Tolnai Népújság, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
1992. december 24. KARÁCSONYI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Száz éve Szekszárdon Szép - szomorú karácsony Ha igaz, hogy minden kor a saját nehézségeit érzi legjobban, akkor az is igaz, hogy mégis megtalálja a módot a szerény, csöndes ünneplésre, boldog-szomorú számvetésre. A megyeszékhelyen egy évszázada kevesen lehettek felhőtlenül boldogok. Az előző, 1891-es évben ökölnagyságú jég verte el a szőlőt, 1892-ben április 9-11 között dér és fagy vitte el a reményt, május ötödikén már jég esett, majd felhőszakadás volt, júliusban ismét jég. November husza- diki híradás szerint „elemi károk miatt az elmúlt 1 évben 1 millió 26838 forint egyenes adót írtak le". Viszonyításul tegyük hozzá: a lapszám ekkor fél-egy forint, a tanító egész évi fizetése 400 forint volt mindössze. A gazdasági bajokhoz hozzájárult, hogy leszállították az olasz borok vámját júliusban, így az olcsóságával letörte az árakat, tönkretette a gazdákat. Szeptember 18-án arról panaszkodott a Tolna vármegye: „Nem eszünk a télen szőlőt. Alig pár év előtt még minden valamire való család mondhatni sok, 15-20, sőt több kosár szőlőt tett el télire . .. Most már erről is le kell mondani, ára oly magas, hogy a gazda egyéb gyümölcsöt vásárol... Borzsák Endre ugyanekkor írja Töviskoszorú című könyvének előszavában: „Tessék elhinni, hogy ha az előfizetők és rendelők csekély számát - szomorúan! nézem, még most is húznom-halasztanom, vagy talán örökre elmarasztalnom kellene művem kiadását, mert ráfizetek! A könyv címoldala megőrizte az egykori árat is, ami egy forint volt. Nemcsak könyvre gyűjtöttek akkoriban, hanem - Mikó György újvárosi plébános vezetésével - a szegény gyermekeknek is téli ruhára és ajándékra valót. Régebben kocsival jártak ház- ról-házra de ebben az évben erre sem futja, ezért kérik, hogy egyenest a plébániára vigyék az adományokat, amiket majd felekezeti különbség nélkül osztanak szét a rászorulók között. Szüléikről is megpróbálnak gondoskodni. Bezerédj Pál vezetésével egy népkonyha megszervezésén buzgólkodnak és az akkori újságban „hírlapilag nyugtázzák", ki adott egy zsák krumplit, vagy egy bődön zsírt, pár liter babot, ünnepre birkát, esetleg süteményt, s ritkán pár krajcárt. Majd 1893. január elsejétől várják a mind több ingyenebédre kényszerülőt a Sédpatak utcába, a mai Marx utcai buszmegállóhoz, ahol az óvodában apácák főzik együtt az ételt a nőegylet tagjaival. Az egylet évi nagy estélyeinek színhelye, az ekkortól Szegzárd Szálló nevet viselő nagyvendéglő azonban éppen ez évben szépül meg Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei nyomán. Földszintjén és vele szemben számos üzlet csalogatja a vevőket, s az egyik új módszer az első hirdetési újság is, amelyet Pollák Ignác ad ki és Karácsonyi Bazár a címe. A kortársak dicsérik humorát, de nem lehetett túlságosan sikeres, hiszen 1905-ig nem követi újabb ilyen sajtótermék. Az akkori három szekszárdi lap közül a Tolna vármegye is megpróbálja oldani olvasói feszült hangulatát, ezért is közli a folyékony honoráriumért készült Szegzárdi Péter és Egri Pál című novellát Tóth Béla „fővárosi újságíró" tollából. Ugyanez az újság tudatja karácsonykor, hogy milyen örömet szerzett az egy hete Budapestről érkezett hír, amit éppen a rivális laptárs főszerkesztője táviratozott meg: a minisztérium Szekszárdnak adta meg a megye elő főgimnáziumának létesítéséhez a jogot. „Ez lesz a szegzárdiak- nak a legszebb karácsonyi ajándék" - írják a hajdani cikk végén, s ez akkor is így van, ha a megvalósítás érdekében és egyéb anyagi nehézségek miatt éppen ekkor vesz fel nagyobb kölcsönt a nagyközségi életét tengető megyeszékhely, amelynek lakói együtt aggódtak Csötönyi Andrásért, akit tanyabetörők sebesítettek meg s a szent estét a kórházban töltötte. Mindezt együtt élték, érezték a szekszárdiak az ünnepre sülő alma illatában száz esztendeje. Dr.Töttős Gábor Fordult az idő kereke Báta fölött- Tiszteletem, tanár úr! - A „hetvenkedő" öregurat, egykori számtantanáromat a bátai községháza lépcsőin köszöntőm. Fölfelé ballagunk a második emeletre, a földárverést megelőző eligazításra. Egyik kezében bot, a másikkal a korlátba kapaszkodik. A kemény lécen kifehéredő ujjakban, annak idején, harmincvalahány éve, még az ég csillagai is ott voltak, amikor a széles tenyér - nagy ritkán és okkal - egy-egy pofon erejéig nekilendült. Hiába, eljárt az idő, a tanár úr megöregedett, mi meg hamarosan utána megyünk. Most azonban még megelőzzük: előkerülnek az egykori tanítványok: az atomfizikus, a gépészmérnök, a hivatali osztályvezető, a középiskolai tanár ... És vele ballagnak az öreg parasztok. Ki szólóban, ki feleségestül. Merb'párosával talán okosabb az ember, jobban el tud igazodni az ilyen sorsfordító időkben. A nagyterem, lehet benne úgy száz szék, lassan megtelik.- Gazdatársak! - az anakronisztikusán hangzó megszólítást talán harminc vagy negyven éve hallottam utoljára. A közbenső időkben másféle társai voltunk egymásnak. A mezőgazdaságban inkább a tagtárs dívott, lévén a többség té- esztag. Nos, a megszólítás régies, és inkább illik esőszagú, testes, nehéz nagykabátokhoz, vastag talpú bőrcsizmákhoz, kordbársony nadrágokhoz, mintsem könnyű, vízhatlan dzsekikhez. Márpedig ez utóbbiak határozzák meg a jelenlévők ruhatárát, legyenek azok fiatalabbak vagy idősebbek. A falon, egy írásvetítő segítségével megjelennek az árverezésre kerülő táblák, fekete, kék, piros vonalak szabdalják a fehér meszet. Magyarázattal egy fiatalember szolgál. Szakálla sűrű, fekete, időnként a hátához csapódik hosszú, csomóba fogott haja. Ő a földrendező bizottság elnöke, Csóti Sándor. Ahogy mondja a magáét, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kisujjában van minden tudnivaló: az is, hogyan lehet, az is, hogyan kell, hogyan érdemes árverezni. Az előadása, tájékoztatója, a szövege arra utal, otthon van a dramaturgiában is, légyen szó akár elméletről, akár gyakorlatról. A bátai határt jól ismeri. Pedig nem idevaló, azaz, hogy nem itt született, csak ide nősült. Ott lakik az Alszegben, azt mondják, birkákkal foglalkozik. Bérli a téesztől a bődéi rétet. Többé-kevésbé tisztázódik a helyzet, kiderül, melyik táblák vannak kijelölve kárpótlásra, hogyan érdemes csoportosulni azoknak, akik egyik vagy másik téesz használatába szánják a földet. Nyilvánvaló lesz az is, hogy mindenki akkor jár jól, ha az árverés előtt megegyeznek, mert ha nem, akkor fölmennek az árak, márpedig az senkinek se érdeke. Aztán eljön az árverés napja. A szomorkás, esőre hajló péntek délelőtt ládákkal, traban- tokkal, Skodákkal telik meg a községháza környéke, a nagyterem meg az árverezőkkel. Szemben, a faburkolatú beugróban, ahol szebb napokon az anyakönywezető fogadja a há- zasulókat, most számítógépek, színes monitorok viliódznak, somyomtatók fűrészelnek szorgalmasan, a képernyőkön az új tulajdonosokra váró táblák körvonalazódnak. Balra elektromos írógépek kelepéinek, jobbra az asztalokon térképek sorakoznak. Hivatalos emberek tüsténkednek, iratokat egyeztetnek, felugranak a székről, tárgyalnak, aztán gyorsan vissza. Velük szemben, a széksorok két oszlopában a bátaiak, meg az egykor volt bátaiak, azok, akik az elvett, megváltott kisebb-na- gyobb birtokért kapott kárpótlási jegyeket ismét földbe akarják fektetni - nosztalgiából, üzleti számításból. Gazdára találnak a számozott tárcsák, van, aki saját jogon vagy megbízásból többet is markol. A széksorok két oszlopa - két tábor. Jobb oldalt azok tömörülnek, akik a régiből kivált új téesznek akarják fölajánlani a megszerzendő földet, művelésre. A másik oldalon a régi - valaki úgy mondta: az anyatéesz - felé orientálódók ülnek. Közöttük, de inkább mögöttük pedig azok, akik maguk akarnak földet művelni. Tandi Mihály, a kárrendezési hivatal munkatársa ismerteti a szabályokat, aztán kezdődik az árverés. Egymás után találnak új gazdára a kisebb-nagyobb táblák, a kikiáltási ár egy-két kivételtől eltekintve ötszáz forintra megy le. Mindenki tartja magát aZ előzetes megállapodáshoz, de aztán egyszer csak váratlanul felborul minden. A lapistói rét van terítéken, egy alacsony aranykorona értékű terület. Azok közé, akik már előzetesem megegyeztek, váratlanul „befurakodik" valaki, méghozzá nem is kis igénnyel. Csodálkozó tekintetek, megfeszülő nyakizmok, fojtott káromkodás - néhány nem éppen hízelgő jelző is elszabadul a feszültséggel megtelt teremben. Egyezkedési szünet, ideges jövés-menés, heves gesztikulá- ció. Félszavak, félmondatok surrannak a széksorok között arról, hogy ki kinek az embere, ki miatt borult föl a rend, az előzetes megállapodás. A mellettem lévő széken ötven körüli férfi csap mérgében a térdére, és méltatlankodva kérdi, mire jó ez? ö is meg akart szerezni egy részt a lapistói rétből, mégpedig azt, amelyik valaha az övék volt, ahova még az ő édesapja ültette a fákat. Hát hol itt az igazság?! Aztán megnyugszanak a kedélyek, megosztoznak a réten, amelynek egy aranykoronája itt és most nem kevesebb, mint ezeregyszáz forintot ér. Hogy kiben milyen tüskét hagyott a váratlan intermezzo, nem tudni. Majd csak később derül ki, kaszálás közben jó napot vagy egyebet kíván-e a másiknak az új szomszéd. Az árverés megy tovább. A tét az új téesz köré szerveződők táblája. Vajon sikerül-e tartani az előző esti egyezséget, azt, hogy ebbe a régi téeszhez húzók nem szólnak bele. A zsongás elül, feszült csendben megy az ár lefelé háromezerről ötszázig. Megvan!- No ugye, lehet ezt normálisan is csinálni!- Majd meglátjuk, ha a másik csoport kiszemelte határrész kerül sorra. De ez már nem ma lesz, előrehaladt az idő, jó ha még a bődéi rét, több, mint ötven hektáros tábla gazdára talál. Tandi Mihály, az árverés vezetője fölteszi a kötelező kérdést: van-e egyezség ezer forintos aranykoronánkénti áron? Ilyesmire jóformán senki nem számít, hisz miért adnának ezret azért, ami kis szerencsével ötszázért is az övék lehet? Csakhogy vannak helyzetek, amikor vétek kockáztatni - és ez a helyzet ilyen.- Van egyezség! - a hang az ajtó felől jön, a félfától löki el magát Csóti Sándor, és egy fiatalemberrel indul az adminisztrációt intézni. A teremben döbbent csend, az arcokon a kérdés: Hát ezt így is lehet? Nem történt semmi különös, talán meg is beszélték előre, hogy ki tart igényt a bődéi rétre. Csak ez a licitálás nélküli bebiztosítás - még ha dupla pénzbe kerül is egy aranykorona, csak ez a szokatlan. Látszik, az új gazdának nem a néhány mázsa búza ára kell a földből, maga akarja kézbe venni a dolgokat. Meggondolta, készült rá, kidolgozta azt is, hogyan szerzi meg, tudja, mit fog vele csinálni, mekkora befektetés mennyi hasznot hoz. Téveszteni nem lehetett, ez a bolt annál sokkal többet ér. A csend teljes. Csak egy szék reccsen aprót, alig hallhatót. Vagy talán nem is a szék, hanem az idő öreg, szúrágta kereke, amely ebben a pillanatban fordult egyet Báta fölött. Gyuricza Mihály Fotó: Ritzel Zoltán Régi és új noteszlapok Anyatigris, rózsafa karóval A karácsonyi vásár vidámí- tóan zajos tumultusában megállított, hetvenegynehány éves nő, aki jócskán elhaladt mellettem, amikor rákiáltottam, hogy pillanatra álljon meg, riadtan bámult rám. Ügy, ahogy vadidegenekre szoktunk, fürkésző bizalmatlansággal. Bocsánat, ezerszer is bocsánat, összetévesztettem valakivel. Nahát, még ekkora hasonlóságot! Árulja már el, hova való? Szívesen, legalább kifújja magát, a vásár meg nem szalad el. Csak vendég a fiáéknál, netn Tolna megyei, hanem tősgyökeres kiskunhalasi. Zokon ne vegyem, ő nem is tudna megmaradni ezen a dimbes-dombos vidéken, ami szép ugyan a szemnek, de ahhoz, hogy hol él az ember, ahhoz a szívnek is köze van. — Megtudhatom, hogy kivel tévesztett össze? - kérdezte őszinte érdeklődéssel. — Egy felsőrácegrespusz- tai asszonnyal - feleltem attól félve, hogy tovább kérdez és ha válaszolok, délután azt újságolja majd el a szeretteinek, hogy találkozott egy elmeháborodott nővel. Nem tudom, mi volt ez. Tudat alatt megbúvó hit a csodákban? Vagy egyszerűen csak rossz lelkiismeret műve? A hasonmás évek óta ott van már, ahonnan nincs kimenő, se karácsonyi vásár, se más címen 's akivel alighanem csak akkor találkozhatom majd a minden vásárokat fölülmúló tolongásban, ha az angyalok megfújják a feltámadás trombitáit. Sok jó lesz abban, Ve leginkább az, hogy neki nem kell magyaráznom, miért fogadtam nővéremmé, szeretve tisztelt rokonommá ... Akkor ismertem meg Junci nénémet, amikor elfogyván Rácegresen az egykori iskola- és játszótársak, olyan embereket kerestem, akik elmondanák, hogy 1945 után, az Apo- nyi fiú kiskastélyában vendégeskedő Illyés Gyula napjai miként teltek. Embert nem talál - közölték szíves eligazí- tóim - csak egy asszonyt. Kísértek is a házukig, de be már nem jött velem senki. Mint megtudtam később, várakoztak tisztes távolban kicsit, hogy megvigasztaljanak, ha kirugódom, mert fene egy asszony a Junci, ha kinyitja a száját, egész hadsereget meg tud futamítani. Isten őrizzen mindenkit tőle olyan napokon, amikor ballábbal kel föl. Ballal léphetett le az ágyról azon a napon is, de ki, nem dobott. Tényleg ő volt az a fiatal asszonycseléd, aki ott szolgált a kiskastélyban és másodmagával ellátta a puszta híres szülöttét. Na és, mi van abban? A sora is jobb volt akkor, mint később, vagy mostanában. Mindezt egy lélegzetre közölte és a továbbiakból nem volt nehéz fölismerni, hogy háziasszonyom perben, haragban van az egész világgal és nincs az az égi, földi istenség, aki előtt hajlandó lakatot tenni a szájára. Mondta, mondta a magáét és amikor rádöbbent, hogy csak a saját hangja hallható, rámförmedt, mit ülök olyan kukán, tán odahaza hagytam a nyelvemet?! Különben pedig ne az érdekeljen engem, hogy mit csinált itt egy író. Dolgozott, azért volt itt, jól ment neki, hiszen ott született nem messze a kiskastélytól. Itthon volt, csak hát nem olyan szükségben még akkor se, mint a régebbi sorstársai, akik cselédnek, majd cselédmódra robotoló gazdáknak rekedtek itt. Miért nem az érdekli a magamfajta kujtorgót, hogy ő hogyan élt és él? Ha száz keze és lába lett volna, talán az se lett volna elég a puszta megélhetésért való szakadatlan robotban, mert hozzá még az Isten se volt soha irgalmas. Kilyuggatott tüdővel kapta visz- sza az urát a háborúból, a gyerekek pedig utána is megállíthatatlanul jöttek. Még mezőőrként is nagy protekcióval dolgoztatják az emberét. El tudom képzelni azzal a rövidnek látszó városi eszemmel, mi az, amikor egy asszonynak szoknyát is kell hordani, meg kalapot is? Míg ezeket mondotta, tett, vett, csapkodva persze, s olyan emelt hangon, hogy aki elment a ház előtt, gyorsabbra fogta a lépteit, miként az szokássá vált, ha Junci néni eleresztette a haragját. Minél tovább sistergett, mennydörgőd, annál jobban éreztem magamat, csakhát mutatni nem mertem volna. Jó sokára mertem csak megmondani neki, amikor már tudtam, hogy érzékeny lélek lakik a rémítő vastagnak látszó kéreg alad, hogy bár soha se hallhatott kínai bölcsekről, igazolta egész életével egyikük azon tételét, hogy a nyelv a nők kardja, de ne is hagyják megrozsdásodni, mert akkor védtelenekké válnak... Bizony, csak a sokadik találkozásra nyílt meg egészen, mit sem engedve karcosságából, így amikor arra járva betértem hozzájuk, tudtam már, hogy a kedvemért semmi dolgát föl nem függeszti. Úgy beszélgettünk mindig, hogy árnyékként követem és hol disznót etettünk, hol kukoricát daráltunk, mostunk, ba- joskodtunk a kerttel, aminek rózsa volt az uralkodó növénye. Esetenként az unokák között is rendet kellett rakni, mert azokkal bőven ellátták a gyermekei. Ekkor már bőségesen ismertem a felőle keringő legendákat, amik közül a legborsosabbak a hatalommal való szembeszegülésről szóltak. Több volt ezekben az irigység, mint az ítélet, mert ugyan ki nem tette volna meg szívesen, ami miatt Junci nénémet akár el is vihették volna az emberpuhító legények? Darabig csak a száját nyito- gatta igen nagyra a ráháruló beadási kötelezettség miatt, ám egy alkalommal, amikor a hozzá képest kerti törpének is incifinci begyűjtési ember - akinek tán pont ezért volt egész határt betöltő a hangja - jött, hogy padlást söpröges- sen, igen ráfizetett. Junci nőnénk rálakatolta a padlásajtót, de még a létrát is a ház tövéhez fektette. Ott kiabálta a torkát rekedtre a hatalom embere, alant röhögött a puszta egész lakossága, mígnem Pál- fáról jött ki valaki véget vetni a Lúdas Matyi-féle bosszúműnek. Be is idézték a tanácsra, ahova kicsi, pici és még pólyában ordító gyermekeivel érkezett, mondván, akárhova viszik, csak a gyerekeivel megy. Újjal se merték illetni. Az összes felőle szóló történet közül nekem a rózsafa karóval vívott csata volt a legkedvesebb, ami azzal zárult, hogy a rossz nyelvek szerint helyette, munkára alig fogható férjeura ülte le a büntetést a nyolc napon túl gyógyuló sérülésekért. Rettentő szigorúan szerette ez az asz- szony a gyerekeit, de menten tigrissé változott, mihelyt idegen száj, vagy kéz illette őket. Akkor, azon a bálon pedig a kultúrban ez történt. Békés lélekkel szöszmötölt odahaza, amikor jött egy tépett hírvivő, hogy verik a legkisebb fiút, szemefényét, a Józsit, aki akárcsak Svjek, a derék katona, mindig jót akart, de amit akart, mindig rosszul sült el. Azon mód, ahogy odahaza volt otthonkában, rohant, kezében a futtában kirántott rózsafa karóval és érkezése után tíz percre szét voltak választva a verekedők, hazaterelve a család férfi tagjai, hogy megadóan végighallgassák a mamát. Az se volt akármi. Amazon természete miatt szerettem volna? Azért is, de anyai mivoltában volt óriási és felejthetetlen. Míg élek, adósának fogom érezni magamat, pedig nem tudtam, hogy beteg. Hívott. Ismeretségünk kezdete óta először, kicsit önmagát is megtagadva, és nekem mindig volt okom odázni a látogatást. Később tudtam meg, hogy kórházból kórházba vitték, kétszer operálták és se az urának, se a gyerekeinek nem mondták meg, hogy nincs segítség. Már először se lett volna szabad hozzányúlni az agydaganatához. Csodát várt volna tőlem? Nem hiszem. Azt sokkal inkább, hogy megtanítani valami szerinte fontos dologra. Nem azt tanultam meg, amit eredetileg nekem szánt, hanem azt, hogy soha semmire nem érünk rá, nyomban ott a helyünk, ahová várnak minket ... László Ibolya
