Tolnai Népújság, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. február 13. Főiskolások, gimnazisták figyelmébe Költői levelek könyve Hétköznapi gondolatok Babits Mihály és Illyés Gyula levelezése. Dokumentumok (1929-1941) - ez a pontos címe a Tolna Megyei Könyvtár 1992. év régén megjelent kiadványának. Mielőtt e kötet irodalomtörténeti jelentőségéről ejtenék szót, egy gondolat erejéig annak a csalódásnak kell hangot adnom, ami a levelek elolvasása után kialakult. Valójában arról van szó, hogy a leveleket kísérő jegyzetek - dicséret az összeállítónak - sokkal több kortörténeti érdekesség, információ hordozói, mint a két költő egymáshoz intézett, leírt hétköznapi gondolata, éppen aktuális problémája. A levelek többségének tartalma egy-egy személyes találkozásra történő meghívásról, majd a vendéglátás jó hangulatáról szól oda és visz- sza tisztelettel, szeretettel teljes szivélyes üdvözlettel. Ba- bitsék részéről felesége, Tanner Ilona, vagy ahogy ismertebbé vált, Török Sophie volt a levélíró: „mert Mihály kissé ideges (talán ismeri nagy ellenszenvét a levélírás ellen), s képtelen kimerítőbben írni." Igen, az olvasónak, ha hiányérzete támad e levelekkel való találkozáskor, ennek ez lehet az oka, hogy kevésbé „kimerítőek". Ezt azonban meg kell bocsátani, amire maga Babits Mihály is kérte egy alkalommal Szilasi Vilmost: „Kedves Vilikém, megbocsátasz ugye, hogy csak pár sorral toldom meg feleségem levelét. Tudod ugye, mindig milyen lehetetlenül rossz levélíró voltam. S kivált, ha dolgozom, majdnem képtelen vagyok bármi mást írni." Ezek előrebocsátásával kell kifejezni a kötet megszületése, megjelenése körül kialakult örömöt. Bár csak gyakrabban lehetne írni arról a példáról - követésre bíztatva másokat - ami e könyv kapcsán Tolna megyében teremtődött! Önmagában is kötelező erővel hat a tény, hogy két költő - aki a magyar irodalom meghatározó egyénisége volt - örökül hagyott „földijeinek" a kamatoztatott talentumaiból további sáfárkodásra valót. Takács Mária, az Illyés Gyula hagyaték gondozója, akit leginkább a simontornyai vár igazgatójaként ismernek a Tolna megyei érdeklődők, ő állította össze e költői levelek könyvét. Neve mellé azonnal kívánkozik a támogatók felsorolása is, hiszen egyre ritkábban kerül sor a kultúra mecénásairól dicséretes szólásra. Ozora, Pálfa, Simontomya községek és Szekszárd város önkormányzata, valamint az Illyés Gyula Irodalmi Alapítvány (Szekszárd) segítségével valósult meg, a maga nemében hiányt pótló kiadvány, amit Illyés Gyuláné, Csányi László'és N. Horváth Béla lektorált. A borító és tipográfia tervezését Kun Edit végezte, a kiadványszerkesztés Orbán György és Gacsályi József munkája. Hermann Frigyes szekszárdi nyomdájában készült a könyv, melynek kiadásáért a Tolna Megyei Könyvtár igazgatója, Elekes Edu- árdné vállalt felelősséget. Valamennyiüknek tisztelettel mondana köszönetét Babits Mihály és Illyés Gyula, hiszen mindkettőjük vágya, öröme volt, hogy szülőföldjük vállalja büszkén őket. Nos, úgy tűnik, hogy a századvég, az ezredforduló nemzedéke tisztelgőn áll az alkotói, szellemi örökség fölött. E reményt csak az élteti igazán, ha majd a fentiek felsorolt nevei mellé azokat is számlálhatnánk, vagy éppen számlálhatatlanságuk- ról tudósítanának a lapok, akik e kötet olvasóivá lettek. Miként lehet mérni e számot? Nem pusztán az eladott példányokból következtetve! Népművelőknek, könyvtárosoknak, középiskolai tanároknak kell a továbbiakban kezdeményező szerepet vállalni, olyan programok, előadások, tanórák szervezésével, megtartásával, ahol központi téma e költői levelek könyve. Vetélkedők, rendhagyó szakköri, irodalmi foglalkozások és lehetne sorolni tovább alkalmakat, melyek a terjesztést is szolgálják egyben. A két költő közül, csak Ily- lyés Gyula érintett személyesen a kötet végén található ítéletben, melyet a budapesti királyi törvényszék hozott 1938. évben. A könyv e záró fejezetére külön fel kell hívni a figyelmet. A közvádló királyi ügyész, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló, sajtó útján elkövetett vétség miatt emelt vádat, Illyés Gyula, Sárközy György, Kovács Imre, Erdei Ferenc és Féja Géza ellen. A vádirat pontos szövegét olvashatjuk. Végezetül egykori fényképek illusztrálják a két költő és feleségeik, valamint szűkebb baráti körük találkozásainak bensőséges hangulatát. Bátaszék, Bonyhád, Dombóvár, Dunaföldvár, Gyönk, Paks, Szekszárd, Tamási, Tolna középiskolásainak könyvei közü, vagy a két költő nevét viselő intézmények, főiskola, művelődési ház polcairól ne hiányozzék a Babits Mihály és Illyés Gyula levelezése című könyv, mely jelenleg a Tolna Megyei Könyvtárban található, kapható. Decsi Kiss János Asszonyok szigeti Fiókba rejtve Mottó: Nem szánja a szom- júhozót, ki szomjúságot nem érzett. (Iuvenalis) Játszani hívtál, igaz! Szavam nem lehet. Csak úgy alakult sorsom, hogy nincs más, akihez futhatnék apró-cseprő gondjaimmal. Elhatároztam, hogy nem hívlak és nem várlak. Most, hogy itt vagy, nagyon örülök. Úgy érzem tényleg csak játszol velem. Beteszel egy fiókba és amikor ott kotorászol, akkor előveszel. Azt is tudom, hogy nem vagyok ott egyedül, legfeljebb f^lül! Ez is hülye állapot! Másokat ezért megvetnek, engem nem zavar. Már megint hónapok teltek el, hogy nem éreztem bőröd dörzsölését. Hiányzol! Magamra maradtam, hányszor mondjam még!? Nem, nem! Most is azt mondom, hogy nem akarok én hozzád teljesen kötődni, de érthetetlen számomra, amit velem tettél. Nem ismerek magamra! Ilyen voltam, valamikor is? Miért nem hiányzik a férjemtől mindez? Bor- zongok, ha arra gondolok, kérni fogja, hogy feküdjek mellé. Lassan beletörődik, hogy elmaradnak ezek ... Ezek .. . Beszélni sem tudok vele a szerelemről! Talán másról sem. Nem érdekel mi történik a kft-jében, a külföldi kapcsolatai sem izgatnak. Oda megy, ahova akar. Utálom a miérteket! Egyszerűen nincs rá válasz, amit a normális ember elfogadna. Bűn! Ezzel el is van intézve minden. Én meg ott állok magam előtt alig harminc évesen és teljesen reménytelenül nézem a formálódó gyermekemet! Mit tudok majd neki mondani az életről, ha kérdez? A halálról már beszélgettünk! Az igaz szerelmet nem tanítják sehol! Most ismerem veled megélve. Tölthetek valamit? Akkor kuporodj mellém! így. A közelséged is megnyugtat. Feledek mindent melletted. Olyan jó az is, hogy ... Nem, ez nem igaz! Eltűnik idő, tér, semmi nem zavar, megszólalnak a tárgyak! Ruhadarabokkal beszélek, amiket megérintettél rajtam, vagy éppen alájuk bújtál. Hiányzik a mozdulásod, minden érintésed. Iszom a csókodat. Azt sem értem, erről miért tudok veled beszélni természetesen. Hány asz- szony lehet így mint én? Amikor egyik rokonoddal találkoztam a nőgyógyászaton, arra gondoltam milyen jó lenne odamenni hozzá és megbeszélni bajunkat. Őt is kipakolták, engem is hasonlóra szánnak! Ezt veled meg tudom beszélni, de a férjem csak bólint legföljebb! Na, elég volt a kesergésből! Csókolj nyolc percig, ahogy múltkor! ... Uram Isten! Mennyire tud ez hiányozni! Nagyon sietsz haza? Mondd meg! Igen, vagy nem? Nem marasztallak, tudod nagyon jól! Őrült szerencséd van! Ne, ne kezd el, hogy visszaélsz! Mi a fenével élsz vissza! Ezt már megbeszéltük. Nem besurranó tolvaj vagy, hanem én engedlek be! Sőt, hívlak, de sajnos sokat várlak is! Ne törődj a szomszédokkal. Engem sem foglalkoztat, ki, mikor csönget hozzájuk. Jobban szeretnék valami kis, eldugott faluban élni veled! Itt éppen a térre látok, ahol parkolsz mindig! Remény- kedek, hogy talán most hozzám jössz! Aztán elkesere- dek, amikor látom, kik szállnak be a kocsidba ... Hagylak. Kérek még nyolc percnyit az életedből! Mondd, ha megbetegszem, akkor is meglátogatsz? Nagyon jó lenne, de tudom, hogy ezt jobb nem is kérnem ... Még nem telt le hét perc sem! Amikor az alsó ajkamat érinted a fogaddal és utána a nyakamat, hát elfelejtek mindent. Azt is, hogy két kollégámat kellett munka- nélkülire küldenem. Várom, hogy egyszer én is megkapom! Tudod, mire hivatkozott az az őrült Komádi, hogy a marxista esti egyetemen tanítottak fiatal korukban! Mondd, mikor lesz ennek vége? Hol a francba voltak ezek abban a rohadt negyven évben, amit még * mindig emlegetnek? Látod, ilyen vagyok, ha ideges leszek! Nem tudom magamba fojtani az indulatokat! Úgy utálom a politikát! Félek a választásoktól, amit már most készítenek elő. Ha új párt kerül hatalomra ... Tiszta hülye vagyok! Miért hagyod, hogy beszéljek? Ne szólj szám, csak egyszerűen ölelj magadhoz és akkor én elnémulok neked és kitárom magam. Megszűnik minden körülöttem, csak te, te, te maradsz! Jó! Érzem, mehetnéked támadt! Becsukhatod a fiókod! Elég volt mára a játék! Nem ítéllek el ezért, csak kérlek, ne rejts nagyon mélyre! Decsi Kiss János írás közben („Az gonosz gazdagság") A szegény irigykedve nézi a gazdagot, de fél is tőle, a gazdag pedig a szegénytől fél, bár sorsát nem irigyli, inkább úgy gondolja, megérdemli sorsát, mert mihaszna, korhely, dologkerülő. A sors igazságos, véli a gazdag, Isten áldása a serény igyekezetét kíséri, igazolva a mondást, aki gyűjt, annak van. A középkor jámbor világában mindig a gazdag húzta a rö- videbbet, bármiként dölyfösködött is, az ég angyalait nem tudta megtéveszteni, lelke a pokol zsákmánya lett. A festők szívesen ábrázolták utolsó óráját: bűzös ördögök állnak lesben, s midőn kilehelte lelkét, legott elragadják, mialatt a rokonok nyitogatják a ládákat, s viszik a pénzt, posztót, az ezüst kupákat. Heltai Gáspár meséjében a hetyke ördög kénköves tóba hurcolja a nemesembert, épp úgy, mint ama istentelen gazdagot, akivel Bornemissza Péter példálózik. A XVII. századi névtelen költő azt mondja a gazdagról, „ki minden nap bíbor bársonyban jár vala", de ekkor már késő a bánat s hiába sopánkodik: „Ó te átkozott test, férgeknek étele, Isten igéjére hogy nem igyekeztél". Késő bánat, eb gondolat, bár Weöres Sándor úgy vélte, hogy a poklot is kibírja örökre, aki oda kerül, ami vigasznak elég sovány, a gazdag pedig hiába átkozza el gazdagságát s még az órát is, amelyben született. De csak akkor, ha már bevégeztetett, midőn nem segít rajta az Isten irgalma sem. Addig viszont - s ez a feloldhatatlan ellentmondás - csak a szegények aggódnak a gazdagok lelki üdvéért, a pénzeszsák vígan pöfékel, fosztogatja az özvegyeket és árvákat, szipolyozza a szegényeket, bár időnként imádkozik értük, de mindig Istenre bízza, amiben ő is segíthetne. Dehogy gondol az örök kárhozatra, bíbor bársonyban jár vala, még annak gondolatát is elhessegeti magától, hogy földi javait megoszthatja másokkal. Serédi hercegprímás emlékirataiból tudjuk, hogy a püspöki kar a földosztás gondolatára is fölszisszent, mert gazdagságában isteni rendelést látott, amit ember ne bolygasson. Kényelmes álláspont, nem érdemel több szót, a szegénységnek pedig csak fokozatai vannak, bár senki nem tudja megmondani, hogy ki a legszegényebb. Napjaink nyomora esetenként apokaliptikus méreteket ölt, de a statisztika számai között elveszik Péter és Pál, s csak azt jegyzik fel, hogy karácsonykor hány ember kapott bablevest, de azokról nincs adat, akiknek nem jutott. A szegények mindig ugyanazt mondják, nincs mivel mentegetőzniök, a korrgó gyomor, a lyukas nadrág egyszerű tény, nincs filozófiája. Ahány gazdag ember, annyiféle. A szegénnyel szemben neki életrajza is van, aminek végén ott az erkölcsi tanulság, mert tudás és szorgalom mindig elnyeri jutalmát. A gazdag ember éppen ezért önérzetes, úgy érzi, Isten választottja, következésképp szép és okos is. Ha annyira akarja, rá hagyom, akkor is, ha arcára van írva „az gonosz gazdagság", ami általában nem kellemes látvány. A gazdagságnak fokozatai vannak, a tehetős még polgári keretek között fogyasztja el reggeli kávéját, a jómódú magasabb fokon áll, a gazdagból akár dúsgazdag is lehet, aki pedig valóságos Krőzus, azt mindenki megsüvegéli. A XVII. századi magyar költő versében a gazdag megátkozza gazdagságát, de ilyenről a valóságban nem hallottam. A tapasztalat az ellenkezőjét mutatja, mert a gazdag még gazdagabb akar lenni, s maga sem tudja, hol a határ. A statisztikák feljegyzik a leggazdagabb nevét, de ha szereznek még néhány milliót, ennyivel gazdagabbak lesznek, s bár nem tudnak vele mit kezdeni, úgy érzik, Isten kegyes hozzájuk, megáldotta igyekezetüket. Ez a gazdagság egyik titka, mert a csülapíthatatlan szerzésvágy akkor is szerezni akar, ha nem tud mit kezdeni vele. A gazdag néha egy elhullajtott patkót is felvesz az úton, mert valamire majd csak jó lesz, s nem veti meg a krajcáros nyereséget sem. A szegény sóváran lesi a vüág javait, amikből nem jutott neki, de a gazdag sem nyugodt, mert azt forgatja elméjében, hogy a szomszéd felesége szebb, azokat felveti a pénz, gépkocsijuk is korszerűbb. A gazdag örök hiányérzetben él, s bár a mondás szerint a pénz oda megy, ahol egyébként is van, ami a jelek szerint igaz, s az is bizonyos, hogy a pénzéhséget csak pénzzel lehet csillapítani. Mással nem lehet megmagyarázni, hogy a Jurta színház pincéjében agyonvernek egy munkanélkülit, mert állítólag ellopott százezer forintot, amit máig sem bizonyítottak. Manapság legendák keringenek milliós jövedelmekről, tisztességtelenül szerzett vagyonokról, meg nem szolgált fizetésekről. A szegény beosztja pénzét, ha van mit beosztania, a gazdag olyan értékrendben él, amit köznapi halandó a kerítés rácsán át sem pillanthat meg. Titkát magával viszi a sírba, ellentétben vagyonával. Szent Ferenc Szegénység úrnőnek szolgált, de Assisiben, Giotto freskóján, talpig aranyban áll a megdicsőültek között. így is van rendjén, mert a jámborok mindig úgy képzelik, hogy Szegénység úrnő végül drágaságokkal kárpótolja őket, hogy helyreálljon a világrend, a szegények a gazdagok helyébe lépnek, de kérdés, hogy a gazdag, miközben bíbor bársonyban jár vala, boldog-e? A tiszta szegénységről számos példázat szól, jóllehet a legtisztességesebb szegénység is kényelmetlen, ám tisztes gazdagságról nem esik szó. De van, amikor a gazdagság teher, elviselhetetlen nyűg. Midasz királyról meséli a görög mitológia, hogy Dionüszosz minden kívánságát teljesítette. A király azt kérte, változzék arannyá minden, amit keze érint. Boldogsága azonban nem tartott soká, mert a kenyér, midőn szájához emelte, arannyá változott s a bor is megfagyott kupájában. Dionüszosz végül megszánta, de ekkor Apollónnak gyűjt meg a baja, aki büntetésül szamárfület rakott fejére. Attól kezdve süveget hordott, de a borbély, aki tudott titkáról, ha másnak nem is merte elmondani, a mezőn elsuttogta a nagy titkot. A nádas elkapta szavát, s ha fújt a szél, azt zörögte, hogy a királynak szamárfüle van. A mitológiai történetnek valószínűleg nincs tanulsága, bár ma is vannak olyanok, akiknek kezében minden arannyá változik. S talán vannak olyan gazdagok is, akik az istenek büntetéséből szamárfület hordanak, de gondosan elrejtik kalpagjuk alatt s legföljebb a folyóparti nádas suttogja el néha titkukat. Csányi László Egyházkritika Eddig a katolikus egyház televíziós műsorai nagyjából abból álltak, hogy „hű de el vagyunk ájulva a gyönyörűségtől, hogy itt járt a Szent Atya", és idézgették II. János Pál mondásait, cselekedeteit. Valóban nagy dolog a pápalátogatás, nem részeltetünk benne minden esztendőben, de fél év elteltével, a legjám- borabb hívő is morogni kezd a bajusza alatt: beszéljünk már másról! S lön. Disszonáns hangok vegyültek (végre) a magasztaló szózatok közé. Olyan hangok, melyek a jelennel, a valósággal, a római katolikus egyház magyarországi helyzetével, stílusával foglalkoznak, kritizálják azt, mégpedig belülről. Fiatalok szólaltak meg az egyik műsorban, hívők, az „érted haragszom, nem ellened" stílusában. Felpanaszolták, hogy nem érzékelik a szemléletváltozást, a nyitást a (fő)papság részéről. Mert azt megértik, hogy az elmúlt évtizedekben titkolódzás jellemezte a honi hitéletet, de mostmár igenis szükségük van arra, hogy belássanak a kerítések, a falak mögé, tudják, hogy mi történik a plébániákon. A diktatúra „eredményeként" a katolikus lelkipásztorok megfogyatkoztak, s közben meg is öregedtek. Átlagéletkoruk 60-65 év, s többségük két-három templomot, települést is ellát.A korral és a kórral járó terhek nyomasztják őket, nem könnyen váltanak már lépést, stílust, életvitelt, nem kezdenek pajkosan szökdécselni a zöldellő réten, akkor sem, ha tiszta szívükből örülnek a tavasznak. Mégis tőlük várják a fiatalok, a katolikus fiatalok azt, hogy legalább elindítsák, legalább elvileg támogassák, legalább ne akadályozzák a változásokat. Nyissanak ajtót, engedjék közel magukhoz azokat, akik vágynak az „Isten embereivel" való közvetlen kontaktusra. Az egyik ifjú hölgy a tévében így fogalmazott: — Jézus Krisztus egyháza a személyességen alapul. De nálunk sajnos óriási távolságok vannak a főpapok és a fiatalok között. Mi szinte másodrangú polgároknak érezzük magunkat az egyházon belül. Ezért hozunk létre elszigetelt csoportokat, szinte egyházon belüli egyházakat. A gyökerek a múltból erednek, de az átalakulásnak hamarosan meg kell kezdődnie. Mert sokáig már nem tartható az az állapot, hogy szinte semmiféle információáramlás nincs: se alulról felfelé, se fentről lefelé. Sőt, sokszor még két egymás mellett lévő plébánia között sincs beszélő viszony. Kivételek persze akadnak. Láttam én már érseket, aki „a nép közé ereszkedett", és egy tribün legalsó fokán ücsörögve figyelte az utcai táncosokat, a folklórfesztiválon. De a főpapok többsége, szó mi szó, „magaslati levegőt" szív. Kezdetben valának a rettegve tisztelt egyházfők, később, az üldöztetés, az elszür- külés éveiben eljőve a megszokásból tisztelt papok érája. De az ifjúság már lapozni akar. Részt kér a jelenből, mert övé a jövő. Övé, és a szeretve tisztelt tisztelendőké. Wessely Gábor
