Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13 / 265. szám
1993. november 13., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN SiÉPÚJSÁG 11 Egy maroknyira fogyott népcsport küzdelme ... Német temetők Magyarországon Tám László kiállítása Szekszárdim, a Művészetek Házában Még „fordítottam magamban" Goethe rímes sorait, amelyeket Angelika Lippe művésznő szenvedélyesen és magával ragadóan tolmácsolt, amikor felcsendült az orgonán Bach: c-moll fantázia és fuga című darabja Lozsányi Tamás interpretálásában. Kergető- dzött a dallamok sokasága, sugallván a túlvilági élet létezését, mely a halott szeretteinkkel való valamikori találkozás örömét kínálta fel a hallóknak és látóknak ezen az estén. A baranyai apró faluból - Újpetréről - elindult fotóművész Tám László, valami csodálatos lelki adottsággal fogta kezébe a „gépet" - és kényszerítve az objektívet annak láttatására, mely színekben és formákban ugyanúgy alkotott „képi muzsikát", mint az orgonán búgó fuga megállni nem akaró mozgása. A zene zsongása közben döbbentem rá, hogy a már megtekintett kiállítást nem jól láttam. A földszinten a temetői sírkeresztek „monotóniája" a zenében hirtelen megmozdult és a Teleki-ben fotózott távolba tűnő keresztek sokasága kényszerítette a szemet a múltba való visszatekintésre. A mecseknádasdi temető másfélszáz esztendős fejfái egy „idegenbe szakadt" etnikai csoport ragaszkodását sugallja önmaga vállalásához, hiszen az újonnan elkészített „műkő" sír előtt földbe szúrt régi kőből faragott fejfa nem a múltba való visszafordulást, hanem az élet folytonosságát jelenti. S hogy a háború utáni „igaztalan" megtaposás sokkja szűnőben van, talán szintén a mecseknádasdi sírkert meredek domboldalán újonnan felállított új sírok emlékeket idéző „emlékmű" orgiája a bizonyíték. Tám László játszik - néhol önfeledten - a színek mögött felsejlő árnyék és valóság képi megfogalmazásának lehetőségeivel, néhol még alig észrevehetően a betűk apró „mozgása", „egyenetlensége" is művészi látásának, képi kompozíciós készségének forrása. A földszinten tetten érhető „művészi monotonia" a képek „tematikájának" lefojtott indulatait is tükrözi, hiszen az átütött katonasisakkal „megkoronázott" katonasír keresztjének mementója, „vagy a „vaskereszt" alakú fejfa az értelmetlen halállal vitázó művész hitvallása is egyben. Az emeleten a lent tapasztalt lefojtott indulatok valósággal robbannak. Valami egészen más látásmódról vallanak a képek, a fotók. Míg lent a halott ember áll a „vallomások" középpontjában, addig itt az emberként meggyötört Isten-fiú, Jézus a képen megjelenő, vagy sokszor csak sejthető fogalom. A Katymáron fotózott, torzóvá csonkított Korpusz döbbenetes indítása e gondolat-sornak. Az emberi balgaság vandál tobzódásának áldozatul esett szobor mintegy felkiáltás is lehet: emberek, ne tüntessétek el múltatok emlékeit, hiszen önmagatok pusztítását „írjátok elő". A művész itt rácsodálkoz- tatja a nézőket a kimeríthetet- lennek tűnő szépségek sokaságát felkínáló kálváriákra. A lánycsóki kerek-templom (kápolna) előtti festett „pléh-krisztus" megkapó naivitása a képi megformálás által valósággal lenyűgöző, szemet el nem engedő alkotássá magasztosult. De nem szabadulhat a néző a mecseknádasdi homokkőből faragott, és festett Krisztus látványától sem. Ám mindezeket szinte előtanulmánynak tekinthetjük a Peterden „alkotott" stáció-kép megformálásához. Itt is homokkőből faragta a naív mester a fájdalomtól meggyötört Isten-anyát, amint ölében tartja a keresztről levett megkínzott és meggyilkolt gyermekét, Jézust. Ä közel kétszáz esztendős alkotás nyilván az első telepesek kívánságára készült. Előképeit a német nyelvterületen mindenütt megtalálhatjuk, tehát a magukkal hozott „óhazai képeket" álmodták újra itt e hazában. Nyilván sem pénzük, sem lehetőségük nem volt arra, hogy onnan hozassanak képfaragót. Talán önmaguk közül került ki a fához szokott faragóművész, ám az alkotás megindítóan kedves „bum- fordisága" mögött meglévő hit érzékeltetése és a XX. század emberéhez való eljutta- • tása Tám Lászlót a legnagyobbak közé emeli. Igazán nagyszerű érzékkel veszi észre a helyreállított pécsváradi kálváriának szinte hivalkodóan színes stációit, hogy szembe állíthassa a Kis- nyárádon omladozó, ám romlásában is gyönyörű, mértéktartó stációkkal. Majd valósággal triumphál a városlődi kálvária hófehér kápolnája előtt látható Krisztus és a két lator keresztjének képi megfogalmazásával. Szép és megkapó a bonyhádi - fák között megbúvó - apró, henger alakú, vörös cseréppel fedett stációk látványa, hiszen itt nem a képek „meseszövését" tartja fontosnak megőrizni, hanem a formák szelíd hullámzását, tájba illesztésének százados ízlését adja tovább az utókornak. Ám a kép-búcsú valós befejezése a sombereki - ködbe tűnő - „elvesző" kálvária alig felsejlő intése, melyben a művész kicsit biccent, mintegy elmenőben, de ebben a visszatérés is benne találtatik. Német temetők, német kálváriák, német feliratok magyar földön. Egy maroknyira fogyatkozott népcsoport küzdelmét a létért jelenti e me- mentónak is felfogható, igazán művészi kiállítás. S ha néhány fotón összetört sírköveket láthatunk összedobálva egy temető sarkában, bizony el kell gondolkodnunk e jelenség okain. Jó lenne végre valóban megérteni Szent István királyunk gondolatát: „ ... az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jó- akaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak". Ezt nemcsak fiának, Imre hercegnek, hanem a XX. század magyarjainak is lelkére kötötte. S ne feledjük, e németül beszélő népcsoport lelkében e földet tekinti „faterlandjá- nak". Rosner Gyula írás közben (Ádventi köd) A reggelek már ködbe burko- lódznak, a Bartina, mintha Poe regényéből emelkednék ki, valóságos kísértethajó, titokzatosan leng a bizonytalan tájban, ami a szerencsés napszakokban még visszaálmodja a nyár fényeit. Reggelenként fagy is, közel már a „kés-idő, a köszörűn sikoltó idő", mint József Attila versében, s tőle tudjuk azt is, hogy „bankárok és tábornokok ideje ez". A szegények fáznak, mert a télnek is van játékszabálya, de ez csak a szegényekre vonatkozik. Áddig még van néhány hetünk, egyelőre - folytassuk csak József Attilával - „zúg már az ősz, gyűlik és kavarog", a szegény pedig, akire csak a félelmet hagyták örökül, tehetetlenül nézi a ködbe burkolt tájat, már azt sem tudja, hogy mitől fél jobban, mert csak kiszolgáltatottságát jegyezheti fel az örökkévalóság dalára, abban reménykedve, hogy lesz majd valaki, aki elolvassa. Babits bizakodóbb. 1935-ben vagyunk, rémületes idők után, amikor még nem tudja, hogy mit tartogatnak számára az istenek, s szomorúan kérdi, „küld-e a nap egy sugarat? - mert az is lehet, hogy „örök marad a köd, amely beföd s kásásán ing a tetők fölött". Már betegeskedik, de személyes sorsa még nem tükrözi a nemzet tragédiáját, amikor az utolsó esztergomi hetek látomásaiban már arra vár feletetet, „milyen lesz magyar nélkül a világ?" Pontosan tíz évvel előbb azt kérdezte, „bankóinkat ki tépte széjjel?" - mert a háború utáni években minden kétségessé vált, de a kérdésre nem válaszolt senki, a hadigazdagok még csak lelkifurdalást sem éreztek, pedig az utcákat rokkantak lepték el, s a rácegresi puszta zsellérjei, mint Illyéstől tudjuk, hónapszámra nem láttak egy tízfillérest sem. A nyár más volt, az éles fényben minden határozott körvonalat kapott, a tárgyakat világosan fel lehetett ismerni. Az öregek jó termést olvastak ki az égi jelekből, de a szegény ember akkor is gyanakodott, mert rendre megcsalták a jelek és évszakok, s amikor egy reggel arra ébredt, hogy ködbe merült a táj, s a madarak is izgatottan keresik helyüket, tudta, már köszörűn sikolt az idő, s a remény is hűtlen lett hozzá. Botomra dőlve állok a hegyen, s a távolba kémlelek. A mélyben autók iramlanak ismeretlen cél felé, s innen nézve, de biztosan tudom, hogy csak innen látszik úgy, boldog utasokat visznek, születésnapra, lakodalomba vagy látogatóba csupán, mert kiforrtak a borok, s a szomszédnak szüksége van a szakértő véleményre. Ez még egy kis maradék a nyárból, kegyes ráadás a gondtalanságra, mert mögöttünk settenkedik a tél, ami piros csizmánk nyomát hóval lepi be. Persze csak azét, akinek van csizmája. A minap panaszkodik egy ifjú asszony, hogy egyelőre nem fűtenek, a csalóka fény még ad valami meleget, fukaron méri, de nekik csak ennyi jut. Ez is ajándék, ez a fémes ragyogás, arra pedig gondolni sem akar, hogy mi lesz azután. Emelik a gáz árát, drágább lesz a villany, ráadásul nem múlik el nap, hogy ne kellene hallgatnia a kioktatást, mindez az ő érdekükben történik. Más is panaszkodik, még itt a hegyoldalban is. ősz öregember ereszkedik le a dombon, rozsét hoz a vállán, egy zsákban néhány szem diót csörget, ne menjen kárba. Mellém szegődik, mintha autóbuszmegállóban lennénk, megbillenti kalapját. A mélyben zúg az ősz és kavarog, mint ilyenkor minden évbep. Nem mondja, honnan jön s én sem kérdem, hogy merre tart. Nincs sok választása. Valahol itt lakik a hegyen, mutatja is, hogy merre, de ennek nincs jelentősége, mert bárhol lakhatna szerte az országban. Félmondatokat váltunk, mint a sokat tapasztalt emberek, akik kevés szóból is értik egymást. Még azt sem kell hosszasan magyaráznia, hogy fél karját a Donnál hagyta, valami vasszerkezetet tettek a helyébe, ami egész jól működik. Egy pillanatra arra gondolok, hogy középkori lovag is lehetne, akit egy romantikus író támasztott fel. Nem mondom neki, nem hinné el, nem is érdekli. De mi érdekli még? Elszánt politikusok hősként emlegetik, de ezeket meg sem hallgatja, még csak nem is legyint vaskezével. Neki a háború annyi, hogy ellőtték a jobb kezét, mint a bakanótában. Nem tudja, hogy hívják a miniszterelnököt, arról pedig nem is hallott, hogy milyen háborúság zajlik a televízió és a rádió körül. Majd ha megint három forint lesz a kenyér ára, beszélhetünk róla, mondja, s mint egy öreg Mikulás, megrázza a zsákot, melyben csörög néhány szem dió. Babits a verstől várta a vigaszt, a könnyű rímektől, mert „végem, ha vigaszt nem lelhetek tibennetek ..- sóhajtotta, de az öregúr, Don kárvallottja, akinek nevét sem tudom, nem olvasta Babit- sot, s ahogy elnézem az őszi alkonyatban, már nem is fogja. A versek elkerülték, mindig mással volt dolga, urak földjén dolgozott, ha úri lócsiszárral találkozott, sietve kitért, de amikor a Donnál ráparancsoltak, hogy előre, rohanvást nyargalt, mert tudta, nem jó az urakkal ellenkezni. Az öregúr, ez az ágrólszakadt Mikulás, aki nem fog a gyerekek cipőjébe tenni semmit, valamiből kimaradt, az élet folyton lesodorta az útról, pedig vihette volna valamire. Vedletten áll mellettem, zsákját ledobta a földre, csak a madzagját szorongatja, talán attól tart, hogy azt a néhány szem diót is elcseni valaki tőle. Végre megszólal, de csak azért, hogy mondjon valamit: — Egy kis rozsét szedtem, - s lemutat a sovány ágakra. — Á krumplileves azért megfő ezzel, - vigasztalom, s bólogat, az meg. Lám, ennyi az élet. Egy fazék krumplileves, amiből talán marad holnapra is. A többi messze van, túl a hegyeken, a titokzatos óceán partján, ami ide se látszik. Másik világ, ahol talán számon tartják, hogy kit választottak meg pártelnöknek, s ki volt titkosügynök. Talán versek is vannak odaát, „friss zengze- tek", de az öreg harcos csak legyint, „eh!", mi köze hozzá? Megbillenti kalapját, s elindul a mélybe, bicegve, gömyedten, mint aki a történelmet viszi a vállán. Lent az őszi köd várja, az ádventi köd, de az meg se fordul fejében, hogy a komor felhők közül talán kileselkedik egy angyal. Kezdő angyal lehet, mert bizonytalanul tekint szét a végtelenben. Betlehemet keresi, mert oda szól a beosztása, az lesz legközelebbi szolgálati útja. Csányi László Kakasd, Petőfi u. 429. A belső tér egyik szögletében kialakított konyha Dicséretes lakóház A közelmúltban hirdették ki a megyei önkormányzatnál Az év lakóháza '93. pályázat eredményét. Három épület tervezőjét, kivitelezőjét, építtetőjét részesítették dicséretben. Képeinkkel a három ház közül a kakasdi Petőfi utca 429-et mutatjuk be, melynek tervezője Váczi Gabriella volt, tulajdonosa Fábián László és felesége, Verebes Éva. Fotó: Gottvald Károly Az igényes fürdőszoba egy részlete Udvar, kerekes kúttal A ház az udvar felől, hangulatos terasszal
