Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-16 / 62. szám

1993. március 16., kedd TAMÁSI ÉS KÖRNYÉKE 5 Épületek, tervek Elvégezték az utolsó egyez­tetést a tervezők és a hivatal il­letékesei a leendő Budapest Bank székházának előzetes tervein. Az elképzelések sze­rint még ebben a hónapban benyújtják engedélyeztetésre a végleges dokumentációt és áprilisban megkezdik a kivite­lezést. Városképi szempontból egy szintén jelentős és tetszetős épület terveit nyújtotta be az Árkádia Kft., amely a Nagy- buhinban lévő foghíjtelket kí­vánja beépíteni, ahol kb. ti­zenhat üzlet elhelyezésére lenne lehetőség. Március 19-én lesz a felújí­tott Szabadság utca 15. szám alatti ingatlan - a volt Tamási Galéria épületéről van szó - műszaki átadása, ahol az ön- kormányzat és a megyei munkaügyi központ megálla­podása alapján a tamási mun­kaügyi kirendeltséget helye­zik majd el bérlőként. A kor­szerűsített és Ízlésesen kialakí­tott irodákban ideális körül­mények között végezhetik a városi és a városkörnyéki munkanélküliekkel kapcsola­tos ügyintézést. Megállapodott az önkor­mányzat és a vízmű a miklós- vári kemping bővítéséről. A volt tüzép területéből átadott közel háromezer négyzetmé­terrel a nyári főidényben ta­pasztalt zsúfoltság megszün­tetését, a vendégek jobb elhe­lyezését kívánják megoldani. A megyei sütőipari vállala­tot is „utolérte" a privatizáció, melynek során a vállalat gaz­dasági társasággá akar átala­kulni. Ennek során az önkor­mányzatot megillető részese­dés mértékéről és annak mód­járól tájékoztatta az átalakítást végző szakértő szervezet a vá­rosháza illetékeseit. Levél a szerkesztőnek Az oldal szerkesztője, Ékes László levelet kapott Tolna- némediben élő pedagógus is­merősétől, lapunk régi levele­zőjétől és mivel közérdekű az írás témája, közreadja azt. Kedves Laci! Nagyon vártam, vártuk, hogy vendégül láthassunk valamelyik rendezvényünkön, de mivel nem jöttél el, nagyon nehéz helyzetben vagyok, hogyan adjam vissza mindazt, ami megtörtént. Arra gondoltam, most az egyszer a magam tapasztalatait írom le. A családi vetélkedővel kezdem. Számomra ez nem új, mert a Ta­mási Diákcentrumban gyakran szerveztünk ilyen rendezvénye­ket. Tolnanémedin viszont új volt, és sokat rágódtunk rajta, be­levágjunk-e. Belevágtunk. Jóma­gam, mint a játék vezetője, felvál­laltam a szervezés nagy részét, de segítők mindig akadtak. Megmondom őszintén, kevés család volt, aki azonnal belement a buliba, de vettem a fáradságot, s meglátogattam őket, szépen be­széltem a szülők „fejével". Senki nem mondott nemet. Mondanom sem kell, mennyire izgultam az első forduló előtt, ve­lem együtt a zsűriző kollegák és persze a versenyző családok is. És eltelt fél óra, amikor rájöttem, mennyire jól érzem magam, s mi­lyen jókat nevetnek körülöttem. Párbajoztunk, játszottunk, szinte gyermekek lettünk magunk is. El­felejtettük bajunkat, bánatunkat. Nagyon készültem minden fordu­lóra, más-más játékokat találtunk ki, kérdéseket állítottunk össze. Ahogy közeledett a döntő idő­pontja, egyre több lett a kíváncs­iskodó is a közönség soraiban. Pénzünk nemigen volt, ezért igazi ajándékot sem tudtunk adni, egyedüli tét a döntő volt, egy újabb játék élménye. A döntő előtt gondoltam egy nagyot - bár nem tanácsolták -, felkerestem a maszekokat, s megkértem őket, segítsenek. És itt le kell írnom a neveket, mert gyönyörű ajándé­kokat kaptunk: Szitáiktól, Gár­donyiiktól, Ihásziktól, Vighiktől, Göndörnitől, Szajkóiktól, Sebes- tyinnitól is Szabónétól a kit helybeli fodrásznótól, Mátyusni- tól, Dobosiktól, Vörösiktől. A DEMEXCO KFT 1500 Ft-ot ajánlott fel a döntőt követő va­csora megrendezisihez, s egyben házigazdáink is voltak a vacso­rán. Ezúton szeretnim megkö­szönni minden család nevében a gyönyörű ajándékokat az ajándé­kozóknak. Végül is tét nélkül, de egy végeredmény kialakult, az Ágota család választhatott elő­ször az ajándékok közül. A vacsorán 2-3 beteg család kivételével mindannyian ott vol­tunk. Hat asszony készült, s dol­gozott, hogy egy finom marha- pörkölt mellett eleveníthessük fel a legmaradandóbb pillanatokat. Ami nagyon jólesett, a szülők megköszönték munkámat, s raj­tam keresztül minden pedagó­gusnak e játéksorozatot. Hogy bennem mi maradt meg? Úgy érzem, sokáig nem fogom el­felejteni, ahogy a Szajkó apuka irányította neje álarcba rejtett mozdulatait, az összetartozást, a biztonságot sugározta együttes munkájuk. Emlékszem az Ifjú apuka elkerekített szemére, hitet­lenkedő pillantására, amiből azt olvastam ki: „Jé, így is lehet szó­rakozni!" Felejthetetlen marad a Móricz család kis úttörós bemu­tatója. Örültem, hogy Zsifkovits Zolikát törött lábbal is elhozták a játékra szülei. Emlékszem Vörös apuka zavarára, amikor rábeszél­tem, hogy jöjjön el családjával játszani. Jólesett hogy Nagy La­cika és a Bikádi apuka betegen, lázasan is eljött segíteni, mert nem akartak cserbenhagyni. Fe­lejthetetlen a Göndör szülők sep- rús tánca, a Takács apuka pan­tomim játéka. A játék varázsát nagyon sok fénykép és videófelvé­tel őrzi, élmény lesz megnézni va­lamennyit. A döntő után, másnap a far­sangra most kevesebb idő jutott, mint tavaly. Nem küldtünk ki meghívókat senkinek, nem ponto- sítottuk részletesen, ki mit fog csinálni, nem beszéltük rá a gye­rekeket úgy mint tavaly, hogy öl­tözzenek be. Úgy voltunk, nem várhatjuk el a szülőktől, hogy mind a két napon igazából hely­tálljanak. Háromkor kezdődött a rendezvény, de előtte fél órával csak lézengtünk, próbálgattuk a nyolcadikosokkal a műsort, mert sajnos a próbákra is kevesebb idő maradt. Programkezdésre viszont már annyian voltunk, hogy lépni nem tudtunk egymástól. (Itt jegyzem meg: 400-nál többen vol­tunk!). Magam is megdöbbentem a sok néző láttán, azon a rengeteg süteményen, amit a szülők fel­ajánlottak a sok-sok tüsténkedő anyukán, aki hirtelen ott termett és készítette elő a büfét, az árusí­tást. Most éreztem meg igazán a szülők háláját és szeretetét. Igaz kevesebb jelmezes volt, mint ta­valy, de nagyon ötletes, mutatós maskarások voltak és jó hangula­tot teremtettek a csoportos bemu­tatkozók. Izgultam nagyon a műsor mi­att, de a szereplők hozták magu­kat, igazi farsang farki hangulat alakidt ki. A zenekar remekül ját­szott, mindannyian táncoltunk, aprók, kicsik, nagyobbak és fel­nőttek. Az úttörőcsapat bevétele is egy rekord, s így a gyermeknap költségvetésének a fele már meg­van. Ilyen még nem volt! Szeretném mégegyszer megkö­szönni a szülők munkáját, peda­gógusok iránti szeretetét, megbe­csülését és bizalmát. Vallom, hogy ebben a faluban sok jóérzésű ember él, akinek igénye a szóra­kozás, az együttlét, akikben mun­kálkodik a család-, ember- és gyermekszeretet. Gölöncsémé Erzsi Utazás nagyszankóval Télig az ólpadláson tárolták a nagyszankót, hó esetén le­szedték onnan és összerakták. Eléje fogták a lovat - a lovakat -, csengőt tettek a nyakába, aztán irány az utca, a mező. Miközben megjártatták a lo­vakat, összeszedtek egy utcá- nyi visongó gyereket és meg- szankóztatták őket. Arra is jó volt hajdanán a nagyszankó Értényben, hogy azzal keres­ték fel a közeli falvakban lakó rokonokat, barátokat. Kiváló jármű volt a malomba menés­hez, a trágyahordáshoz is. Gottvald Károly felvétele Értényben készült és Béri Bé­lát örökítette meg a márciusi télben. Az oldalt írta Ékes László, fényképezte Gottvald Károly. Köszönjük, hogy ezen a héten is velünk tartott. Juharban, hársban a múlt Amint rákanyarodunk a kapubejáróra Pincehelyen, a Rákóczi utca 11. alatt, odabent megszólal a láncra vert csa- hos, a hátsó udvarban pedig elhallgat a motorfűrész. Pi­rosképű, kék munkásruhás, svájcisapkás, melleskötényes házigazda, Kovács János jön elénk, aztán amikor megtudja jövetelünk célját, mesélni kezd. Kissé messziről indít az egykor bogaraspusztai cse­lédgyerek, aki bilinckét, os­tornyelet, fűzfasípot faragott, csutaökröt készített iskola utáni bojtárkodás közben és csak annyival tűnt ki a társai közül, hogy ügyesebben ke­zelte a kést náluk. Nem volt ez véletlen, hiszen örökölt va­lami tálentumot a bognár nagyapjától. Attól, aki olyan jó szakember volt, hogy minden famunkát megcsinált, csak a vasalást bízta másra. A fészerből a kamrába, on­nan a lakásba megyünk fara­gásokat nézni és közben szól­nak a történetek. A családnak (is) rosszul jött háború, a „fel­szabadítók" által Adorjánba elhajtott huszonegy disznó - a rekvirálás -, a gulyásbojtár- ság, a leszerelése utáni otthon- teremtés kerül szóba, majd az is, hogyan állt neki jobban '69- '70-ben a faragásnak. — Ösztönösen faragok - mondja -, ami jön, azt, és az előttem élt okos emberek min­táit használom. Az első három darabom virágkaró volt, amit egy eltörött söprűnyélből ké­szítettem zsebkéssel. El­mondhatom, azóta nagyon sokat tanultam a németkéri barátomtól, Szalai Lajostól, aki esztergált nekem és mintát rajzolt, de említhetem a hat dombóvári fafaragó tábort is, ahol a szabadságom terhére vettem részt azért, hogy elles­sek egy-két fogást. Elnézegetjük a faragásokat és azt állapítjuk meg, van köz­tük ma is használatos, úgyne­vezett funkcionális termék, de azért a legtöbb a múltból táp­lálkozik, onnan ered, azt őrzi. A bogaraspusztai mindenna­pok elevenednek meg ju­harba, hársba, cseresznyefába, meggyfába faragva. Kasza, kaszaülő, sarló, favilla, tok- mány, szekér, járom ökörrel, henger, ostornyél, gémeskút, kendertiloló, verecseny, gere­ben, vonószék, dagasztóteknő széklábbal, köcsögfa, mán­gorló, csizmahúzó . . . idézi a múltat, a letűnt kultúrát. Végignézve rajtuk megmoz­dul a képzelet: hallani a kasza suhogását, a szekér zörgését, látni a gémeskút megcsillanó vizét, nagy koloncát, a kenyér kovásza fölé görnyedő anyát, nagyanyát . . . egy más vilá­got. — Sorozatot nem tudnék csinálni - térít vissza a jelenbe a házigazda -, mert föld van, kert van, disznókkal is foglal­kozunk nyugdíjasként, aztán mikor megnehezedik az em­ber keze, akkor már nem akar menni a faragás. Kovács János munkáit egy helyi kis ünnepségen már látta a közönség, most küldött belő­lük pályázatra is. Néprajzi ér­tékük miatt érdemes lenne közkinccsé tenni valamennyit, mindnyájunk épülésére. Ékes László Fotó: Gottvald Károly Figyelmébe ajánljuk Színház, hangverseny Belelapoztunk tamási mű­velődési központ program­jába és felkeltette az érdeklő­désünket néhány rendezvény. Ezek közül most két színházi előadást és egy hangversenyt ajánlunk figyelmükbe. Már­cius 20-án 19 órakor a Pécsi Nemzeti Színház szerepel a városban, előadásuk címe: Gyere, Josephine! Öt nappal később, március 25-én 10 és 14 óra 30 perckor a Tatabányai Játékszín adja elő gyermeked­nek a Kiből lehet király? című produkciót. Március 29-én 18 órakor az Új Budapest Vonós­négyes ad koncertet. Emlékmű készül Páriban A dombok ölelte Páriban nem feledkeznek el a második vi­lágégésben odamaradtakról. Lakossági adományból, a más te­lepülésekre, illetve külföldre kerültek támogatásából - kilenc­ven adományozó jóvoltából - emlékművet emelnek, amelyen „a II. világháború pári áldozatainak emlékére" - hirdeti majd a felirat. Kilencvenkét név - tizenegy nő és nyolcvanegy férfi - kerül kiemelkedő bronzbetűkkel a márványlapra, amelyen Gyenei Judit tamási származású szobrász reliefje is helyet kap. A márványlapot mészkő öleli körül - tudtuk meg Páczelt Pál­tól, a szervezőbizottság egyik tagjától és úgy oldják meg, hogy ha az emlékezet felidézne még egy-két nevet, akkor azok is fel­kerülhessenek a táblára. A bizottság ismeretei szerint öttel több áldozat van Páriban - tehát kilencvenhét -, de közülük kettőnek a neve a nagykónyi, egy-egy pedig a szakadáti, a balatonfeny- vesi, illetve a tamási emlékművön már megörökíttetett. Úgy tervezik, a templomkertben helyezik el az életbenmara- dottak, az utókor tiszteletének jelét és pünkösdkor avatják majd szentmisével, katonai tiszteletadással, a II. Világháború Tolna Megyi Halottaiért kuratórium közreműködésével. A tisztelgő eseményre hazahívnak és várnak minden helyit, illetve elszár­mazottat, éljen az e kilencvenháromezer-harminc négyzetkilo­méteren belül vagy kívül. A jószándék kevés Ha a Jóistenen és a képvise­lőkön, a község vezetőin kívül a magas Hivatalban is látnák a koppányszántóiak bugyellári- sát, akkor bizonyára megesne a szívük az ott élőkön, aztán valamilyen módon juttatná­nak egy kis pénzmagot a falu­nak. De mivel a Hivatal is messze van Szántótól és Szántó sincs közel a Hivatal­hoz, így nem marad más, mint beletörődni a megváltoztatha- tatlanba és beérni annyival, amennyi van. Még akkor is, ha ez nem sok. Koppányszántón tizen- egymillió-hatszázhuszonké- tezerrel gazdálkodnak, ami­nek a zöme elmegy az isko­lásokra, az intézményfenntar­tásra, illetve a körjegyzőségre, négyszázezerrel pedig a temp­lom felújításához járulnak hozzá. Fejlesztésre így egymil­lió-kétszázezer jut, amit ki kell(ene) egészíteni pályázati pénzzel. Ehhez viszont az égiek jószándéka mellé a föl­dieké is kell, illetve kellene. Az utóbbitól függ ugyanis, hogy megvalósítható lesz-e a Dózsa és a Kossuth utca szi­lárd burkolattal való ellátása - a tervek már készen vannak -, vagy kénytelenek lesznek megelégedni azzal, hogy he­lyette a Fő utca teljes hosszá­ban kiépítik a járdát. Akár­hogy is lesz, bizonyára a kop­pányszántóiak (is) szívesen vennék, ha valaki leírhatná az adójából a községnek adott támogatást.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents