Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-05 / 129. szám

1993. június 5., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

»ÚJSÁG 9

Szakoktató, egy tyúkalja gyerekkel

A jó szakoktató, aki érti a szakma minden csínját-bínját és ráadásul szót ért a serdülő korban lévő nyegle kamaszokkal, ritka, mint a fehér holló. A szekszárdi 505-ös Ipari Szakmunkásképző Intézetben van egy ilyen szakoktató, Tóth Istvánnak hívják, a szobafestő-mázoló tanulókat oktatja a szakma fortélyaira.

Tóth István 49 éves, jól ismeri a szakmát, közel tíz évig maszek kisiparosként kereste a kenyerét, utána ment szakoktatónak. Az 1992/93-as tanév végén, a hajdani pedagógusnap közeledtével vele beszélgettünk.

Szeretni kell

— Egy oktatónak szeretnie kell a gyerekeket, nem elég csak eltűrni őket maga körül. Meg kell hallgatni a problémáikat, meg kell érteni őket. Lekötni őket, az a legfontosabb, akkor nincs idejük rosszalkodni. Tudom én ezt jól, hiszen mi sem voltunk inas korunkban piskóta gyerekek, - mondja Tóth István.

— A példamutatás nagyon fontos. Be kell tudni mutatni a munkát, és ha a gyerek kérdez, válaszolni kell rá. A szakmán kívül máshoz is érteni kell, naprakésznek kell lenni az elméletben, de tudni kell a történelmet meg a matematikát is, mert hogy néz az ki, ha a srácok kérdeznek és én nem tudok válaszolni rá. Ezért is képezem magam állandóan. Most például Re- gensburgban voltam önszántamból, az Iposz szervezésében.

— Azért persze elsősorban munkára kell nevelni a gyerekeket és azután csak a szakmára. Tudjon a srác köszönni, ne csak a száját tátsa, ha megyünk a kuncsafthoz. Elsőben kell elkapni őket, megmutatni nekik, hogy meg lehet élni ebből a szakmából, de azért azt is megértetni velük, hogy a munka minősége az első, nem minden a pénz. Mert ha egyszer valahol jó munkát végeztünk, akkor oda máskor is visszahívnak.

Sose kiabálok

— Én sose kiabálok a srácokkal, értelmes embernek tartom őket. De az biztos, hogy az, amelyik nem érti meg amit mondok, vagy nem

A fia a vállalkozása

„Ahogy megfogják a szerszámot, abból tudni, lesz-e belőlük melós ember, vagy nem"

— Egy „tyúkalja" gyerek már kiment a kezem alól, most hét gyerekem van, ez a második eresztés. Szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének, pedig nekem is van négy gyerekem, három lány, egy fiú. A legidősebb 24 éves, a legkisebb a fiú, a Dani, négy. Amikor kérdezik, hogy nem me- gyek-e vissza maszeknak, akkor mindig mondom, hogy minek? Van nekem egy vállalkozásom, a Dani fiam. Ebben a korban, mint ahány éves én vagyok, már nem sokan vállalták volna.

— Egyébként pedig ha a hét tanulóm közül csak egy úgy tanulja meg a szakmát, ahogy én szeretném, akkor már megérte a fáradtságot. _

F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka

Tóth István szakoktató

A szakma minden fogását meg kell tanulni

akarja, az jobb ha összepakol! Ebben a tanévben is a kilenc elsős közül kettőt szélnek kellett ereszteni, mert nem értették meg, hogyha egy lakásba bemegyünk festeni, akkor nem az az első, hogy kitörje az ablakot és összerugdossa a falat. Nálam aztán mese nincs, ha lecsöppen a festék, fel kell törölni. Mondom nekik, vigyázz fiam, ha elszabod a tapétát, akkor te veszed meg, nem a kuncsaft! Inkább kétszer mérj, mint egyszer vágj. Azt az elején ki lehet szűrni, ahogy a gyerek megfogja az ecsetet, lesz-e belőle melós ember vagy nem.

— Egyébként pedig akár hiszi, akár nem, jobb ezekkel

a fiúkkal dolgozni, mint a felnőtt szakmunkásokkal. Megbízható, nyíltszívű, jóindulatú, szorgalmas falusi gyerek mindegyik. A városi „panelgyerekeket", akiket csak azért küldenek ide a szüleik, hogy legyen valami szakmájuk, azokat nem szeretem. Mert megtanulják ugyan amit kell, de később nem csinálják. Inkább pólót, meg pattogatott kukoricát árulnak. A falusi gyerek az más. Az otthon is be van fogva, annak vérében van munka, kiskorától megszokta, hogy a ház körül segíteni kell. Azok a srácok is eljárnak a diszkóba, meg sportolni, de elmennek egyedül

mázolni is. És ez már valami, mert így érzik meg, mi is ez a festő-mázoló szakma. Mert itt bizony sok mindenre úgy kell ráérezni. Ha egy kuncsaft pé- dául borsózöld falat kér, akkor úgy kell érzés és tapasztalat alapján kikeverni a festéket, ami ugye nem lehet olajzöld.

— Vállal az iskola különböző helyszíneken, különböző munkákat, oda járunk ki a gyerekekkel dolgozni. Mert nem mindegy, hogy a három évet végig a szakműhelyben töltik-e és csak az egyenes falat festik, vagy megtanulják a szakma fortélyait. Egy panellakást kifesteni, az nem kunszt, azt akárki meg tudja csinálni. De próbálja csak meg ugyanezt egy régi tömésháznál! Ha ott is megdicsérik, akkor már lesz abból a gyerekből valami.

Nem minden virágból lesz rózsa

Kanadából Szekszárdra

A kanadai Jim Sawatzky feleségével, Shirleyvel hazánkat választotta, mégpedig nem is csak egy turista útra, hanem legalább két évre. Mindketten pedagógusok, Szekszárdon, a Holnap Iskolájában és a Babits iskolában tanítanak.

Jim Sawetzkyvel beszélgettünk:- Hogyan kerültek Magyarországra?- Mindenek előtt a Holnap Iskolája miatt. Amerikában, Texasban van a központja ennek a típusú iskolának, tehát megvan a saját képzési rendszere, hiszen egészen másfajta gondolkodást kíván mind a tanároktól mind a tanulóktól. Lehetőséget ad a gyerekeknek a kibontakozásra, úgy mint a természet a virágnak, hogy a saját egyéni módján találjon magára. Ennek ellenére nem minden virágból lesz rózsa, de ez nagyon is jó így. A Biblia Jézusról szól, aki olyan erő, amire fel lehet építeni az életet, mert akkor a viharokkkal, a nehézségekkel szemben is felülkerekedhet az ember. Amikor a gyerekek meg tudják érteni ezt a koncepciót, kibékülnek önmagukkal. Jó az, ha tudják, tetteikre van meg- bocsájtás. Kanadában ugyan- üyen típusú iskolában tanítottam, egy indián faluban.

Felvetődött bennünk, mi lenne ha Afrikába vagy Kelet-Európába is elhoznánk ezt a módszert. Világszerte több alközpontja van a Holnap Iskolájának, ma már Magyarországon is van ilyen, innen próbáljuk a többi Kelet-európai országban is meghonosítani.- Mit tudott Magyarországról mielőtt idejött a családjával?- Egy évvel ezelőtt jöttünk, akkor annyit tudtunk, hogy pár éve itt szocializmus volt és azt is tudtuk, hogy most egy teljesen más rendszer alapjait próbálják lerakni. De nem voltunk tisztában ennek az országnak a történelmével.- Milyennek ismerte meg a magyarokat az elmúlt egy éveben?- Én úgy látom, két kultúra él egymás mellett Magyarországon, egy budapesti és egy vidéki. Én ez utóbbit sokkal jobban szeretem, mert az emberek itt nyugodtabbak és

jobban számíthatnak egymásra. Feleségemmel és négy éves kisfiámmal Kanadában is kis városban éltünk és bevallom, hiányoznak a barátaink. Eddig itt a legnagyobb nehézséget nekünk az önök nyelve jelentette. Tanulunk mi szorgalmasan, de a mindenna- okban néha furcsa helyzetbe erülünk. Egyszer a húsboltba mentem vásárolni, annyi eszembe jutott, hogy „kérek egy kiló...." és innen rövidzárlat. Marhahúst szretettem volna venni, hát eljátszottam, mondtam, hogy „mú-ú". A végén csak megértettük egymást. Joshua, a kisfiúnk jobban beszél mint mi, hiába, a gyerekek fogékonyak.- És vajon a nyelvet tanuló magyar gyerekeket el lehetne-e adni angol nyelvterületen?- Az a tapasztalatom, hogy a gyerekeknek van egy alapfokú nyelvtudásuk, de a beszédet gátlásosságból elutasítják. Ezen szeretnénk változtatni.- Hamarosan itt a vakáció, a nyarat hol töltik?- Szeretnénk Magyarországot még jobban megismerni ezért körutazásokat terveztünk a Dunántúlon, a Balaton körül, az Alföldön és a főváros körül. Szép ország, nem nehéz itt élni.

Mauthner Fotó: Degré

Régi és új noteszlapok

András úr nem ideges

H

azudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt, kissé zaklatott hetekben hiányoltam András urat, aki azon kivételesek közé tartozik, akik pillanatok alatt ki tudnak hozni a sodromból, de akikkel az összeütközéseim soha nem végződnek azért örök harag és magázással. Az ebben az egyedüli és bárki által birtokolható varázslat, hogy azokkal lehet a legjobbakat patvar- kodni, akiket szeretünk is, tisztelünk is. Na jó, megor- rolni legalább ijesztgetésül lehet, de haragudni és tartósan, esetleg az eltávolodásig?

Erre rövid az emberélet. Legutóbbi találkozásunkkor András úr elmesélte, hogy nagy útra készül fájó szívvel, mert bár Miskolc nem a világ vége, de gyorsvonattal is kell jó fél nap, mire odaér az ember. Hamvasztás utáni temetésre megy, mert odalett feleségének a nővére, aki hosz- szan, nagyon hosszan megszenvedett a megváltó halálért. Vele is az ismétlődött, ami az ő feleségével és hát... nem azért... ügy látni a sógor telefonjából, meg a leveléből, hogy ő nehezebben bírja a csapást. így aztán a temetés után ott is marad egy kicsikét segítségként.

Meg aztán... ki tudja, lesz-e viszontlátás?

Mondotta volt mindezeket kérdezetlenül, ide-oda kapkodva közben a tekintetét, mert ugye őt még úgy nevelték, hogy a könnyek méltatlanok egy férfiemberhez. Nekem erről más a véleményem, de nem ez volt az az alkalom, hogy erről vitatkozni kezdjünk. Oldandó a feszültséget, arra kértem, ha már ott van az avasalji nagyvárosban, mintegy felüdülésül is, pattanjon már föl a Búza téren egy 2-es buszra akár akar fiatalodni kicsikét a Barlangfürdő gyógyvízében, akár nem, s nézzen körül helyettem Miskolctapolcán.

Négy éve lassan, hogy ott jártam utoljára, akkor még éppen csak elkezdődött a szállodák, üdülők suba alatti értékesítése. Most meg csupa rossz hírt lehet hallani, olvasni a kiárusításokról, de annyira ám, hogy az se lehet biztos, hogy a jövőben vízum nélkül beteheti oda a lábát egy magyar állampolgár. Pedig, tizenöt éven keresztül meg se érkezett Miskolctapolcára a vénasszonyok nyara, ha ott nem voltam.

Azzal búcsúztunk, hogy igazi honvágyam van és akár mosolyoghat is kedvére, hogy a tapolcai összkomfortos remeteség emlékei éltettek ősztől őszig, s a várakozás, hogy az idő elharangozza augusztus végén a nyarat, s odaállhatok a vonatablakhoz már a Mályi-nyéki tavaknál szemmel ölelni a bükki tájat.

ígérte, hogy mindent kikémlel és megjelent, hiba nem lesz benne, lévén, hogy a felesége miskolci lány volt, valamikor ő is szerette Miskolctapolcát. Kívánjak neki jó utat, szerencsés hazaérkezést. így történt. Most meg, amint lépegetek a vasútállomásról hazafelé a lógóbbnál is lógóbb orral - mint akárhányszor, amikor hozzámtartozó után kell integetnem - rámkiabál a Művészetek Házának közelében és maga mellé invitál a padra.

— Azzal kezdem, hogy csomagolhat, de maradjon inkább itthon.

Nézzenek oda, hát megjött? Teljes épségben, mint a mellékelt ábra mutatja. Nem volt könnyű. Gondoljak csak bele, egyszem elárvult férfiember is kész szerencsétlenség. Kettő pedig? Istencsapás. Az utolsó napokban már, akárhogyan kapaszkodtak különben egymás kezébe a sógorral, azon is összeszólalkoztak, de majdnem úgy, ahogy a honatyák a parlamentben, hogy sűrű, vagy ritka rántással, kettő,

vagy négy összetört gerezd fokhagymával kell berántani a bablevest.

— Úgy érti, hogy ne is gondoljak többet Miskolctapolcára?

— Gondolni lehet, ha más miatt nem kell éppen fájdítani a szívét. Jól körülnéztem, kétszer is kimentem. Tán négy hozzánk hasonló nyugdíjasnak sincs annyi pénze, amennyivel egyetlenegy szerényen elüdülgethet. Az árakat pénzes külföldi zsebekre szabták át.

Sokadalom, tarkabarka nyüzsgés? Nyomaiban sem a régi. De egy valami nem változott, igaz, nem a vastag bu- gyellárisok miatt. Azt az elbűvölően gyönyörű parkot a hétvégi kirándulók szombat-vasárnap ugyanúgy ösz- szerondítják, mint eddig. Kész siralom hétfőn kora reggel bejárni a sétautakat mielőtt elkezdődik a takarítás, a barbár hadak nyomainak eltüntetése. Eltart a munka csütörtök estig, de a park üdítő tündöklése csak másfél napig tart. Azt ugye mondani se kell, hogy a jövevény zacskóból, hazulról hozottat egyen, ha könnyen megéhezik. De már szódavizet se akarjon inni, aki csak

úgy kiugrik Miskolcról levegőzni, nézelődni, netán csónakázni. Az ottaniak, meg az országjáró vendégek is üvegekkel, üdítős flakonokkal érkeznek, s mivel ezek értéke üresen semmi, szét is dobálják őket. Komoly üzletág lett a széthajigált üvegek begyűjtése, a véres verekedések se ritkák ha egy-egy gyűjtési területre csak úgy, idegenek tévednek. Azt meséli a sógor, aki kivénhedt vasasként főleg a Csanyik-völgyet ismeri, hogy a miskolc környéki kirándulóhelyeken se jobb a kép. Aztán, régóta már a nappali közbiztonság se olyan, amilyenről az állampolgárok álmodnak. Még a vetkőztetés is divatba jött.

Mit mondjon még? Ne vegyem tanácsosztogatásnak, de jobban járok, ha őrizem annak rendje és módja szerint az emlékeimet, mert helybeliek véleménye szerint ha nem lenne olyan messze, meg magasan a Bükki Nemzeti Park, tán még ott is balkáni bazársorok éktelenkednének már.

Szavait hallgatva madarat fogadni velem eddig se lehetett volna, András úr mintha bánná, hogy nyakonöntött a rideg valósággal. Igyekszik

váltani is gyorsan, hogy feleljek egy vonaton fölszedett találóskérdésére. Mit gondolok, mit kérne a csodatévő tündértől egy echte magyar nyugdíjas?

Válaszol is helyettem, kelletlen ábrázatom láttán.

— Azt kérné, hogy a viszonyok ne emeljék tovább a vérnyomását, meg azt, hogy a vérnyomása helyett legyen a nyugdíja magasabb!

Szó esik persze a korai kánikulától tikkadozó lombok alatt belpolitikai életünk nonstop produkciójáról, meg bizonyos „kvietált múzeumigazgató" pünkösdi szentbeszédéről, amiben már megint összesértegette lehetséges fegyvertársait a rá jellemző arroganciával.

— Én mondom magának, hogy ami most folyik a nyugodt erőben, nem az ország drámája, akárki írta meg és gondolja zseniálisnak a forgatókönyvét. Taktika az egész, de nem vezethet már a remélt üdvösséghez, a hitel visszaszerzéséhez. Nyeregben maradhatnak, de nagyon oda kell, hogy kössék magukat a lóhoz.

K

érdezzem, mitől olyan biztos ítéletének igazában? Jobb, ha várok néhány hetet, vele ellentétben azt gyanítva, hogy '93 nyarát nem csak a kánikula forrósítja föl. Nem árt tehát észben tartani a hazug ember és sánta kutya példázatát... László Ibolya