Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30 / 253. szám
1993. október 30., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 Hogyan (ne) bérgyilkoljunk Az ifjúság abban egységes, hogy fogalma nincs, mit kéne csinálnia Beszélgetés dr. Say Istvánnal A közelmúltban regionális konferencia zajlott Balatonlellén az ifjúság helyzetéről, melyen számos Tolna megyei szakember is részt vett. Köztük volt dr. Say István (43 éves), a megyei ön- kormányzat művelődési és egészségügyi osztályának vezetője, aki magánemberi minőségében vállalta a beszélgetést. — Ön szerint van-e létjogosultsága a „bezzeg az én időmben"- gondolkodásnak általában, illetve konkrétan, ma? — Azt hiszem nem volt még olyan történelmi időszak, amikor egy felnőtté váló nemzedék ne helyezkedett volna szembe az őt követő korosztállyal. Minden szülői generáció szeretné úgy felidézni a saját ifjúkorát, mintha az legen- dásabb lenne, mint a mostaniaké. Ennek részben lélektani alapjai vannak, másrészt van némi szociológiai, történelmi háttere is. Én például tudok bizonyos dolgokat mondani, - például az '56 körüli időszak nagy nincstelensége, vagy a '60-as évek végének nagy „rockfelbuzdulása" - amelyekben az akkori fiatalok egységesek voltak. Ma a magyar fiatalok egyetlen dologban egységesek, nevezetesen, hogy fogalmuk nincs arról, mit kéne csinálni, és hogy mi lesz velük. Ehhez képest, amikor azt mondjuk, hogy „bezzeg a mi időnkben", úgy tűnik, hogy több értéket találunk abból az időből, korántsem az akkori történelmi-társadalmi adottságok miatt, hanem akkor valahogy szerencsésebben „sűrített" időben éltünk. Pedig a mostani fiatalságnak óriási lehetősége lenne az, hogy ők sokkal jobban működtethetnék a civil társadalmat azoknál, akik most működtetik. Csak hát ezt nekik is valahonnan el kellett volna tanulniuk. Pedig az ifjúságnak 50-60 éve nem volt ilyen esélye arra, hogy „kitakarítson" a maga javára. — Egyáltalán lehet-e definiálni az „ifjúság" fogalmát? — Inkább csak körül lehet írni, azt viszont sokféleképpen. Én azt mondom, hogy fiM inap születésnapra voltam hivatalos. A hívás meglepett, de örültem is neki, hogy a sajtó obsitosaként számon tartanak. Elmentem hát Paksra, ahol a több, mint ötmilliós költséggel újjávarázsolt városi könyvtár fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte és ugyan ki másokkal, mint azokkal az olvasókkal, akiknek betűszerető hűségét nem kezdte ki máig az eltelt negyedszázad. Könyvtárosok ünnepeltek együtt azokkal, akikért vannak és akikért érdemes lesz lenniök. Gondolom, ezért is töltötte be minden zugát családiasán meghitt zsongás az egykorvolt zsinagógának, mely Paks régmúltjáról mesél. Emlékezve és emlékeztetni persze arra is, hogy 1968 nyarán micsoda nagy ünnepet jelentett itt a könyvtáravatás. Mondhatom úgy is, hogy népünnepet, hiszen a szigorúan vett hivatalos aktus szokott villogása után szerepet kapott a Duna i^ megmártózással az akkor még tisztább habokban, de voltak, akik csak sétálták egyet, vagy vízre szállva látogatták meg a túl- parti szigetet. Ez a mostani ünnep méreteiben nem hasonlítható a 25 évvel ezelőttihez. Azt megtisztelte jelenlétével az ország szellemi életének számos prominense, az elit. A mostanit? A helybeli se igen, pedig ha másért nem, büszkélkedhetni igazán eljöhettek volna, hiszen a megfiatalított -szépített könyvtár fennálláatal az, aki különféle adottságai okán már nem gyerek, és még nem felnőtt. A gyerek ha akarja, ha nem, beletartozik bizonyos intézményes keretekbe. Családba, iskolába, egyfajta külső védelembe. A felnőtt pedig mindezeket, tehát, hogy van családja, munkahelye, saját maga megteremti. Ezen időszakok között van egy köztes állapot, amikor a fiatal már nincs igazából a családban, igaz, rajta „élőskö- dik", de szándékai szerint féllábbal már „kint" van. Van olyan család, ahol ez 12 éves korban kezdődik, van ahol egy 18 éves kamasz is „nagyon gyereke" a családnak. — Az ifjúság meglehetősen védtelen, kiszolgáltatott helyzetű. A „-piacgazdaság” pedig nem éppen a kíméletességéről híres. Milyen negatív hatások „szabadultak" a fiatalságra a rendszerváltással, illetve milyen előnyös változásokat élveznek ók ebből? — Először is, legyünk őszinték. Mi - akik a rendszerváltás körül bábáskodtunk - szabadítottuk rá a fiatalokra (és magunkra) is a piac- gazdaságot. Magyarországon, a körülmények folytán egymást kell „kifosztanunk", hogy valaki tőkéssé válhasson, mert nincs lehetőség máshonnan tőkéhez jutni. Ezáltal a fiatalok is „fosztot- takká" válnak, hiszen a tőkét felhalmozni szándékozó azt fosztja ki, aki a legvédtelenebb. Rengeteg fiatalt szorít a munkanélküliségre, nem nagyon igyekszik korrekt oktatási rendszert teremteni. Tömérdek dologban „hiánya" van nagyon sok fiatalnak, de a fiatalságon belül is kialakultak az ordító ellentétek. Van egy - nem is kis - része a fiatalságnak, amelyik „Marci Hevesen" színvonalon éli az életét, ezzel ad mintát (más minta nincs) az értékrend nélkül élőknek. Ez aztán devianciába, (a mindenáron való hasonlóhoz jutás vágya következtében), vagy teljes letargiába, lelki zűrzavarba kényszeríti őket, akkor pedig jön az alkohol, drog veszélye. De hogy ne csak a negatív sának nem akármilyen állomása ez a mostani. Az átalakítás, korszerűsítés hosszan húzódó, költséges és fáradtságos munkálatainak eredményével jó ideig elégedettek lehetnek mind az olvasók, mind pedig az ő szolgálatukra elkötelezettek, a könyvtárosok is, ami azért nem akármi. Kivált annak ismeretében, hogy ezek megátalkodottan féltik a könyvtárügyet, mely soha se volt az Isten tenyerének kellős közepén, hát félre-félre lökdö- sik manapság is alig fontosként és gyakran azok, akiknek a fontosság szem előtt tartása lenne a dolguk, hiszen a művelődésnek változatlanul elsőszámú bázisai a könyvtárak. De félre bánat és félre bú! Tessék úgy elkönyvelni az eddig mondottakat, hogy csak az újságíró olyan bolond, hogy az öröm perceiben is talál szomorogni valót. S még csak haloványan sem sejti, hogy a hangulatában napfényes születésnap után ki kell állnia saját és tán nem is véletlenül megelevenedő emlékeinek támadását két születésnapról, s elrévedezhet azon, hogy a hely, a szereplők, az idő mássága ellenére mennyi az azonosság, milyen sok okunk van a könnyes nevetésre, ami igaziból se sírás, se hatásokról beszéljünk. Az is tény, hogy én például valószínűleg belehalnék, ha mondjuk női harisnyákkal kellene ügynökölnöm. Ugyanakkor azt látom, ha egy fiatalnak ilyen „amerikai típusú" feladata adódik, akkor nem túlságosan hezitál. Nincsenek meg bennük azok a morális, vagy életmódbeli gátak, amik bennünk még megvoltak. Szóval egyfelől rájuk szabadult egy óriási teher, hogy a legocsmányabb „teremtsük meg a magunk szabadpia- cát"-állapot uralkodik, másrészt nekik van meg leginkább az a lehetőségük, hogy viszonylag tisztának és tisztességesnek maradva nőjenek és tanuljanak bele ebbe az újba, anélkül, hogy gátlásaik lennének a korrekt kapitalista igényekkel szemben. — A fiatalok nagyon sok mindenre fogékonyak. Rendkívül nagy felelősség terheli tehát azokat, akik kapcsolatba kerülnek velük. A családon kívül meghatározó az oktatás szerepe. — Nem irigylem azokat, akik most iskolások. Névleg ugyan van, de valójában nincs iskolarendszerünk. Az általános iskola első 4-6 osztályát leszámítva, se tanár, se diák, se szülő nem tudja, milyen oktatási-nevelési rendszerbe is került? Ez a bizonytalanság teljesen másodlagossá tette az oktatás ügyét. A pedagógus hivatása szerint élő ember, aki oktatásra, nevelésre esküdött fel, másrészt pedig közalkalnevetés. Ezért alkalmas arra, hogy élni segítsen. 1957 tavasza. Mari, az állástalan színésznő - húszon túl, harmincon innen - jegyzi ezt a napot ünnepként abban a reményben, hogy lesz ő még ünnepelt Marica grófnő. Éva most aratta első igazi nagy sikerét Szent Johannaként, mivel a címszereplő disszidált. Mari óvodai dajkaként szerzett jogot a nyugdíjra és arra, hogy kárpótlásért pereljen. Éva a közbeeső összes szakmai kitüntetések birtokosaként eljutott a kétszeri Kos- suth-díjig. Barátok? Inkább jó pajtások voltunk, ök ketten, úgynevezett dali színtársulatoknál kezdték pályafutásukat és én, a kezdő, a színjátszás történetére kíváncsi pennakoptató, imádtam kacagtató hőstörténeteiket. Ezek most sem maradtak el, amikor is meghívattunk a különben zárkózott természetű Éva szerényen berendezett albérletébe, ahol egyetlen gyönyörűség volt, egy egész szobasarkot betöltő filodendron, ami alatt el lehetett játszani, hogy a világnak valamely egzotikus pontján múlatjuk az időt. Kockás plédet terítettünk gyepként a fölénk magasodó növény alá és alumínium tálcáról faltuk a zsíroskenyeret, mázott, tehát felvállalt a közösség számára valamilyen szolgálatot. Ettől kezdve bármilyen zűrzavaros törvényi állapotok vannak, neki az lenne a dolga, hogy odaáll a két tucat diákja elé, és legjobb lelküsmerete szerint oktat és nevel. Ahogy a mostani vitákat figyelem, miközben - ha nem is európai szinten, de - magyar viszonylatban anyagilag nagyjából „rendbe teszik" a pedagógusokat januártól, még mindig „félórákat" számolnak jobbra-balra. Pedig, ha valaki hivatásszerűen, mint nevelő, felelősséget vállal „X tucat" gyerekért, akkor nagyon sokadrangú kérdés kellene, hogy legyen a 30 perc plusz, vagy mínusz. De itt a megjelenő indulatok teljesen figyelmen kívül hagyják a gyerekeket és a fiatalokat. — Helytálló-e az a vélemény, miszerint az örökké lobogó, lelkesedő, mozgásban levő ifjúság ma - nem épp elismerésre méltóan - leginkább az „apród-tagozatosok” révén hallat magáról? — Nem biztos, hogy ez a - valóság. Azt, hogy mi történik a fiatalság körében, a társadalom időhiánya és nemtörődömsége miatt csak aszerint tudja érzékelni, hogy miről hall. Vannak olyan ifjúsági ügyek, amelyek nagyságrenddel nagyobbak, izgalmasabbak, csak hát az ilyen típusú átmenet időszakában senki nem fordít rájuk kellő figyelmet.-sk- Fotó: Degré mikor mivel és ittuk csapi vízzel ízesítve az összedobott pénzen vásárolt bort, aminek állítólag semmi köze se volt a szőlőhöz, sokkal több a zsup- szalmához. Éva meséit szerettem jobban, mert ha jókedvében volt, bővérűén el is ri- pacskodta, hogy például Bi- valyköcsögösön miként volt a János vitéz parádés előadásában egyszál maga a kórus és a tánckar, midőn a tündérországi lányok hódoló táncot lejtettek Iluska és a királyukká koronázott vitéz előtt. Pocsék volt az a a bor és krisztustalanul büdös, rossz a zsír, sokáig nem is értettem, miért szalad fülig a szájam, amikor eszembe jutnak akkori lakomáink. Ma már tudom az okot, az összekapaszkodás, az együttlét lehetősége volt keresett, vágyott ajándékunk, egyben a menedékünk is akkor, amikor semmi se volt biztos, még az a nap se, amit éppen éltünk. 1966. Kirendeltségvezető vagyok. Nomád, amit látogatóim az istenért se méltányolnak. Legalább bőrkés bablevest rendelnek csipetkével, dehogy gondolnak azzal, hogy egylapos villanyrezsón főzni messze nem tündérálom. A folytatás se az. Vagyunk hárman, nekem van Természetesen sehogyan se, de ha már mindenképpen muszáj, akkor nem árt megfontolni miképpen is tegyük. Az alábbiak nem a nemrégiben tárgyalt bérgyilkossági és bérve- rési krimi tanulságairól szólnak. Mindez írói munkásságom része, s mint ilyen magánügy. Legalább annyira, mint a konkrét bírósági ügy szereplőinek a tettei. Az egyik védőügyvéd még az elején a bíróság folyosóján kijelentette, hogy nem járul hozzá védence nevének nyilvánosságra hozatalához, mivel a történteket magánügyének tekintik, mint például egy válópert. Nem érdemelne az egész ismételten szót, ha egy vádlott hozzátartozója nem tolta volna le a szünetben az egyik újságírót, mondván miket irkáinak. A megszólított azt mondta, csak azért felelelős, amit maga írt. Egy másik rokon meg azt hangoztatta, hogy ő nem járul hozzá a fotózáshoz. Hát, mások nevében jognyilatkozatot tenni éppen lehet, de minek? Úgysem érvényes. Akkor sem, ha az anya, a barátnő lehet elfogult az eljárás, a bíróság, a Jóisten megítélésében is, ha a szeretett személyről van szó. Ha tehát pénzért vállaljuk mások testi épségének a felszámolását, akkor először is gondolkozzunk el az árán. Bizonyos körökben tízezer forint egy kéztörés és húsz egy lábtörés. Ugyanakkor egy borda teljes, és elmozdulással is járó, és egy másik részleges töréséért százezret fizettek, s ebből az egyik végrehajtó csak húszezret kapott, a másik megtartott magának nyolcvanat. Igaz, ő szerezte a melót. Ha már munka van, akkor jól válasszuk meg a munkatársakat, különösen bérgyilkosság esetén. Az alvállalkozó is lehetőleg legyen szakember, s kössük ki, hogy újabb alvállalkozó szóba se jöhet. Különben beázik a tornacsarnok teteje, leválik a cipő talpa, s ráadásul az ígért egymillió forintot sem fizette ki senki senkinek. Ilyenkor aztán futhatunk a pénzünk után. Akár jogvita is lehet az alvállalkozó alvállalkozójával. Ismerve a béték, káefték, gyors, s helyenként utólagos átalakulásait, a csalárd csődöket és a egy szem mély és egy lapos tányérom, továbbá egy serpe- nyőcském. Leveses kanál, kávéskanál és mokkás ugyancsak egy. Utóbbi persze a serpenyővel az ünnepeknek, nekem jut, s az a véget érni nem akaró születésnapi hülyülés tárgya, hogy a főzéstől hatalmasra idegesített babszemek minduntalan visszapottyan- nak a tányéromba, éppen akkor, amikor éhségemben mohón be akarom kapni őket. Szekíroznak is szorgalmasan. Hogy ennyi idős koromra igazán megtanulhattam volna már illedelmesen enni. Pedig nincs vége a „malackodásomnak". Elég pohár híján próbálok üvegből inni, de a torkom helyett a nyakamba folyik a sör, amikor pedig lekapom a ceglédi kannám fedelét, hogy abból igyam, rám szólnak, hogy kérkednem nem kellene, akkor is tudnák, hogy kivel ülnek szemben, ha készletemnek ezt a míves darabját csak távozásuk után veszem elő. „Legközelebb - így a nagyobb hangú - ökörsütés is legyen!" - hangzik a végén és ezzel találkozásaink műsorára megunhatatlanul fölkerül az az egyszeri ünnepelt, aki megkísérelte megdönteni a bableves evés hazai rekordját - mokkás kanállal. El lehet bíróságok leterheltségét, a pénzünkhöz ki tudja mikor juthatunk hozzá. Minőségi garancia nélkül egy lépést se tegyünk, még bérgyilkosság esetén se, mert például mi van akkor, ha az áldozatból is csak sértett lesz, mert nem találták el rendesen. Lehet, hogy a szakértelem mégsem csak bolsevista trükk? Ha már és még dumálni tud áldozatunk, akkor legalább célszerű okosan védekezni, vagy legalábbis életszerűen. Semmi esetre se mondjuk, hogy akire lövöldöznek, az ne ugráljon, mert akkor előfordulhat, hogy véletlenül eltaláljuk. Különösen sötétben, amikor - mint tudvalévő - sokkal könnyebb a golyó elé lépni, mint azt kikerülni. Különösen közelről. Ha már az áldozatot odacsaltuk a nádasba, s éppen van nálunk egy pisztoly, de nincs hozzá fegyverviselési engedély, kétszer el is sütöttük, akkor legalább ne azzal védekezzünk, hogy mi csak meg akartuk ijeszteni. Még a végén az is megijed, akire nem is lőttünk. Például a bűntársunk, s azt hiheti, ő lesz a következő áldozat. Ha ügyesebb, akkor mi. A bérgyilkosság éppen olyan, mint a politika. Ha az ember amatőr, akkor legalább mondjon igazat. Hátha Idjelen- téseinket videóra veszik, le- és megírják. Ha már az ember nem tudta elkerülni se a bérgyilkosságot, se múltbéli tettei, vagy azok indokainak utólagos és többszörös megváltoztatását, akkor lehetőleg ne a rendőrök - lehet hogy valóságos - hibáira hivatkozzunk. Az ilyesmi a hitelesség rovására mehet. Ami megtörtént, megtörtént. A hamis vádtól meg egyenesen célszerű tartózkodni, mert az ilyesmit csak egy újabb rendszerváltás után lehet - ennek bekövetkeztére kár spekulálni - ellenállásnak mesélni. Akkor is csak szűk körben, mert lehet, hogy mások is emlékeznek. A bérgyilkosság bonyolult dolog, és sokba is kerül, tíz év fegyház alatt nehéz megúszni. Egyszerűbb, ha az ember tartózkodik (tőle), mint némely önkormányzati képviselő, ha kínos témában kell állást foglalnia. Ihárosi Ibolya ilyet felejteni? Azt gondolom, bűn lenne. Ahogy az is az lenne, hogy időben emezektől távol, egy könyvtár születésnapján nem kápráztató tortaköltemény várta 25 szál gyertyával az ünneplőket, hanem sk „főzött", csábítóan tálalt kacsazsíros kenyér, lila hagymával, paradicsommal és paprikával. Mit mondjak? Fejedelmi étek volt ez és a vendégül látásban az a legjobb ízű, hogy az olvasók elfogadták a szíves traktát, amit a könyvtárosok állítottak elő, gondoskodva persze hazulról hozott új borokkal is arról, hogy aki megszomjazik, ihas- sék egyet. Van azonban más is, ami miatt erre a születésnapra örömest fogok emlékezni. Nem volt álságos tiszteletkörök lejtésére kötelező, vagy ingerlő protokoll. Ez az ünnep azé a köznépé volt, amelyiké a könyvtár és amely éppen tulajdonosi mivoltából fakadóan nagyon kész arra a lelki egységre, amire egyik költőnk, Csoóri Sándor int minket ebben az áldatlanul veszekedős világban. S volt még valami, ami külön fényt kölcsönzött a születésnapnak. L údas Matyiéhoz hasonlatos csálé kalapból sorsoltak és a legrégebbi olvasók közül a legszerencsésebbek egy-egy könyvet „nyertek". Nem láttam irigységet az arcokon. Talán mert itt azok is nyerők voltak, akiknek a neve most kimaradt a kalapból... László Ibolya Régi és új noteszlapok Zsíros kenyér, lila hagyma, újbor
