Tolnai Népújság, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

1993. március 13., szombat

ÜNNEPI MAGAZIN

«ÚJSÁG 11

Egy osztályra való tanár tanítványa van

Helytörténész földrajztanár

Az Apáczai Csere János díjas dr. Szóke Sándor

' .................................

A

páczai Csere János díjat kapott dr. Szőke Sándor, a dombóvári Illyés Gyula Gimnázium tanára a pedagógus pályán kifejtett munkáságáért. Ez alkalomból beszélgettünk a kiváló tanárral, Dombóvár város díszpolgárával.

— Az ország másik részéből, Békés megyéből, a diplomaosztást követően, 1956-ban került Tolnába feleségével együtt, aki szintén pedagógus. Tudatos volt a választás?

— Nem, Dombóvárra úgy helyeztek ide bennünket, a Dunántúlnak ezt a részét addig nem ismertem.

— A beilleszkedésük tökéletes, hiszen azóta is az első munkahelyén tanít.

— Kitűnő iskolába, jó közösségbe kerültünk, könnyen alkalmazkodtunk. Sokat köszönhetek a kollegáimnak, akik mindig segítettek.

— Ebben a gimnáziumban kezdte földtan szakos tanárként a pályáját és most, mint földrajz-kémia szakos tanár készül nyugdíjba.

— A kémia szakot kiegészítésképpen végeztem el a hatvanas években, azóta oktatom mindkét tantárgyat.

— És hogy nem akárhogyan, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Ön tanítványai sorra nyerték és nyerik az országos tanulmányi versenyeket és számosán választották maguknak ezt a hivatást, azaz földrajz-kémia szakos tanárok lettek.

— Ami igaz, igaz, majd negyven tanítványomból lett földrajz tanár, egy osztályt meg lehetne tölteni velük. Egyébként pedig mindig szerettem a gyerekeket, szerettem versenyekre felkészíteni őket, főleg földrajzból. Talán ezen a területen értem el a legtöbb eredményt, tanítványaim közül 35 jutott földrajzból országos döntőbe, közülük 12 az első tízbe bekerült. Nemrégiben rendeztek egy földrajz versenyt a város iskolái között, amire engem is meghívDr. Szőke Sándor

tak. Ott derült ki, hogy a tanárok majd mindegyike a tanítványom volt.

— A földrajz mellett a történelemmel is igen sokat foglalkozik, több könyve jelent meg Dombóvár történetéről.

— A történelem a szenvedélyem. A hatvanas években a doktori disszertációmat Dombóvár gazdaság-földrajzából írtam, amihez néhány oldal történelmi részt is csatoltam a város múltjáról. Akik olvasták ezt, azok javasolták, praktikus lenne külön kiadni a történelmi részt, legalább tanulhatnának a gyerekek belőle, így készült el az első könyvem a város felszabadulásának 20. évfordulójára, 1964-ben. A bővített kiadás pedig, amelyik 1945-ig tartalmazza Dombóvár történetét, 1971-ben került kiadásra. Ezenkívül minikönyvek is megjelentek a város történetéről 1964, 1971, 1980-ban.

— Mikor fog megjelenni a város utóbbi 50 évének története?

— Idő kell, történeti távlat, míg az elmúlt évtizedek történeti eseményei megírhatók lesznek. Egyébként pedig Dombóvár Krónikáját, mely a városházán található, 1969. óta folyamatosan írom. A fontosabb események rögzítve

vannak. Más településekkel ellentétben az itteni vezetők már akkor nagy gondot fordítottak erre.

— Alapítója és elnöke az 1984-ben alakult helyi Városszépítő Egyesületnek. Mivel foglalkoznak az egyesületen belül?

— „Anno Dombóvár" címmel régi, a településről készült képeslapokból összeállított sorozatot jelentettünk meg, aminek igen nagy sikere volt. 1989-ben megjelentettük Új-Dombóvár történetét, melyet Mészárosné Fodor Klára írt. Nagy munkája volt az egyesületnek a II. világháborúban elesettek adatainak ösz- szegyűjtése. A több száz név összegyűjtését egy 15-20 fős csoport végezte és a feleségem írt, illetve szerkesztett egy könyvet belőle.

— Ha jól tudom, foglalkoznak az utcanevek megváltoztatásával, illetve különböző emléktáblák elhelyezésével is.

— Szívfájdalmam, hogy

Saguly Károly vasúti főmérnökről, akinek

Új-Dombóvár köszönheti a kialakulását, és Hegedűs Alajos plébánosról, aki oly sokat tett a múltban a városért, mind a mai napig nem sikerült utcát elnevezni. Hiába tettünk rá javaslatot, a képviselő- testület nem fogadta el, ezért most egy emléktábla elhelyezésén gondolkodunk. Jelenleg a gimnázium régi, eredeti címerének helyreállításával foglalkozunk.

— Harmichét évi tanítás után most nyugdíjba készül.

— Sajnos olyanok a jelenlegi pénzügyi szabályozók, hogy ha tetszik, ha nem kénytelen vagyok nyugállományba vonulni. Az érettségiző osztályommal együtt én is elballagok. Mindent azért nem adok fel, a város érdekében, amit tenni tudok, továbbra is megteszem, amíg győzöm.

F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka

Katona Tamás bízik a levéltárak megnyitásában

1848 még ismeretlen dokumentumait Moszkvában őrzik?

írás közben

(Emlék) Gyerekkorom riasztó élménye, néha még ma is kísért. Második gimnazista lehettem, s hittantanárunk fölényes nyugalommal magyarázta, hogy az egyetlen üdvözítő hit birtokában vagyunk, választottak, s akik más úton közelednek az egy igaz Istenhez, elkárhoznak. Dermedten hallgattam szavait, s óra után bátortalanul bevallottam neki, megszégyenítve és mentegetőzve, hogy vegyes házasságból származom, édesanyám református, mi lesz vele? Tudós férfiú volt, a teológia doktora, bíztam irgalmában. Felemelte ápolt kezét, s ma is előttem van húsos arca, amint szánakozva néz rám, sajnos, kisfiam, mondta, el fog kárhozni. Megdermedve álltam előtte, sápadtan, kezem reszketett. Azt hiszem, megsajnált. Megsimogatta fejemet s azt mondta, nem tehetünk semmit. Valamit dadogtam, a falnak dőltem, háttal a többieknek, hogy ne lássák könnyeimet. Ez is iszonyatos volt és jóvátehetetlen: egy kisfiú áll a győri gimnázium folyosóján és sír. Nem mondtam el azóta sem senkinek, szégyelltem kiválasztottságomat.

Az egyház később megengesztelődött, ma már több út vezet az üdvösséghez, de az emlék nem halványodott el, s ha eszembe jut, most is látom a régi kisfiút, áll a gimnázium folyosóján, elrejtette arcát, mert nem akarja látni, amint szörnyű ördögök, bűzösen és láncot csörgetve hurcolják édesanyját a kárhozatba.

A gyerekkori látomást a valóság folyamatosan táplálta, az ártatlanok tehetetlenül vergődtek a hatalom szorításában, s az is ellenük szólt, amit mentségükre mondhattak. Mindenki felett a démon suhogtatta kardját, mert maga a lét volt bűn, az élet nem Isten ajándékát jelentette, hanem a kiszolgáltatottságot, az eleve elrendelt bűnösséget, amit nem lehetett megfellebbezni.

A középkori ember kínos pontossággal vallotta meg bűneit. Volt mit megvallani, mert két gyónás között gondtalanul vétkezett, csalt, paráználkodott, háromélű tőrt döfött szomszédjába, de Istennel meghitt viszonyban volt, a franciskánus barát pedig, aki titkon látogatta feleségét, megnyugtatta, hogy esendők vagyunk. Az égi mérleg egyensúlyban volt, csak arra kellett ügyelni, hogy az utolsó szó ne az ördögé legyen, mert örökkön ott settenkedett az ember nyomában, agyafúrt volt és kitartó, az őrangyal pedig zavartan elfordította fejét, amikor kockajátékra buzdította vagy a fürdőslányokat juttatta eszébe.

Nietzsche izgatottan írta, hogy Isten meghalt, de bármiként történt is, a régi egység megbomlott, a világháború őrjöngésében már nem volt jelentősége a test esendőségé- nek, mindenki léte okán volt bűnös, tetteitől függetlenül. Erről később írtam, Heidegger ürügyén saját gondjaimat is megfogalmazva, s valamennyiünkét, akik részt veszünk ebben a társasutazásban, melynek úticélja senki előtt nem világos.

Milyen is az a világ, amelyben élnünk adatott? Lehetne jobb is, de végtére ki tudnánk egyezni vele. Vannak, akik azt mondják, túl sokan vagyunk, de a Földön van hely mindenkinek, jutna élelem és lábbeli is, de az emberiség történelme során eddig még nem tudta megoldani az elosztást, az egyik fölösen halmozza gazdagságát, de hiába mondják, hogy Isten őket is saját képmására teremtette, a gazdagok finnyásan elfordulnak. A forradalom legtöbbször nem old meg semmit, az ár elvonul, s kezdődik minden elölről, az ellentétek pedig csak növekednek. A szegényről közben kompromittáló adatok derülnek ki, például az, hogy másvallású. Bizony, a szeme sem áll jól, mondják fejcsóválva a törzs bölcsei, s most már nemcsak az igazság, hanem a méltányosság szálai is ösz- szekuszálódnak.

Gyerekkorom kisvárosában népes zsidó hitközség működött, mégsem ők voltak a „másvallásúak", mert a keresztények nem fértek meg egymással. A katolikusok eretneknek nevezték a reformátusokat, amazok viszont mindenre elszánt pápistáknak hívták a katolikusokat, s kölcsönösen őrizkedtek attól, hogy rokonságba kerüljenek. Végtére mindenki gyanús volt, ám az igaznak vallott hit valami előkelőséggel párosult, ezt éreztette velem a tanár úr is az iskola folyosóján.

Nagyon régen volt, de ma is érzem a szégyent, mert nem akartam kiválasztott lenni. Később sem, amikor születési bizonyítványokért loholtunk különböző hivatalokba, már nem is tudom hányadiziglen bizonyítandó árjaságunkat. Azután azt kellett igazolnunk, hogy eleink között nem volt osztályidegen, zsebünkben pedig mindig volt néhány önéletrajz, mert bármikor szükség lehetett rá.

Villanásokra most is kísért a dicstelen múlt. Politikai programba került a keresztény és nemzeti eszme, csak éppenséggel nem tudni, hogy mit jelent a magasztos jelző. Én például - gondolom mások is így vannak ezzel - soha nem szoktam dicsekedni azzal, hogy magyar vagyok. Anyanyelvem, kultúrám ide köt, igaz, nem én választottam, de elfogadtam s külföldön a szállodai bejelentő lapon épp olyan adatnak tekintem, mint a többit. Egyébként zsidóként, erdélyi szombatosként is magyarnak mondanám magam, mert nem tehetek mást. Ahogy Grün bácsit is magyar emberként vitték a haláltáborba, közös szégyenünkre, s utolsó pülanatáig csodálkozhatott, hogy a hazának gondolt állam miért szolgáltatta ki egy idegen hatalomnak. Harcolt az első világháborúban, öregapja a szabadságharcban honvéd volt, távoli őse pedig a Vereckei hágón át érkezett a honfoglaló magyarokkal, ugyanis meggyőző adatok vannak arra, hogy a Volga mentén zsidó tömegek is csatlakoztak hozzájuk, akikkel addig is jó barátságban éltek.

Szóval így állunk. A nemzeti dölyf, a vallási felsőbbrendűség rossz tanácsadó. A két háború között gyakran emlegették a magyar „kultúrfölényt", de legföljebb félművelt kispolgárok kérkedtek ezzel, Babits, Kosztolányi, a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert ilyent nem mondott volna. De őseivel se dicsekedett egyik se. Mert ugyan mi részünk lehetne abban, hogy eleink derék emberek voltak, ha úgy adódott, a csatatéren is megállták helyüket? Igaz, ha valakinek Haynau, Szálasi, Rákosi van ősei között, jobb, ha elhallgatja, pedig igazán nem tehet róla.

Az a kisfiú a győri gimnáziumban a félelemtől vacogva vallotta be, hogy édesanyja eretnek. Ma is látom, a falnak dől, tehetetlen, csorognak a könnyei. De azt is tudja, hogy el kell rejtenie fájdalmát, mert mi lesz, ha igazhitű társai megtudják, hogy édesanyjára lánccsörgetve várnak a bűzös ördögök? Csányi László

Tamási jegyzet

Versek a galériában

. .

A,zämSzSttkőltS hagyatéka

Apáink életében 1945 jelentette a reményt, nagyapáink őszirózsával a sapkájukon meneteltek, dédapáink Deákot hallgatták, ükapáink talán Petőfivel borozgattak a Pil- vax-ban. Müyen változást hozott a magyar történelemben a csaknem másfél évszázaddal ezelőtti március? Vajon ennyi idő elteltével tudunk-e mindent az akkori eseményekről? - kérdeztük dr. Katona Tamás történészt, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárát.

— 1848-ban született meg az európai, a korszerű, a polgári Magyarország. A honfoglalás, a kereszténység felvétele óta ekkora változás nem ment végbe a magyar társadalomban, mint akkor. Egyik napról a másikra egy feudális országból a kontinens legdemokratikusabb országává lettünk. A fiatalok forradalma volt 1848, azoké a fiataloké, akik mindenre gondoltak, s nemcsak az események szellemi vezetéséhez értettek, hanem ha kellett, beálltak harcolni vagy ágyút önteni. Az a sokat idézett 12 pont annyira összefoglalta a kor (és sok szempontból a mi korunknak is) legfontosabb kérdéseit, hogy ma sem kellene újrafogalmazni. Mást ne mondjak, azóta, ha a sajtószabadságot megsérti valaki, a nemzet önkéntelenül az első pontra gondol: „kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését".

— Hogy látja a történész a forradalom vezetőinek személyét, szerepét? Kossuthét, Petőfiét, Széchenyiét, Görgeyét, Deákét?

— Jellegzetesen magyar előítélet, és történelmietlen nézőpont, hogy valakit csak mások rovására tudunk szeretni. Azt gondoljuk, hogy Kossuth nagyobb lesz attól - (nagyon alacsony ember volt az életben), ha Görgeyt megpróbáljuk beletaposni a földbe, vagy hogy Kossuth lebecsülésével Görgey hadve- zéri zsenialitását növeljük. Olyan személyek voltak mindannyian, akiket nyugodtan lehet egyszerre széretni és példaképnek is tekinteni. Egyetemi oktató koromban megtanultam: nem hatásvadászat, nem valamiféle tudománytalan felületesség, ha a történelmet nem a számok és tények csontvázává silányítva tanítjuk. A fontos és látszólag lényegtelen dolgok együtt teszik a történelmet érdekessé.

— Vajon eleget tudunk-e a szabadságharc eseményeiről? Nemrégiben vetették a történészek szemére: a bécsi levéltárakban olyan 48-as dokumentumok is vannak, amelyekhez még hozzá sem nyúltak.

— Szépen hangzik, de természetesen nem igaz. Moszkvában viszont annál több, számunkra fontos irat van. Most talán az ottani levéltárak is megnyílnak a hadtörténész kutatók előtt. 1848 szeptemberétől a szabadságharc háború volt, ahol a katonák játszották a főszerepet és nem a politikusok. A haditörténelem biztosan nem olyan izgalmas, mint az ideológiatörténet, ugyanakkor valamire megtanítja művelőit: csak akkor tudnak helyesen ítélni, ha mind a két fél véleményét ismerik. Ha tudják, hogy az egyiknek és a másiknak milyen szándékai voltak. Egyelőre nagyon kevés olyan nyomtatott forrás, visz- szaemlékezés van, amiből az oroszok 1848-as magyarországi szerepét meg lehetne ítélni. Hallatlanul izgalmas téma, miként látták az orosz generálisok, vagy éppen a fiatal hadnagyok azt az országot, ahová vezényelték őket. Úgy érzem, a moszkvai levéltárak anyagának megismerésével, izgalmas és fontos tényeket tudunk hozzátenni a szabadságharc katonai történetéhez.

— Mikorra válhat teljessé mindaz, amit 1848-49-ről tudnunk kell?

— Hála Istennek soha! Borzasztó lenne az élet, ha egy-egy történelmi korszakot ki lehetne pipálni, mondván, erről már mindent tudunk.

Szabó Margit Ferenczy-Europress

Talán minden azzal indult, hogy Könnyű László képző- művészeti gyűjteményt adományozott Tamási városnak. Ezzel megteremtette egy állandó kiállítás, galéria alapjait. Erről annak idején részletes tudósítást adtunk. Arról is beszámoltunk, hogy a galéria új helyre költözött. Az egykori MSZMP székház új funkciói között jó otthont találtak az állandóan megtekinthető gyűjteménynek és mellette az időszaki bemutatóknak is. Tavaly decemberben Könyv István János grafikáit, január-februárban Stekly Zsuzsa tűzzománcait láthatták, március 28-ig Fusz György kerámiáit tekinthetik meg.

A galéria rendezvényeiért felelősek természetesen sorolják tovább ez év végéig a tárlatokat. így május-júniusban Kádár János Miklós festőművész, június-júliusban a Diósgyőri Képzőművész Stúdió, július-augusztusban Szatmári Tamás fazekas mutatkozik be a tamási közönségnek. Szeptember-október hónapban IG- szely Melinda babakiállítása

látható majd, október-novemberben Gyeney Judit szobrai és december közepéig Kun Éva kerámiái.

A galéria bejárata melletti asztalon füzet vastagságú könyv hívja magára a figyelmet: Könnyű László, „Útszéli fák" című verseskötete. Dr. Könnyű László 1914-ben született Tamásiban. Tanári végzettséggel 1944-ben hadi munkára sorolták, majd családjával Ausztriába telepítették. Rövid életrajzát olvashatják a kötet borítóján. Belül viszont azokat a gondolatokat, melyeket a költői hang fogalmazott Könnyű Lászlóban.

Olcsó szójáték a megjegyzés, hogy „könnyű versek". Inkább azt célozza, hogy könnyen befogadhatok. Egyszerű szerkezetűek. Tartalmuk a földi valóságban gyökerezve szól tájról, hazáról, szerelemről. Apró csodákról, amivel minden ember találkozik a hétköznapokban, csak kevesen fordítanak időt, hogy ezeket a perceket meg is szólítsák, amint azt Könnyű László tette. Eltévedt vad magányához hasonlítva a száműzött költő sorsát.

Messziről jött ember azt mond amit akar. Tartja a mondás. Nagyon sokan térnek úgy vissza szülővárosukba kisebb-nagyobb távolságokból, hogy hosszú és lélekemelő történeteket mesélnek hűségükről és a hazai föld megtartó erejéről.

E soroknak nem célja a költői értékelés, méltatás. Annyi csupán, hogy újra figyelmet keltsen egy képzőművészeti gyűjtemény, immár hagyaték, - tavaly hunyt el Könnyű László - örökség részének kézzel fogható értékeire. E gyűjtemény a közeljövőben gyarapodni fog neves magyar képzőművészek alkotásaival. Az sem elképzelhetetlen, hogy a külföldi magyar emigráció költőjének a már említett „Útszéli fák" kötete mellett a „Szerelmes ének az almafáról" és a „Költöznek a cselédek" című könyveket is lapozhatja majd Tamási város líraibb szavakra is vágyó, azt művészi látvánnyal párosítani akaró lakossága. -decsi-