Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-09 / 236. szám
1993. október 9., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN JÜÉPÚJSÁG 11 Köszönő virágok A köszönő virágok - rózsák, gerberák, kardvirágok, szek- fűk - , árulkodó, hálálkodó, mosolyfakasztó, könnycsaló díszei a lakásnak. Harmincöt év pedagógusi munka, huszonegy év igazgatói tevékenység köszönetéi. Tudja Isten, hányán vannak, hányán illatoznak. Százötvenen, kétszázan, négyszázan vagy többen? Egy biztos, aki kapta, Bozsó Jánosné, a gyönki általános iskola október 1-jétől nyugdíjas igazgatója, hárommal többnek számolta, mint ahány nyolcadikost elballag- tatott pályafutása során, ft Én szerencsés ember voltam, mert nagyon sok sikerélményben részesültem a gyönki iskolában. Ezért szeretném most megköszönni mindenkinek, aki elhitte, hogy 1975-ben a nagykocsmában nem lehet már tanítani, akik támogatták az új iskola tervét, akik ott voltak a téglarakástól kezdve a befejezésig. Sikert és köszönetét érdemlő támogatást jelentett az, hogy a szakos ellátottságot kilencvenhat százalékosra tudtuk felemelni, hogy az akkori ön- kormányzat vállalkozott a szolgálati lakások építésére, hogy parkosítottuk az udvart, elkészítettük a KRESZ-parkot, de az is, hogy utoljára húsz gesztenyecsemetét ültettünk. De ide sorolom azt a tényt is, hogy a három párhuzamos nyolcadik osztályból az összes gyerek továbbtanult - igaz, nem mindenki állta meg hiánytalanul a helyét -, hogy a kisközségek óvodáiban folyóvizes mosdót alakítottunk ki. Nagyon szerettem az óvodások közé menni és a szerepjátékukból azt láttam meg, csak pozitív példával szabad neveim őket. Óriási élményt jelentett az alsó tagozatban, hogy aki ma még nem tudta a szótagot kiolvasni, az „holnap" már egy egész oldalt képes volt elolvasni és megérteni, a rendszeretet, a következetesség, az egymáshoz viszonyulás eredményeként. Sok órát látogattam a felső tagozatban, ott, ahol óriási távlatokat jártunk be a gyerekekkel, s ahol a követelek, mert tisztellek elv alapján alakítottuk az erkölcsi arculatukat. Vallom és üzenem aktív kollégáimnak, hogy szeretettel, türelemmel nagyon szép eredményt lehet elérni, de a cinizmus megaláz, megfélemlít és önmagát veszíti el a gyermek. Csodálatos pályám volt. Olyan, ahol nem lehet lustának, hanyagnak, felelőtlennek lenni, mert minden pillanatban használhatok - mert akarok -, de el is ronthatok valamit. Én szerencsés voltam azért is, mert olyan munkatársakkal taníthattam együtt, akik alkotó módon tudtak dolgozni, akik kritikával is éltek, de felelőtlenül soha nem bántották egymást, akik odafigyeltek egymásra, a gyerekekre, a szülőkre; akik a nehéz kihívások idején, amikor nem csilingelt a gyönyör, akkor is összefogtak, mert hét község és öt puszta apró emberkéinek más-más szokásait kellett összeilleszteni, hogy ne kudarcélménynyel menjenek esténként haza. Soha nem sajnálták, sajnáltuk azokat az órákat, amelyeket Rudolfmajorban, Szabaton- pusztán, Alsópélben és a községekben töltöttünk el a családoknál, hogy jobban megismerjük a tanítványainkat. Talán ezért szerettek együtt ünnepelni velünk, azért jöttek el a fogadóórákra, a nyüt napokra a szülők. Nagyon nagy köszönettel tartozom szorgalmas kollégáimnak az együttmunkálkodásért, a gyerekeknek és a szülőknek a bizalomért és mindenkinek a támogatásért. És most? - kérdezted. Ugyanolyan szeretnék maradni, mint amilyen voltam: családcentrikus. A velünk élő nyolcvanhét esztendős édesapám hálás gyermeke, jó feleség, szerető édesanya, aranyos anyós és nagyon szeretnék majd drága nagymama lenni. Remélem, erre is sor kerül. Nekem az iskola szeptember 30-ig, nyugdíjba menetelemig a második otthonom volt és nem lehet azt most egy dátummal letudni. A szemem sarkából figyelek majd a munkatársaimra is. Békét szeretnék, hogy ne kelljen rettegni és azt kívánom, az oktatás mindenhol nagyon fontos legyen. Higgyék el, amilyenné neveljük az ifjúságot, olyan felnőtt kort teremtenek majd. ft Köszönő virágok - rózsák, gerberák, kardvirágok, szek- fűk -, árulkodó, hálálkodó, mosolyfakasztó, könnycsaló díszei a lakásnak. Harmincöt év pedagógusi munka/ huszonegy év igazgatói tevékenység köszönetéi. Tudja Isten, hányán vannak, hányán illatoznak. Százötvenen, kétszázan, négyszázan vagy többen? Egy biztos, aki kapta a gyerekektől, a munkatársaitól, a polgármesterektől, az megérdemelte. Ékes László Fotó: Gottvald Károly Bozsó Jánosné írás közben (Mayerlingi elégia) Heiligenkreuzban azért megállunk, csak annyi időre, hogy viszontlássuk a komor nagyszerűségében is magasztos középkori templomot s már megyünk is tovább Mayerlingbe. A táj ünnepélyes, körülöttünk a Bécsi erdő beláthatatlan rengetege, s a kanyargós út mindig új meglepetést kínál. A kastély közelében magányos szikla ágaskodik, a nyugtalan madarak idegesen megkerülik, s csodálkozva néznek vissza, de a hajdani tragédiára egyelőre nem emlékeztet semmi. A vadászkastélyt, Rudolf trónörökös kedvelt mulató helyét, ahol szembe kellett néznie végzetével, a sűrű fák rejtik. Meredek úton kapaszkodunk fel s végre megpillantjuk a hosszan elnyúló épületett. De ez már nem a vadászkastély, mert Ferenc József leromboltatta s kolostort emeltetett helyette a karmelita apácáknak, ma is ők lakják. A kápolna bejáratánál világi hölgy állja utunkat, s felszólít, hogy váltsunk belépőjegyet, az élettől elfordult apácák ezek szerint megértették a kor szavát. Isten csak a mezők liliomairól és az ég madarairól gondoskodik. A belépődíj tisztes, Mayerling pedig jó üzlet lehet, mert vérszomjas turisták tolonganak a bejáratnál, mindenki látni akarja a tragédia színhelyét. Enyhe csalódást érzünk, a kis emlékkápolna szegényes. Az apszisban közepes kivitelezésű festmény, előtte neogót oltár. Nem vall jóízlésre, hogy pontosan oda állították, ahol a trónörökös ágya volt, itt paráználkodott, itt lőtte agyon barátnőjét, Vets- chera Mária bárónőt, majd saját magát. Jobbra néhány kis helyiség, olcsó berendezési tárgyakkal, melyek állítólag valódiak. Reggeliző készlet, az állványon mosdótál, a falon a királyi szülők arcképe. A másik szobában korabeli rajz, Ferenc József és Erzsébet áll Rudolf teteme előtt, a királynő fejét fogva jajveszékel, férje komoran hallgat, de ebből egy szó sem igaz, a felségek soha nem jártak Mayerlingben. Az utolsó napok történetét szinte óráról órára ismerjük, csak éppen nem tudunk semmi lényegeset. Rudolf, aki ekkor harminc éves, emberileg szerencsétlen roncs, már korábban készült az öngyilkosságra. Nemibaja előre haladott, naponta a részegségig iszik, apjával nem tud megbékülni, tele van adóssággal, s maga is tudja, hogy élete céltalan. Ugyanakkor fél a haláltól. Szívesen elébe menne, de társat kell keresnie, aki elkíséri a hosszú úton. Előbb Mizzi Caspart hívja, de az előkelő utcalány kineveti. Ekkor jelenik meg a szerelmes Mary Vetschera, aki régen kinézte magának Rudolfot, s izgalmas kalandot lát a halálos játékban. Január 28-án indult Mayerlingbe, Rudolf később követte, másnap reggel megérkezett a két vadásztárs, Hoyos gróf és Coburg herceg, de a trónörökös nem ment el velük vadászni. Arra nincs adat, hogy mivel töltötte a napot. A Burgban este családi vacsorát tartottak, s felesége Stefánia, azzal mentette ki, hogy rosszul érzi magát, ő pedig vacsora után rokonaival elment a Renz cirkusz előadására. Rudolf ezalatt visszavonult szerelmével: ekkor látták élve utoljára. Loschek komornyik később azt vallotta, hogy Rudolf és Mary, elköltve a vacsorát, egész éjjel beszélgettek. Reggel negyed hétkor Rudolf kilépett a szobából, s parancsot adott, hogy fogassanak be. A komornyik nem sokkal később két lövést hallott, elszaladt a ház másik felében megszállt Hoyos grófért, betörték az ajtót s az ágyon megpillantották a két holttestet. A vallomásban sok az ellentmondás: Rudolf ugyanis 4-5 órával előbb végzett Maryvel, az éjszaka hátralévő részében vadul ivott, konyakkal kevert pezsgőt, hogy az italból merítsen bátorságot ön- gyilkosságához. Nem feladatom, hogy újra elmondjam a számos helyen olvasható részleteket, legföljebb annyi tartozik még ide, hogy a kapkodásban Hoyos és a Bécsből érkezett Coburg herceg Mary Vetschera ruhátlan tetemét kosárba tette, bevonszolta egy mellékhelyiségbe, s megfeledkezett róla. Rokonai öltöztették fel s temették el titokban a heiligenkreuzi temetőben. Az orvosok Rudolf szétlőtt fejét igazították helyre, viasszal pótolva a kiszakadt részeket s vitték a Burgba. A császár, miután nagy nehezen megértette, hogy mi történt, s végre elhitte, hogy fiát nem mérgezte meg senki, mindenkit, akinek köze volt az eseményekhez, megesketett: élete fogytáig hallgatni fog. Parancsára a vadászkastély bútorait elszállították, a véres ruhákat megsemmisítették, az épületet nem sokkal később lebontották s karmelita apácakolostort emeltek a helyén. Csak azt tartották fontosnak, hogy hol állt Rudolf ágya, itt állították fel az oltárt, mint írtam már, megfeledkezve az elemi jóízlésről is. Rudolf egyik búcsúlevelében azt írta, apja halálával véget ér a Habsburg birodalom. Nem tudjuk, megvilágosodott pillanat sugallta a jóslatot vagy az ellenszenv, amit a konok és kérlelhetetlen aggastyán iránt érzett. Végtére közömbös, szavai valóra váltak. Mi pedig itt állunk a Bécsi erdő karéjában, a kis emlékhelyen, ahova száz év múltán is buzgón zarándokolnak a turisták. Nem a hódolat vezeti őket, tiszteletet is legföljebb néhány konok királypárti érezhet, ám nehéz szabadulni a borzongás ősi izgalmától. Mert ezen a helyen vér folyt, királyi vér s évszázadok sötét uralma után itt dördült el a figyelmeztető lövés, hogy a dinasztia szedheti sátorfáját, szerepe véget ért. A parkolóban autóbuszok sorakoznak, főleg külföldiek, a kápolna kapujában a világi hogy nem győzi szedni a pénzt, az apácák pedig, ha titokban kitekintenek cellájuk ablakából, elégedetten láthatják, hogy a véres tragédia ma és még sokáig pénzre váltható. A képzeletnek elég a szegényes tény: itt állt a trónörökös ágya, itt feküdt az élettelen Mary Vetschera, talán még azt is meg lehetne állapítani, hgoy hova tették a konyakos üveget, amikor Rudolf lövésre emelte fegyverét. A többi eltörpül a rémtett mellett, melynek hőse a boldogtalan királyfi. Úgy végezte, mint egy szabósegéd, mondta császári atyja, pedig ahhoz hasonlítható legkevésbé. Úgy végezte, mint egy királyfi, aki előtt sorsa becsapta a kaput, gondoljuk a szelíd őszi fényben. Igen, egy larályfi, aki betegen és részegen is felismerte, hogy a dinasztia felett megszólalt a harang, de ez a harang már nem őértük szólt. Csányi László Művészet drótkefével Máté Gyula alkotásai, előadásai A jó kabaré a kor lenyomata A Budapesti Őszi Fesztivál keretében a Magyar Képző- művészeti Főiskola Intermé- dia Tanszéke a linzi Ars Elektronika Budapesten címmel szervezett bemutatókat és találkozókat. Az egyik előadó a Bonyhádon élő és alkotó Máté Gyula volt. Drótkefeművészet elektrografikai alapanyagokon címmel ismeretette meg az érdeklődőket legújabb alkotásaival, azok technikai lehetőségeivel. Máté Gyula egyre többet szerepel különböző szakfolyóiratok hasábjain. Az Új Művészet szeptemberi számában Szombathy Bálint írja: „Máté Gyula nevére akkor figyeltek fel a szakmabeliek, amikor 1991-ben Bonyhádon megrendezte a telefaxon továbbított elektrografikák első am- gyarországi kiállítását. A műveket a helyszínen tépték le a képtávíróról, azonnal keretezték és falra aggatták. S valószínű, hogy ő ezidáig az első magyar alkotó, akinek művei a cuencai (Spanyolroszág) elektrografikai múzeumban is megtekinthetők". E sorokat a szombathelyi képtárban rendezett kiállítás kapcsán jegyezte róla a szerző. Az elismerések egyik példájaként említsük meg, hogy a Magyar Zománcipari Egyesület lapja a második alkalommal mellékel Máté Gyula zománcképeiről készült levelezőlapot. A Magyar Posta nyü- vános pályázatára személyesen kérték fel dísztávirat terv- készítésre. Ugyancsak két elektrografikáját közölte a Magyar Műhely szeptemberi száma is. Az USA-ban megjelenő képzőművészeti folyóirat a Leonardo szintén felkérte, hogy írjon tanulmányt illusztrációval a WBA-ról a drótkefeművészetről. Ebben a témában Kaposvárott a Toldi lakótelepi általános iskola és gimnáziumban tartott előadást. A szekszárdi I. sz. Általános Iskolában rendezett hasonló előadása anyagából Jakab Géza rajztanár vezetésével a diákok olyan anyagot készítettek, ami romániai bemutatón szerepelt. Úgy tűnik, mintha Máté Gyula esetében is igazolódnék a Nap nyugtával való dicsérése, mert jóllehet ifjabb korában elkerülték az elismerések, a lehetőségek, most nyugdíjasként viszont megsokszorozódott körülötte minden, és energiája sem hagyta cserben. Decsi Kiss János A mondás úgy tartja, hogy a legjobb rendőrvicceket a rendőröktől lehet hallani. Azonkívül Sas József humoristától, a Mikroszkóp Színpad igazgatójától. Három év után újra Szekszárdon. Telt nézőtér a művelődési házban. A Zsarukabaré c. darab megérdemelt sikert aratott. Aki ott volt és tapsolt, annak felesleges lenne pillanatokat feleleveníteni a másfél órás műsorból, aki nem volt ott, az reméljük egyszer a rádióban vagy a Tv-ben találkozni fog vele. Sas Józsefet lehet szeretni és nem szeretni. Egyet azonban nem lehet elvitatni tőle: érzékeny az emberi tulajdonságokra, politikai helyzetre, társadalmi problémákra. Azonnal és kritikusan reagáló humorista. A beszélgetésre szemmel láthatóan szívesen vállalkozik. Öltözőjében - miközben kollégái ki-be jönnek, átöltöznek, s lelkesednek, hogy micsoda remek a közönség - a tőle megszokott Sas Józsis kacsintással válaszol: „Na ugye mondtam, hogy Szekszárdra mindig érdemes eljönni, itt veszik a humort". — Mi történt az elmúlt három év alatt, mióta Szekszárdon járt? — Sok öröm és sok bánat. Kezdjük a bánattal, mért azon szeretek már túllenni. Két barátomat, humorista, színész társamat veszítettem el. Örökre elment Árkus József és Rátonyi Róbert. Mindkettő utánozhatatlan humorú és tehetségű ember, veszteségük pótolhatatlan. Az öröm az, hogy a színház nagyon jól megy. Már ami a humort illeti. Három kiváló kollégával gyarapodtunk, két ifjú; Heller Tamás és Éles István, s a társulat tagja lett Forgács Gábor. Tavaly olyan jó műsort állítottunk össze, amely a szakma és a közönség előtt is óriási siker volt. Mióta a Mikroszkóp igazgatója vagyok - 8 éve - ezzel a műsorral értük el a legnagyobb sikert. — A Mikroszkóp Színpadon kívül merre szállt az elmúlt 3 évben? — Jártam a világot, sok helyre meghívtak, többek között Amerikába is. Kiadtam egy kazettát a Zsarukabaréról, nagy sikerrel. — Témautánpótlás? — Az van. A mai társadalmi helyzet ad. Mert miről is szól a kabaré? Az emberi butaságról, a szélsőségekről, s ezek kimeríthetetlen témák. Úgy látszik, az emberi butaság rendszersemleges. Ha megkérdezné, hogy így gon- doltam-e a rendszerváltást, a Zsarukabaréban is elhangzó egyik poénnal válaszolnék. Anyám, én nem üyen lovat akartam. Néha az-az érzésem, hogy egyesek visszafelé mennek a történelemben, s múzeumot akarnak ebből az országból csinálni. — Három évvel ezelőtt is megkérdeztem, beleszól-e valaki a műsorösszeállításba? — Most is azt válaszolom amit akkor. Nem! Mióta igazgató vagyok, még soha senki nem szólt bele. Az viszont igaz, hogy a régiek jobban bírták a kritikát. Most? Több párt mint kolbász. S némelyik nagyon nehezen tűri. — Márpedig Ön nem arról híres, hogy finomkodó? — A jó kabaré szerintem a kor lenyomata, sem több, sem kevesebb. Manapság téma van bőven, csakhogy nem jut el a közönségig. Ennek több oka van. 1.) Nem mutogatják. A Mikroszkóp Színpad ma1 gára maradt ebben a műfajban a maga 180 férőhelyes színházával. 2.) A rádióban csak ismétlések hangzanak el. 3.) A TV évek óta nem mutat be új kabarét. 4.) S amivel mindenszínházat tönkre lehet tenni az, hogy nem adnak pénzt. A jelenlegi támogatással már nem tudom fenntartani a színházat, új műsorra gondolni sem merek. 5.) Az ön- kormányzat azt mondja, hogy emeljük az árakat, a néző-munkanélküli anyagi gondokkal küzd - nem tudja megvenni a jegyeket. — Ezek tények. Mégis, humorista létére nem nagyon borúlátó? — Ennek ellenére bízom benne, hogy ez átmeneti időszak és egyszer ebből is kilábalunk. Meggyőződésem, hogy a humor, a színvonalas szórakoztatás nagyon sokat tud segíteni a kilábalásban. A szomorú csak az, hogy ezt az illetékesek nem látják. Mert ha a szellemi műhely megszűnik támogatás hiányában, nehezen lehet majd újra életre hívni amikor már lesz rá fedezet. — Ami azt illeti, eddig csak „politizáltunk". Pedig sok-sok szekszárdi nevében legfőképp azt szerettem volna megtudakolni, hogy hogy van Sas József? — Köszönöm. Mindezek ellenére jól vagyok, bár a nyáron átestem egy nagy műtéten. Azért az a kényszerpihenő is hasznos volt. Feküdtem a kórházi ágyon és volt időm elgondolkodni, hogy bizony sokszor a családom, a saját egészségem rovására igyekeztem eleget tenni a számtalan rám váró feladatnak. S miért? Hát azért a tapsért ami ide is behallatszik az öltözőbe. SL essen, hogy lásson is valamit az előadásból. Kicsit én is nézhetem még a fiúkat, amíg rám kerül a sor. Már túl vagyunk a 100. előadáson, és még mindig tudok rajtuk nevetni. Sas Erzsébet
