Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

1992. december 31. SZILVESZTERI MAGAZIN »ÚJSÁG 5 Sikertörténet Túl a Rubikon Mottó: Az általános iskola elvégzése után szerezz érettségi bizo­nyítványt Szegeden a textil technikumban, majd végezd el a Kecske­méti Műszaki Főiskolát. A diplomával helyezkedj el a Szegedi Kábel­gyárban, ha abból eleged van, pályázd meg a szegedi Vasöntöde mű­szaki vezetői állását. Közben természetesen foglalkozz újításokkal és műveld NB I-es szinten a kézilabdát. Ha pártfőiskolára akarnak kül­deni, végezd el helyette a jogot. Ha ezek után is úgy érzed, nem érted el életed célját, költözz ki Svájcba. (A történet a '80-as évek elejére érvé­nyes. A tegezödés az osztálytárs jogán) A Svájcban élő feltalálóval, Gyovai Gézával, a világ min­den földrészén szabadalmaz­tatott és sok milliós tételben készülő játékról, a Masterball- ról beszélgetünk. — Géza, hogyan kezdődött az életed '81-ben Svájcban, bi­zonyára nehezen vívtad ki mai státuszodat. — Szerencsém volt, egy olyan mérnökirodánál keres­tem munkát, ahol egy magyar ember volt a vezető. Környe­zetvédelmi berendezéseket terveztünk és gyártottunk. Ez a munka egészen '85-ig tar­tott. — Megéltél ebből az egy mérnöki fizetésből? — Nem, ez nem volt elég arra, hogy céljaimat megvaló­sítsam. 1983-tól vállaltam ott­honi munkát is. Úgynevezett ionizáló berendezéseket készí­tettem. 1984-85-ben kézilabda edző is voltam, egy Zürichtől 20 ki­lométerre fekvő - kisváros Horgen csapatánál. Edzősé- gem alatt feljutottunk az első ligába. — Első osztályú kézilabda edzőként már könnyebben mentek a dolgok? — Nem, mert az első osz­tályban már nem én edzettem a csapatot. Ekkor már megvolt isteni ajándékként az ötletem, és választanom kellett: vagy az üzletet, vagy a sportot csi­nálom. '85 végén felmondtam a mérnökirodán is, s csak a já­ték megvalósításán dolgoz­tam. Én irányítottam az előké­szítő munkát, a szerszámok készítésére, tökéletesítésére ráment 2-3 évem. Ezután már láttam, hogy ha piacra akarok kerülni, ahhoz egy csomó pénzt kell befektetni a vállal­kozásba. Ehhez találtam két társat, akik bíztak a szaba­dalmam sikerében és adták a tőkéjüket. Hárman megalapí­tottuk 1988-ban a Gawela AG-t. — Hol készülnek a játé­kok? — Jelenleg Szingapúrban van egy üzemünk, mert Euró­pában a kézi munka nagyon drága. Innen szállítjuk Afri­kán kívül a világ minden föl­drészére, sokmilliós tételben. — Hasonlóság fedezhető fel a Masterball és a Ru- bik-kocka között, hasonló el­ven is működik? — Csak első ránézésre le­het némi hasonlóságot felfe­dezni. Ez gömb alakú, három dimenziós játék. A mechani­kája is teljesen különböző, ezért lehet bármelyik szeletet bárhova elforgatni. Ennél a já­téknál előre ki lehet tűzni egy célt és azt el lehet érni. Nyolc­féle Masterball van most for­Gyovai Géza sikeres játékával, a „Masterball"-al galomban. A football játékot ábrázolónál például úgy lehet forgatni a szeleteket, hogy a labda a kapuba kerülhet. Egyébként nem baj, hogy a Rubik kockára emlékezteti az embereket, mert tapasztalata­ink szerint minden második bűvöskocka játékos megveszi a Masterballt is. — Magyarországon is lehet kapni ilyen játékot? — Sajnos még nem, most tárgyalok különböző cégek­kel, forgalmazót keresek. — Mi lesz azután, ha telí­tődik a piac ezzel a játékkal? — Ezt két éve gyártjuk, még rengeteg variációs lehe­tőség van benne. De vannak új ötleteim is, melyeknek megva­lósítása még hátra van. Gottvald Károly Bezzeg János Szabó Jánost a barátai egymás között csak Bezzeg Jánosnak hív­ták. Okuk volt rá. A feleségeik ál­landóan Jánossal példálóztak. — Bezzeg a János nem hagyja cipekedni a feleségét, mindig érte megy autóval - fakadtak ki az asszonyok, amikor a hétvégi be­vásárlásból hazatérve az asztalra csapták a tömött cekkert. — Bezzeg a János munka után nem sörözni megy, hanem a gye­rekért az óvodába, morogták a nők, a nyűgös kicsiket maguk után vonszolva a szakadó esőben. — Bezzeg a János nem tévét néz, hanem megfürdeti a fiúkat és mesél nekik - panaszolták a napi robottól elnyűtt asszonyok az ágyba rogyva. A férfiak ilyenkor csak hüm- mögtek. Tudták, hiába vitatkoz­nának, a nőknek igazuk van. Já­nos tényleg mintaférj és apa volt, ráadásul jó barát. Ennek köszön­hette, hogy ennyi dicséret után sem haragudtak meg rá a többiek, jóllehet János a férjek férje volt. Míg nem voltak gyerekeik, addig is mindent megcsinált otthon, porszívózott, bevásárolt, ablakot mosott, pedig felelős beosztásban dolgozott, ráadásul akkor dokto­rált. Mikor gyors egymásutánban megszülettek a lányaik, még töb­bet segített. Munka után rohant haza, sétálni vitte a kicsiket. Te csak pihenj, majd én felkelek, mondta éjszakánként a feleségé­nek, amikor felsírt a gyerek. Irén, a neje mindezt természe­tesnek vette, megszokta, hogy Já­nos mindent megcsinál helyette. Ezért aztán a második gyerek születése után meg sem várta a gyed végét, félév múlva vissza­ment dolgozni. Érdekes munkája volt, gyakran járt külföldre. Ilyenkor János egyedül látta el a gyerekeket. Reggel rohant velük a bölcsődébe, óvodába, este vacsorát készített nekik, aztán beáztatta a pelenkákat. Nemegyszer tárgya­lásról hívták ki, hogy telefonáltak, beteg a gyerek. Ilyenkor orvoshoz vitte a lázas kicsit, majd táp­pénzre ment, a nagymamák messze laktak. Aztán 'építkezni kezdtek, Irén nem bírta a panelt, családi házra vágyott. János telket szerzett, kőművest, ácsot, burkolókat. Őszre tető alatt volt a ház. Mikor a csempézésre került a sor, hirte­len fagypont alá süllyedt a hő­mérséklet. Hogy a felrakott csempe le ne fagyjon, fűteni kel­lett. Kazánuk még nem volt, Já­nos szerzett egy kályhát és tüzelt. Este tízkor még rakott rá, aztán hazament, lefeküdt, hajnali kettő­kor ismét kiment a városközpont­tól félórára lévő új házhoz. így ment ez heteken át. Szilveszter­kor lakásszenteló volt. A barátok elismerő tekintettel méregették a nappali márvány kandallóját, a fürdőszoba három emberre mére­tezett süllyesztett kádját, a gye­rekszobák praktikus berendezését. — Bezzeg a János még a beé­pített szekrények beosztására is gondolt - súgták az asszonyok. Mindenki áradozott, dicsérte János szervezőkészségét, ízlését -, Irént kivéve. — Nézd meg a szőnyegpadlót szegélyező díszléc nincs rendesen lelakkozva -, hívta fel a figyelmet olyan hibákra, amit egyébként senki sem vett volna észre. Egész este fanyalgott, egy jó szava nem volt az urához. János csak ült és hallgatott, a barátok csendben sajnálták. így ment volna ez talán az arany lakodalmukig, ha tavasszal kertásás közben János hirtelen össze nem esik. Veleszületett szívrendellenesség, amit a foko­zott fizikai-szellemi megterhelés előhozott. Műteni kell, mondták az orvosok. Hat hét alatt lezajlott minden, János két új szívbillentyűt kapott. A kórházból már nem haza, albér­letbe ment. Az intenzív szobán gondoltam át az eddigi életem, mondta a barátainak. A házat, ami rokkanttá tette Irénnek adta, neki elég egy garzon, mondta. A lányairól nem mondott le, a hét­végeket, a nyarat velük tölti, de a feleségéről többet hallani sem akar. A baráti családokkal még egy ideig összejárt, de a kapcsola­tuk már nem volt a régi, az asz- szonyok zavartan hallgattak. János megszűnt Bezzeg János lenni. F. Kováts Éva Örömök, félelmek, remények Ahány ember, annyi öröm, félelem, remény. Kinek-kinek életkora szerint. A mindenkori események forgataga ritkán kész­tet megállásra. Az esztendő for­dulója kínált alkalmat, hogy egy-egy pillanatra életregények epizódjait ragadjuk ki, amelyek­ből kiderülhetett, hogy együtt jár az öröm a félelem, és a remény. Asszony a megállóban Fiatalasszony áll a buszme­gállóban Szekszárdon, a Kese- lyűsi úton. Karjában piros bundazsákban kisgyerek. Nem jelez karjával az elhaladó kocsiknak, csak tekintetével mutatja. Megállók. Az asz- szonyka beszáll. Bemutatko­zik, Szalai Lászlóné, a mester­sége cukrász. így aztán édes­nek is mondja élete hétköz­napjait. Szekszárdon laknak, a szüleihez igyekszik a közeli faluba. Kötelező oltáson volt a kisebbik fiával. Nem panasz­kodik, vagy... mégis? Öröme a két szép gyermeke. Ez lefog­lalja minden óráját. Most gye­sen van, de fél, nem lesz hova mennie dolgozni majd akkor . .. Ez persze nem igazi félelem. Sokkal inkább fél attól, hogy nem éri meg az unokáit. Az ál­talános iskola színjátszó szak­körére gondol, amikor sok-sok öröm érte. Reménye az, hogy talán mégis megéri az unokái érkezését, ő maga most 22 éves. Aki katona akar lenni Erdős Pál Felsőnánáról Ba­jára került katonának. Az első pár hónapos kóstoló után döntött úgy, hivatásos katona lesz. Most még „nyúl", de ha az évvégi szabadságról visz- szamegy, akkor odaáll a pa­rancsnoka elé és kéri a segít­ségét, hogy tiszthelyettesi is­kolába juthasson. Szerette a sportfegyvereket, és most nagy élmény számára, hogy géppuskával is foglalkozhat. A félelemre nem talál okot. Biztonságban érzi magát. Olyan közösségben van, ahol a napok gyorsan telnek, mert mindig van valamilyen pa­rancs, amit azonnal teljesíteni kell, nehogy szaporodjon. Reménykedik, hogy sikerülni fog hivatásos katonának lenni. Ehhez az elköszönéskor ön­magának is erőt, egészséget kíván. Bálint és a dög Antal Bálint nagy öröme a távirányítós terepjáró. Kará­csonyra kapta. Egy nappal ko­rábban volt náluk a gyertya- gyújtás, mert a szentestét a nagymamiéknál, Gyönkön köszöntötték. Bálint Tevelen él. Három és fél éves elmúlt. Ezt az ujjaival mutatni kicsit bonyolultnak tűnik, de meg­oldja. Mindent félretesz, ha a távirányításra gondol. Azaz majdnem mindent. Van va­lami, ami sok örömöt jelent számára. Ez az evés. Más kor­társaival ellentétben olyan örömmel ül asztalhoz, hogy gyönyörűség nézni, amint eszik. Szülei visszafogják, mert ki tudja, hová vezetne az a mennyiségű étel, ami felnőtt adagnak is bőséges. Bálint számára ez nem jelent gondot. Bátor legényke, csak az a nagy dög ne lenne a szuterinban. Ezt rajta kívül ugyan senki nem látta, éppen ezért min­denki más félelem nélkül teszi ott a dolgát, csak Bálint marad távol a lejárattól. Reméli, ha­marosan iskolába megy, ahol írni, olvasni is lehet. Ezeket a műveleteket már most gyako­rolják. Kirakható betűket he­lyez szép sorba: TJKPÁLB- MAELSP. Ez annyit jelent, hogy: antaltamásfogor v o s. Ő az édesapa. Műtét előtt A szekszárdi dr. Kiss Sán- domét minden évszakban olyan derű és melegség járja át, amiből bőven jut a körü­lötte élőknek is. A nyolcadik évtizedébe is úgy lépett, hogy a nála sokkal fiatalabbak iri­gyelték energiáját, tettrekész- ségét. Telefonon beszélget­tünk és kicsit furcsa volt a hangja. El kellett képzelnem, mennyi minden érte az utóbbi hónapokban. Bajok, balesetek sora ... Nem akartam hinni a fülemnek, mert panaszt érez­tem szavaiból. Műtétre ké­szült, Szegedre kellett utaznia. Nem mondja, csak amikor hir­telen csönd lett egy pillanatra, akkor sejtettem Ilonka néni aggodalmát. Elköszöntünk, annak reményében, hogy ha­marosan találkozunk, de meg kellett ígérnem, hogy azon a kedden, amikor a műtét lesz, gondolok rá. Gondoltam! Decsi Kiss János Régi és új noteszlapok Isten áldjon, tűnj sietve! Elkerülte a figyelmemet, hogy a bolt, amelyikben min­dennapos vagyok, tíz százalé­kos engedményt kínál. Más­kor is volt már ilyen, csak a fogyasztók „antennái" nem voltak eddig olyan fogéko­nyak, hogy sorba kell állni üres kosárért, mert van, aki hármat is cipelt másodmagá­val és a tanuló lányok, fiúk nem győzik a liszt, cukor, só, késztészták, fű- és mosószerek utánpótlását. Míg állnak köz­ben érintetlenül, a csábítóan parádés italpolcok. Azt ígéri a kormány, hogy - ami a kereskedelmet ez idő szerint árengedményes akci­ókra serkenti - 1993-ban nem csökken tovább olyan draszti­kusan a lakossági fogyasztás. Nem csak ez a mienk, való­színű a világ valamennyi kormánya sokkal derűlátóbb, ígérvényeiben, bizakodásában mint az állampolgár, de neki, a kormánynak legyen igaza! Ha valamicskével több marad az állampolgár bugyellárisá- ban és nem bizonyul üresnek a mennyei szépen hangzó ígé­ret, az mindent megér. Araszolunk szótlanul, csak csosszanva egy-egyet a pénz­tár felé és nini! Nyurga fiatal­ember kosarában semmi más, csak egy üveg, alkoholmentes málnapezsgő. Jó ára van, de mit nem ad az ember azért, hogy a zsengékkel jókor fölfe­deztesse, nemcsak üdítő italok vannak a világon! Nem tudják véletlenül, hogy mikor kezdődött nálunk a pezsgőivásnak az a kultu­sza, amiben olyan nagy hala­dást tettünk meg pünkösdi ki­rálykodásunk éveiben, hogy már akkor is pezsgőnyitási kényszert éreztünk, ha kedves cirmosunk megfialt? ízlett, vagy nem, szerettük, vagy nem, egyszer csak lett a kul­tusz, s ami ennél is nagyobb képtelenség, halálkomolyan vettük, hogy pezsgő nélkül nincsen ünnep. Végig kérdezgettem sereg­nyi ismerőst, tudja-e mikor és milyen alkalommal ízlelte elő­ször a franciáknak és oro­szoknak ezt az előkelő, csak­nem nemzeti italát? Álltak bambán, mint feleltetéskor a rossz diák, aztán vállvono- gatva vallották be, hogy akkor se tudnák megmondani, ha agyoncsapás járna a hallgatá­sért. Nem bántottam senkit, mivel magam sem emléke­zem, mikor emeltem a szám­hoz pezsgőspoharat először. Arra is csak haloványan, hogy egyedül az orosz pezsgőtől nem akart másnap szétrob­banni a fejem. Szóval, én is észrevétlenül kaptam rá a pezsgőre és ugyanígy szok­tam le róla, pedig még tavaly is hazacipeltem két miniüveg­gel, nehogy szó érje a házam elejét, ha valakinek eszébe jut az új év hajnalán kiugrasztani az ágyból, köszöntő ürügyén. Egy üveg megmaradt, mert háborgó belviláguk megnyug­tatására töltött káposztát kér­tek inkább a látogatók, mint italt. Az említett kérdezősködést nem úsztam meg további fag­gatás nélkül. Az érdekelte val- latóimat, most hogyan állok a szilveszterrel, voltak-e emlé­kezetes ó-év búcsúztatóim? Hogyne lettek volna! Már csak azért is, mert ha szilveszter, akkor számvetés, ha őszinte számvetés, akkor több üröm, mint öröm. Bár amíg fiatalság védi az embert, a tartós kese­rűséget el tudja űzni a szívé­ből az a hit, hogy egyre jobb és jobb lesz minden új esztendő, így volt ez akkor is, amikor 1952-ben, egy főiskolás kollé­gium kaszárnyái ridegségű szobájának lakóiként éppen heten összekapartuk az -*árát két üveg rumosmeggynek, amit szilveszterkor „ittunk" meg. Tán búnak is eresztettük volna a fejünket, ha be nem ál­lít kabátzsebében egy flaska diólikőrrel közös szerelmünk - ma Kossuth díjas színész és boldog nagypapa -, s nem vál­lalkozik arra, hogy a riói kar­nevált mímelő pesti utcákon lovagként barangoljon ve­lünk, akik az ösztöndíj mara­dékát bohócsipkákra és ret­tentő hangú trombitákra köl­töttük. Rá két évre, odahaza Sze­geden, a színészklubban ve­rődött össze az a kompánia, amelyik egyszerre undorodott meg jóval éjfél után attól, mi­lyen buzgón csúsznak-mász- nak a város „véletlenül" ide­vetődött vezetői körül az ügyeletes talpnyalók. Egy­szerre támadt menekülhetné- künk. Alig órányira a záróra előtt kint voltunk a Tiszapar- ton, a Tápé alatti halászcsár­dában. Egy színész, két ki­penderített újságíró, egy böl­csész hallgató és egy színházi zenész, brácsájával a hóna alatt. Nem tudni hol, hozzánk csapódott egy búvalbélelt párthivatalnok, akit im- mel-ámmal, de befogadtunk, amikor a bor árának összeka- lapozása zajlott. Zsíroskenyér és muzsikaszó grátisz került. Barátságból húzta a gyűrött arcú, Erdélyből jött prímás, akinek a hegedűje tele volt az onnan hozott dallamokkal. Amikor harmadszorra énekel­tük el a székelyek himnuszát, a közénk tévedt ember is könnyezve fújta. Mégis sokáig féltünk, hogy hátha csak fül volt közöttünk, és jöhet az ak­kor szokásos leckéztetés. Nem jött. Elérkezett ellen­ben 1956 szilvesztere. Délután ötkor kezdődött a színházban az alkalomra szánt műsor. Társaságunkkal tele volt a földszinti bal ötös páholy és nem annyira a műsortól, mint a sógorom által zsebben belo­pott Hubertusztól vidámkod- tunk. Szesz- és kijárási tilalom járta, esténként még újságége­tések voltak a Széchenyi téren. Műsor végén senki se akart hazamenni, elmentünk hát a hugomékhoz a Magyar Szov­jet Baráti Társaság székházá­ban frissen foglalt lakásukba, legföljebb csak sejtve, hogy ki leszünk onnan akolbólintva. Azt nem sejtettük, hogy a tár­saságból. ketten huzamos ideig ki lesznek vonva a forga­lomból, s közülük egyik úgy, hogy rokkanttá verik, mielőtt még börtönbe zárják. Kaposvár, 1963. Újságírók először búcsúztatják nyilvá­nos helyen az évet. Aligha­nem itt iszom először pezsgőt. Fáj is tőle a fejem rendesen. Ám attól is három napig, hogy fennállásom óta először ­egyben utoljára - kegyetlenül megviccel a szerencse iste­nasszonya. Tombolán nyerem a fődíjat olyan messzehangzó fogadkozások után, hogy ma­lackámat pórázra fűzve fo­gom sétáltatni a Fő utcán. A fődíjnak hólyaghurutja van, és idegbeteg a farkát ráncigálók rohamaitól. Szünös-szüntelen bepisil. Mindenki rajtunk rö­hög, ezért menekülőre fogjuk, végig rohanunk az alvó váro­son az újságpapírba pólyáit kis állattal és azt reméljük, hogy kolléganőm nagyma­mája reggelire elkészíti. De a nagyi azt a süldőt látja maga előtt „akivé" a nyeremény le­hetne. Udvarlások, könyörgé­sek, mígnem egy irgalmas- szívű színházi jegyszedőnő adja meg a kegyelemdöfést, hogy három nap múlva elte­methessük gyomrunkba a szerencsémet. Ezután film- szakadások sorozata... Szűk körű ünnepek, alig nó- tázások, befelé haílgatózó csendek, szavak nélküli meg­hittség. Gyerekek, fiatalok trombitái és petárdái harsog­nak, durrognak az utcán. Ők még nem borzonganak meg és nem könnyeznek, amikor fölhangzik a Himnusz és azt mondják a felnőttek az ó-évnek, hogy „Isten áldjon, tűnj el, de sietve, hogy végre ránk találjon az a víg esz­tendő, amiért oly régóta imádkozunk!" László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents