Tolnai Népújság, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 84. szám

1993. április 10., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Mi van a tarisznyában? Csányi László műveinek bibliográfiája Az ijfú Vörösmarty, Vö­rösmarty szerelmei, Szek­szárdi napló, Égtájak utassal, Bejártam Tolnát, Baranyát, Az emlékezés ösvényei, Somlyó György, Babits átváltozásai, Takács Gyula világa ... Ez a felsorolás Csányi László, Szekszárdon élő író önálló műveinek címe. Abból a bibli­ográfiából, mely Csányi László munkásságát foglalja össze. A Tolna Megyei Könyvtár nyomdájában megjelent kiad­ványt Tóth Istvánná és Páldy Gyuláné állította össze. A Tolna Megye és Szekszárd Vá­ros Önkormányzata, valamint az Axel Springer - Magyaror­szág Kft. támogatásával létre­jött kötet jelzi azt is, hogy ők is magukénak érzik mindazt, amit Csányi László több mint 2500 tételes „könyvészete" tartalmaz. Olyan tisztelgés ez a könyv, mely a munka megbecsülésé­ben fogant és így hajt fejet Csányi László előtt, aki több mint negyven éve aktívan munkálkodik Szekszárd, de - éppen a Népújság hasábjain keresztül is - egész megyénk szellemi, irodalmi életének formálásán. Amint a kiadvány bevezetőjében is olvasható, ő mindig is „csak a művet" tar­totta fontosának: „a szellem üdítő alkotó erejét". Jó volna látni, miként lapozgatja ezt a könyvet! Számadása ez eddigi munkásságának. Összegezés, válasz a kérdésre: mi van a ta­risznyában? Lehetséges, hogy önmaga ezek nagy részét al­kalmi jellegű, napi penzum­ként előadott írásnak minősíti, mégis részei az építménynek, amelyek nélkül nem állhat össze az egész. A bibliográfiai bevezető után egy riport kö­vetkezik, amelyet 1988-ban március 9-én készített dr. Töt- tős Gábor. A magnófelvételről leírt beszélgetés ma is eleven, érdekes. Tanulságos beszélge­tésnek lehetünk tanúi, bepil­lantva Csányi László életének fontosabb állomásaiba. Láthat­juk az esszéíró baráti körének tagjait, akik meghatározó sze­repet játszottak sorsának ala­kulásában is. Kronológiai rend, tételszá­mokkal ellátva, külön név- és címmutató. Példás munka, ami a kiadó felelősségének di­csérete is. -decsi­Kiállítási jegyzet Gyünkről, Decsről Tavaszok üzenete A két nagyközség művelő- magukról, képzőművészeti dési intézményeinek munka- kiállításaik kapcsán. Jelenleg társai egyre többet hallatnak is látható bemutatóikon, két idősebb alkotó művész: Mottl Hortensia és Prokop Péter fes­tői világának, egykori tavasza­iknak üzenetét adják át az ér­deklődőknek. Közös vonásuk, hogy sokat próbált sorsukban mindketten megőrizték fiatalos frissessé­gük javát. Ezt valamennyi al­kotásuk tartalmi és formai je­gyei egyaránt tükrözi. Nem a természeti tárgyak valósághű ábrázolói, lemásolói. Ez aligha jelentene számukra meg­nyugvást, kielégülést. Mozdu­latok lényegét keresve, diszo- nanciákat erősítve, túlozva, mint költők kutatnak a kifeje­zések dinamikája között. Technikai eszközeik is válto­zatosak, bár a kiállításukon láthatók csupán egy-egy ki­forrottabb módszerű képsort jeleznek. Mottl Hortensia gra­fikusnak vallja inkább magát, de a Gyönkön megtekinthető alkotásai inkább egy festői vi­lág képviselői. Németország­ban él, de még e hónapban a személyes találkozásra is módjuk lesz a gyönkieknek. Prokop Péter katolikus pap-festő föladatának tekinti magát kiteljesítve szolgáim a TEREMTÖ-jét. A húsvéti misztérium korábbi években megszólaló üzenetével talál­koznak a decsiek. Itt is, ott is, mindkét hely­színen az élet elevensége, tarka pompájával előálló hír­mondása ad esztétikai él­ményt. Gyönkön április 17-ig, Decsen április 26-ig tekinthe­tők meg a kiállítások. D. K. J. Prokop Péter: Megkeresi az elveszettet írás közben (Fújnak a böjti szelek) Húsvét közeledtével dolgozatot írtunk, szabadon, megadott té­mára. A tanár úr felemelte ujját s így mondta, a következő órán dolgozatírás lesz. Mi is le­gyen a címe? - kérdezte, de nem várt választ. Nagy kopasz fejét lehajtotta, emlékei között kutatott, végül, mint aki nagy titok nyitjára lelt, vidáman mondta: Ez lesz a címe, „fújnak a böjti szelek". Tavaly is erről írtunk dolgo­zatot, jövőre is ez lesz a feladat, de a tanár úr erre nem gondolt még annyit mondott, szép, bár nehéz téma. Van időtök, gondolkozzatok rajta. Mi pedig gondolkoztunk. Kinéztünk az ab­lakon, figyeltük, hogy a fák hajladoznak a szélben, s elégedetten mondtuk, valóban fúj­nak a böjti szelek. De voltak szélcsendes na­pok is. Ilyenkor elbizonytalanodtunk, s üres agyunk, képzeletünk szegénysége miatt az időjárást okoltuk, ami ráadásul a tanár urat is meghazudtolta, s ha nem fújnak a böjti sze­lek, mi lesz a dolgozatból? De az se volt jó, ha Dunáról fújt a szél, mert a szép népdal sze­rint, ha Dunárul nem fújna, szegény ember sem volna, már pedig szegény ember mindig volt, akár Isten rendeléséből, akár emberi kapzsiságból, ezen gondolkozni sem érde­mes. A télben volt valami meseszerű. Álmo­dozva hullott a hó, a gesztenyesütők felállí­tották üstjeiket, a lyukacsos rostélyon illa­tozva pattogott a gesztenye, amit előkelős- ködve maróninak is mondtak. A korán ereszkedő estében létrás emberek rótták az utcákat, menetrendszerű pontossággal, ők voltak a lámpagyújtogatók, Kosztolányi ver­set is írt róluk. Á várost akkoriban még gáz­zal világították s minden lámpát külön kel­lett meggyújtani. A lámpagyújtogató felkú­szott létráján, kinyitotta a lámpa ablakát s meggyújtotta a lángot. A lámpa körül na­rancssárga fénytócsa keletkezett, melyek egymást váltották végig az utcán. A télben volt valami megbízható állandó­ság, a tavasz szeszélyes volt, még a böjti sze­lekben semlehetett bízni. A dolgozat azért elkészült, de gyalázatosán rossz lehetett, mert a tanár úr kedvetlenül ingatta idomta- lanul nagy kopasz fejét s egyre azt hajtogatta, hogy nem erre gondolt. De a következő év­ben sem tudtuk meg, hogy mire gondolt, va­lószínűleg akkor sem jutott eszébe semmi. Aztán elcsitultak a böjti szelek, s már itt is volt a húsvét. Nagypénteken, amikor a nép­hit szerint mossa holló a fiát, amit ugyan senki nem ellenőrzött, elnémultak a haran­gok, hogy a feltámadási körmenet alatt újra megszólaljanak, s egyszerre reménységgel telt meg a világ, pedig nem volt rá oka. Zúg­tak a húsvéti harangok, a legények pántlikát kötöttek kalpagjukra, a lányok pedig már a bűnbeesés reményében leselkedtek ki a kerí­tés lécei között, várva a locsolókat, akik az öblös otkolonos üvegből úgy öntözték őket, mint a virágokat. Mi már régen elfelejtettük a böjti szeleket, pedig korai volt az öröm, azóta is megállás nélkül fújnak. Ma már tudom, hogy akkor, böjtidőben, egészen másról kellett volna ír­nunk. De csak azt láttuk a világból, hogy el­múlt a tél, a Rábán, a Kis-Dunán megmoz­dult a jég, a gesztenyesütők hazavitték üstje­iket s másnap már virágot árultak a Má- ria-szobor tövében, a lányok színes karton­ruhát vettek föl s olyan hangosak voltak, hogy nevetésük betöltötte a Baross utcát. A böjti szelekre csak gyatra dolgozataink emlé­keztettek, s már a tanár úr is elfelejtette a ku­sza mondatokat. A világnak egyszerre fonto­sabb dolga lett, a tavasz titkos reménységgel toldotta meg a vágyakat, s a szél, még a Du­nárul fújt is, azt ígérte, hogy minden megvál­tozik, mert mindent a feltámadás öröme ra­gyogott be. Valami ilyesmiről szólhattak is­kolai dolgozataink is, de ez üres látszat volt s mögötte már halványan kezdtek kirajzolódni a valóság szigorú körvonalai. Az éjszakák még békések voltak, a nyu­galmat legföljebb a részegek kurjongatása verte fel, de az újságokban egyre több baljós hír jelent meg arról, hogy veszélyben az eu­rópai egyensúly. Egyelőre mindenki jött-ment, végezte napi teendőit, a gondos feleségek háztartási naplót vezettek, melybe beírták, mit költöttek a fűszeresnél, a fod­rásznőnél, mennyibe kerül a piacon a tojás, a paprika és a kelkáposzta. Az emberek bólo­gattak, igen, tudják, veszélyben az európai egyensúly, de a szorgalom mindig meghozza gyümölcsét, egyébként is a Bandi gyerek nemsokára végez az egyetemen, Panni körül pedig legyeskednek a fiatalemberek, csak nehogy beleszeressen valami léhűtőbe. Látszólag minden ment a maga útján, az angol miniszterelnök esernyőjét lengetve kö­zölte a világgal, hogy szívélyesen elbeszélge­tett Hitlerrel, aki a jelek szerint derék ember, a béke barátja. De egyszerre megfordult a vi­lág, amit a politikusok diszkréten európai egyensúlynak neveztek, mindenkinek sze­mélyes ügye lett, a hétköznapok törékennyé váltak, már azt is el lehetett képzelni, hogy a derűs eget egy nap bombázó rajok lepik el, s egyre jobban éreztük, hogy évszaktól és ün­neptől függetlenül fújnak a böjti szelek. Bandi elvégezte az egyetemet, de nem sokkal később múltidőben írt róla a Vöröske­reszt, mindőn ünnepélyesen közölte, hogy hősként végezte életét. A családi házba ide­gen katonákat kvartélyoztak be, előbb néme­teket, s ahogy kitakarodtak, oroszok foglal­ták el helyüket. Panni férjhez ment, de nem sokkal később hadiözvegyként ringatta cse­csemőjét, s amikor már csak bele kellett volna nyugodni abba, amin nem lehetett vál­toztatni, kezdődött minden elölről. Természetesen közömbös volt, hogy miről írtunk dolgozatot húsvét táján: a vüág vég­zete felé rohant. A mi lelkiismeretünk sem lehetett tiszta, mert azt reméltük, hogy a böjti szelek csillapodtával minden megváltozik, a leendő háborús bűnösök az utolsó pillanat­ban visszarettennek jóvátehetetlen bűnöktől, Hitler és Sztálin szőrcsuhát ölt s meztélláb zarándokol Rómába, hogy a pápa ünnepé­lyes feldolgozásától remélje az örök üdvös­séget. A megváltás elmaradt, a böjti szelek pedig csak fújtak, konokul és kitartóan. A hajdani diákok hiába törték fejüket, s ma sem tudom, mit kellett volna írnunk annak idején. Hiába múlt el annyi év, ma is csak annyit tudok, hogy fújnak a böjti szelek, az évszaktól füg­getlenül megzörgetik az ablakot. Néha éj­szaka felriadok, legalább a szél irányát sze­retném megállapítani. Tehetetlen madár ri­kolt a sötétben. A csillagtalan éjben tájéko­zódni sem lehet, s mindenki oly magányos, mint a vészjeleket síró madár. Elcsitulnak egyszer a böjti szelek? Ne adjuk fel a re­ményt. Csányi László Van szekszárdi katonainduló Misszió fúvósokra Interjú Kovács Zsolt karnaggyal Közben kaptak még egy aranydiplomát is — Öt éves a szekszárdi if­júsági fúvószenekar. A már­cius 28-án tartott minőségi hangversenyükön a Magyar Fúvószenei Szövetség által képviselt szakemberek, a kon­cert fúvószenekar kategóriá­ban „ezüst diploma" fokoza­tot adtak, 125 összpontszám- mal. A zsűri elnöke Balázs Árpád zeneszerző volt. A zsűri tagjai: Auth Henrik és Dohos László, mindketten karnagyok. Értékelésük lezá­rója a zenekar életében egy korszaknak. — Amikor öt évvel ezelőtt elindultunk, hat trombitásunk és öt klarinétosunk volt. Az első három év azzal telt el, hogy kialakuljon a zenekar. A gyerekek összeszoktatása, ne­velése volt az elsődleges. Két évvel ezelőtt eljutottunk Né­metországba, ahol egy más­fajta fúvóskultúrával ismer­kedhettünk meg. Ez kitágí­totta szemléletünket is. A mi­nősítő hangverseny most már mást követel tőlünk. Nem le­hetünk csak szépek. Felelős­ség terheli minden lépésün­ket. — Milyen igény hozta létre a zenekart? — Engem nagyon zavart, hogy a gyermekekkel csak órákon találkozom, amikor megoldanak egy-egy felada­tot, kiseb-nagyobb sikerrel. Majd vizsgát tesznek és kész. Csapdának éreztem, amiből szerettem volna kilépni. Sze­rencsére a választ a pécsi főis­kolán megtaláltam, ahol na­gyon jó zenekarok működnek. Akkoriban Szekszárdra én félállásba jártam. Thész László felajánlotta, hogy jöhetek főál­lásba is, de ennek feltételt sza­bott. Egy bizonyos határidőn belül zenekart kellett csinálni. Talán missziónak szánta! Sze­gény Thész László már nem él, de talán velünk örülne, hogy az ígéretemet sikerült megvalósítani. — Erre a hangversenyre csupán a koncert fúvószene­kari kategóriában kértek érté­kelést. Közben a nemzetiségi zene kategóriában egy arany­diplomát is kaptak. — Balázs Árpád, a zsűri el­nöke elmondta, hogy amikor döntéshozatalra visszavonul­tak, mi tovább játszottunk. Ekkor nyílást hagytak az aj­tón, és úgy hallgatták a to­vábbi produkciónkat. Szerin­tük ez sokkal oldottabb, fe- sziiltségmentesebb volt. Meg­érezték benne valamit, ami újabb döntésre kényszerítette őket. Kérés nélkül egy új jegy­zőkönyvet és oklevelet adtak ki. Azzal indokolták, hogy jó stílusismeret, kiegyensúlyo­zott hangzás, példás tempó, színes, oldott dinamizmus jel­lemezte akkor az előadásun­kat. Felülbírálták eredeti ké­relmünket, és így titokban nemzetiségi zene kategóriá­ban is megmérettünk. Bizal­muk jeléül és a jövőre való ké­szülés jegyében 133 pontot ad­tak a maximális 150-ből. Erre sosem gondoltam. Pontosab­ban úgy terveztem, hogy eb­ben a kategóriában majd jö­vőre fogunk indulni. — Egy célt terveztek, kettőt értek el. Van-e újabb, ami eset­leg már a hangversenyen megfogalmazódott? — Nem tettünk fogadal­mat, de mert a zsűri javasolta, hogy Liszt Ferenc emlékének őrzése, ápolása olyan formá­ban is lehetséges részünkről, hogy megtanuljuk és előadjuk Liszt katonaindulóit, amelyek közül egynek szekszárdi vo­natkozása is van. Bízunk benne, hogy szponzoraink, akiknek eredményünket kö­szönhetjük, velünk örülnek a mostani sikernek és jókedvű adakozásuk a jövőben sem halványul, amikor újabb be­mutatóra, éppen Liszt induló­jának előadásához kérünk tá­mogató segítséget. Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents