Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
4 KÉPÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1993. július 10., szombat Ódryné Horváth Krisztim tárlata a Diabetes Centerben Hal a hallban Egy arc - egy mesterség Szilák Mihály, a Wiedemann Rt. igazgató tanácsának tagja Persze nem az az „érdekes" Szilák Mihályban, hogy jelenleg a Wiedemann Rt. igazgató tanácsának tagja, hanem az, hogy Tolna város utolsó tanácselnöke volt. így hát beszélgetésünk is a múltból indult. — Hogyan élte meg azt a változást, hogy a település első emberéből a választások után, egy lett a testületi tagok között? Es miért mondott le később a képvi- selősködésról? — Készültem erre a végeredményre, amit a választások hoztak. Már '90 előtt le lehetett vonni azt a következtetést, hogy ekkora településen, mint Tolna, nem lesz különösebb lehetőség arra, hogy egy volt tanácselnök politikai pályán maradjon. Ez nem ért váratlanul, viszont váratlanul ért megítélésünkkor az objektivitás hiánya. Amikor egy lettem a 19 képviselő között, igyekeztem becsülettel helyt állni. De azt hiszem, a háttérben, minden megnyilvánulásomnál ott mocorgott egyesekben, hogy ez most „azért" beszél úgy ... Lemondásom oka egyébként kizárólag az volt, hogy hétfőtől péntekig vidéken dolgozom. A Wiedemann Rt. komáromi területi igazgatóságát irányítom, és azt, hogy „levelező" testületi tag legyek, akinek nincs élő kapcsolata a választóival, kategorikusan elutasítom. — Jelentős közigazgatási múltja van, és az idén befejezte a jogi egyetemet is. E két tényből arra következtethet az ember, hogy még tervei lehetnek, hogy még visszatér... — Húszéves ipari vezetői múltam van, és hétéves tanácselnöki. Hozzám legalább olyan közel áll a termelésirányítás-, szervezés, mint a köz- igazgatás. 47 éves vagyok. Életem legszebb periódusát a GÉM-nél töltöttem, ahol a munka eredménye effektiven mérhető, egzakt dolog volt. Ellenben az államigazgatásban a minősítés, megítélés kérdése. Most megint olyan helyen tevékenykedek, ahol feketén-fehéren látható a siker is, a kudarc is. Kaptam egy tervdokumentációt és egy címet, hogy menjek el Szőnybe, és a nulláról építsek fel egy termelő szervezetet. Közműépítésről van szó, egy 140 milliós munkáról, mely már 2 éve folyik, s hamarosan elkészül. — Indul a következő választáson? — Akik átestek a közelmúltban történteken, elgondolkodnak, hogy vállaljanak-e politikai szerepet. Csak ott a zavaró kérdés, hogy ha nem ők, akkor kik álljanak az élre? Ha a tisztességes emberek nem vesznek részt a sárdobálásban, mi lesz? Mert valakinek vezetni kell. És nem a helyi testületre értem én - mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy bárkire is okom van haragudni -, de Magyarorszáon általában el kéne érni, ogy azok viseljék a kalapot, akiknek a fejükre illik! Mert most többnyire annak van a legnagyobb hangja, aki legkevésbé ért a dolgokhoz. Szóval ma nemmel válaszolok, ha azt kérdezi, indulok-e. Zavartalan a kapcsolat köztem, és a cég között, mely egyéves munka- nélküliség után mentőövet dobott nekem. Persze '94-ig még sokminden történhet... — Úgy tudom, nem tagja semelyik pártnak. Milyen támogatás vagy felkérés kéne, hogy mégis rajthoz álljon? — Ma Magyarországon olyan párt nem létezik, amelyiknek a politikájával teljes mértékben azonosulni tudnék. Részkérdésekben persze többekkel egyetértek. Független vagyok, aki - mostmár úgyis, mint végzett jogász -, szívesen venné, ha a törvény- alkotók előre felmérnék rendelkezéseik társadalmi következményeit. Biztosan nem lenne módosítgatásokkal teli a jogalkotás, ha az abban tevékenykedők vállalnák, hogy először rajtuk próbálják ki azt, amit majd ők másokon akarnak kipróbálni... Én most dolgozom, van két nagy Iá- * nyom, húsz éve élünk ebben a házban, nem is tudom, milyen indíttatásra iratkoznék fel a választási listára ... — Kielégíti a mostani helyzete? — Biztosan jobb volna minden este a saját ágyamban aludni, de az ingázást is meg lehet szokni. Ha adódik egy feladat, mely számomra izgalmas kihívást jelent - nemcsak pénzt, de ha megfizetik még jobb! -, mely komoly erőfeszítést igényel, de érzem, hogy megvan a készségem hozzá, szívesen nekilátok. Wessely Fotó: Kövesdi A kezdő vállalkozók nehezen indulnak, lassan haladnak. Egy művésznek pedig a mai Magyarországon még bizonytalanabb a megélhetése, mint valaha. De talán együtt vihetik valamire. Nyilván így gondolta Dömötör Lajos, a Fadd, Vo- lent-öböli Diabetes Center vezetője, és Ódryné Horváth Krisztina helyi keramikus is, amikor megállapodtak, hogy tárlatot rendeznek a motelban. A Diabetes Centerben 10 szoba van, de mivel nem régen nyűt, kevesen ismerik, kevés a vendég. A vállalkozó és felesége úgy véli, hogy a kiállítások - mert majd több alkotónak is szeretnének bemutatkozási lehetőséget biztosítani -, valamelyest fellendítik a forgalmat. Nemcsak cukorbetegeket várnak, de elsősorban rájuk számítanak. Ódryné 28 munkáját tekinthetik meg most a látogatók, a vendégek a hallban. Ezek zömét már kiállításokról ismerheti a közönség (Fiú maszk, Nővérek, Hal, Aszkéta, Gondolkodó, stb.), egyiket-mási- kat már lapunkban is láthatták. -WyA vállalkozó felesége a vendégkönyvet vezeti Az ebédidő alatt kellett új élet adni a kaszának Aratás hajdanán, Medinán Mégegyszer a Challenge Dayről A sikeres szereplés háttere Aratás Medinán. Emberpróbáló munka volt ez hajdanán. Ma néhány kombájn végigmasírozik az utcán, s aztán semmi. A tévéből, az újságokból értesülünk, hogy itt-ott elkezdték, vagy már be is fejezték a nyár legnagyobb erőpróbáját. Aratás, részaratás. Vállaltak egy-egy nagyobb gabonaterületet: búzát, rozsot, árpát, ritkán zabot. A kialkudott bér a termény hetede, nyolcada volt. Részaratónak legtöbbször a kevés földdel rendelkezők mentek, s olykor az iparosok. így két-három hét leforgása alatt megvolt az éves búzamennyiség és a rozs kenyérnek, az állatoknak pedig az árpa. Rendszerint családi összefogással ment a munka, napszámost nem fogadtak. Az apa volt a kaszás, az anya vagy a nagyobbik gyerek a marokszedő, a kisebb a kötélterítő. A munka jóval pirkadat előtt kezdődött. A még harmatos gabonaszálakból ekk'or lehetett kötelet sodorni. Voltak évek, amikor a rozs nagyon hosszúra nőtt. A búza, az árpa és a zab szára mindig rövid volt. A kaszával mindig jobbról balra suhintottak, így a levágott gabona az állónak dőlt. Az első néhány kaszavágás után a kötélterítő kiterítette a kötelet, a marokszedő pedig sarlóval, a bal lábát tolva maga előtt összeszedett egy ölre valót, egy markot, s a kötélre tette. A második rendnél még egy marok került az elsőre, s ez lett a kéve. Nagyjából mindegyik kéve ugyanakkora lett, hiszen egy marokszedő készítette. Ha volt szabad felnőtt, akkor már a kévék kötése is elkezdődhetett. Főleg a kaszás, de a marokszedő munkáját is megkeserítette a nedves esztendőkben „el- szemtelenedett", mindent befutó folyófű, és a tüskés, szúrós mácsonya. Egy jó fárasztó menet után volt a reggeli, aztán délig megint nem volt megállás. Gyakori volt az aratók meleg ebédje. Az anya, vagy a jó erőben lévő nagymama hozta-vitte fején a megrakott ebédes kosarat. Délutánra maga is segített. Ha a család együtt dolgozott, nem volt aki főzzön, szárazkosztot ettek. A vacsora csak késő estére készült el. Az ebédidő alatt kellett új élet adni a kaszának, addig a többiek pihentek. Úgy öt-hat óra tájban befejeződött a vágás. A kötés volt soron és a kévék összehordása. Erős és ügyes kezű felnőtt - férfi és nő is! - kötőfa nélkül is összeszorította annyira, hogy a behor- dást is kibírták. Általában 17 vagy 21 kéve került egy helyre, s ebből készült a kereszt, vagy kepe. Keresztet formáztak a kévékből, mindegyiknél a kalász került középre. Vigyáztak arra is, hogy az első kévén a kalászfejeket visszahajtsák, közvetlenül ne érintkezzen a földdel, behordásig ne csírázzon ki, ne penészesedjen, ne menjen veszendőbe. Á legfelső kéve volt a pap. Ezt mindig úgy tették fel, hogy tövével mutatott szélirányba, s egyben letakarta az alatta lévő kalászfejeket. A lejtős szalmaszárakon pedig gyorsan lefutott az eső vize. Hogy a vihar, a szél ne dobhassa szét, a papot lekötözték két alatta lévő kévéhez. A keresztek és a papok mindig egy irányba néztek egy gazdának a földjén. Végül a kuszalék összehúzása volt csak vissza. Bármennyire is igyekezett a marokszedő, mindig maradtak el gabonaszálak. Indult is rögvest valaki a két méter széles fagereblyé- vel. Amit így összeszedtek, a kepék szögletébe dobták. Jócskán megnyúlott az árnyék. A tarlóra vágott gabonatábla láttán örült az arató család. Ha másnap is e földre jöttek vissza, akkor az eszközök egy részét nem vitték magukkal haza, hanem valamelyik kepébe dugták: sarlót, kötőfát, gereblyét. A kasza az mindig ott himbálódzott a kaszás vállán, azt a világért sem hagyta volna ebek harmincadjára. A vizeskancsó is mindig jött-ment. Sötétedett, mikorra hazaértek: etetés, vacsorafőzés még csak most következett. Másnap hajnalban újra indultak. Konrád László Tolnai pincsipancsi így nézett ki a tolnai Holt-Duna-ág, 1930 körül. Lágyan ringatózott a hullámokon a tutajokra épített fürdőház, azokon a nyarakon. ÜSMi -■yW . A.- W0^íí^:í\ w,?4 s% < gg| gggg g aMüMüMi§ S | wmmggg A polgármesteri hivatal egyik alkalmazottfa végre kinyitotta a kaput Úgy érzem a Challenge Day-témát sem az önjelölt, sem a professzionista zsurnaliszták nem „lihegték túl". Ezért is megbocsájtható bűn, hogy most „bizonyos idő távolából" visszatérünk rá. Kezdjük az elején! Május 26-án 0 óra 0 perckor kispályás focival indult az első tolnai „cselendzsdéj". Az ország, sőt a világ rengeteg településén ezen a napon a lakosság lelkesebb része - unokától nagymamáig - azzal foglalatoskodott, hogy minél többször 15 percet mozogjon, ezáltal minél több „pontot" gyűjtsön települése számára. Tolnán összesen 17 helyszínen mozoghattak a mozogni vágyók. Az óvodák, az iskolák, szabadidős szervezetek, sportegyesületek és más intézmények voltak a bázisai ennek a nagy megmozdulásnak. Eddig a sablonszerű hírszöveg. De másról is van szó. Például arról, hogy a tolnaiak nagy része óriási lelkesedéssel vetette bele magát a játékba, verserjgésbe. A nyugdíjasoktól kezdve az „óvodás szülőkön" át a gimisekig nagyon sokan felvették a kesztyűt a Kihívás napján a közöny, a lustaság és a cinizmus ellen. Pócs Margit, a polgármesteri hivatal (PMH) közismert temperamentumú munkatársa elmondta, ő forszírozta, hogy idén Tolna is kapcsolódjon be a nemzetközi játékba, ami mellesleg szervesen illeszthető a város egészségnevelési koncepciójába. Sikerült néhány embert megnyernie a célnak, január óta szervezték a dolgot, minimális anyagi ráfordítással, lehetőségekkel, ők alkották a 28 fős szervező bizottságot, akik a Kihívás napján a munkák oroszlánrészét végezték az egyes helyszíneken. Kissé szerencsétlen véletlen volt a stuttenseei testvérváros-látogatás indulási időpontjának egyebéesése a Challenge Day-ével, mivel a hivatal embereinek egy része (Pócs Margit is) az úttal voltak elfoglalva főként. Ezért dr. Varga József (szintén a hivatalból) lett a „fő organizátor". Mint később kiderült, szerencsésebb lett volna, ha több segítője akad. Este nyolc után ugyanis két helyszínről is vittek még teljesítő lapokat, de a polgármesteri hivatalt zárva találták, holott a központi irodának este 9-ig fogadnia kellett volna az „ügyfeleket". Szerencsére a „stuttenseeiek" még nem indultak el, így Pócs Margithoz fordultak. Aztán „riasztották" a PMH egyik alkalmazottját, aki végre kinyitotta a kaput. Később elmondta, hogy már negyed 5 óta nem látta dr. Vargát és egyik munkatársnőjével, teljesen kívülállóként, negyed 8-ig szedték be a teljesítő lapokat. Érthetően nemtetszést váltott ki a jelenlevőktől ez a tény. Elmondták, hogy az „ő helyszíneiken" nagy sikere volt a játéknak, és ők is meglehetős lelkesedéssel vetették magukat a munkába, pedig a szervezés és az értékelés bizony nem volt gyerekjáték. Fájt nekik, hogy úgy tűnt, azon a bizonyos estén nem mindenki pörgött velük azonos fordulatszámon ... Szerencsére aztán az épp indulni készülő testvérvárosi küldöttség egy részének segítségével, élükön a polgármesterrel, lelknsmere- tesen megoldották a dolgot, és kilenc óra után az országos központnak sikerült leadniuk az összes teljesítő lapot. Dr. Varga József véleményét is megkérdeztem, ő másképp látta. Már 0 órától talpon volt (focizott is). Elmondta, hogy este háromnegyed nyolckor ment el a hivatalból a sportcsarnokba, az ottani adminisztrációban segíteni, mivel ott nagyon felsza- orodott a munka. Elismerte, ogy hibázott abban, hogy nem szólt mindegyik még „élő" helyszínre, hogy a sportcsarnokba vigyék a teljesítőlapokat. így történhetett, hogy néhányan kellemetlen helyzetbe kerültek. A lehetőségekhez képest jónak tartotta a szervezést, bár egy-egy üdítőt hiányolt az organizátorok részére. Véleménye szerint ez a nap nem népszerűsítette a sportot, fele ennyi energiával egy nagy városi gyermeknapot lehetett volna csinálni, vagy egy hasonló szabású tehetségkutató akciót, amiből legalább a versenysport tudott volna profitálni. Úgy véli, hogy nagyon sokan a szervezők közül a hátuk közepére nem kívánták a Challenge Dayt, kényszerűen csinálták és ez sportellenes hangulatot kelthet bennük. A Kihívás napja szerinte többet ártott, mint használt a sport ügyének. Mindamellett véleménye szerint jövőre, a tapasztalatok birtokában még jobb eredményt lehetne elérni. Eddig a vélemények. Az ember nem tudja eldönteni, hogy most örüljön vagy szo- morkodjon. Mert ugyebár Tolna városa az első részvétel alkalmával igen szerény anyagi és „eszközi" körülmények közepette, jórészt a találékonyságra, a lelkesedésre, a pozitív hozzáállásra támaszkodva, igen jól sikerült „sportnapot" produkált és kategóriájában 53 település közül a 6. helyet szerezte meg, 18 900-as teljesítéssel. Gondolom, ez a szép siker sok embernek jelent most örömöt, és valamiféle elégtételt: a résztvevőknek érdemes volt futni, ugrani, játszani, mozogni, és a szervezőknek érdemes volt dolgozni, szervezni. De akkor mit szólnak a többiek? Akik állítólag kényszerből vagy egyáltalán nem csinálták, az ellendrukkerek, a fanyalgók? Akik szerint az egésznek nem volt semmi értelme. Ők valószínűleg nem örvendenek túlzottan. Mivel úgy tűnik, legalábbis a siker okán, valószínűleg a következő évben sem ússzák meg Challenge Day nélkül. Sk A A 1
