot", aminek nevében százezreket lehet feláldozni. A tudomány előbb, utóbb talán képes lenne a nagy műveletre, csak éppen semmi értelme. Nem kell előállítania Hitlereket, majd a természet gondoskodik róla, mert minden kor újratermeli a gonoszságot. Csányi László Emlékezések Ady Endréről Kovalovszky Miklós könyve 1919-ben hivatalosan rendelték el az Adyra vonatkozó dokumentumok összegyűjtését, a Horthy-korszak évei azonban nem kedveztek a munkának, s nem valósult meg az Ady-archívum. Közben nagyon sok levél, dokumentum elkallódott s kérdés, mennyi maradt meg, mi az, amiről végképp le kell mondanunk. Kovalovszky Miklós 35 év lankadatlan munkájával gyűjtötte össze, amit meghagyott az idő és megőrzött a kegyelet, s most előttünk a hatalmas mű, öt testes kötetben: Emlékezések Ady Endréről. Esetleges és ma már ellenőrizhetetlen hiányaival együtt is a gazdagság örömét érezzük, mert Ady Endre életének minden mozzanata előttünk áll, szinte napról napra követi pályáját, s így egyszerre életrajz és kortörténet. Milyennek látták a kortársak? Az emlékezések nagyon különbözőek, bár az is igaz, hogy az emléket megszabja, hogy ki mikor találkozott Adyval, mit akart látni benne s az is, hogy milyennek akart Ady látszani. A jókedvű, maga erejében bízó költő nem lehetett azonos a betegségtől meggyötört emberrel, akit a katonai behívóval fenyegetnek. Nem volt idegen tőle a szerepjátszás sem, örült a sikernek s irodalomtörténeti jelentőségével is tisztában volt. Természetes tehát, ha az emlékezésekben mindez tükröződik, egyben azonban megegyeznek: mindenki megérezte benne a választottat, a lángelmét, akiből titkos sugárzás áradt. Kovalovszky a tudós lelkiismeretességével és az azonosulás kivételes képességével idézi meg a költőt és a kort. Figyelmét a legapróbb mozzanat sem kerüli el, minden lehetséges tanút megszólaltat, nem egyszer ellentmondó emlékekből kell kibontania az igazságot. A névmutató körülbelül ezer nevet tartalmaz, legtöbbje valamilyen formában kapcsolatba került Adyval s ez önmagában is sejteti a gyűjtemény gazdagságát. Kovalovszky számára egy vers keletkezése épp oly fontos, mint az, hogy mikor mennyit időzött Kolozsváron, mikor indult Budapestre, hol lakott, kivel találkozott, s azt is tudja, hogy 70-80 év után kit hol hagyott cserben emlékezete. Sorrendben Csinszka önéletrajzának részletével kezdődik a kötet s az 1914-es esztendő eseményeitől végigkíséri Ady életét, s a vallomások annyira életszerűek és érdekesek, hogy ezen az egy ponton ellent kell mondanom Kovalovszky Miklósnak. Azt írja, hogy akik a kötetet forgatják „nyilván nem folyamatos szövegként olvassák végig á fejezeteket, mint egy regényt". Valószínűleg más is így lesz vele, én bizony úgy olvastam végig, mint egy regényt, amit nehéz letenni, mert fejezetről fejezetre új meglepetést tartogat. Az irodalomtörténésznek, a kutatónak kimeríthetetlen bánya, s a további évek, évtizedek már aligha fogják gazdagítani. Néhány éve jelent meg Ady leveleinek háromkötetes gyűjteménye, a tragikus hirtelenséggel meghalt Bé- lia György hasonlóan nagyszabású munkája. Kovalovszky ötkötetes Ady-emlékezéseinek könyvével megbízható teljességgel áll előttünk a költő és műve s nyugodtan elmondhatjuk, a legnagyobb irodalomtörténeti fegyvertények egyike. Részletes méltatása a szakemberekre vár, de öröméből minden olvasója részesülhet. (Akadémiai Kiadó) Csányi László i 1
