Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

1993. szeptember 25., szombat HÉT VÉGI, MAGAZIN MPÚJSÁG 9 Készpénz és kegyelet Kíváncsiságból soha nem menetem volna Pörbölyre. Ha az ember segíteni nem tud, akkor minek zavarogjon? Egyáltalán mit lehet kérdezni egy anyától, akinek a baleset­ben meghalt a gyereke? Most viszont egyre-másra jönnek az egymásnak ellent­mondó hírek. Nemcsak a szü­lők, a falu sem tudja kiheverni a baleset következményeit. Ahogy elmérgesedik a hely­zet, egyre kevésbé szeretik az újságírókat. Mert úgymond fölkavarják a közhangulatot. Biztosan vannak ilyenek is. ft Gayer János tiszteletdíjas polgármester hónapok óta nem áll szóba újságíróval, s mint mondja, ez a lapunknak adott nyilatkozat egyben utolsó polgármesteri közsze­replése ebben az ügyben. A közmeghallgatást részben azért tartották meg, hogy szembenézzenek az alapít­vány ügyével, részben azért, hogy ne tűnjön a beszámoló kortesbeszédnek, ő maga nem akar indulni a következő választáson. Számára elégtétel volt, hogy a közmeghallgatá­son lesöpörték a vádaskodó- kat. A beszélgetésből kiderül, hogy ezerszer végigondolt mindent, s pontosan tudja, hogy egy kívülálló másként is láthatja a dolgokat, mint az, aki ott él. Elhatározta, hogy Pörbölyön akar élni, boldo­gulni. Az iskola építéséről már a baleset előtt döntöttek, pá­lyázati pénzt is elnyertek 1993-as ígérvényre. Ezt kiegé­szítendő kértek az alapítvány­tól 3,2 milliót. Meggondolja azt is, amikor azt mondja, hogy az alapítvá­nyi pénz felhasználása körül kialakult indulatoknak lega­lább három motívuma van. Néhány ember tájékozatlan­sága, kapzsisága, és az a lelki- állapot, amit a tragédia egye­sekben kiváltott. A balesetre nem lehetett felkészülve se a testület, se a hivatal. Már aznap délután dönteni kellett, miként kezel­jék a kialakult helyzetet: bein­dult a rendőrségi vizsgálat, percenként csörögtek a telefo­nok. Megkezdődtek a felaján­lások, de az első összeg csak a temetés után érkezett meg. Az OTP segített, s elkülöní­tett egy számlát, amire befi­zetni lehetett. A pénzintézet az első perctől kezdve azt mondta, hogy ezt csak köz­pénzként lehet kezelni, s ha­ladékot adott június 30-ig a jogi rendezésre. Ennek a for­mája lett az alapítvány. Céljai meghatározásánál figyelembe vették az adományozók szán­dékait is, amit utólag is kont­roláltak. Az erről szóló levele­zés is megvan. A helyszínen azonnal meg­jelent a Colonia Biztosító ve­zérigazgatója, majd már va­sárnap kiosztották az első negyvenezer forintot az el­hunytak hozzátartozóinak. A sérültek és nem sérültek csa­ládjainak járó összeget is a biztosító határozta meg, nem az önkormányzat. A Colonia a buszt biztosította, a tanulóbiz­tosításokra járó pénzt az AB szintén azonnal kiosztotta, s annak a két tanulónak is fizet­tek méltányosságból segélyt, akinek nem volt biztosítása. A következő lépés a jogi képviselet megteremtése volt, hiszen a sérültek hosszú távú kapcsolatban maradnak a biz­tosítóval, egészen a majdani eszmei kártérítésig. Minél előbb el kellett készíteni az alapítvány okiratait és gon­doskodni a bejegyzéséről, ami rekord idő alatt sikerült is a jogi képviselő segítségével, ft Dr. Nőt László szekszárdi ügyvéd úgy került kapcso­latba Pörböllyel, hogy a báta- székkel való önkormányzati osztozkodásban képviselte a községet. Az egyezség során kettő helyett négymilliót kap­tak készpénzben a közös ta­nács vagyonából. Mindez azért érdekes, mert a szülők közül néhányan - lapoknak nyilatkozva - mondjuk úgy, elégedetlenségüket fejezték ki közreműködését illetően, nem szólva egy szót sem arról, hogy huszonkilenc család biz­tosítási ügyeit ingyen intézte. Az ismert, s elismert ügyvéd nehéz helyzetben van. Nem mondhat úgyszólván semmit a részletekről, köti az ügyvédi titoktartás. Szakmai jó hírnevének vé­delmében tartja fontosnak, hogy nyüvánosságra kerüljön, a balesetben érintett családok ügyeit a legjobb tudása szerint intézte. Nem várt köszönetét, de a támadásokból elege van. Még a költségtérítést - amit az önkormányzat felajánlott, - sem fogadta el. Éppen a falu­ban megindult pletykák miatt intézte úgy, hogy a biztosító­tól érkező pénzek az ő bank­számláján keresztül érkezze­nek meg, s azokat az iroda fi­zette ki, mert akkor már a fa­luban lesték a kézbesítő napi útjait s találgatták, ki mennyi pénzt, s ugyan miért kapott. Most fizetheti még a banki át­utalások százalékát is. A nyilvános támadások mi­att felmondta az ügyvédi megbízásokról szóló vala­mennyi pörbölyi szerződését, ft Mit csináljon az ember, ha egy férfi, akinek meghalt a kisfia, elkezdi sorolni a gond­jait, bajait, s időnként arcát el­takarva elsírja magát, s azt mondja, hogy olyan ez a pénz, mint egy elfecsérelt örökség. Nem hisz senkinek, és nem bízik senkiben. Úgy érzi, hogy abból a tenger pénzből, ami Pörbölyre jött - kétszeresét gyanítja annak, mint amennyi tényleg van - nem kaptak semmit a családok, hiszen még a gyorssegélyeket sem osztották ki. Mindenre és mindenkire gyanakvással te­kintenek, beleértve a sajtót is, mert mint mondja, mindig más sült ki a cikkekből, mint amit ők akartak. Több család a kuratórium működésének törvényességi ellenőrzését kezdeményezte az ügyészségen. Úgy érzik, nekik joguk volna folyamatosan betekin­teni az iratokba, elszámolást kellett volna kapniuk az ala­pítványtól a pénzről is. Már abban is bizonytalan, hogy akartak-e, akamak-e ők egyál­talán emlékművet? Minek az iskola? Kinek az iskola? - hiszen az életben maradt gyerekeket most már úgysem hozzák haza a báta- széki iskolából.- Azt a pénzt mi kaptuk, nem pedig a falu - hangzik az érvelés. ft Dr. Farkas László megyei fő­jegyző, a kuratórium elnöke hangsúlyozza, hogy őt tájé­koztatásért nem kereste meg egyetlen szülő sem. Az alapít­ványt a helyi önkormányzat hozta létre, nekik tartoznak elszámolással. Az alapítvány első célja tel­jesen nyilvánvaló volt: az el­hunytak emlékének a megőr­zése. Erre hirdették meg a képzőművészeti pályázatot. A temetés költségeit részben a biztosító, részben az önkor­mányzat fizette. A pénzt se­hogy sem lehetne igazságosan szétosztani, hiszen mennyit ér egy gyerek élete? Aki meghalt, azon már nem lehet segíteni, de az élőkön igen. A sérültek gyógykezelé­sére, további beilleszkedésé­nek segítésére tartalékoltak a pénzből, biztosításokat kötöt­tek a javukra. A harmadik cél is adódott, volt aki a Széchenyi díját aján­lotta fel a pörbölyi iskola újra­élesztésére. Általános volt a közvélemény azon megítélése: ha van helyben iskola, nincs tragédia, azért kell tehát köz­reműködni, hogy ismét lehes­sen. Semmiféle jogszabály nem kötelezi erre, mégis egyeztette az ügyvéd a családokkal, mind az alapítvány céljait, mind pedig a kuratórium név­sorát. Akkor az volt a kérés, hogy ne helybéliek legyenek, most az a kifogás, hogy miért nem azok. A szülők maguk rendelték meg a sírköveket, ennek az árát - több, mint kétszázezer forint - szó nélkül fizeti az alapítvány, hiszen céljai közé beilleszthető, s síremlékek állí­tására ők is és az önkormány­zat is gondolt. A meghatározottakon túl viszont semmiféle más célra pénzt nem lehet felhasználni. Az volna a törvényellenes, ha ezt tennék. A kuratórium költségekre, tiszteletdíjra egy fillért nem használt fel, csak a könyvelőnek fizetnek, de hoz­zátartozik, hogy sokezer tétel­ről van szó. ft Agatityné Ruskovics Margit fia életét vesztette a baleset­ben. Az édesanya maga ke­reste a lehetőséget, hogy el­mondhassa, nem ért egyet azokkal, akik nyilatkozataik­kal ország-világ előtt lejárat­ják a falut, s meggyalázzák a gyerekek emlékét azzal, hogy üzletet akarnak csinálni halá­lukból. ő senkinek sem adott felhatalmazást, hogy helyette, vagy a nevében fellépjen. Ezt a véleményét elmondta a leg­utóbbi önkormányzati ülésen is. Szerinte az lenne a méltó megemlékezés a gyerekekről, ha kápolna épülne a faluban.- Ha nekem adnák mind a tizenegymilliót, a fiamat az se támasztaná fel! - mondja. Támaszt jelentett számára, hogy akkor az egész ország velük érzett. Szerinte a képvi­selőtestület, a kuratórium, az ügyvéd mindent megtett, amit lehetett, neki sehova nem kel­lett mennie, mindent elintéz­tek helyette. Ihárosi Ibolya Fotó:Degré Gábor Csapdában A jegyzők közül sokkal töb­ben „körjegyzők", mint amennyien ezt a hivatalt töltik be. Megalakuláskor az ön- kormányzatok bárkit inkább kineveztek volna, mint a ko­rábbi vb.-titkárt. Ezért aztán körbejártak, a szomszéd falu­ban már nem számított az elő­élet és az előítélet. Szerencsé­jükre a törvény jogi, vagy ál­lamigazgatási főiskolai vég­zettséghez kötötte a munka­kör betöltését, s államigazga­tási gyakorlatot is előírt. Ha nem így lenne, már ösz- szeomolhatott volna a köz- igazgatás. Az önkormányzati törvény olyan, amilyenre a hat párt kreálta. Ha nem rendel­keznének semmiféle gyakor­lattal már régen megbénult volna nemcsak a képviselőtes­tületek munkája, hanem az ügyintézés is. A jegyzők abban a csapdá­ban csücsülnek, amit a tör­vény alkotott meg számukra. Az a dolguk, hogy a többsé­gében ez téren nem szakem­ber testület döntéseit jogi for­mákba öntsék, s ellássák hely­ben a törvényességi felügyele­tet. E kettő gyakran már ön­magában is végrehajthatatlan feladat. Kapásból, mindjárt a testületi ülésen teljes jogi fegyverzetben kellene fellépni a jogszabálysértő döntés ellen. Közben a testület a jegyző munkáltatója! Lehet, hogy az alkalmazandó jogszabályon még meg sem száradt a tinta, s ráadásul nem pontosan illesz­kedik több másik, már, vagy még érvényben lévőhöz. Ha téved, ha rosszul értelmez, szóvá teszi a köztársasági megbízott hivatala. A törvények közvetítette ál­lami akarat végrehajtói a jegy­zők a hivatal irányításában is. Ebben újabb csapda, hogy a főnök a polgármester, de ezt a jegyző útján gyakorolja. Ha ők ketten nincsenek személyes jó kapcsolatban, vége a világnak, s pokol az apparátus élete is. Közelednek a választások, s nem lenne jó, ha á közvéle­mény úgy gondolná, új testü­lethez feltétlenül új jegyző is kell. Ihárosi Régi és új noteszlapok Előre megfontolt szándékkal, rosszul? N em mondhatnám, hogy látogatóként kedvemre volt naponta ismerkedni fővá­rosunknak azzal a monstre kórházával, amely a nemrégi­ben még ipari kerületként em­legetett városrészben üzemel. Az intézmény az egészség- ügyi ellátás fejlesztésének megalomániás időszakában született eredményként káp­ráztatni, utóbbi, mármint a káprázat tart ma is, csak ép­pen ellenekző előjellel. Öröm­könnyekre, büszkeségre semmi ok, keserűekre annál inkább. Minden együttérzé­sem azoké, akik a gyógyítás akármilyen vonalában itt küszködnek a rendeltetésnek megfelelő talponmaradásért és araszolgatnak az egészség­ügy reformjának olykor ködbe burkolózó célja felé, miközben a csúcs irányító állásaiból olyan szózatokat hallanak, amelyek alkalmasak a józan ész megállítására, vagy még arra sem. Meg nem mondom ponto­san mikor, úgy két és fél hete egy, a szakminisztériumot képviselő nacsalnyik a rádió­ban odanyilatkozott, hogy nem kell ám annak a dunán­túli kórháznak riasztó példáját komolyan venni, amelyik OTP-hitelhez folyamodott, hogy ki tudja fizetni a tejszám­láját. Az egész csak arra volt jó, hogy megverjék a lármafát. A helyzetük nem indokolta ezt. Azt nem mondta, hogy eré­lyesen visszarázattak gatyá­jukba a bűnös pánikkeltők. A jobb fülűek azonban kihallhat­ták szavaiból, hogy ■az egész­ségügyre és intézményeire váltig jellemző feudális mű­ködési elveknek megfelelően, amiknek az alaptételük, hogy a főnökségnek akkor is igaza van, ha szemernyi igaza sincs. Visszabeszélni lehet, de koc­kázatos. Még akkor, amikor fölme­rült tragikomikus lehetőség­ként, hogy a beszállítóval szemben fizetésképtelen kór­ház, annak fölállítása után el­sőként kerülhet az adósok börtönébe, lekaptam a köny­vespolcomról azt az 1976-ban kiadott monográfiát, ami a la­ikus számára is élvezetesen adta közre „A szekszárdi kór­ház százhetvenöt éve" címmel a mi kórházunk történetét. E jubileumi kiadványban olvastam annak idején hol diszkréten, hol hangosan vi­hogva, hogy a menhely, majd ispotály jellegéből alig kievic- kélő kórház időszakonként szorongatott helyzetbe került, mert nem tudták kifizetni a gyógyszerészt, a péket, a hen­test, mindazokat, akik a be­szállításaikkal hozómra bizto­sították volt a napi ellátást. Míg a hitelezők harcoltak, de- putációztak és perrel fenyege­tőztek a kinnlévőségükért, a város és a vármegye, főható­ságként a belügyminisztérium vitatkozott, kinek, müyen mértékben kell(ene) a zsebébe nyúlnia. Ismétlődően persze és mondanom sem kell, hogy akik életüket a népegészség­ügy szolgálatára tették föl, tudva, hogy a betegek több­sége nem képes megfizetni az ápolási költségeket, szemer­nyi humort sem találtak a mél­tatlan helyzetükben, amiből takarékpénztári hitellel talál­tak kiutat 1882-ben. Tudni nem tudom, legföl­jebb sejtem, hogy akkoriban is elhangzott sok olyan bölcse­lem, amit ma ugyanúgy hall­gatott bárki, ahogyan én is, a reggelim mellé. Jött pediglen a fülkápráztató hang ismét föl­ülről, és szólott vala eképpen: „Adott, kevés pénzből is lehet kórházainknak jobban és rosszabbul gazdálkodniok". Képzelőerőm elég fejlett, mégse próbálnám csokorba szedni a visszhangot. Veszé­lyes is lenne, hiszen ismét nem a bajokat firtatják, hanem azt, ki merészelte kinyitni a száját, hogy jöhessen a bumm, az il­lető fejére persze. Ez a meg­szokott és bevált a bajok kon­zerválásában ... Meg ne kérdezzék, miért nem idehaza néztem körül, és firtattam azt, hogy mi, ide­haza hogyan állunk. Kell-e bankkölcsönhöz folyamodnia akármelyik kis, még kisebb és legnagyobb kórházunknak ahhoz, hogy működése az adott lehetőségek között za­vartalan legyen. Talán azért nem fürkészkedtem itt, mert helyben nem kényszerültem a napi látogató szerepére, s vol­tam kénytelen gondolkodni a tapasztaltakon, mert szíven vágott a lerobbantság, haj- szoltság képe, ami mindaddig minősül csak elviselhetőnek, amíg szemtől-szembe nem ke­rül vele a közös gondokra ér­zékeny ember. Abban nincs semmi ünne- pelnivaló, ha kiváló működési adottságokkal, minden igény kielégítésére alkalmas föltéte­lek mellett dolgoznak és an­nak megfelelően fizetve szol­gálnak, akiknek ez a szakmá­juk, hivatásuk. Kalapot nekem olyanok előtt kell emelnem, akikre a se, se érvényes, de még az sem, hogy hány ágy ál­lításához hány orvosnak és ápolónőnek kell a „fedélze­ten" állnia. Ez itt egy belosz- tály - férfi és női tagolással - háromszor egy orvos, két nő­vér. Megállás nélkül, össze­függésben azzal, hogy csak­nem hatvan körüliek és jócs­kán fölöttiek képviselik a csu- pajaj többséget. Utóbbiak kö­zül igen számosán fekhetné- nek dementálódás miatt in­kább - ha lenne elég hely - ge­rontológiai osztályokon, vagy elfekvőket befogadó szociális otthonokban. Mindkét szár­nyon .van úgynevezett főor­vosi kórterem két-kétágyas. Mostanság sokszor üresen. A többiben, nyolc ágy zsúfoló­dik a kezelőasztal mögé su- vasztott kilencedikkel és rit­kán üresen. Több szekrényen és éjjeliszekrényen ketten kell osztozzanak, ami nem megy háborúskodás nélkül. Az elhe­lyezés már csak ezért sem le­het a viselkedés európai kul­túrájának gyakorlóterepe, de azé az emelkedettségé sem, ami szerint felebarátainkat ugyanúgy kellene szeretnünk, mint önmagunkat. Nem kifejezetten az Isten ujja keresendő viszont abban, hogy minden kórteremben van két-három fiatalabb, en­nek okán a gyógyulás - gyó- gyíthatás - jobb esélyeivel. Jó, ha ők nem veszítik el humo­rérzéküket a jobbára magá­nyos aggkórosok között, és úgy fogadják a legvadabb megnyilvánulásokat is, hogy nem billennek ki nyugalmuk­ból. Ók azok, akik túlteszik magukat a hidegen érkező étel bosszúságán és mind mélyebb tisztelettel konstatálják, hogy amit szemük láttára, fülük hallatára az orvosok és az ápo­lónők végeznek, ők aztán nem, semmi pénzért! Nincs annyi pénz, amiért idejönné­nek munka mellett beleta­nulni a szakmába. Ez a Piroska nővér is ... Kü­lönös fából lehet faragva ez az Erdélyből jött, szép, fiatal nő, aki itt leteszi a szolgálatot délutánosként és megy az in­tenzívre szolgálni. Tudják róla, hogy egy magányos asz- szonynál lalak, akit a lakásért cserében gondoz. Piroska in­nen segíti Romániában élő szüleit. De megvan a maga története az aranyszőke Betti és a madárka termetű Ilonka nővérnek is. Most éppen Betti az, aki szemrebbenés nélkül teszi tisztába harmadszorra már azt a mamikát, aki meg­annyi más baja mellett vészes egyensúlyzavara ellenére únos-untalan kiimbolyog, szökik a WC-re, ha időben el nem kapják, mégis konzek­vensen idebent intézi el, ami miatt mehetnékje támadt. Robog innen, oda az ügye­letes orvosnő, aki egyébként kardiológus és tűrőképessége határán azon méltatlankodik, úgy érzi magát, mintha pszi­chiátrián dolgozna és nem belgyógyászaton. Ami azt il­leti, sűrű, eseménydús késő délutáni órák jutottak nekik, pedit hátra van még ami miatt - noha vétlenek - felelniök kell holnap. A szökve im­bolygó, bent kimenő nénike egy látogató segítségével kijut a fürdőszobába, ami se szoba, se fürdő, mindösszesen két működő zuhanyával, sokkal inkább rideg szennyestároló- Kijut, úgy mond fésülködni, elesik. Combnyaktörés. Tele­fonok és máris viszik egy má­sik kórház traumatológiájára. Műteni kell. Villámgyorsan ül el az eset keltette izgalom, illetve vált át egészen másfélére, amikor beviharzik az ajtón otthono­sén egy bátyus asszony, aki­nek portékái szemfényvesztő gyorsasággal kerülnek a keze­lőasztalra, közeli vaságyak végére. És lám, a nő, haldo­kolva, vénen is nő. Nem sok kellene, hogy bugyi, kombiné, melltartó és hálóing-bemutató bontakozzék ki. Most, jókor jött az árus, akinek nem elég az utca, tegnap elkergették, mert a vizit kellős közepébe trappolt volna bele. Hát igen. Lötyög itt min­den, mint a kilincs, aminek nem sok kell ahhoz, hogy körbe forogjon és bemondja az unalmast. Á kórterem ajtaján olyan lyuk virít, hogy azt hin­néd, világháborús, esetleg '56-os golyó ütötte, de miért csak a belső oldalon? Kint a köszönőfelén kopott, de még hibátlan a festés. Nem hiszem, hogy azért, mert itt az adott kevés pénzből, előre megfon­tolt szándékkal rosszul gaz­dálkodnak. Más a baj. M ontecuccoli tévedett. Nem csak a háborúzás­hoz kell a pénz, pénz, és pénz, a népegészség ügyét is élteti az égtájaknak azon országai­ban, amelyek felé menetelünk. László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents