Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24 / 171. szám
1993. július 24., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Farkasok költője Gondolkozzunk bárhogyan is a költészetről, egyet sehogy sem tudunk elfelejteni, megcáfolni: a költő önmagától költő, a vers önmagától vers. Nem I kell hozzá műítészi skatulya, szofista okoskodás, a vers beszél, megszólít, igazat mond, mint a vízfolyás. Úgy, ahogy azt a Tűzbe vetett evangélium, a Szekszárdi mise, az Égtájak célkeresztjén Szek- szárdról elszármazott szerzője, Baka István versei teszik. Merre tart Baka István : költészete? - tette fel a | kérdést egy recenzense i 1990-ben, s ma - bár sokkal okosabbak nem va- ; gyünk - láthatjuk: a lírát, a ; kor megfogalmazhatósá- ‘ gát nemcsak Hirosima, de ! a magyar rendszerválto- : zás sem tette lehetetlenné. ! Az Ilia-tanítvány i nép-nemzeti elkötelezettségű pályakezdő évtizede után is megmaradt romantikusnak, nem volt szükI sége „beszédmód-váltásra", minden egyes verséből sugárzik a személyes hitel. Fátylat borít szemünkre, amellyel úgy látjuk képekben a jelenség mögött a lényeget, mint bőr alatt a húst. Mint a gyümölcs héja fedte magvakat. A költő életében, ha hihetünk ennek a fátyolnak, a költészetnek nincs alternatívája. írni kell, akkor is, ha a farkasoknak nincs irgalom. A metafora - amely így általa is képes megőrizni tekintélyét - szinte korlátlanul uralkodik verseiben, s talán ezért is olyan soványak kötetei: igazi metaforába ugyanis nem lehet belerúgni az út szélén, azt sokért nem adják a múzsák. És persze csak így hathat egy vers feszesen, tisztán a kinyilatkoztatás erejével. Pályája szokatlanul egyívű - írták róla, talán arra célozva, hogy ha novellát ír, akkor is költő marad. Igen, költő, Kányádi Sándor nyomdokain. S ez nem rossz társaság. Baka István negyvenöt esztendős. -tfLozsányi Tamás orgonaestje Az embertpróbáló hőség és a nyári szabadságolások ellenére szinte megtelt a szekszárdi evangélikus templom a zeneszerető, lelki gazdagodásra vágyó közönséggel. Legutóbb a Liszt Ferenc Zeneiskola fiatal, tehetséges tanára szólaltatta meg a felújított orgonát. Lozsányi Tamás alig néhány éve végezte a zene- művészeti főiskolát, ahol Le- hotka Gábor tanítványa volt. Diplomájának megszerzése után Szekszárdra került és nagy nyeresége lett a város zenei életének. Kíváncsian vártuk koncertjét, mert tudjuk, hogy szeptemberben Budapesten orgonaversenyen vesz majd részt. Műsorát igényesen állította össze. J. S. Bach c-moll fantázia és fúga című szerzeménye hatásos kezdésnek bizonyult. A darab méltóságteljes tolmácsolása atmoszférát teremtett. Bachtól választotta a G-dúr szonátát is, mely a mester legnehezebb szonátái közé tartozik. A gyors első tétel precizen kidolgozott, a második lassú rész melegségtől áthatott, gondolatgazdag, a harmadik gyors tétel technikailag és zenei mondanivalóját teldntve is értékes interpretáció volt. A J. S. Back kompozícióból összeállított műsorblokk utolsó számaként az e-moll prelúdium és fúgát hallgathattuk. A mű erőteljes fortéval indult és végig meggyőzően hatott. Az orgonista felkészülten játszotta a virtuozitást igénylő részeket is. Az egyházzenei hangversenyt rövid meditáció tette még bensőségesebbé. Hafens- cher Károly esperes Pál apostol rómabeliekhez írott levele 8. részének 28. verse alapján hirdette az igét. „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik az Istent szeretik, minden javukra van..." A lelkész szólt életünk rendező elveiről, az igaz értékek helyes felismerésének szükségességéről. Beszélt arról, hogy Isten életmagyarázatára figyeljünk. Az idézett igeszakasz mindennapjaink legmélyebb igazsága. „Amit Isten tesz, mind en jó nekem". - vallja muzsikájában Liszt Ferenc is, akitől a Weinen, klagen fantázia csendült fel Lozsányi Tamás előadásában. A mű lehetőséget adott az orgonista számára, hogy bemutassa, mi mindent tud a szekszárdi evangélikus templom jeles hangszere. Örömteli csodálkozással hallgattuk a hatásos dinamikai váltásokat, különleges pianókat. Lemle Z. ízlések és po-pofonok ... Fényes Adolf, a századelő jeles piktora a pesti élet kiemelkedő egyénisége volt. A szó szoros értelmében is: a társaságkedvelő művész hatalmas termetű ember volt, állandó „slepp" vette körül mindenütt - kávéházban, az utcán. Széles karimájú kalapja, alatta a füstölgő szivarral, jólismert látvány volt a Belvárosban, az Andrássy úton, amint hőstorony alakjával fejjel magasodva egy négy-öt-hat tagú uszály fölé, sétálva rója az utcákat. Élvezte az életet: szeretett festeni, szeretett nagyokat enni és szerette a nőket. Bennük is azt követelte meg, amit a kosztban: a nő legyen kiadós, markolhatós - jó sok hús legyen. Egy ízben sleppjével poroszkáltak a Belvárosban, előttük haladt egy jólöltözött, csinos hölgy, akit a társaság szakértő szemmel „leltározott", miközben a Mester csöndben szívta a szivarját. Hogy nagyon sikkes a ruhája, a kalapja. Gusztusos a bokája. És milyen arányos az alakja, vállbán is jó. Csupa dicsérő osztályzat. Az egyetlen elmarasztaló észrevételt az uszály legifjabb tagja tette. - Csak nagy a feneke - jegyezte meg fitymálva. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a Mester. Kivette szájából a szivart és úgy mondta ki a szentenciát: — Súlyos tévedés, édes öcsém - okította az ifjat. - Jegyezd meg magadnak: SO- SÉM lehet elég nagy! Ferenczy Europress írás közben (Hírünk a világban) Kelletjük magunkat, mint az öregedő nő, aki kendőzi magát, s néhány évet letagad korából. Azt szeretnénk, ha olyannak látnának, amilyennek mi látjuk magunkat, de Európa nem hagyja rászedni magát, az évszázadok magyarságképe sem egységes. A francia hősi eposzban, a Ro- land-énekben „gents avers", ördögi fajzat vagyunk, Ottó freisingi püspök 1147-ben az isteni türelmet csodálja, amiért ilyen szépséges országot adott ezeknek a szörnyetegeknek, nem sokkal később már Krisztus atlétáiként emlegettek bennünket, akik elszántan védik Nyugatot. Vörösmarty versében Zrínyi „Néz Nyugatra, borús szemmel néz vissza Keletre. A magyar elszakadott testvértelen ága népének". Pontos jellemzés, a keleti örökségből mindig megőriztünk valamit, Arany is azt írta magáról, „nem tagadom meg a keleti fajt", de a testvértelen nép, amikor hazára talált, keresztény szövetségeseket keresett. Történelmünk szerencsés fordulata, hogy Szent István francia, német, olasz térítőket hívott be, ha Bizánc felé fordul, amire volt esély, régen elmerültünk volna a szláv népek tengerében. A magyar középkor fénye máig nem halványult el, a nagy sorsforduló csak Moháccsal következett be, erre utal Szekfü Gyula érzékeny jellemzése: „Először jellemünk alakította történetünket, s utóbb történetünk jellemünket." A három részre szakított országnak már nem volt történelmi hivatása, a török és a Habsburgok mohósága között egyensúlyozott s másfél száz év után Buda felszabadítása sem hozta meg a békét. A magyar ügyeket, mert ilyenek mindig voltak, Bécsben intézték, erkölcsileg lezüllött főurak topogtak a császár előszobájában, s csak saját sorsukra volt gondjuk. Jellemünket ekkor már valóban a történelem formálta, miközben a vidéki nemes kövéren, kardjával hadonászva hivatkozott ősi jogaira. A parasztság - ezt Szekfü többször is említi - őrzött meg valamit a szabadság szelleméből, amiben a határtalan sztyeppe emléke járt vissza, s a volgai lovas képe, aki összevont szemöldökkel néz a meghódításra váró jövőbe. A kiegyezés után a kép tarkább lett, színre lépett az úrhatnám dzsentri, aki elkártyázta jussát, s urambá- tyámtól várta a szerény hivatalt, a vadászengedélyt, amihez zergetollas kalpag illett, s abban reménykedett, hogy a hadigazdag bőrkereskedő hozzáadja lányát. Keyserling gróf, a század jeles filozófusa, akinek nevét az elmúlt évtizedekben keveset emlegették, rokonszenves képet rajzolt rólunk. Dicsérte keletről hozott pompakedvelésünket, képzeletünk gazdagságát, s úgy vélte, új életformát alakíthatunk ki Európa gazdagítására. Ezt nem tudom, nem is hiszek benne, az is vitatható, hogy van-e sajátos magyar jellem. Szívesen emlegetett tulajdonságaink, a lovagiasság, a vendégszeretet, a szívélyesség, a józanság más népekben is megtalálható, bár az ellenkezőjére is lehet felsorolni példákat, borvidéken a táj, nem pedig az ősi szokásjog diktálja, hogy a vendéget borral köszöntsük, másutt sört vagy vodkát tesznek az asztalra, hasonló szivélyességgel. A bátorságot sem sajátíthatja ki egyetlen nép sem, a háborút pedig nem azért utálta a magyar baka, mert gyáva, hanem mert józan ésszel belátta, hogy semmi köze az urak öldökléséhez. „Martinuzziak kora jött újra" - írta keserűen Babits, ez évszázados örökségünk, s tart ma is. „A gazda vár, kinéz, kerítést csinál, öntöz" - ha van rá módja, mert a háborúk rendre elsodorják a kerítést, az áradás elönti a földet. A gazda tehát vár, mert egyszer mégis csak elmúlik a vihar, s akkor bekerítheti házát, bár jól tudja, ez is védekezés, de soha nem hódítani akart, csak megtartani sajátját, s történelmi feladatnak ez is épp elég. Arthus Koestler, József Attilát búcsúztatva, azt írta, magyarnak lenni kollektív neurózis. Mohács után, két pogány közt egy hazáért, nem is lehetett másként. Egyik oldalon a történelmi illúziók, amelyekkel nem lehet mit kezdeni, a másikon a valóság sziklatömbje, de mit lát ebből az idegen? Egyiket sem érti. A hivatalos propaganda nem sokat ér, nem rezervátumban élünk, ahol feltüntetik a fajtát és az életkort. Az sem kell, hogy megcsodáljanak bennünket, amint a pusztán főzzük a gulyást vagy tüzes paripán nyargalászunk. Amiben különbözünk a Nyugattól, azt a történelem formálta, ahogyan Szekfü megfigyelte. Mohácstól Trianonig, Horthytól Sztálinig, s még tovább. Milyennek látnak bennünket? Nyilván annyifélének, ahányan vagyunk. Illyés írja naplófeljegyzéseiben, hogy Tihanyban francia barátaival sétálva „véletlenül" öreg vincellérrel találkoztak, s szóba elegyedve vele hibátlan franciasággal mondta el nekik, hogy üres óráiban francia verseket olvas, most éppen Valéryt, s legott idézett is tőle néhány sort. A vendégek tátott szájjal hallgatták, s nem győztek csodálkozni, hogy nálunk a föld egyszerű fia is milyen művelt. A tréfa jól sikerült, ugyanis egy író, talán Szabó Lőrinc játszotta a vincellér szerepét. Éppenséggel nem lenne baj, de semmi nem indokolja, hogy öreg vincellérek francia versekkel szórakozzanak, s ha így lenne, akkor sem kellene dicsekednünk vele. Aki pruszlikban feszít, csürdöngölőt jár vagy ár- valányhajas kalpagot lenget, még kevésbé jelképezi a magyarságot, mint a Valéry-ver- seket szavaló ál-vincellér. Azzal se megyünk sokra, ha sebeinket mutogatjuk, történelmi mártíromságunkra hivatkozunk, s a szolgálatra, amit Mohács óta a Nyugatnak tettünk. Ha van titkunk, talán az, hogy mindig ki tudtuk várni az idő fordultát. A nép, „testvértelen ága nemének", tudta, hogy nem számíthat senkire, tehát túl kell élnie hódítót és alkalmi zsarnokot, tatárt, törököt, saját urainkat is. Jó lenne, ha ilyennek látnának bennünket, örök túlélőnek. S felismernék, hogy ennek a keserű népnek humora is van. Jókedvű történetek szólnak Mária Teréziáról, Ferenc Józsefről, Horthyról, amikor pedig Rákosit látjuk viszont régi híradókban, mindenki hangosan nevet a küllemében is mulatságos figurán. Közben saját magán is nevet, amiért bedőlt neki, de ez nem a megbocsátás jókedve, hanem az öngúnyé. Ezt is kibírtuk, mondjuk elégedetten, s ez bátorítás a jövőre is. Csátiyi László Elszármazottak találkozója Bonyhádvarasdon A harangok visszavárnak- vVv AA/v \ , A ^— A főoltár is Szent Jakab nevét viseli Szombaton, július 24-én, 10 órakor felzúgnak a bonyhád- varasdi Szent Jakab templom harangjai. Másként, mint ahogy eddig szóltak, ünnepélyesebben, erőteljesebben. Ez a nap nemcsak a falu életében jelent - többszörösen is - ünnepet, hanem a katolikus templomnak is ekkor ünnepük 200. évfordulóját. A templom történetét hogy is kezdhetnénk másként, mint az 1793-as dátummal, amikor végre befejeződött az építése. Bonyhádvarasd az 1800-as évek elején nem rendelkezett önáUó plébániával. A temető kis kápolnájában nyugszik Németh János, aki az első plébános volt. 1858-tól Ajaky Eu- gén a falu lelkipásztora, majd 1896 és 1912 között Pévald Wilhelm, illetve Dubnitzki Ferenc volt a plébános. Ezt a tisztet 1912-től 1940-ig Ges- tettner Konrad töltötte be. Bonyhádvarasdon az utolsó - 1942-től 1974-ig - plébános Laczfy Emil volt. Azóta a papi állás megüresedett, a helyi feladatokat a környék plébánosai - most a majosi - látják el. A lázas készülődés már hónapokkal ezelőtt megkezdődött azzal, hogy a bonyhádva- rasdi önkormányzat és az egyház megbeszélte, hogy a rendezvény költségeit fele-fele arányban - előzetes számítások szerint 40-40 ezer forint - vállalják. Az évfordulóra készült meghívót az ön- kormányzat elkészíttette és elküldte. Közel háromszáz személyt várnak, többek között az ország minden pontjáról, de Angliából, Németországból is jelezték részvételüket azok a volt varasdiak, akik elköltöztek a falujukból. A posta Argentínába is vitt levelet, de visszajeleztek, hogy részvételükre ne számítsanak. A kitelepített németek azt szeretnék, hogy a templomot mindig szépnek lássák, amikor hazatérnek. Erre a célra a helyi OTP-fióknál számlát nyitottak, és ebből a pénzből kijavították és meszelték, a templom belső lábazatát, ebből a pénzből csináltatták meg a temetőben lévő kápolnát is. Az előkészületeknél maradva fölvetődik bennünk a kérdés, hogy ez az ötszáz kö- rüü lélekszámú kistelepülés hogyan, és milyen módon tudja vendégül látni azt a háromszáz személyt. Csaba Jó- zsefné, polgármester asz- szonnyal való beszélgetésünk során elmondta, hogy az itt élő emberek nagyon jók, és tudja, ez a gondjuk is megoldódik. Ez a későbbiekben be is igazolódott. Néhány héttel ezelőtt kihirdették, aki csak tud jó szívvel adni, szívesen fogadják. E hónap 16-ig gyűjtötték az óvodában a lisztet, cukrot, rizst, majd 22-ig pedig a zöldségféléket. A teljességhez tartozik, hogy aki nem hozott semmit, az pénzzel járult hozzá a költségekhez. A három „kinevezett" szakáccsal, és még néhány helybéli „konyhaművésszel" kiegészítve - kiknek már gyakorlatuk van a főzés tudományában - egy-egy ilyen „gyűjtést" követően az önkormányzat egyeztetett, hogy együtt van-e minden, mit kell még vásárolni. Úgy határoztak, a kul- túrházban főzik majd az ételeket. A terv az volt, hogy a lakodalmakkor szokásos menüt készítik el. Woltz Péterrel a németországi szervezővel egyeztetve a németeknek az volt a kérésük, hogy minél egyszerűbbet, kevés munkával. Úgy döntöttek, hogy ebédre pörkölt lesz rizzsel, burgonyával, vegyessalátával. Az édes-sós süteményeket pedig a falubeliek hozzák. Az ételhez természetesen hús is kell. Hogy minél olcsóbba kerüljön, két hízót vágnak és dolgoznak fel. Az ünnepi vacsorára pedig disznótorost tálalnak. A szervezőknek a templomszépítésre is volt gondjuk. A virágdíszítést a bonyhádi Timer Ferencné virágkereskedő készíti, de a varasdiak is adnak virágot. Az ünnepnél maradva, az elszármazottak találkozóján, iUetve a templom 200. évfordulójának ünneplésén túl egy megemlékezésre is sor kerül. A templom falára már fölkerült az a márványtábla - a költségeit szintén a németek állták -, melyre az I., a II. világháborúban, illetve az 56-os események során meghaltak neveit olvashatjuk. És most essék szó az ünnepi programról is: délelőtt 10 órára ünnepi nagymisére harangoznak, majd ezt követően avatják föl az emléktáblát. (p-t.) Templombelső a karzatról nézve
