Tolnai Népújság, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
1993. január 23. HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG# 5 Egy álom, és ami a valóságban van | v ^ , g | gSg ; §g , §g§ - gg gföggSg WfflM güg Vázlatos, ámde tanulságos történetek egy ember életéből WmMm WwM WAMm m wMm WkéÉáI M.v ' n«*,, v, + Magyarország virágkora, 1994 Az itt vázolt jövőkép nem holmi álmodozás, hanem. A politika letisztulásáról Bizonyos jelenségektől megriadunk, mint a kacsacsőrű emlős néni, amikor a gúnár bácsi üldözi. Vigyázzunk! Vigyázzunk a választások tisztaságára! S ha minden igaz, most valóban az kerül az élre, akit a többség, személy szerint akar. Mert megismertük az arcokat, a jellemeket, s már nem pártokra fogunk szavazni, hanem „nagy formátumú" politikusokra. Ha a felállás a mostani marad, az jó. Mert a kormányzók már megtanultak irányítani, az ellenzékiek kisebbségi nézeteket hangoztatni, tehát töretlen lehet a haladás. Ha fordul a kocka, az is jó. Mert akik eddig vezettek, azok nyilván olyan lojális ellenzékké válnak, amilyet maguknak kívántak volna. S akik felkerülnek, zavartalanul munkálkodhatnak közös sorsunk szépreformálásán, hisz elődeik már a kényszerű, népszerűtlen lépéseket megtették. A falvakban nem lesz baj. Ott mindenki mindenkit ismer, nem a pillanatnyi színvallás dönt, hanem a jelölt embersége. (Lásd még: „kommunista" polgármesterek.) A kistelepülések lakossága is könnyen határozhat, hogy kiket küldjön az önkormányzatba: egyszerűen megnézi, hogy mit végzett eddig a mostani képviselője, s mi várható az ellenjelölttől. Az Országházba delegált parlamenterek tevékenysége, hála a pártsemleges televízió közvetítéseinek, nyomon követhető. A szavazópolgár majd eldönti, hogy kire adja voksát, ki az, aki négy esztendő alatt legalább egyszer megszólalt az érdekében, s ki az, aki csak budapesti víkendeknek tekinti az ülésszakokat, csöppet sem bánva, hogy olyankor nélkülözni kénytelen a hitvesi ágy melegét. Ütőképes élcsapat kap hát szót és hatalmat, az önigazgatás minden szintjén. A világban is kedvező fordulat áll be. Véget ér a délszláv válság, szomszédaink minden energiájukat belső stabilitásuk megteremtésére fordítják, Clinton pedig, a dinamikus, ifjú titán, meglepi pár ötlettel, felrázza tespedtségéból a túl fejlett és a túl fejletlen féltekét. A Budapest-Szekszárd világkiállításról Élünk, mint az iszapszemű rája a tolnai holtágban. Ebben a közegben öröm lesz nyüzsögni, alkotni. Magyarország virágkoraként emlegetik majd az ezred1998 véget. A vállakózások gőzerővel beindulnak, ösztönözve másokat is, hogy vágjanak bele, megéri. (Természetesen az újak nem tapossák el a régebbieket, hisz szentimentálisak vagyunk, és semmi pénzért nem feledkeznénk meg az úttörőkről, az ősökről.) A következő választási periódus derekán, 1996-ban, tetőzik majd a jólét. Akárcsak száz esztendővel korábban, a milleneum évében, úgy most is a honfoglalásra emlékező ünnepségsorozatok rendezése várható. Ez, soha nem látott turistaáradattal jár majd, ami bevételt, ami beruházási dömpinget jelent - nemcsak a vendéglátásban. Özönlenek a külföldiek, úton, sínen, légifolyosókon, s bár kipufogógázaik, ciga- rettacsikkeik, bokor alatt hagyott használt óvszereik okoznak némi környezetszennyezést, az apró kellemetlenséget lenyeljük, a busás haszonért. És még akkor nem beszéltünk a világkiállításról. De beszéljünk róla! Szekszárd is érdekelt. Él itt egy ember, aki a semmiből létre hozott valamit, a Gemenc Expót. A város akkori vezetői, jó gazda módjára, észre fogják venni, hogy ezt a kezdeményezést fel kell karolni, és ha nem szélhámos az ürge, nem kell tőle sajnálni a pénzt. Megtérül. Mert a Budapest-Szekszárd világkiállítás híre hét határon át, szájról-szájra száll; tolmács nélkül is. És gyakorta visszatérnek, és hozzák a jó kis tőkét, akik itt üzletet kötöttek, pincékben bu- songtak, megszerelmesedtek. A szellem diadaláról A falnak négy füle van, de leomlik. Nem kell tartanunk az áthághatatlan, ember-alkotta akadályoktól, az összefonódásoktól, a ki- és lehallgatásoktól. Művészek és tudósok is éljenzik majd azt a kort, melyben a megfelelő ember a megfelelő helyre kerül. Nem a tolakodók jutnak magasra, hanem a tehetségesek, a bölcsek. Csupán az aggaszthatja a polgárt, hogy a tündöklés nem tarthat örökké. Hiába ad minden gyermekének érettségi után autót, nászajándékul lakást, bizony egy fél emberöltő múltán bekö- szönthet némi recesszió. Eljó az idő, amikor 1 forintért, még 2 dollárt sem kínál a bank. De fel a fejjel, ne csüggedjünk, örüljünk, ha elmondhatjuk: voltunk már feljebb is, voltunk már lejjebb is. Dicsőségünk véget ért, de nem dicstelenül. Ez már egy másik ország aranykora, belátjuk, és lova- giasan átadjuk a dobogót Albániának vagy Nepálnak. Wessely Gábor Töviságyon nincs szép álom Érdekes ember Szili István Döbröközről. Nemcsak a faluban ismerik, de a cég-, és nem cégbíróságon, a Földművelésügyi Minisztériumban, sőt a népjólétiben is, ahova pályázatot nyújtott be tizenöt- millió forintra. Mi a munkabér, mi az adomány? Az első ötlete önsegélyző egyesület volt, amit be is jegyeztetett. Az egyesületnek harminc körüli tagja van Döbröközről, és a környező településekről, valamennyien munkájukat elvesztett emberek. Az egyesület igen érdekes elméletét dolgozta ki. Mindenki ötszáz forintért dolgozik a másiknál, amit nem munkabérként, hanem adományként kap meg. Akinek szüksége van munkára, például a mezőgazdasági idényben, annak nem sok az ötszáz forintot kifizetni, aki dolgozhat és kereshet, annak minden fillér nyereség. Az érdekek tehát egybeesnek. A koncepció még ennél is nagyobb ívű, mert nem a kör- beadományozást tűzi ki végső célul, hanem a vállalkozóvá válást. Ehhez persze szükség van például mezőgazdasági vállalkozásra, majd az ebből kinövő saját „bankra", ami nem kamatokból, hanem közvetlenül a lefölözés nélküli értéktöbbletből, vagyis a saját munkából jön létre. Célja sem a pénz kamatoztatása, hanem az egyesület - újabban gazdakör, majd alapítvány - tagságának a kiragadása a szegénységből. Találkozván két taggal, megkockáztatható a vélemény, hogy nem közülük fog kikerülni a jövő nagyburzsoáziája. Kölcsönös megoldás hitelképességre A gazdakör ott jön a képbe, hogy Szili István kapcsolatba került a gazdakörökkel, és maga is alapított egyet. Most éppen a Jószolgálati Háztáji Alapítvány alapszabálya készült el. Bizonnyal azért, mert a szerző felismerte az alapítványi forma kétségtelen előnyeit. Hogyan is kell valakit kiragadni a szegénységből? Például úgy, hogy fedelet biztosítunk a feje fölé. El is indított egy akciót, amelyben az / É ppen ma egy hete olyan békességes és csöndes volt a város, hogy hangulatában Arany János verssorait idézte. Azokat, amelyek míg világ a világ, a családi körben töltött idő meghittségét, emberségünk forrását éneklik. Jó lett volna szívemben ennek a valószinűtlenül szépnek a nyomatával nyugovóra térni, de megint nem tudott hozzám kegyes lenni az élet. Mondhatom úgy is, hogy a realitásaink. Néhány perccel tíz előtt or- dítozás törte meg a főutca csendjét és persze, hogy ugrottam félrehúzni a függönyt. Megnézni, kik istentelenked- nek odalent. Katonás alakzatban vonult ablakaink alatt tíz ifjú ember a télire lassan hajasodó tarfe- jűek közül. Hármas sorban, háromszor három bakancsos, elől a kiabálás tamburmajor- jával, aki jobb karjának lenge- tésével diktálta a „menetnótát", amiből a rossz artikuláció miatt csak annyi volt érthető, hogy cigánymentes övezetre vágynak. Két leányzó húzott el riadtan az egyszerre lépő daliák mellett a városközpont irányába, amazok - a „csajokra" ügyet sem vetve - az Alsóváros felé tartottak, nyomukban - gondolom - nem csak az én kívánságommal, ami úgy önsegélyező egyesület pénzéből akkor - ha másként-nem megy, és nem is ment, - kölcsönökből vettek telket, amit a család nevére íratva megnyílt a lehetősége a lakásépítési hitel, és a számos gyerekre járó szociálpolitikai kedvezmény igénybevételére. Abból viszont az eredeti kölcsönöket visszafizették. Ehhez jött volna még a napi ötszáz forintos közös munka, sőt az alapítvány tagjaként tervező építész segítsége, s a dolog akár működhetne is. A létező konkrét esetben el is jutottak az állami kedvezmények igénybevételéig. A házépítés részleteiről, és annak eredményéről már megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos, hogy az épület áll. Egy másik kísérlet viszont kudarcba fulladt. A ház a már nem is létező Beruházási Vállalat tulajdonában maradt, a sokgyerekes család benne lakik, de bért nem fizet. Talán nincs is kinek. Ez szintén olyan történet, amit nem is olyan egyszerű kibogozni. Kukorica helyett pereskedés A tervezett kölcsön pénztárhoz tőkét is kell szerezni, s ehhez szerinte jó eszköz a mezőgazdasági vállalkozás. Létezik egy mintegy húsz hektáros terület, amit három éve bevetett kukoricával, s azóta nem történt más, csak bírósági eljárás a vadkár miatt. Most a Legfelsőbb Bíróság ítélete következik az ügyben. A falu szélén volt egy kis magánterület, mellette - akkor még - állami tartalékföld, amit egy idős ember használt. Tőle bérelte hősünk a földet, s terve az volt, hogy házhelyek alakíthatóak ki rajta, ami jó tőke lehetne az egyesület számára. Amikor az állami tartalékföld átkerült az önkormányzat tulajdonába, természetesen értékesíteni akarták. Innen a történet már igen bonyolulttá vált, kibogozása sajnálatos módon ismét a bíróságok feladata, vélhetően perek sorozatán keresztül. Az sem mindegy, hogy melyik bíróságé, mert Szili István közülük többet is elfogultnak nyilvánított. Volt, van, büntetőper is, ezek közül egy becsületsértésit Szili István meg is nyert, hiszen vaRégi és új noteszlapok szólt, hogy „jaj, csak ne találkozzanak senki olyannal, akibe bele lehet kötni". Pláne olyannal ne, akitől, akiktől az „övezetüket" mentesíteni akarják, míg eszükbe sem jut, hogy a társadalom, a józan többség tőlük szeretné mentesíteni az életet. Azt hallottam a minap, hogy a közforgalomban egyetlen gépjármű harminc ember oxigénigényét zabálja föl. S milyen hatásfokkal mérgezi a környezetet tíz ilyen, alig pelyhedző állú kamasz? Eny- nyi, alkalmasint kárpitos szöggel is kivert baseballütővel fölfegyverzett szédült sü- völvény hány honfitársunk elől szívja el az éltető levegőt, s oltja belénk a félelem mérgét? Tíz ordibáló bakancsos legényke az éjszakában... Jelzés, egy veszedelmes, úgy látszik elharapódzó jelenségről, ami az önvédelem aktualitására mutat. Vannak, itt vannak a bőrfejűek. Nappal nem mutatják magukat, de léteznek még akkor is, ha „csak" bandáznak inkább, mint kommandóznak, mert ahhoz laki a nyilvánosság előtt sületlenségnek minősítette elképzeléseit. Másik is van, most már ellene, mert ő ennél azért élesebb kifejezéseket használ ^vitapartnereivel" szemben. Érthető, hogy senki nem nyilatkozik szívesen a szóban forgó témákról. A vélemények - négyszemközt - nem nagyon oszlanak meg. Disznóvágás alapítványban A Jószolgálati Háztáji Alapítvány alapszabály-tervezetének is érdekes a koncepciója. A döbröközi gazdakör tagjának kell lenni ahhoz, hogy az alapítvány segítségét igénybe lehessen venni, s célja, hogy három gazdatársat segítsenek havonta kisvállalkozóvá lenni. Négy vágósertést kell a jogosult igénylő számára egymás után venni vágóra, a befektetett pénzt - egy-egy vágóállatot értékesítve - forgatják. így csak egy hízósertés ára kell a befektetéshez. A három támogatott gazdatárs fejenként négyet, tehát 12-őt vág le havonta kimérésre. Gazdatársak között vi- szonteladás tilos. A tiszta jövedelmet arányosan osztják el.. A mázsásnál nagyobb disznót száz forintért veszik kilónként. A jövedelem - számításai szerint - fejenként tízezer forint, ebből a kezdő vállalkozó társadalombiztosítási járuléka 2 500 forint. A reggel vágott sertés húsát fóliazacskókba csomagolva még aznap szállítják az előjegyzett vásárlóhoz, de csak 1-2 kilós tételben, hogy viszonteladót kizárjanak a láncból. A csontos húst 200, a színhúst 250, a zsírt 60, a belsőséget, fejet, kocsonyahúst pedig 100 forintért adják. Harminc-negyven kiló töltelékhúst vásárol meg maga a gmk (önsegélyző egyesület, alapítvány, gazdakör, Szili István?). A töltelékárut nyersen és füstölve is 300 Ft/kg-os áron adják el, a sonkát pedig szintén előrendelésre 250-ért. A várható bevétel 36 000- 48 000 ezer forint, 12 sertés esetén. Hol található az abszolút igazság? Szili István elmesélte, hogy amikor legutolsó munkahekevesen vannak még, hogy a politika élemedett korú kalandorainak vezényletére olyan akciókat hajtsanak végre, mint amilyenekről külföldi és hazai színterekkel időnként a tömegkommunikáció beszámol. De „mentesítő hevületükkel" már ők is manipuláltak és szélsőjobbon álló manipulátoraik mára már nem is titkolják anakronisztikus, egyáltalán nem európai céljaikat. Fia a szombatéji epizód másnapjára virradóan izzasztód volna meg az a rémálmom, amit máig se tudtam elfelejteni, talán megérteném. Csakhogy másfél, két hónappal ezelőtt volt az, hogy csuromvizesen, fájó tagokkal a heverő mellett ébredtem föl. S ültem ott bénultan sokáig. Előbb jött a megkönnyebbülés, később fejfájásig tűnődtem azon, hogyan történhetett meg velem az az őrültség, hogy álmomban az inkvizíció vegzatúráit alkalmazva, besoroztak skinhead-nek, le is ko- paszítva rendesen és föl is öltöztetve rendesen. Mit sem adva túlkorosságomra és nelyéről elbocsátották, és ebből mindenféle jogi bonyodalmak keletkeztek, három kölcsönkért borjúval kezdte újra. Az egyiket meghízlalta - nem minden viszontagságtól mentesen -, ebből kifizette a kölcsön állatok árát. A tejelőből 12 fős tehénállomány fejlődött ki. Ma már ezt a munkát feladta, csak álmainak él. Korábban - állítása szerint - 18 munkahelye volt, s mindegyikről bérviták miatt kellett távoznia. Egy határon túl persze már nemcsak nem található, de nem is kereshető az igazság, mert az élet bonyolult, s sosem csak egy igazság van. Abszolút igazság pedig maga a puszta tény. Az pedig nem tűri a kommentárt, mert máris kezdődhet elölről a vita a végtelenségig. Tizennyolc munkahelyen, a családban, a hivatalos helyeken. A bíróságokon. A társadalom nem tud mit kezdeni azokkal, akik ennek ellenére konokul, újra meg újra az abszolút igazság nyomába erednek. Amit nem lehet lefényképezni Az alapítvány meg is kezdte működését, elkezdődött a disznóvágás, olyany- nyira, hogy éppen Döbrökö- zön jártunk, amikor a dombóvári könyvtár egyik dolgozójának a férje jelent meg - hivatalos helyen - tájékozódni az olcsó hús után. Szili István ugyanis megkereste a könyvtárat, s bejelentette, hogy az áru előjegyezhető. A vevők persze nem kérték a hatósági állatorvos engedélyét. A Szili István családi házával szembeni romos épületben, ami szintén az övé, lefotóztuk a disznóölést, és körülményeit. Beállított kép készült kint, mert bent sötét volt a vaku nélküli fotózáshoz. Másnap reggel Szili István a kép megjelenését - tanácsot kérve a dombóvári városi ügyészségen - telefonon letiltotta. Igaza van. Jogi szempontból azért, mert hozzájárult ugyan, hogy elkészítsük, de az engedélyt vissza is vonhatta. Érdekeit tekintve is igaza van, ha nem szeretné, hogy kép nyilvánosságra kerüljön. lhárosi Ibolya memre. Tudomásomra hozva továbbá azt, hogy rövidesen ki lesz belőlem verve - még az első bevetés előtt - minden olyan „fertő", ami egyetemes emberi jogokról, felebaráti szeretetről és más hasonló ilyen marhaságokról szól. Elsőként is azt a „komcsi tébolyt" mángorolják ki belőlem, hogy mindig az vagyok, akit éppen ütnek, aki pont azért védelemre szorul, aki mellé oda kell állni. így utólag csak azt gondolhatom, hogy a sejtjeimbe észrevétlenül ivódott félelem és visszautasítás „remeke" volt ez a lidérces álom, de talán mégis keresnem kellett volna az alkalmat arra, hogy megbeszéljem az emberi lélek értőivel. De nekem - mert ilyen gyáva kukac az ember - az is több volt az elviselhetőnél, hogy éppen nálam éjszakázó rokonom milyen látványosan aggodalmaskodott, majd pedig heherészett nehéz vacsorára gyanakodva frissiben előadott beszámolómon. Mert hát ha már felébresztettem a csendháborításommal, persze hogy nagyon érdekelte, miért dobáltam magamat, és miért nyöszörögtem olyan szánan- dóan és mitől landoltam pár- nástól, paplanostól ágymellékre. Mindig áldott szerencsének tartottam és tartom váltig, hogy elkerültek, elkerülnek a felületes, az alig-alvás termékének elkönyvelt álmok, mert az igazi, a csakugyan pihentető, mély alvás közben nincs „mozi". Igaz, fiatal felnőtt koromban viszonylag sokáig kísértettek az átélt szőnyegbombázások és az ezek elől való menekülés emlékei, álmomban is. De aztán beállt az a szünet, ami véglegesnek is bizonyult. Van ugyanakkor két igen kedves álmom, amit akárhányszor boldogan fogadok, s minél ritkábban látom őket mostanában, annál derűsebb lesz tőlük a kedvem, az a nap, amire ébredek. A kettes számút szeretem jobban, mert abban sok évtizeddel ezelőtt elhalt édesanyám nemcsak élőbb az élőnél, hanem föl- döntúlian szép, nincs se szigorú szava, se könnye, csak simogató, megnyugtató keze, erőt kölcsönző jelenléte. Mindig sokáig szeretnék aludni, amikor ezt az álmot látom, de azért velem marad ébredés után is az így kapott együttlét boldogsága. Nem bánom, ha szemérmetlennek neveznek, kutattam, kifürkésztem, hogy mások is így vannak halott kedveseiket életre keltő álmaikkal. Riporterként rengeteg olyan emberrel volt módom találkozni, aki megtisztelt - mondhatni csere-bére alapon - a bizalmával és elmesélte álombéli találkozásait azokkal, akiknek az életéért, ha lehetne őket visszaszólítani, mindent megadna. O lyan is akadt aztán közöttük, aki bevallotta, hogy ő álmodni sohasem szokott, helyette olykor ébren álmodozik, mert az is van olyan jó. Idős tanárismerősöm, aki túl a nyolcvanon szülővárosának történetét kutatja és írja - ami azért óriási munka, mert a kutatás forráshelye nem Szekszárdon található -, szó nélkül hallgatta végig beszámolómat a rémálmomról. Nem vígasztalt, nem is nevetett ki, csak annyit mondott: semmi rendkívüli nem történt, fogadjam el, hogy töviságyon nem lehet szépeket álmodni. Az ágyainkon pedig előre láthatóan nem is kis ideig ott lesznek még a tüskék ... László Ibolya
