Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-17 / 165. szám

1993. július 17., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 rCsak énekeltem, a bizottság meg mosolygott..." Látogatóban a 70 éves Melis Györgynél Dús lombú fák, virágos bokrok között bújik meg a ház. Lakója, Melis György Kossuth-díjas kiváló művész, az Operaház örökös tagja szí­ves házigazda - kivéve ha in­terjút kér tőle a látogató... Ezúttal azonban röpke sóhaj­jal vállalja az interjúalany sze­repét. Az otthon minden szög­lete választékos ízlést, harmó­niát sugároz. — Nem mindig volt ilyen a környezetem - mondja moso­lyogva. Húszéves koromig ha­tan laktunk egy szobában. Tudja, szarvasi szlovák pa­rasztcsaládból származom. Apám szép szál legény volt, két évig testőrként szolgált a bécsi Burgban. Sokszor mesélt azokról az időkről, s mi ámulva hallgattuk... nekünk még az is csodának tűnt, hogy arrafelé olyan ámyékszék van, ahol csak meg kell húzni egy láncot és folyik a víz ... — De őrzök egy régebbi családi relikviát: egy rokontól kapott kézzel faragott ládát, rajta a véset: 1843 Melis Jutta. Arra gondoltam, hogy elvi­szem Szarvasra és az ottani múzeumnak ajándékozom. — Pár nap múlva 70 éves: ahogy elnézem, ráér még hagyat­kozni - majd a 100. születésnap előtt. — Nem bánom, addig itt tartom. — Akkor újra ad interjút, s kiderül, állta-e a szavát. Miközben kávéval kínál, bekapcsolom a riportermag­nót. A házigazda nézi, must- rálgatja a szerkezetet. — Ezekhez bizony nem so­kat értek. Meg az az igazság, nem is szeretem a „gépi" han­gokat. Az élő - az az igazi. Ez kivált az ő hangjára áll. — Hm, azt hiszem, ha an­nak idején kiengedtek volna vagy engedély nélkül kinn maradtam volna valamelyik nyugati operában énekelni, ma alighanem esténként 10 000 dollár körül lehetne a gá­zsim ... Nem számít, két ebédet úgysem tud megenni az ember. Igaza van a költő­nek: „Boldog ember kevéssel beéri/ Vágyait ha kevesebbre méri". Jómagam egyébként sem munkahelyemen, sem azon kívül soha senkihez nem fordultam föllépésért, szere­pért, kitüntetésért, egyebe­kért. Amit elértem, munkával értem el... — Hogy jutott a szarvasi pa­rasztgyerek a világot jelentő deszkákra? — Hat elemi után már két fiú mellett instruktorságot vál­laltam, így el tudtam végezni a gimnáziumot. A kitűnő érettségi bizonyítványhoz nesztorom, Bartos Pali bácsi egyházi támogatásként 250 pengőt is „csatolt", ugyan­A lélek csendje Darvas Ferenc szeretetre méltó ember, a versei is ilyenek. Hisz a jó­ságban, az érték­ben, s abban is, hogy mindenki­nek feladata van, amit el kell vé­geznie. Eszköze­ink, lehetőségeink különbözőek, de a közös cél egybe forraszthatja az embereket vagy éppen az embe­riséget is. Gyak­ran mondjuk, nyugtalan világ­ban élünk, amikor „gyönge fegyver szózat és igaz­ság", miként ke­serűségében Ba­bits Jónása gon­dolta. De a bol­dog aranykor soha nem adatott meg az embe­riségnek, csak a költők vágyaiban élt, s Darvas Fe­renc is abban re­ménykedik, hogy egyszer mégis csak béke köszönt a földre. Addig pedig „lehet-e szentebb dolog, mint fényt gyúj­tani a lelkekben, a szívekben, a sze­mekben, a sötét, sivár zugokban?" Egy másik versé­ben így sóhajt fel: „valami kis csoda kellene", de a csoda rendre el­marad, majd hol­nap, mondjuk csüggedten, s holnap újra éled a remény, hogy nincs veszve semmi. Darvas Ferenc ezt a megújuló reményt foglalja versbe, konok hit­tel, „fényt fényre halmozva", s ha ez a fény csak pisla mécsesből árad, jól tudja, akkor is világít, s aki fénykörébe kerül, pontosab­ban látja világun­kat, a jobbra ér­demes embert, aki egyszer talán visszatalál a fénybe. Kis körökből röppen fel a vers, családias meg­hittségből, „az én édesanyám a leg­szebb", mondja a szerető fiú rajon­gásával, s azt is tudja, hogy „a boldogság a lé­lekben honol". A kötött forma nem mindig si­mul kezekhez, a szabadvers la­zább keretei kö­zött sokkal ottho­nosabban mozog, mint itt is: „Szi­lárdan állnak acél és beton (cikor- nyák hivalkod­nak) oly előke­lőén, mint régi urak (és keresett hetyke mesterek) - ilyenkor való­ban költői magas­latokra tud emel­kedni. A szó sza­badon száll, a gondolat felsza­badul, s úgy érez­zük, hogy hasz­nos költő Darvas Ferenc, aki közös gondjainkról és örömeinkről éne­kel, tudja, hogy a vers is része az életnek s alkalmas arra, hogy kiemel­jen gondjainkból. Mostani kötete, A lélek csendje, már negyedik verseskönyve. Három éve jelent meg a Korallszínű ég, s azóta szpon­zorok segítségé­vel minden esz­tendőben meg tudta lepni bará­tait s azokat, akik szívesen olvassák verseit egy új kö­tettel. Könyvének értékét Scultéty Erzsébet megle­pően érett grafi­kái is növelik. Csányi László ennyivel a helyi képviselő is megtámogatott - nagy pénz volt az akkor! - és nelavágtam Pestnek. Fölvettek a Műegye­temre, merthogy építész akar­tam lenni, de ott motoszkált bennem Pali bácsi tanácsa: próbálkozz meg fiam a Zene- akadémiával. Nos, megpró­báltam. — A kiváló operaénekes, Székelyhelyi Ferenc volt a fel­vételi elnök ... Csak énekel­tem, énekeltem, a bizottság tagjai megmosolyogtak, de nem szóltak semmit. Nem áll­tam meg, hogy meg ne kér­dezzem a tekintélyes grémi­umot: fölvesznek-e. Meg­nyugtattak, persze hogy föl. így indultam el a pályán. — Az első operaházi elő­adás, amit láttam, az Aida volt, olyan feledhetetlen sze­replőkkel, mint Koréh Endre, Báthy Anna, Laczó István. Sajnálom, hogy a mai pálya­társak, keveset tudnak a régi­ekről. Nemcsak az énekesek­ről, hanem a rendezőkről, a díszlet- és jelmeztervezőkről, a karmesterekről, akik meste­rei, igazi nagyjai voltak a szakmának. — Én egyébként ma is úgy megyek ki a színpadra, hogy előttem van az ő példájuk, művészi igényességük. S tu­dom, amit tőlük tanultam, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. Ha mást nem, ezt a felelősségtu­datot és művészi alázatot jó volna átörökíteni a mai és a holnapi operista generáció minden tagjára. László Zsuzsa Ferenczy Europress Lincoln kéziratok A pekinsi bíróság (USA) ta­karításakor szenzációs okira­tokat találtak, amelyek Ame­rika 16. elnökétől, Abraham Lincolntól származnak. A 34 elsárgult levél abból az időből származik, amikor Lincoln még jogász és Illinois állam képviselője volt. Az okmá­nyok, melyeket Lincoln saját kezűleg írt alá, egyenként 20 ezer dollárt érnek. írás közben (Kettős történelem). Szűz Mária szilárd felhőtömbön áll, ami akár szikla is lehetne, körülötte angyalok lebegnek, fején a magyar korona, mert ő itt a Patrona Hungáriáé, aki­nek szelíd uralmát nem érintik az országha­tárok. Lába alatt csata folyik, magyar hősök kaszabolják a törököket, vezérük nyilván a rettenthetetlen Nádasdy Ferenc, akit a törö­kök „erős fekete bégnek" neveztek. A Ná- dasdyak a templom kriptájába temetkeztek, itt nyugszik a másik Ferenc is, aki részt vett a Wesselényi-összeesküvésben, s ezért lenya­kazták. Áll a vár, az is a Nádasdyaké volt, a templomit is ők építették. Ide látszik írottkő, a Kőszegi hegység, a határ néhány kilomé­terre van. Valamikor az ország része volt, Lékavámak hívták, ma Burg Lochenhaus a neve. Az idő erdejében bolyongunk, a történe­lemre és a közelmúltra a jelen emléke vetül, mi pedig tétován állunk a tűző napsütésben, s úgy érezzük, minden mozzanat fontos. Pe­dig valójában egy ábrándot kergetünk, tüné­keny illúziót, mert előttünk egy ifjú nő járt itt, aki nagyon közel áll szívünkhöz s korai tá­vozásával az életünkből is elvitt valamit. Ta­nulmányi kiránduláson volt tanártársaival, s nyilván arra gondolt, hogy legközelebb majd megnézi a közeli Borostyánkő várát, Szaló- nakot, végigutazik a regényes Rozália-hegy- ségen. Szerény kívánság, amennyire egy vi­déki tanárnak futja, de ebből sem lett semmi. Léka, azaz Burg Lockenhaus rövid életének utolsó nyugati állomása volt, ahonnan egy­irányú utca vezetett a betegségbe, a halálba. Megállt a tágas főtéren, felment a temp­lomba vezető meredek lépcsőn, s visszané­zett. A látvány szegényes, nem is emlékeztet a barokk terek pompájára. A templom sem tűnik ki kincseivel. Ä főoltár felett dicsfény­től övezett kegykép, a jó tanács anyja, de oly kicsi, hogy közel keíl menni hozzá, ha jobban szemügyre akarjuk venni. Baloldalt a már említett Madonna, fején a magyar koronával, jobbról nagyméretű dombormű a Golgotával és a szent sírral. A XVII. században készült, közepes minőségben. A történelmet a Ná- dasdyak jelentik, övék volt a vár s ide temet­keztek, mint a fej vesztésre ítélt Ferenc úr is. A helyi idegenvezető mindezt rendre el­mondta a magyarországi tanároknak, akik azután felmentek a várba, majd visszatértek a főtérre, s miután siettek haza, csak annyi idejük maradt, hogy a sarki üzletben vettek néhány tábla csokoládét a gyerekeknek. Később azt mondta, hogy kicsit unta az egészet, valami mást várt ettől a kirándulás­tól, de maga sem tudta, mit. Ha valaki a tájjal együtt nézi a kisvárost, valószínűleg többet mond neki. A történelem is a táj titka, a véres árnyak a közeli erdőséget is benépesítik. A „fekete bég" felesége ugyanis az a Báthory Erzsébet volt, akiről szörnyű történetek ke­ringnek ma is, ő tette hírhedtté Csejtét. De Sárvár, Beckó s egyebek között Léka is Ná- dasdy-birtok volt, s férje 1604 elején bekö­vetkezett halála után Báthory Erzsébet lett a roppant birtok úrnője. Nem tudom, járt-e Lékán, bűnperében vi­téz Szüvásy Jakabot, lékai számtartóját is ki­hallgatták, nyilván jó oka volt rá a vizsgálók­nak. Nevét a köztudat Csejte várával kap­csolta egybe, pedig Sárvárt legalább ennyire szennyezte az ártatlan lányok vére, s itt hangzott el Magyari István prédikátor szi­gorú feddése is, aki a magyar nép romlásáról írott könyvével Pázmány Péter képzeletét is megmozgatta. Vannak történészek, akik azt mondják, Báthory Erzsébet rémtetteit nem kell komo­lyan venni, a kor részvétlensége közömbösen nézte a lányok sanyargatását, azon sem üt­között meg, ha valakit halálra kínoztak, a számok pedig túlzottak, nem hatszáz lányt ölt meg az úrnő őrültsége, csak hatot, legföl­jebb hatvanat. Ennek nincs jelentősége, akkor sem, ha a kor valóban kegyetlen volt, s ízlésé­től is viszolygunk. Nádasdy Ferencről írják, hogy csata után legyilkolt törököket forgatott feje fölött, így ropta a győzelmi táncot. Időn­ként magasba dobta őket s mint a legyeket, elkapdosta. A mulató vitézek nagyokat kur­jongattak, tetszett nekik bikaerős uruk mu­tatványa. Az úrnő ezalatt a szolgálatára rendelt lá­nyokat sanyargatta, „gyakdosta", miként a jegyzőkönyvekben áll, „úgy annyire, hogy ő magán merő vér volt néha az ing, hogy mást kellett rá vennie: mosatta a véres kőfalat is". Szép mulatság lehetett s tette ezt abban a tu­datban, hogy nem érheti baj, a főrangún nem fog a törvény. Az pedig merő legenda, hogy büntetésül befalazták a csejtei várba, mert tudjuk, hogy fogsága idején is érintkezhetett a külvilággal. De nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk ebben a perben, amit ma is véres legendák színeznek, mintha mindent az ör­dög rendezett volna. Ha a vizsgálat során el­hangzott vallomásoknak csak a fele igaz, vagy még annyi sem, akkor is iszonyattal gondolunk az emberi gonoszságra, mert az idő falán is áthallatszik a megkínzott lányok jajkiáltása. Pedig az ember örömre született, nem szenvedésre, de amikor a haragvó an­gyal lángpallosával kiparancsolta a történe­lem előtti édenkertből, a rontás szegődött melléje. Ha úgy hozta a sors, akár Báthory Erzsébet személyében, de hívhatták Tisza Istvánnak is, akit Ady villámos haragjában kan Báthory Erzsébetnek nevezett. Shakespeare sötét hőse, Macbeth, olyan tettre vállalkozik, „amibe az ördög belesá­pad". Nincs egyedül, s Léka főterén, a vár alatt mi is megpillantjuk gonosz árnyát, mert éppenséggel könnyen lehet, hogy Báthory Erzsébet alakja jelenik meg az emlékezés fa­lán. Az áldozatok között egy ifjú nő is felbuk­kan, mintha visszalopózott volna saját múlt­jából. A végzet settenkedik mellette, miként valamennyiőnk mögött ott áll a lángpallosú angyal. Néha .gonosz uralkodót szabadít ránk, sötét zsarnokot, máskor szadista úrnő gyönyörködik kínjainkban, vagy erre sincs szükség, a természet végzi el dolgát egy alat­tomos betegséggel. Az ifjú nő gyanútlanul áll Léka főterén, ta­lán ő is Báthory Erzsébetre gondol, nem az élet, hanem a halál úrnőjére, míg férje török katonák tetemét hajigálva ropta a táncot. Enyhén megborzong, mert megérti a sunyin közelgő pusztulást, ez is ott van a sors játék- szabályaiban. Van, akivel gonosz úrnő vé­gez, akinek ruhája lucskos a megkínzott lá­nyok vérétől, a másik mögött a megnevezhe­tetlen pusztulás áll s követi láthatatlanul. Ezen az izzó délelőttön Léka főterén min­den csendes. A múlt árnyai meghunyász­kodnak, a fák koronája alatt keresnek enyhü­lést, de tudjuk, hogy ez jótékony látszat, csak az alkalmas pillanatra várnak, amikor emlé­keinket is vérrel festik be. Csányi László Vidám és igaz történetek Segített-e a whisky a férfiasságon? David Niven, a kitűnő film­színész, a „80 nap alatt a föld körül", „A Navarone-i ágyúk" és számos nagysikerű film hőse szerette az életet és a szó­rakozást is, és ezekbe gyakran meggondolatlanul .vetette bele magát, nem ritkán káros kö­vetkezményekkel. Egy ilyen kínnal megúszott malőr esett meg vele a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. az olaszországi Alpokban forgattak egy filmet. A más­napi forgatásra egy egyszerű kis síelős jelenet felvétele volt kitűzve, és a gyártásvezető, akinek fogalma sem volt róla, hogy Nivel él-hal a síelésért, azt mondta, tegye magát sza­baddá aznap délután, gyako­roljon egy kicsit a síoktatóval. Niven hanyatt-homlok ro­hant, hogy éljen e lehetőség­gel, még mielőtt a gyártásve­zető eszébe jutna, hogy lábtö­rés is bekövetkezhet, és visz- szavonná instrukcióját. Ezért úgy, ahogy volt, a felvételek­hez használt vékonyka síruhá­jában sietve beugrott a drótkö- télvasútba, irány a hegycsúcs. Könnyelműségében nem gondolt arra, hogy odafönn mínusz huszonnyolc fok van, így rajta és az oktatón kívül egyetlen síelő sem volt a he­gyen. Sebesen siklott az oktató mögött. A lejtő fele táján hirtelen be- léhasított, hogy semmit nem érez testének épp azon a pont­ján, amelynek a legmelegebb­nek kellett lennie. Úristen, vil­lant agyában a vészjelzés: MEGFAGYOTT!!! Kezével el­takarta a veszélyeztetett he­lyet, ezáltal önkéntelenül szá­guldó verseny-pozíciót vett fel. Nyílként húzott el elké­pedt oktatója mellett. A hegy lábánál három morózus, vö­rösképű hegyi idegenvezető melegedett egy fenyőgallyak­ból rakott tűz mellett. — Káccó dzselátó! - üvöl­tötte oda Niven tört olaszság- gal. A három férfi tüstént ak­cióba lépett. Hiszen egy ilyen sors rosszabb, mint a halál. — Dugja bele a hóba - kiál­tották, s lázasan cibálni kezd­ték Niven nadrágjának cipzár­ját. — Dugják bele maguk a magukét - hörögte Nivel fog­vacogva -, az enyém már épp elég hideg. Odaért az oktató is. - Alko­holt! kommandírozta. - Alko­holba tesszük. Bemásztak az oktató ócska kocsijába, végig­hajtottak Cortina d'Ampezzo főutcáján. Niven hátul hevert négy kérges tenyerű alpinista társaságában, akik igyekeztek szegény elesett öcsiben a vér­keringést serkenteni. A Hotel de la Poste bárjában néhány elegánsan öltözött, kései ebédjét fogyasztó ven­dég megütközéssel bámult, amint odadübörögtek a bár­pulthoz, és ráüvöltöttek a csa­posra, hogy azonnal töltsön csurig egy konyakospoharat whiskyvel. „Prontissimo!" A vécében, ahol az olaszok szánakozva röhögcsélő félkört alkottak, Niven az olvadás gyötrelmei közepette nagyne- hezen előráncigált a sínadrág­jából egy halványkék makkot. Belemártotta a whiskybe: a fájdalom iszonytató volt. Pont ebben a pillanatban kellett Niven egy milánói arisztok­rata ismerősének betoppannia a vécébe, hogy magán köny- nyítsen. Meglátta ^ csoport­képet. A kínok kínját szenvedő Niven gyötrődve válaszolt: — Konyakospohárba pisá- lok - sziszegte összeszorított fogakkal. - régi szokásom. Ferenczy Europress Anyai kioktatás Egon Erwin Kischnek, a prágai születésű német nyelvű újságírónak („A száguldó ripprter", „A megváltozott Ázsia", „Ki­szállás Ausztráliában") igen kardos menyecske anyja volt, egy igazi mat- riárcha, akitől még távoli rokonok is nagyon tartot­tak. Érthető hát, hogy amikor egy este, miután egy rosszhírű kávéházban a hamiskártyások teljesen megkopasztották, az ifjú Kisch nagy szorongások közepette sompolygott hazafele. Természetesen be kellett vallania anyjá­nak, hogy minden zseb­pénzét elveszítette. Mon­dani sem kell talán, hogy hatalmas égzengésre szá­míthatott. Ánnál nagyobb volt a meglepetése, amikor gyónását a mama dörge­delmek helyett sztoikus nyugalommal fogadta. — Úgy kell neked - ve­tette oda a fiának egyked­vűen. - Minek ülsz le olyanokkal kártyázni, akik teveled leülnek kártyázni?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents