Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-09 / 184. szám

1993. augusztus 9., hétfő SZEKSZÁRDÉS KÖRNYÉKE »ÚJSÁG 5 Tóth Lajos 1929 - 1993 Hosszan tartó súlyos bej tegségben elhunyt dr. Tóth Lajos, a szekszárdi 1956-os nemzeti bizottság elnöke. A szekszárdi református család sarja korán elköte­lezte magát a politika mel­let, 1946-47-ben a Független Kisgazda és Polgári Párt if­júsági tagozatának vá­rosi-járási titkáraként tevé­kenykedett. 1948-ban bei­ratkozott a budapesti jogi karra, óriási lehetőség nyílt előtte: egyházi ösztöndíjjal Hollandiában tanulhatott volna, de nem kapott útle­velet. Kalandos körülmé­nyek között megpróbált külföldre távozni, de nem sikerült. Ötvenkettőben végzett, de nem akart a bí­róságon dolgozni, inkább, vasbetonszerelő lett. A Nagy Imre kormány idején már tisztviselő, ötvenhat szeptemberétől ügyvéd­gyakornok a szekszárdi I. számú munkaközösségben, ahova életútja 1990-ben ka­nyarodik vissza, amikor be­jegyzik ügyvédnek. 1956. október 30-án vá­lasztották meg Szekszárdon a nemzeti bizottságot, amelynek tagja, majd el­nöke lett. Két szempontot tartott fontosnak, ezek ve­zetése alatt meg is valósul­tak: megszervezni a politi­kai rendet, és biztosítani a város intézményeinek ellá­tását. A szovjet megszállás után nyolc év börtönre ítél­ték, négy év egy hónapot börtönben, egyet még kór­házban töltött. Megjárta az ország börtöneit, közben tanult, tanított. Hazake­rülve a legnehezebb mun­kákat végezte, majd Buda­pesten segédmunkás. Ké­sőbb a Széchenyi Könyv­tárban találta meg az értel­mes munka lehetőségét, ahol harminc évet töltött a köteles példányokkal fog­lalkozó részlegen, majd élén. A TIB jogi osztályát ve­zette, sorstársain segített, haláláig. Tisztelettel emlékeznek rá, akik ismerték. Határtalan játék Kérdésstaféta Nem a csodát várjuk Annak idején beszámoltunk arról, hogy szekszárdiak is részt vesznek a Játék határok nélkül elnevezésű nemzetközi televíziós vetélkedőn. Nos, rövidesen a képernyőn láthatjuk viszont a szekszárdi csapatot, hiszen a svájci sze­replésről szóló filmet augusz­tus 15-én, vasárnap este mu­tatja be a TV-2. A műsor 20 órakor kezdődik, előtte húsz perccel pedig a csapat felké­szülését és a várost bemutató filmet láthatjuk. A beharangozó műsort csü­törtök este fél héttől vetítik, ugyancsak a TV 2-n. Priger József kérdése Job­bágy Gáborhoz, a BHG 4. számú szekszárdi gyárának igazgatójához: Mi a véleménye a nagy gazdasági egységek jelenleg is zajló átalakulásáról, a fo­lyamatok üteméről, a helyes megoldás megtalálásáról, kü­lönös tekintettel az általa ve­zetett gyárra? Mindenekelőtt megköszö­nöm Priger József úr kérdését, amely azt is jelzi, hogy a BHG szekszárdi gyárát még mindig Szekszárd egyik meghatározó üzemének tekintik. A feltett kérdésekre a közvetlenül érin­tettek nap mint nap kapnak választ, de gyakorta előfordul, hogy ugyanazon kérdésekre változik a válasz. A magyar iparnak két nagy kérdést kell egyszerre megol­dania: a tulajdonosi formavál­tást, másrészt egy technikai szerkezetátalakítást, a meg­változott piaci körülmények között. A nagy gazdasági egységek sorra kerülnek külföldi érde­keltségek körébe, és ahelyett, hogy a külföldi tőkével meg­erősített vállalatok húzó ága­zattá válnának, nő a munka- nélküliség, illetve 1993. első félévének statisztikai mérlege szerint 28 százalékkal csök­kent az ország nyugati ex­portja a tavalyihoz képest. Ez nyilván nem véletlen és nem is lehet teljesen a piac rovására írni, mert a piaci helyzet nyu­gaton is megváltozott. Az ol­csó keleti munkaerővel és áruval találták szembe magu­kat. Ugyanakkor a keletiek a magasabb követelményeket támasztó nyugati piacra akar­nak betömi, jelentős technikai háttér és tőke nélkül. Az átalakítás kezdetén senki sem számolt például a német gazdaságnak a napja­inkra bekövetkezett vissza­esésével. Súlyos árat kell ezért majd feltehetően fizetni, hi­szen a magyar gazdaság igen­csak „ráhangolódott" a német ipargazdaságra. Minden ország foggal-kö­römmel védi a saját iparát, és minden támogatást megad az elért piaci pozíciók megőrzé­sére. Mi, magyarok erről vala­hogy megfeledkezünk. így fordulhatott elő, hogy a BHG, amely több, mint százéves ta­pasztalatokkal és piaci pozíci­ókkal rendelkezik, saját hazá­jában tendervesztes lett egy elhibázott gazdaságpolitikai döntés következtében. Annak dacára, hogy a BHG működő referenciahálózattal felkészült az új típusú digitális telefon- központok gyártására. Ilyen és hasonló döntések komoly piacvesztéseket okoz­nak olyan területeken, ahova most rendületlen állami tá­mogatással vonul be a nyugati tőke. Mindezek ellenére a BHG nem omlott össze, s ma úgy tűnik, hogy óriási erőfe­szítések árán hazai fronton képes piaci részesedést sze­rezni, meggyőzve a kormányt arról, hogy egy magas szinten művelt ipari kultúrát nem le­het személyes érdekek miatt feláldozni. Nem véletlen, hogy ma már a kormány 13 cég - köztük a BHG - sorsáról is úgy döntött, hogy bizonyít­hatóan saját hibáján kívül tá­madt adósságterheit egy spe­ciális hitelkonszolidáció kere­tében kell enyhíteni. Ha már megszólíttattam, nem mehetek el egy szerintem nagyon elhanyagolt téma, a műszaki értelmiség sorsa mel­lett. Az értelmiségiek közül ők kerültek a legnehezebb hely­zetbe: közöttük a legtöbb a munkanélküli, a bérezésükről pedig nem is érdemes be­szélni. Lényegesen rosszabb körülmények között dolgoz­nak, mint nyugati kollégáik, pedig sokan közülük képzet­tebbek náluk, és esélyük sincs arra, hogy helyet találjanak a mai magyar túlburjánzott bürokráciában. Azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben mintha nem lenne annyira sürgős az állami vállalatok átalakítása. A BHG management-je többször elké­szítette átalakulási program­ját, s talán most van esély a végleges döntés meghozata­lára, miközben a vezetés na­gyon kemény lépéseket tett azért, hogy ez idő alatt a cég talpon tudjon maradni. Úgy gondolom, hogy ez nem kis eredmény, hisz lényegesen nagyobb haszonnal lehet pri­vatizálni egy működőképes vállalatot, mint egy tönkre­ment céget. A 4-es számú gyár sorsát is nagyban fogja befo­lyásolni az AVÜ döntése, de a végső szót a piac mondja ki. Sikerült elérni, hogy a gyár nem veszített értékéből, priva­tizációra kész állapotban van, de ez nem azt jelenti, hogy várjuk a csodát. Bedolgozunk az autóiparba, bérmunkát végzünk a Hanterex és más cégeknek. 1991-ben a termelé­sünknek csak mintegy 10 szá­zaléka volt bérmunka, mára ez az arány megfordult: ma csak a termelésünk 10 száza­lékát teszi ki a hagyományos BHG áruk termelése. A fenn­maradó 90 százalék nyugati export. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy köz­ben a termelés volumene nem csökkent. Azt gondolom, hogy ezek az eredmények feljogosítanak bennünket arra, hogy támoga­tásban részesüljünk. Egyetér­tek a kormány szelektív tá­mogatási politikájával, ugyanakkor látni kell, hogy gyors döntésre van szükség az exporttámogatásról. Fontos, hogy mielőbb feje­ződjön be az átalakulás, tú­szén lehetetlen hosszú ideig kétfrontos harcot vívni. A kormánynak támogatnia kell - hangsúlyozom - a működő­képes magyar cégeket, és na­gyobb lehetőséget kell adni a műszaki értelmiségnek: akár tulajdonosi pozícióba is hozni őket. Elképzeléseink szerint ag­resszív piacpolitikát kell foly­tatnunk, nem csupán bér­munkára kell építeni, hanem saját fejlesztésű termékkel kell a piacon megjelennünk. Erre pedig minden esélyünk meg­van. Jobbágy Gábor kérdése Póla Károly úrhoz, a Műszaki Szakközépiskola Technikum és Gimnázium igazgatójá­hoz: Hogyan látja a műszaki ér­telmiség utánpótlásának helyzetét, különös tekintettel az idegen nyelv oktatására? Válasz a jövő héten! Ocsú II. Hajnalban először a vad­kacsák hangja mozdított a víz csöndjén. Ekkor érkeztek az első horgászok. Ki-ki el­foglalta a régen fölfedezett állás-üléshelyét. Elrendezte maga körül a semmihez nem hasonlítható kis világot és \várt. Nem haha csupán, ha­nem ... Erről hosszan le­hetne beszélni, de a kezdeti pillanatokban inkább senki nem szólt egy szót sem. Néhány nagyobb csobba- nás jelezte kicsit később, hogy megindult a víz alatti élet is. Amikor a nap maga­san járt, a Víz partjainál kempingezők keveredtek a nádas susogásával. Egy tábla jelezte is: „Fürödni és kempingezni... ", de az írás nem arra utalt, miszerint egy intéző bizottság az öröm hangjaira fakad, mikor táb­Szálkáim Víz-hangok Iáinál sátorozókra lel. Szik­rázott a nap, de nem any- nyira, hogy egy másik tábla engedélye alatt a szebbik nem tagjai felsőruháiktól megszabadulva olvadoztak volna a sugarak simogatásá- tól. Delelő után harsányabb lett a víz környéke. Kirándu­lók érkeztek. Megjelent egy csoport, csónakkal a kézben. Vízre szálltak, és ettől kitört egy-egy ponton a háború. Idősebb férfihang tudatta a csónakosokkal a pontos út­irányt. Kevésbé válogatta a szavait, de utalt arra, hogy édesanyjuk közelében szíve­sebben látná őket, mint a ví­zen. Később e káromlós hang megszelídült, de so­káig érvelt háromezer forin­tos horgászengedélyének igaza mellett. A strandoló vendégekkel más vidékről érkező horgászokat nem za­varták a csónakosok. Inkább irigykedve mondogatták, hogy több is lehetne a vizen, mert elférnének. Idős úr huncutul fickós hangjai arra emlékeztek, mikor a horgászállásától alig öt méterre tanúja volt egy éhes szerelmi jelenetnek vi­lágos nappal. Újabb turisták következtek. A különbuszba szorult hangjuk kiszabadult a víz mellett. Ekkor már délután volt. A víz örült a sok embernek, de nem úgy a partja. A hullámok csillogva csobbantak minden fürdőző testén, de a parti szemetet nem érték el. Mikor újra csönd lett a Hold vert ezüshidas hango­kat a tóra. Váltás követke­zett az égitesteknél, a kiala­kított rendjük szerint. Nappal jött az éjre, két fű­kaszáló traktorral. Ez jelezte a gondoskodást, benzingő­zös pöfögésük vegyült a víz hangjaival, és a fű alatti szeméthelyekről is lehúzta is a virággal, fűvel tarkított leplet. Decsi Kiss János Rejtett értékeink Boros Nepomuk János Néha meglepő, hogy mennyire nem tartjuk számon azokat, akik a maguk idején munkabírásukkal és művésze­tükkel döntően befolyásolták a közízlést, hatván a hétköz­napok kultúrájában. Ezek egyike - bízvást mondhatjuk - Boros Nepomuk János, akinek nevét is alig ismerik már szü­lőföldjén. A hagyomány szerint a Vas megyei rákosi Boros család sarja volt Boros Ferenc, aki maga is akadémiai festőnek mondta magát egy 1840-es évekből származó iratban. Va­lamikor a XIX. század elején kerülhetett Tolna megye székhelyére, ahol 1808-ban, 185 éve született fia, Boros Nepomuk János. Kezdetben Garay János édesanyja, Walter Zsuzsanna iskolájában tanult, majd atyjának segédkezett, s már huszonöt esztendős, ami­kor anyagi lehetőségei és a család bécsi rokonai révén a császárvárosban megkezdi akadémiai festői tanulmá­nyait. Műveiről Ács Lipót - akinek jószerivel egyedülálló cikkéből e cikkhez is a legtöbb adatot vesszük - elismeréssel szól századunk elején. Mes­tere Engerth Eduard, akitől fő­leg a komponálást sajátítja el, majd 1838-ban Münchenbe megy. „Rajzai mutatják, hogy igen alapos akadémiai tanul­mányokat végzett. Aktjait biz­tos anatómiai tudást mutató lendületes vonalakkal rajzolta meg, és mély utánérzéssel modellálja. Festményei igen élénk és sokoldalú színérzékre vallanak és nem éppen sablo­nos komponáló tehetséget mutatnak. Később azonban mindinkább sablonos lesz, el­laposodik. Úgy látszik, hogy az akkori, a mainál még sok­kal mostohább művészi kul- túrviszonyok a képek tömeges előállítására kényszerítették, az általános művészi érzéket­lenség és versenynélküliség pedig továbbképzésre nem ösztönözték" - írja róla gim­náziumunk művésztanára. A tanulmányok befejeztével mindez még alig sejlik: 1840-ben ismét Bécsben talál­juk Borost, aki a következő évben Tolna vármegye meg­rendelésére lefesti V. Ferdi- nánd királyt, aki - s ez külön megtiszteltetés - modellt is ült nela. A kortársak egyöntetű elismerése mutatja, hogy mintegy kétszáz arcképe kö­zött számos értékes is akad­hat. Szekszárdon, ilyen vissza­térés után, azt gondolhatnánk, hogy felhőtlen volt élete. Ko­rántsem! Ács Lipót kimutatta, hogy különböző mestereknek festett cégéreket, céheknek címereket, aranyozott zászló­kat és készített halotti koszo­rút. „Még különösebbé teszi e följegyzéseket az - írja Ács -, hogy ilyenek után következik valamely püspök részére ké­szített oltárkép, vagy vala­mely mágnás részére egy-egy arckép." Garay János 150 éve festettette meg vele szüleit, mondván, hogy azok „már él­tesek", s e művel nemcsak fiúi szeretetét fejezné ki, hanem „valahányszor a képekre né- zendek, .önben nemcsak a művészt, de azon jóbarátot is látandom, kinek ecsete által szeretetem tárgyait még hol­tuk után is bírandom". Ma már tudjuk, nem lett így: a Ga- ray-szülők mindkettőjüket tú­lélték ... Boros, aki főleg a szomszé­dos Baranya megyében több oltárképet is fest, 1848-ban honvéd főhadnagyként vesz részt a nagy időkben, több tiszttársát festményen örökíti meg. Bújdosnia kell a szabad­ságharc leverése után, s ekkor ötlenek szemébe azok az út- széli festett Krisztusok, akik­ről a hercegprímásnak írja, hogy ezek a jámbor keresz­tényt sem képesek vallásos buzgalomra bírni, „a nemhí­vőt pedig gúnyra késztetik". Az 1850-es években ereje meg­feszítésével dolgozik: közel ötszáz vallásos képe, freskója a nehéz gazdasági viszonyok mellett csak látszólag hoznak számára anyagi sikert, mert egyre drágábbak a festéshez szükséges anyagok. Amikor 1853-1854-ben a pécsi Miasz- szonyunk zárda templomá­nak freskóit készíti, a hajszolt szervezetben fészket ver a tü­dőbetegség, amely 1855-ben halálát okozza. S ezt mi tetéz­zük a teljes feledéssel, amely még utcanévben sem őrzi em­lékét ... Dr. Töttős Gábor A főiskolai felvételi dolgo­zatokban a kisebb kérdések is bővelkedtek rostálnivalóban. Most ezekből szemezgetünk. Puskin halhatatlan Anye­ginjének négy levélrészlete kívánta a feleletet arra, ki, ki­nek írta? Volt, aki szerint „Tattyána" írta mindet, más az összes címzettjének „Ta­nya" kisasszonyt tartotta. Egy harmadik szerint „Tatjána le­vele Alfonsóhoz" - szegény, megholt Markos József na­gyobb örömére, de a legfur­fangosabb az írta: „az anya a feladója, a címzett a leánya kedvese". Ez merőben új, akárcsak a következő kérdésre adott feleletek egyike. Tíz író­ról firtatta volna, ki kinek a kortársa. Az egyik jelölt kerek perec megírta: „egyik sem kortársa a másiknak". Ez tiszta munka, akárcsak a kö­vetkező feladatnak, ahol a domináló verslábat firtatták, ez a megoldása: „alkalaoszi dektulusz, vagy strosheusz". Ilyenkor csettint az ember elismerően, no meg az Aranyra vonatkozó kérdések válaszainál. Ki gondolta volna, mi mindent nem írt a jó János bátyó? A Kisfaludy-Tár- saság pályázatán 1846-ban még hagyján, hogy a „Toldy estélye" aratott sikert, de má­sok szerint „A János vitéz", a „Vén cigány", „Előszó", „Hét krajcár". Tóték", „Erdély tri­lógia", „Az özvegy Ká- nyóné(!) és a szeleburdiak", az „Ember tragédiája" hozta meg számára a diadalt. Csoda-e, ha Petőfi ezek után megszerette? Az elhunyt baráttal is akadt azonban probléma, mindjárt a következő részkérdésben, amely Arany verse nyomán érdeklődött: ki a barát, miért a bizonytalanság? Petőfi „a fia­tal költő fiatalon húnyt el, és nem adott életjelt magáról, és nem is találták meg egy dara­big". Hát, jó darabig, de eza­latt „viszontagságos élete volt, halála után felesége is hűtlen lesz". A gálád némber! Mind­ezeken jóval túltett az a pró­bálkozó, aki nem sokat gatyá- zott Petőfivel, hanem kifej­tette: „Arany e verse írása közben elhunyt barátjára, Ady Endrére (!) gondolt, aki vérfer­tőzésben (!) húnyt el. Arany tőle kapta alapjait". Ilyen előzmények után nem csoda, ha az Öszikék ciklus darabjai közt ott találjuk a „Jónás könyvét" sőt, (az egyébként Kosztolányi által írt) „Vörös hervadás" című verset is. Kosztolányi különben - Adyval összehasonlítva - „szimpolista", „műveinek fő témáit a közép származású emberek életéből merítette", míg „Ady, tudjuk, nem élt szent, erkölcsös életet, sőt túl­zottan csapodár, lesüllyedt, el­torzult figura. Ez művészeté­ben is megmutatkozik. Az ol­vasó számára is nehezen ért­hető". Különösen, ha tudja, „mikor Párizsban tartózkodik, kialakul költészetében a pe­remvidéki látásmód". Gondo­lom ez látszik még utolsó fényképe félrecsapott kalapján is. Az élet azonban jól haladt, mert „1865-ben Arany János jogásznak tanult, Nagyvára­don megyei esküdt lett". Ha azt hinnénk, hogy csak a hazafiakat tüntették ki a jelöl­tek ilyen fel- és elkavaró figye­lemmel, tévedünk. Moli- ére-ről megtudjuk, hogy Tar- tuffe „című művét többször betiltották, ezek Moliére egészségi állapotára is hatás­sal voltak", de az sem hagy­hatta hidegen, amikor „Tar- tuffe csendőröket hívat, hogy kilakoltassa a házból a csalá­dot". Hatott a francia drámaí­róra a Dallas is, mert a csa­ládfő neve: „Oregon", aki „Rajtakapja, amint feleségét akarja házasságkötésre bírni (Tartuffe) aljas, fennkölt sza­vakkal". Akkor inkább meneküljünk a naturalizmushoz! Ennek meghatározása során olvas­tuk: „naturalizmus pl. tehén­lepényt festenek az útra. Elné­zést, más példa nem jutott eszembe". Másnak annál in­kább: így született az egyik legszebb képzavar: „A natura­lizmus az út szélén mozgó tü­kör". Reméljük, nem csúszik el az előző definíción ... Dr. Töttős ■) t i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents