Tolnai Népújság, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09 / 7. szám

1993. január 9.

HÉT VÉGI MAGAZIN

KÉPÚJSÁG 5

Meg nem írt riportjaim

Kajdacsi csiki-csuki

látogatása alkalmából erről próbáltam faggatni.

Az atomerőművek biztonságos üzemeltetéséről, az atomenergiáról, mint a leggazdaságosabb, „legtisztább", legolcsóbb energiáról előadást tartó Teller Ede szellemes volt, profi nyilatkozóhoz illően ontotta magából a jobb- nál-jobb gégékét egészen addig, amíg a sokak által rettegett hidrogénbomba előállításával kapcsolatos szerepéről nem kezdtem érdeklődni. Az addig kedves, joviális öregúr elvörösödött és teljesen megváltozott. Kikérem magamnak, hogy én a hidrogénbomba atyja lennék, én csak a gyerekeim és az unokáim atyja vagyok, közölte magából kikelve, miközben a tévékamerák által híressé vált botjával döngette a márványpadlót.

Bocsánat, mondtam és csak az autóban hazafelé gondoltam arra, hogy ezt az „apaság tagadást" talán nem itt, hanem Amerikában, Oppenheimerrel egy időben kellett volna megtennie neves hazánkfiád nak.

A lapszerkesztő-ügyvezető

A nagy brigádversenyek korszakában kötelező volt az üzemi riport készítése. A műfaj napjainkra elvesztette aktualitását, de azért olykor-olykor írunk vagy nagyon jól menő vagy éppen csődbe menő vállalkozásról. Az elmúlt év decemberében éppen egy vállalatból kft-vé alakult és azóta is prosperáló vállalkozást szerettem volna bemutatni rövid néhány sorban. Az ügyvezető-igazgató lelkesen fogadta a hírt, rögtön kezdte is sorolni, hogy ő hogyan képzeli az egészet.

Legalább egy napot rá kell szánnunk a riportra, hogy ne csak a termelést, hanem az ő személyét is minden oldalról megvilágítva, „emberközelien" mutathassuk be az olvasóknak, közölte velem, majd hosszas fejtegetésbe fogott arról, hogy szerinte milyen is a jó lapszerkesztés. Minek kell egy cikkben szerepelnie és minek nem. Az interjúra egyébként két hét múlva tud sort keríteni, addig készülnie kell a témából, közölte. Egyébként pedig ha az írás elkészült, akkor látni szeretné és fenntartja magának a jogot, hogy átírja, mert „az újságírók sosem arról írnak, amiről kellene."

Amikor egy lélegzetvételnyi szünethez jutva közöltem, hogy köszönöm, de ez esetben jobb ha külön újságot adnak ki, a botcsinál ta „lapszerkesztő-ügyvezető" erősen csodálkozott.

F. Kováts Éva

Felkereste szerkesztőségünket Zsigmond Ferencné szekszárdi tanítónő, aki kajdacsi származású, s éppen szülőfalujával kapcsolatos az az ügy is, melyről szólni kívánt.

Van ugyanis a falu határában mintegy 10 hold földje, egy tanyája hozzá tartozó gazdasági épületekkel, melyre tavaly ősszel vásárló jelentkezett: a Magyar Börtönpaszto- rációs Társaság. A faluban hamarosan elterjedt a híre, hogy ide rabok jönnek, s hamarosan meglehetősen parázzsá vált a közhangulat. Arról, hogy hogyan folytatódott a történet, beszéljenek most az ügy főszereplői.

Apostol Pál református lelkész, a mórahalmi Mécses-tanya lelkész-igazgatója:

— A történtek idején a faluban mint helyettesítő lelkész tevékenykedtem, s egy család- látogatás során szereztem tudomást az eladó birtokról, amiről tájékoztattam a Magyar Börtönpasztorációs Társaság vezetőit. Az elképzelést jónak találták, s megbíztak, hogy tegyem meg a szükséges lépéseket a megvásárlás érdekében. Ezért mentem be a polgármesteri hivatalba, hogy a helyrajzi számokat, egyáltalán a megvásárolandó ingatlan iratait megnézzem, ahogy ezt komoly üzlet előtt szokás. Természetesen kiderült, hogy miért foglalkozom ezzel, s hamarosan elterjedt a hír a faluban. Hogy elejét vegyem a pletykáknak, kértem a polgármester urat, hogy a képviselőtestület előtt elmondhassam, mit szeretnénk megvalósítani a községben, de azt a választ kaptam, hogy e tárgyban falugyűlést hívnak össze.

Azt kell mondanom, nem igazán volt korrekt az a falugyűlés, eleve úgy küldték ki az embereknek a meghívót, hogy a falugyűlést munkahelyteremtő vállalkozás ügyében hívják össze, s az én nevem után az szerepelt a meghívóban: vállalkozó. Hát el lehet képzelni, hogy ezek után hogyan fogadták az emberek, hogy a jövendő farmer- gazdaságban volt elítéltek dolgoznak majd. Véleményem szerint a közvéleményt manipulálták, az emberek nem kaptak helyes tájékoztatást.

Lengyel János, Kajdacs polgármestere: — Az egész úgy indult, hogy felkereste a hivatalt Apostol Pál református lelkész, s elmondta, hogy a faluban farmergazdaság indul majd hamarosan, ahol frissen szabadult volt elítéltek fognak dolgozni. Ez a hír villámgyorsan elterjedt a községben, szinte pánkihangulat alakult ki, főleg az idős emberek körében, s a községben szép számmal akadnak idős emberek. Úton-útfélen megállítottak engem is, a munkatársaimat is a kajdacsiak az utcán, hogy miféle társaság jön ide, meg hogy ők erről hallani sem akarnak, meg hogy miért nem falubelieket foglalkoztatnak abban a gazdaságban.

A dolgot a képviselőtestület elé vittem, ahol úgy döntöttünk, falugyűlést kell összehívni, hogy elejét vegyük a mendemondáknak, a találgatásoknak, a zavarnak. A falugyűlésre meghívtuk a Magyar Börtönpasztorációs Társaság képviseletében dr. Majzik Mátyást is. A falugyűlésre mintegy ötszáz ember jött el. Több mint háromszázan szorongtunk a művelődési házban, meg vagy százötvenen álltak kint.

Meg kell hogy mondjam, a hangulat nem volt éppen higgadtnak nevezhető, s azt sem tagadom, hogy az emberekben bizony nagy az előítélet üyen ügyek kapcsán.

A meghívott vendégek sem igazán úgy viszonyultak a kajdacsiakhoz, ahogy kellett volna, a balul kezdődő falugyűlés egyre zordabbá vált, nem túlzás, de többször lincs- hangulat alakult ki, bizony egyszer-kétszer megindult a tömeg az asztal felé, ahol a meghívott vendégek ültek.

Az sem tagadható, hogy a lakosság részéről elhangzott vélemények nem éppen jólfésültek voltak olykor, személyeskedésre, vádaskodásra is sor került. A meghívottak részéről olyan vád ért minket, hogy a község egyházellenes, de semmi ilyesmiről nem volt szó, hanem arról, hogy egyértelműen kiderült: a falu mereven elutasítja az itt ilyen célból megvalósítandó farmergazdaság gondolatát. A kajdacsiak nem vállalkozás ellenesek, erről szó sincs, de olyan vállalkozást várnak, ami elsősorban a helybelieknek ad munkát.

Hozzá tartozik a képhez, hogy Kajdacs a bűnözés szempontjából afféle béke szigete a környéken, s a lakosság ezt a nyugalmat, békét félti. Nem is annyira azoktól féltetették ezt, akik itt dolgoznának, hanem inkább a „látogatóiktól", meg kereken ki kell mondani, attól is, hogy itt telepszik le valaki közülük.

Ilyen hozzáállás, vélemények alapján magam is úgy hiszem, nem lett volna szerencsés idetelepíteni ezt a gazdaságot, mert az jót nem hozott volna.

Dr. Majzik Mátyásnak, a Magyar Börtönpasztorációs Társaság ügyvezető elnökének véleménye a kajdacsi ügyről:

— Mindenek előtt néhány mondat a Magyar Börtönpasztorációs Társaságról. A társaság 1991-ben alakult, a magyar történelmi egyházak: (katolikus, református, evangélikus és baptista,) valamint a Magyar Büntetésvégrehajtási Testület szerveinek a részvételével. A társaság nyitott, bármely jogi, vagy magánszemély előtt, aki indíttatást érez erre a karitatív tevékenységre.

A társaság feladata egyrészt a börtönökben tevékenykedő lelkipásztorokon és egyéb, lelki gondozással foglalkozó szakembereken keresztül a büntetésüket töltők lelki gondozása.

A feladataink másik csoportja a szabadultak utólagos lelki és fizikai gondozása, a társadalomba való beilleszkedés esélyének megadása, melynek több formáját kívánjuk megvalósítani, ezek egyike az a farmergazdaság, melyet Kajdacson is szerettünk volna megvalósítani. Földet, épületeket vásárolunk, s ott olyan, hangsúlyozom, immár szabad magyar állampolgárok dolgoznak, akik maguk akarták, hogy idekerüljenek, tehát a változás, a változtatás gondolata vezérli őket, s a bv-intézettől is olyan ajánlást kaptak, mely erre alkalmassá teszi őket. Itt nagyon szigorú rendben, keményen dolgozva élnek, szakemberek segítsége, és rendszeres lelki gondozás mellett.

Ezt terveztük Kajdacson, de azon a bizonyos falugyűlésen, ahová meghívtak bennünket,

nem volt alkalmunk kifejteni, mit és hogyan akarunk, any- nyira ellenségesen fogadtak minket, s a közhangulat, mely szerintem erős manipuláció következménye volt, annyira ellenünk fordult, hogy nem egy esetben a testi épségünket éreztük veszélyben. Ezután természetesen elálltunk szándékunktól. Jogilag megtehettük volna, hogy megvesszük a területet, de emberi tényezők miatt ellehetetlenült a szándékunk. Annál inkább is sajnálatos, hogy így alakult a dolog, mert a farmergazdaság foglalkoztathatott volna, korlátozott számban, olyan többszörösen hátrányos helyzetű falubeli embereket is, akiknek szükségük lenne üyen jellegű munkára és gondoskodásra. Ezen a balul sikerült falugyűlésen egyébként ígéretet kaptunk arra, hogy egy más alkalommal, a képviselőtestület előtt kifejthetjük álláspontunkat, terveinket. Erre mindezidáig nem került sor.

Azóta sikerült beindítani a farmergazdaságunkat, Móra- halmon, földműveléssel, állat- tenyészéssel foglalkoznak az „első fecskéink". A farmer- gazdaság által termelt profit egyéb bv-intézetből szabadultak részére fenntartott átmeneti szállásaink és otthonaik, valamint egy tervezett, szellemi és testi fogyatékosok Számára fenntartott otthon javára szólna, ahova a bv-inté- zetekből ilyen állapotban szabadultak kerülnének. Hozzátartozik még, hogy minden farmergazdaságunkban vállaljuk néhány testi vagy szellemi fogyatékos ember gondozását.

Ez tehát a „kajdacsi ügy", ahogy a két fél képviselői látják. Zsigmond Ferencnét azonban ez »nem nyugtatja meg. Mint mondja, vevő más is akad a területre, ám 6 azt szerette volna, hogy az oda települő gazdaság jó és keresztény célokat szolgáljon, s maga is, mint pedagógus, szívesen vett volna részt ebben a nevelő, szó szerint lélekmentő . munkában.

— Az fáj a legjobban, - mondja - hogy az emberek képtelenek elhinni, hogy valaki jóra törekszik, jót akar. Minket azzal fenyegettek meg a falugyűlésen, hogy ránkgyújtják a házat, sőt, bármilyen hihetetlen, de kuláknak tituláltak minket. Elkeseredett és tanácstalan vagyok, de nem akarom feladni.

Venter Marianna

Régi és új noteszlapok

Monológ, téli sétára

Az újságíró egy-egy eseményt, történést megír. A kor krónikása, szokták mondani. De a megjelent írások mellett a meg nem jelentek, a meg nem írtak legalább olyan jellemzőek. Az alábbiakban néhány ilyenről lesz szó.

A fontoskodó fő-fönnforgó

Új termékkel jelent meg az egyik megyei, monopolhelyzetben lévő nagyvállalat. Igaz, hogy némileg drágább az új cikk a korábbi termékeknél, de párhuzamosan gyártják, választékbővítést jelent. Gondoltuk, írunk róla pár sort.

A reggel 9 órai telefqnt a főmérnök titkárnője vette fel. A ki vagyok, mit akarok kérdés után közölte, hogy minderre a főnöke illetékes csak válaszolni, de ő jelenleg az üzemben van, nem tudja elérni, negyedóra múlva, amikor visszaér, hívnak. Ültem a telefon mellett és vártam, jóllehet vidékre kellett volna mennem. Hogy nem jött a hívás, 10 órakor telefonáltam. A főnök még az üzemben van, közölte a bájos női hang. Kérdésemre, hogy nincs-e valami baj, hiszen másfél órája még azt mondta, 15 percen belül visszaér a főmérnök, megnyugtató választ kaptam, semmi gond, visszajött a főnök, csak újfent távozott, de ne aggódjak, majd hívnak. Negyed egykor újra telefonálok. A főmérnök úr még mindig nincs a helyén, közük, majd mivel a háttérben férfi hangokat hallok és megkérdezem, hogy akkor ugyan ki beszél ott, azt a válaszolják, hogy értekezlet van. A kérdésre, átadta-e üzenetemet a főnöknek, a titkárnő igenlő választ ad, majd közli, több hívás is volt, a főmérnök úr fontossági sorrendben fogja majd, ha ideje engedi visszahívni az illetőket. Amúgy pedig senki más nem jogosult nyilatkozatra, még akkor sem, ha ez egy ilyen egyértelmű tényközlés lenne csupán.

Az újságíróra négy óra előtt öt perccel került sor. A beszélgetés nem tartott soká. Miután tisztáztuk az addig is egyértelmű tényt, miszerint a főmérnök úr vállalatának jelentett volna előnyt, no és ingyen reklámot a cikk, nem pedig nekünk, ezúttal az újságíró közölte udvariasan, hogy köszöni szépen, a dolog részünkről már nem aktuális.

Atya vagy nem atya?

Egy embert a nevét világhíressé tevő nagy felfedezéséről, találmányáról kérdezni, meginterjúvolni általában hálás dolog. Nem így történt ez Teller Edével, akit világszerte csak a hidrogénbomba „atyjának" ismernek. Egyik paksi

R

eklamáltuk, hát most itt van a tél, hozzáillő mínuszokkal, ha nem is fagynak meg röptűkben a verebek. Mindehhez azonban hó is kellene elegendő, betakarni táplálónkat, a városokon, falvakon kívüli vüágot, hogy ne kellessen attól félni, amiről a mezőgazdák beszélnek, hogy tartós hótakaró nélkül kifagynak az őszi vetések. Van nekünk gondunk, bajunk ilyen csapás nélkül is.

Kivételesen délelőtt taposom a nappali fölmelegedéstől kásás havat, lévén az új esztendőre szánt egyetlen fogadalmam, hogy nem hagyom tovább pusztába kiáltozni irántam angyali türelmet tanúsító orvosomat. Minden második napon sétálok legalább kilométernyit. Nem egyszerre, kicsinyenként növelve a távot és a kötelező penzum alól csak akkor adok magamnak fölmentést, amikor farkasordító a hideg, szél hordja a havat és csontigfagyás veszedelme fenyeget.

Szóval, sétálok. Nehéz ügy. Olyan szép lassan, andalogva kellene ezt csinálni, mint valaha, odahaza, a Tisza partján és persze nem egyedül. Elfelejtettem volna, hogyan kell sétálni? Unos untalan azon kapom magamat, hogy gyorsul á ritmus, pedig mögöttem se török, se tatár. Annyi a dolgom kizárólag, hogy a barlangomhoz viszonylag közel szellőztessem a tüdőmet, fejemet a városközpont parkjában, ami a nap minden órájában forgalmas. Ezzel együtt persze kicsi is, zajos is, ami csökkenti a park élvezeti értékét, de legalább ha itt csúszik egyet és lefe- nekel valaki, mindig akad talprase- gítő. Tapasztalat beszél belőlem, hiszen láttam már és nem is egyszer elfekvő helyzetből nézvést a fákat és azt is, hogy mielőtt megtörténik a

póruljártak talpra állítása, jóízűeket kacarásznak az irgalmaskodók. Miért is ne? Csakugyan groteszk kis balett az, amit az ember gyereke csúszós úton az egyensúly megtartásának botor reményében rögtönöz. Égő orcával, mert szent hite, hogy idéte- len produkcióját még az is látta, aki oda se nézett.

Túl vagyok a második körön, már nincs mit olvasni a Babits megállító tábláin, talpam alatt ropog a hó, tar ágak ritka szövevényén is hiába igyekszik átvigyorogni a nap. Olyan vérszegény ez a ragyogás, mint a mai napra rendelt közérzetem. Imhol ma megint nem tudok mit kezdeni az obsitommal, amire az van írva, hogy rászolgáltam a pihenésre, nincs is ennél sokkal több dolgom még akkor se, ha a magyar nyugdíjasokra nem érvényes az a mondás, mi szerint élhetnek, mint Marci Hevesen. Reggel óta forr az epém, de úgy kell nekem, miért nem tanulok mértéket, s érem be azzal a felnőtteknek szánt esti mesével - valójában méregadaggal -, amivel immár fölemelt áron, de hitelét tekintve egyre silányabb minőségben lát el a televízió?

Jut eszembe, hogy nemrég találkoztam egy túl a hetvenedik életévén is dolgozó tanárnővel, aki nem kis megütközésemre bevallotta, hogy könyvet sokat, újságot ritkán olvas, televíziót pedig azért se néz, mert nincs is neki. Nem hiányzik. Csak rádiója van, ami rendszerint zenét sugároz. Ha nem lennének szép zenei műsorok, hétszámra be se kapcsolná a készüléket.

Mi tagadás, megbotránkoztam kicsit. Azóta viszont rájöttem, hogy alighanem neki van igaza, lévén, hogy a muzsikában ott vannak azok a a legtisztább, örök hitelű emberi üzenetek, amikre szükségünk van ahhoz, hogy minden körülmények között emberek maradjunk.

De vissza a reggelhez, ami már délelőtt sétálni katapultált. Tulajdonképpen ha nem kerít hatalmába valami örömhöz hasonló, hogy a magyar vidékre is sugározni kegyeskednek ismét a Nap TV adásait és nem szánom magam korai ébredésre, kutya bajom se lenne. Bár arról, ami a sodromból kihozott, értesülhetnék éppen mérges glosszákból is.

Képernyőn nagy tanítónk, akit mindig jó viszontlátni, hiszen ő az, aki az ország népét és nem is csak középiskolás fokon, bevezette a genetika módfelett bonyolult tudományába. De hát mi történt vele? Miért robbantja föl maga alatt köztiszteletnek örvendő katedráját? Már a bevezető is fals. Nem, ő igazán nem akarna politizálni, Isten őrizz attól, de hát mondandójának tárgya ismételten a táplálkozáskultúra, illetve annak -tökéletes hiánya, aminek eredményeként túlsúlyos az ország lakosságának több, mint a fele, továbbá mely halálokokban van szerepe az elhízásnak, ami köreinkben népbetegség. Hát ez még elment

volna szó nélkül, amúgy éhgyomorra, ámde a Tanár úr a tőle megszokott szuggesztivítással adta közre egy amerikai tudósok által végzett kísérlet friss megállapításait. Ebben a kísérletben a kutatók három patkánycsoportnak osztottak szerepet:

1. zabáltatottak, 2. etetettek, 3. éhkopp tartottak. A kolosszális eredmény? Az éhezéssel edzett patkányok élték túl amazokat! Jaj, kedves Tanár úr! Távolban Szomáliával, idehaza egy országos szolidaritást kiváltó éhségsztrájkkal és az első hazai éhen haltak elföldelése után?! Vártam. Nem akadt el a szava. Nem is lepne meg, ha a küldetéstudattól félnótásak közül valaki fölröppentené rövidesen, hogy mostan az az igazi magyar, a derék szittyafi, aki éhezni tud, mert a haza fényre csak így derül.. .

Van mit sajnálnia Tanár úr. Ahhoz valamelyest hozzáedződtünk már, hogy némely politikusainknak annyi hitele nincs, mint ahány szál szőr egy békán. Rosszul szólt Tanár úr, és rosszkor. Már ami az amerikai példamese előadását illeti. Éppen most jutottunk túl azon a kegyetlen fölismerésen, hogy a létminimum alatt élők sztrájkon belül és kívül nem azért éheznek, mert 100 éves születésnapi ünneplésre aspirálnak. És aláírásokat se azért gyűjtenek, mert jobbat el sem tudnak képzelni egy kormánymenesztő, előre hozott választásnál!

Eddig jutván néma monológomban, éppen belerúgok egy jégdarabba, amikor réglátott ismerős köszön rám. Mióta föl van dúlva a piac - hogy megyeszékhelyhez illőbbé építsék -, nem találkoztunk, különben is orrolt rám az öreg, mert "kiírtam a nevét" az újságban, és sokáig szekírozták érte.

Most viszont kölcsönös a viszontlátás öröme, ami részemről nem tart sokáig, mert az ő szemében én vagyok „a sajtó", ami szerinte attól egészséges, hogy szidják. Most is nyomban krampusz-pofát vág, ugratásra készen, s azt kérdezi, mit gondolok, meddig csinálják még a figyelemelterelő cirkuszukat a mé/ g/diák/o/kal? Aztán azt, hogy sír-e majd a Hankiss Elemér, ha pakkjában a magyarosch polgári demokráciáról kapott leckével elmehet szociológiát tanítani valamelyik amerikai egyetemre? És kinek készít kötelet az a képviselő, aki elől a Buci Gyuri átpattant a túlvüágra? Hát választás, lesz-e hamarabb? Meg kellene várni a szavatossági idő lejártát.

Indulok hazafelé, kérés nélkül adja a díszkíséretet, pedig nagyon jól tudja, hogy kérdéseire nem nálam van az autentikus válasz, hanem föntebb, azoknál a nagymellényűeknél, akiknek mindenük lehet még, de hitelük már aligha.

— Tudja mit szeretnék? - kérdezi elkomolyodva búcsúzáskor, és nem bízza rám a találgatást. - Egy évvel öregebb szeretnék lenni!

N

ézzenek oda! Hát nem ezt fontolgatom napok óta én is, de az zavar egy kicsikét, hogy tizenegy és fél kemény hónap van hátra addig és az sem lesz akármi, ami azután következik ...

László Ibolya