Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-23 / 195. szám
1993. augusztus 23., hétfő SZEKSZÁRD ÉS KÖRNYÉKE «ÚJSÁG 5 Értünk, de mikorra? így kezdődött (Archív felvétel) Mint azt a jókora tábla hirdeti, értünk, a mi pénzünkből épül, az útalapból. Ez nagyon jó, mi több, szép. Már tavasszal megkezdődtek a munkálatok Szekszárdon, a Rákóczi utca teljes hosszában. Először az útpadkát emelték meg, ez idő alatt egy sávra szűkült a bejövő forgalom, a közlekedési lámpákat kikapcsolták egészen a Széchenyi utcáig. A munka nagyon jó ütemben, gyorsan haladt. Aztán elkezdték teríteni az aszfaltszőnyeget, ami bizony nem kis dugókat okozott, de ez a munkafázis is gyorsan, látványosan haladt. Az Újvárosban lakók elismerően szóltak a munkálatokról, mondván, ez igen, így kell ezt csinálni! Szóval minden flottul ment, egészen addig, amíg el nem kezdtékfeltörni az új aszfaltot, hogy az aknafedőket is kellő magasságba tudják emelni. Mert ekkor már bizony akadozott az addigi lázas tevékenység. A feltörés még csak-csak haladt, de a többi... Hetekig ásítoztak a lyukak, még csak a közelükbe sem ment senki. Az új aszfalton nem volt semmiféle felfestés, az autók, buszok, kamionok amúgy találomra saccolták meg a közlekedési sávok hollétét. Ráadásul végig kétsávossá „fejlődött vissza" a négysávos út, merthogy a gödröket - természetesen megfelelő jelzéssel voltak ellátva - bizony kerülni illett. Mostmár vége felé tart a nyár. Felfestették a közlekedési sávokat is a napokban, lassan elkészülnek az aknafedelekkel kapcsolatos munkák is, meg a buszmegálló betonozása is, ami szintén hónapokat vett igénybe. Itt-ott a járda aszfaltját is kijavították az Újvárosban, kis szépséghiba, hogy van olyan szakasz, ahol csak a szurok fellocsolásáig jutottak el, erről azok tudnának mesélni, akik kánikulában belegyalogoltak az olvadt anyagba. A lámpák nem működnek továbbra sem, a nyári forgalom nagy, a gyalogosok nyaktörő mutatványokra kényszerülnek még mindig, ha egyik oldalról a másikra akarnak jutni. Kész csoda, hogy egész idő alatt nem történt a köztudottan nagyon veszélyes újvárosi kereszteződésben semmiféle baleset. Szóval lassan befejeződik az útépítés. Ami, mint már említettem, nagyon szépen, gyorsan, szakszerűen, egyszóval afféle „rendszerváltásos" stílusban indult. Sajnos később visszafejlődött „pártállami" színvonalra, vem Kérdésstaféta A biztosítékot a felnövekvő generációban látom Jobbágy Gábor kérdése Póla Károly úrhoz, az I. Béla Gimnázium és Műszaki Középiskola igazgatójához: Hogyan látja a műszaki értelmiség utánpótlásának helyzetét, különös tekintettel az idegen nyelv oktatására? Megtisztelt Jobbágy Gábor, de én nem tudom eldönteni, hogy ez a kérdés hogyan talált el éppen engem. Nem vagyok műszaki szakember, ilyen munkakörben nem is dolgoztam. Igaz, egy műszaki középiskola igazgatója vagyok, de itt fő feladatunk a középfokú végzettségű ipari szakemberek képzése. A műszaki felső- oktatásnak sem a szakközép- iskolák az egyetlen bázisai. Főleg egy réteg utánpótlása történik innen: elsősorban a műszaki végrehajtó feladatokat ellátó üzemmérnöki pályára jelentkeznek a mi tanulóink. Ezért ami konkrétan a műszaki értelmiség mai speciális - Jobbágy Gábor szerint is különösen nehéz - helyzetét illeti, nem tudok érdemben hozzászólni. Kilátásaihoz is alig. Azt látom, hogy az ipar általában és itt Szekszárd környékén is különösen kiszolgáltatott a megváltozott gazdasági folyamatoknak. Ez már a középszintű műszaki szakképzés jövőjét is érinti, amit mi ebben az iskolatípusban tanítók saját bőrünkön is érzünk. Megjósolni, hogy meddig tart ez az állapot, hogy olyan iparunk lesz-e, amelyik alkotó műszaki értelmiséget nagylétszámban igényel, vagy egy ideig „csak" olyan, amelyik művezető-jellegű folyamatirányítást és felügyeletet feltételez, megint csak nem tudom megítélni. így azt sem, hogy konkrétan milyen réte- gezettségű, mennyire és mire specializált műszaki értelmiség talál nálunk a közeljövőben valós feladatot és biztos egzisztenciát. De nemcsak közvetlen élményeim híján nem nyilatkozom szívesen e társadalmi csoport kilátásairól, hanem azért sem, mert én - pedagógusként - nehezen tudom leszűkíteni a kérdést egyetlen értelmiségi réteg sorsára. Vallom, hogy nem is választhatók el egymástól e kategória egyes csoportjainak kilátásai, hiszen az értelmiségivé válás útjai, az értelmiségilét feltételei időnként egy-egy divatos foglalkozást kivéve - nagyon hasonlóak és közös gyökérnek. A szellemi alkotómunka: e nem technológiai folyamatokba rendezett tevékenység olyan képességeket igényel, amelyek túllépnek a csak szakmai ismereteken. Ezért a szellemi foglalkozáshoz vezető út megválasztása, az ezt kiszolgáló iskola-kínálat, intézményválasztási lehetőség alapvető fontosságú a színvonalas utánpótlás biztosításához. Véleményem szerint az értelmiségivé váláshoz a hosz- szantartó általános képzés jelenti a fundamentumot. Az anyanyelvi biztonság, a mind többirányú műveltség: természettudományos, matematikai, művészeti, társadalmi ismeretek széles körének megismerése feltétel ahhoz, hogy valaki a szakma fogásainak elsajátítása után se beszűkült, ne egyoldalú szakember legyen. Ezért az értelmiség - ezen belül a műszaki értelmiség - utánpótlása egyik feltételének azt tartom, hogy legyen lehetősége az ifjúság mind nagyobb körének - társadalmi helyzetétől, lakóhelyétől függetlenül - a lehető leghosszabb idejű, nálunk 18-19 éves korig tartó, általános képzésre. Vagyis, ha lehetőséget teremtünk arra, hogy a specializáció minél későbbi életkorban következzen be. (Még az igényes középfokú műszaki munkára is 18 éves kor után.) Itt utalok Jobbágy Gábor kérdésének másik részére: Ez az általános képzési forma teremt lehetőséget arra is, hogy a felnövekvő fiatal az idegen nyelv tanulásban, gyakorlásban is szerezzen - legalább két nyelvben - tapasztalatokat, hogy aztán majd választott pályája, munkahelye idegen nyelv igénye szerint jól meg tudja tanulni azt vagy azokat a nyelveket, amelyek szakmája színvonalas gyakorlásához elengedhetetlenek: és hogy erre szükség van a műszaki életben is, ma már evidencia. (Nyelvtanár ma már szerencsére egyre több van, de a tanulók nyelvtanulási kedve a szakképző intézményekben még elég szerény.) A további garanciák: Több egyetemi és főiskolai hallgatói helyre lenne szükség, hogy sokan próbálkozhassanak az értelmiségivé válással és aztán már ne az „elvándorlás" felett kelljen búslakodnunk, hanem azon fáradozni, hogy a legjobbak maradjanak a pályán. Ehhez arra is szükség lenne, hogy az értelmiség főállásban szerzett jövedelme arányban legyen a felsőfokú tanulás költségeivel, a borsos könyvárakkal, a mind drágább önképzéssel, hogy ismeretei megszerzése, karbantartása ne aránytalan anyagi áldozattal, lemondással járjon, hanem belső igényből fakadjon, s akiből ez hiányzik az hadd hulljon el a versenyben. És olyan társadalmi környezet volna kívánatos, amelyik el is ismerni, hogy a szellemi tőke anyagi tőkévé lesz. Mert az, hogy azzá válik, az tény, csak az anyagi haszon nem a szellemi tőke befektetésének és mozgósításának arányában oszlik meg. Nálunk még Nem! Az értelmiségi foglalkozásra akkor mondhatjuk, hogy anyagilag is elismert, ha a társadalom rangjának megfelelően kezeli, ha az e körben dolgozó ember szellemi tevékenysége valós tartalmáért kapja az elismerést, az anyagi ellenszolgáltatást. Mert, ha a „túlburjánzott bürokráciába" kell menekülnie, ha gazdálkodóvá, nem szellemi tevékenységet igénylő vállalkozóvá kell válnia ahhoz, hogy az értelmiségi lét feltételeit megteremtse, akkor az már kilépés abból a körből, amit klasszikusan értelmiségnek szoktunk tekinteni. A megfelelő megbecsülés a főfoglalkozás törvényesen elismert munkaidejében végzett munkáért járjon! Ha valaki valóban értelmiségi, akkor úgyis túlnyúlik szellemi aktivitása a jogilag szabályzóit munkaidőn. Mi nem adhatjuk ki agyunkat egy TMK brigádnak, hogy „tartsa karban". Ezt magunknak kell elvégeznünk. Gondolom nem kell ecsetelnem e feltételek mai állását. A műszakiak esetében Jobbágy Gábor ezt megtette. Akkor mégis milyen garanciát látok az értelmiség utánpótlására? Változatlanul azt, hogy szerencsére sokan vannak a felnövekvő generációban, akiket a mind több tudás, az alkotás, az önálló munka ígérete ma is jobban vonz, mint amennyi jövedelem ezzel a tevékenységgel, életformával jár: és vannak családok - igaz zömmel értelmiségi körben -, akik vállalják is a magasabb szellemi kvalifikációval járó mind több áldozatot a továbbtanulás, és gyerekeik pályakezdése idején is. De azt tudni kell, hogy kizárólag áldozatvállalásra tartósan e téren sem lehet építeni . . . Kérdésem Palotás Zoltán kollégához, a Szekszárd Városi Polgármesteri Hivatal művelődési csoportvezetőjéhez szól: Milyen gondolatai támadtak, milyen gondokat lát a közoktatási törvény elfogadott szövegének első tanulmányozásakor? Póla Károly Rejtett értékeink Szőlővédelmünk hajdana Szekszárdon a helybeli hagyomány úgy tartja, hogy ha augusztus 20-ig elkerüli a szőlőt a jégverés, akkor már bizton lehet számolni a terméssel. Ha erre az elmúlt évtizedben rá is cáfolt egy alkalommal az időjárás, egykori szőlővédő rendelkezéseink jelentőségéből mit sem von le. A szüret idejének meghatározása, a bérek megállapítása a legrégibb időtől a földesúr - Szekszárdon az apátság, majd az örökébe lépő Tanulmányi Alapítványi Uradalom - joga volt. Az 1858-as szőlő- dézsma-váltság után ez a települést illette, de az akkori rendelkezések a régi hagyományokat követték. Már a XVIII. század végén szinte dű- lőről-dűlőre lehet szüretelni, illetve, milyen egyéb szabályokat kell tiszteletben tartani. A munkabér összegét éppúgy maximálták, mint a napszámosnak adható bort, azzal a megkötéssel például 1803. szeptember 5-én, hogy „a fehér szeméinek bor nem adatik". Ugyanitt külön említik, gondolván a következő évre, hogy „Szőlő közé Kukoritzát Vettni tiltva légyen". Az aláíró tiszttartó, Légrády Imre zárószavai egykoron meglehetős nyomatékkai hangozhattak: „Aki pedig e rendeléseket által hágja, ha Nemes 12 forintra, ha pedig Nemtelen 12 páltza ütésekre büntetettnek". Az összeg négy akó bor ára . . . Az 1860-as évektől mind gyakrabban találkozunk a bebíró, tehát nem szekszárdi korábban szüretelők büntetésével, de 1883-ban már új ellenséggel, a filoxérával kellett szembenéznie a borvidéknek. Száztíz éve, az augusztus 29-én tartott rendkívüli közgyűlésen Szekszárd tanácsa 79. sorszám alatt „elrendelte, hogy minden a más vidékről érkező gyümölcsös kosarak a szegzárd-keselyűsi gőzhajóállomásnál felállított tűzkatlan- nál forró vízbe mártva fertőt- leníttessenek" kosaranként két krajcárért. A ma talán mulatságosnak ható rendelkezés akkoriban nagyon is komoly célt szolgált. Főleg a sárköziek gőzhajón vitték gyümölcseiket a budai piacra, Budán azonban már javában pusztított a filoxéra. A szőlőgyökér- tetű, amely a kosarakra ragadva idáig utazott a gőzhajón, itt a forró vízben végezhette. Sok más mellett az ilyen gondoskodásnak köszönhetjük, hogy viszonylag későn, 1886-ban kezd hatni városunkban a szőlőpusztító rovar. A filoxérát követő rekonstrukció, amely már a kortársak szerint 1906-ra fényes eredményt hozott, újra megkívánta, hogy immár piaci szempontból - szabályrendeletet alkossanak. Molnár Lajos rendőrkapitány a Tolnavármegye 1908. augusztus 16-i számában szinte szakértő szavakkal indokol: „A mi boraink tiszták, természetesek és jók. Ámde egyesek a jó borokat tönkre teszik az által, hogy idő előtt, korán szüretelnek s ez oknál fogva éretlen, tartalmatlan s a régi szekszárdi borokra nem emlékeztető borokat hoznak forgalomba. Lehet, hogy nekik ebből egyénileg hasznuk van, de a szekszárdi borpiac hitelét, jóhírét ezáltal tönkre teszik. A felett nem lehet és nincsen mit vitatkozni, hogy egyesek érdeke a közérdek fölé nem helyezkedhetik és épen ezért emiatt - szabályozás esetén - sérelemről beszélni nem is lehet". Ezután a rendelet tervezetét közli, ami ma sem érdektelen: „l.§ Szekszárd rendezett tanácsú város képviselőtestülete által a szőlőbirtokosok és borkereskedők meghallgatása mellett megállapított szüretelési határidő előtt a szüretelés tilos (. . .) 3.§ A határidőnek meg nem tartása kihágást képez, mely . .. 40 koronáig terjedő pénzbüntetéssel, ennek behajthatatlansága esetén elzárással büntetendő". Ha meggondoljuk, a mostani hasonló rendelkezéseket évtizedekkel, de olykor évszázadokkal előzték meg a régiek, abban pedig ma is előttünk járnak, hogy a közügyet komolyabban vegyék, a büntetést pedig szigorúbban. Dr. Töttős Gábor Képciiilc kezés Tizenhét éve még a selyemgombolyító magasodott a mai Prométheusz park helyén. Az 1976. január 12-én készült felvétel Bakó Jenő kollégánk kincsesládájából, azaz archívumából való. Ótós Réka képe pedig a mai teret ábrázolja. Szándékaink szerint ezeken a hasábokon megmutatjuk, milyen volt, és milyen lett, esetleg közben mi minden történt a város egyes részeivel.
