Tolnai Népújság, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
1992. november 21. HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 5 A Küküllő most csöndes Meddig marad hangos gondolatokat, valamit tenni is akaró szándékot fakasztó ereje egy útiélménynek, amit alig 72 óra teremtett? Sóhegy és a medvetó Szováta medvetavát a világ minden tájáról fölkeresik. Nem a kiterített állatra emlékeztető formája, hanem gyógyító hatása miatt. Télen, nyáron mindig fogad vendégeket a gyógyszálló, ahonnan mesz- sze látni a Kis-Küküllő mentére. Maga a tó feketén terül el a lombhullató erdőben. Tengerszemként szorul a hegyek hajlatába. Szerencsére - vagy a lehetőségek hiányában?! - nem betonozták, nem építették ki a tó környékét. Egyszerű fagallyakból font sövény szolgál kerítésül, ami tavasszal olykor kizöldül, így élő lesz. Mondják, halakat is fogad magába a tó, amelyek tudtak alkalmazkodni a sós vízéhez. Apropó, só! A tótól alig száz lépésre a természet különös ajándéka van jelen: a sóhegy. Ha valamiből sok van - szokás mondani - hegyet lehet belőle építeni. Itt ez történt, csak nem emberek által. A helybeliek szerint Parajd környékén annyi só van, hogy a világnak ötven évig elegendő lenne. Arról nincs hír, hogy vajon azért nem bányásszák napjainkban kellő mennyiségben, mert nem tudják, mi lenne ötven év múlva, ha itt elfogy a só? A sóbányában egyébként szanatóriumi körülményeket teremtettek a légzőszervi, a tüdőbetegek gyógyítására, ahol két hétig tart egy-egy kúra. Ahol Ábel járkált Hargita megyébe érvén, az erdélyi kiskörút egy-egy állomásaként Árcsó, Korond neve hangzik el. Itt meg kell állni természetesen, hiszen annyi minden marasztal túl a fazekas és népi mesterek munkáinak látványán. A faluszéli borvízkút mellett ne menj el vándor anélkül, hogy ízét ne vidd magaddal! Ennek közelében van útikalauzunk - „Kicsi Ágnes" - kedvenc helye, ahova diákjaival mindig eljön, ha teheti. — Mitől kedvenc? — Szeretem, mert magas- batör, mert meredek, vadregényes és mert az enyém - válaszol a pályája kezdetén járó tanítónő. Kicsit továbbhaladva az úton azt fogalmazza hangosan: — Azt érzem néha, hogy részem a táj és része vagyok - majd hozzáteszi: - Ábel is erre járkálhatott az édesapjával. Ábel, Tamási Áron, Farkaslaka. Csönd. Legelésző tehénkék nyakán kolomp szól. Hírt mond, csakúgy, mint a Szer- vátiuszok Tamási Áron emlékműve, amit az író születésének 75. évfordulója emlékére lepleztek le, 1972. szeptember 24-dikén. Az emlékmű mögötti sírhely kopjafáján a két évszám: 1897-1966 zárja Tamási Áron életútját, akit egy mondattal így jellemez az utókor: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának." Temetését aZ akkori rend nem akarta engedélyezni. A természet maga is haragra gerjedt, mert a szemtanúk szerint olyan égiháború volt, mint még soha. Förgeteg kerekedett, dörgött, villámlott és nem oszlott a temérdek nép, aki titokban, de mégis összegyűlt. A világ kicsinységére mi sem jellemzőbb, hogy a Tolna megyéből Farkaslakára érkező utas, a templom bejáratánál elhelyezett tablók között találkozik az ugyancsak Tolna megyei festőművész, Mözsi Szabó István „Vigyázó tornyok" című festménysorozatának reprodukcióival, melyek az erdélyi templomoknak állítanak emléket. Az agyagfalvi réten Milyen remény változtatta Székelyudvarhely Hársfa utcájának nevét Kossuth Lajos utcára? Ne kutassuk. Tény. Az egykor megyeszékhely ma is híres kulturális központ. A Benedek Elek nevét viselő tanítóképző intézete is jó hírt szerez a városnak egyéb oktatási intézmények mellett. Művészek, élsportolók indultak e városból. Érdemes kis sétát tenni patkó alakú főterén. A különböző műemlékek márványfelirataiból azt is megtudhatjuk, hogy 1710-ben pestisjárvány dúlt a városban. Az írott történelemből ismert tájban Agyagfalvára vezet utunk. A falu melletti réten messze látszó emlékmű Hunyadi László és Kis Levente szobrászművészek alkotása. A szorosan egymáshoz simuló erősödő emberalakok monumentalitását csökkenteni látszik az alakok mögé helyezett szürke négyszögek együttese. Tájékoztató feliratként ez olvasható: „Szász és román testvérek, polgártársak! Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük!" Az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés felhívásából 1848. október 16-18. A kompozíció egyébként annak a pillanatnak állít emléket, amikor e réten összegyűltek szászok, székelyek és románok, bejelentve, hogy csatlakoznak a forradalomhoz. Gábor Áron itt mutatta be első saját öntésű ágyúját. Az eleven emlékezet azt is meséli, hogy mivel foszforra volt szükségük, azt az ősök csonjaiból szerezték. Galambfalván átkelve Ká- nyádi Sándor neve hangzik el, hiszen e falu szülötte. A koraesti óra pár perc megállásra készteti a gépkocsival utazót, mert ez a tehéncsorda hazaérkezésének ideje is. A kolom- pos benéz a kocsiablakon pillanatra, aztán megy tovább. A csorda után pár száz méterre két csikó vágtat, mintha lekéstek volna valahonnan, pedig nem, mert az itt élőknek óriásra nőtt a türelme és békésen tudnak várni, várni, várni. Hét hang a Himnuszból A Nagy-Küküllő Kisga- lambfalvánál állítja a hídjához az arra járót. A látvány az építők a leleményességét jelzi, amelyben identitásukat rejtették. A híd lábára a betonba ágyazták a Himnusz első hét hangját. Egy stilizált violin- kulcs is látható, csak hiányzik a 2/B-s jelzés. Távolabb egy kút kávájára rovásírással azt a fohászt vésték, hogy: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk". Mielőtt visszakanyarodunk Hargita megyéből Marosba, az utolsó székely faluban szüreti bálra hívogatókkal találkozunk. Lovas szekéren muzsikusok népviseletbe öltözve csalogatják a bálozni akarókat. A szászvidéken halad tovább az út, de hamarosan megálljt parancsol az Ispán-kút, ami Petőfi nevét viseli, a költő portréjával. Tegyük hozzá, csonkított arcmásával. Itt, Fehéregyházánál a kukoricásban tűnt el, előtte a kútnál látták. A forrásnak ma is kellene folyni, de mintha elterelték volna, nem működik... Madarak csirregnek éktelenül és hangjuk addig a facsoportig kísér, ahol az egyik tömegsír található. Költővel, vagy anélkül? Sokunkban összeforrt a két név: Petőfi és Segesvár. Erre a helyre úgy érkezünk, hogy nem nézünk előtte útikönyvet, csak a látványra hagyatkozunk. Október 24-én délután négy órakor lépjük át a város határát. Szemerkél az eső, így kicsit korábban lesz félhomály. Bár ki tudja, hogy itt mikor sötétedett? A városba vezető út baloldalán, Udvarhely felől érkezve, úgy tűnik, nincs térben elválasztva emberi lakóház és az állatok ólja ... A jobb oldalon a '60-as évek tájékán épült kockaházak. A várhoz kanyarodunk. Fel a hegyre! Vendéglátóink egyre magasabbra visznek, bemutatni, hogy a valamikori szellem mely szinten helyezkedett és mit vitt véghez. Vajon miért a hegytetőre építették a szász elődök az iskolát? Talán, hogy naponként érezzék a tudáshoz vezető kálváriás utat? A 176 lépcsőt deszkapalánkkal és tetővel fedték. Az első foknál egy évszám olvasható: 1642. Fönn a vártemplom, a ma is működő líceum, a temető együttese megdöbbentő látvány. Az évszámok mindezt fokozzák: a XIII-XIX. századig érzékeltetik, hogy akadt mindig valaki e helyen, aki a pusztulót újjáépítette. Volt gazdája, gondozója a megteremtett értéknek, szépségnek. Most esik az eső és csak sejteni lehet, milyen a napsütötte Segesvár. Borús az idő és kegyetlenül nagy az ereje. Bomlaszt mindent, mit emberkéz alkotott. Lefejti a házak vakolatát, mintha gyönyörködnék mezítelenségükben. *** Vannak patakok, kis és nagyobb folyók, melyek egyszer csak megunják megszokottnak vélt medrüket és áthágva minden körülményt, kitörnek abból. Megmutatják minden erejüket, igazi arcukat, hogy a világ lássa! E kitörésnek mindig maradandó nyomai vannak. Segesvár folyója is megtette már néhányszor e lépést, Akkor az itt élők nem partot, hanem pártot építettek. A Küküllő most csöndes. Decsi Kiss János Érték és mérték tott fejét", s ezen persze Fölszabdaljuk magun- ! kát, s értékeinket dara- ;# bokra, s aztán csodálkozunk, hogy az egyébként is értékválsággal küszködő világunkban minden, mit zsínórmétéknek gondo- : lünk, „széthull darabokra". Van akinek szájából a liberális kifejezés káromkodásnak hat, más pedig csak gúnyosan emlegeti azt, hogy nép-nemzeti. Ha hagyjuk, lassan de biztosan „bedobozol" bennünket a politika. Akit liberálisnak hisznek azt kirekesztik a „keresztények", a népiek. A szocialistát szándékosan összemossák a sztálinista gyilkossal, ahelyett, hogy elgondolkodnánk azokon az értékeken, amelyeket a nemzetközi munkásmozgalom száz év alatt kitermelt. Ma kevesen mernek arra gondolni, hogy a szociáldemokrácia hozta létre a társadalmi szolidaritás gondolatát és gyakorlatát, és éppen Nyugat-Európában. S, hogy a szociáldemokrata pártokhoz közel álló szak- szervezetek mindig is ad- : tak tagjaik képzésére, művelődésére. Úgy viselkedünk, mintha az értékek kizárnák | egymást! Valamikor olvastam egy cikket egy katolikus, marxista japánról, aki megtartotta buddhista világszemléletét is. Elég világosan elmagyarázta, hogy az istenhitet a katolikus vallásban találta meg, tár- | sadalomszemlélete szerint pedig marxista, ami számára a társadalmi egyenlőség gondolatát és gyakorlatát jelenti. A buddhizmus világfelfogásról nekünk csak információink lehetnek, élni csak azok képesek, akik abban a kultúrkörben nőttek fel. A fent említett japán ember számára az erkölcsi értéket, sőt a napi életet befolyásoló, megkönnyítő maga- | tartásnormákat jelenti. Biztos nem könnyű mindezt elképzelni, s szá- | munkra akár zavaros gon- | dolkodásmódnak is tűnhet, de egy japán számára úgy látszik elfogadható. Manapság gyakran hallj lani, olvasni, hogy a keresztény erkölcs, az ami majd felemeli a „nép lerorgasz______________________________ nagyon gyakran a katolikus valláshoz tartozást értik. Szó sem esik a protestáns értékrendről, ami éppúgy gazdagította, gazdagítja a magyar kultúrát, mint a katolikus. Ugyanakkor ki merné azt mondani, hogy a tízparancsolat nem érvényes, hogy elavult, s nem válna hasznára az emberiségnek, ha e normák szerint élnének tagjai, függetlenül attól, hogy egyébként milyen nemzethez, egyházhoz vagy vallásfelekezethez tartozónak vallják magukat. Ne mondja senki sem, hogy csak az lehet erkölcsös, aki a katolikus egyház kötelékébe tartozik, hiszen bármely más vallás, vagy akár egy ateista is joggal érezheti sajátjának a tíz parancsolat majdnem mindegyikét is, s élhet is ezen normák szerint. Pártállástól függetlenül. Nem beszélve az ellenkezőjéről, mert hiába is tagadnánk, akadnak buzgó templomjárók, akik legfeljebb csak a bünetetőjogba is ütköző parancsolatokat tartják meg, egyebekben ájtatos- ságuk éppen leplezi viselt dolgaikat. A keresztény erkölcs és szellemiség - ez éppen erejét bizonyítja - sosem maradt meg az egyház falai között, s nem is ott keletkezett, abban csak intézményesült, s nem kétséges, hogy továbbfejlődött. A kultúra, ezen belül is elsősorban a művészetek közvetítésével közkinccsé vált. Mint ilyen, az emberiség egyetemes értékei közé tartozik éppúgy, mint a buddhizmus, vagy az iszlám, hogy csak a vallás témakörénél maradjunk. Az teljesen más kérdés, hogy hozzánk a zsidó-keresztény eszmevilág és kultúra áll közelebb, mert ebben élünk, de ez nem lehet ok arra, hogy a másikat megkérdőjelezzük, vagy akár kevesebbnek tartsuk a miénknél. Ezeket az egyetemes értékeket nem sajátíthatja ki sem egyház, sem párt, s ha hatalmi, vagy napi politikai célokra használja, az már ízlés dolga. Ihárosi Ibolya Régi és új noteszlapok Ez a Szekszárd nem az a Szekszárd emélyesen nem ismertem, valahogy úgy alakult, hogy nem jutottunk el a bemutatkozásig, de tudván, hogy pedagógus volt, mindig köszöntöttem. Szívesen fogadta. Lehet, hogy egy olyan tanítványt helyettesítettem nála, aki örök haragot hirdetve nem köszönt neki. M. néni úgy hozzátartozott a városhoz, mint az akkor még gyönyörű Kálvária, az alkalmanként rombolni vaduló Séd, vagy az a platánlugas, ami a jövevényekkel feledtetni tudta a vasútállomás és környékének kietlenségét. Elhitetni továbbá, hogy egy városba érkezett. Hiányoltam is sokáig a halála után M. nénit. Újabban meg már szemrehányást is teszek magamnak, amikor eszembe jut. Beszélgetnem kellett volna vele, mert egy volt azok között, akik azért élték le életüket „özvegy menyasszonyként", mert vőlegényük odaveszett a Donnál. Egyik lakásadónőm - akit nem tudok elfelejteni, mert soha, mákszemnyi jó szava se volt másokról - sokat pletyká- zott róla. — Nagy rossz alvó ez az ütődött - mondotta volt - és mit gondolsz, mit csinál éjjelente? — Olvas, zenét hallgat, vendéget fogad, stoppol, tévét néz, vagy lábat áztat, esetleg naplót ír? Miért ne?! A naplóírás nemcsak romantikus süldőlányok privilégiuma! - soroltam. — Úgyse találod ki, inkább megmondom. Úrinőhöz méltatlanul, nyakába veszi a várost és kilométereket gyalogol. Ha találkozik valakivel, szóba ereszkedik vele. Mindig akad, aki vevő a futó diskurára. De akkor se viszi ám haza szűzen a beszélgethetnékjét, ha senki nem kerül az útjába. Akkor - igaz, többnyire csak télen -, beállít valamelyik ügyeletre, napi dolgokról locsogni. Sokáig séhol se marad, ha kínálják, megiszik egy bögre teát és odébb áll. Mit tudsz szólni az ilyen kódorgáshoz? Azt szóltam, hogy semmit. Azaz, ha nem lennék három más helyett is hétalvó, alighanem kedvelném az érzések, gondolatok elrendezésére alkalmas éjszakai sétákat. Szégyen, hogy azt, amit gondoltam még, csak most, utólag merem kimondani, pedig ezerszer inkább az úrinőhöz méltatlan kószálás, mint a kíméletlen megszólás! Szekszárd akkoriban még á nyugalomé volt éjszakának évadán. A város legföljebb akkor vált átmenetileg zajossá a koraesti elcsöndesülés után, amikor lecsengtek a délutáni műszakok, véget értek a mozi- és színházi előadások, majd valamivel később, mikor zárórát kiáltottak a fizetőpincérek az alkalmi és megrögzött duhajoknak. Nemigen volt félnivalója az akárhova, vagy hazafelé igyekvő nőneműnek, mert ha a kissé nekividámo- dott urak be is szóltak neki valami illetlent, elég volt siető- sebbre fogni a lépéseket azt jelezve, hogy nem süket és jól tennék az urak is, ha igyekeznének haza, mert nem is hiszik milyen hamar ébreszti őket nappali legénykedésre a vekker. Amennyire félem a mostani Szekszárdot, annyira szerettem a békességes régit. Több ez, mint nosztalgia, hiszen maholnap a nappal sem garancia a személyes biztonságra. Nemrég, látogatóban jártam fönt a hegyen, a kertes házak vonzó tájékán, ahol korán kezdenek éjszakai szolgálatukhoz behangolni a kutyák, ősszel és télen, itt mintha hamarabb, súlyosabban települne a sötétség a hangulatos utcácskákra. Nem volt kedvem egyvégtében ügetni a Bakony utcától a Skáláig és azt hiszem, akkor is taxit kértem volna, ha utolsó garasomat kell odaadnom a viteldíj és borravaló fejében. Nem lepte meg a fiatal gépkocsivezetőt, akihez eddig még nem volt szerencsém, hogy urizálá- somnak félelem a magyarázata. — Ne röstellje, ha fél. Ahogy jöttem fölfelé a Fürdőház utcán, a rendőrök bandára való legényt tereltek kocsijaikhoz tarkóra tett kézzel. Fél nyolc múlt néhány perccel. Hát... ez a Szekszárd, nem az a Szekszárd, aminek ha volt évente két-három bűnügyi szenzációja, sokallotta a polgár. A tragikomikusokat pedig jóízűen nevette. Például amikor értesült Angella (nyugodjék békében) újabb viselt dolgairól. Ez a boldogtalan némber, valahányszor annyi almabort bevedelt, amitől egy elefánt is többnapos álomba zuhant volna, mindig konfliktusa támadt a rendőrökkel. Prolongált műsora volt részegségében, hogy a zsaruk ellopták a zsebrádióját, ami vagy volt neki, vagy nem. Alighanem az utóbbi volt igaz, mert a fürösztés, detoxi- kálás utáni napon az asszonyság soha nem reklamálta a zsebrádióját. Nem, és nem vagyok jóban az esti várossal és akármennyi pénzért se vinném föl bármi kedves látogatómat például a Kilátóhoz, hogy nézze csak meg fényeiben ezt a falunak nevezett várost megértendő, hogy miért tudtam benne maradni. Már a nappali fölrándulás se biztonságos. Megszabadultunk attól a félelemtől, amit az átkos évtizedei oltottak belénk ronggyá gyalázva bennünk az embert. Most másféle félelem az, ami a nap múltán siettet bennünket otthonaink biztonságába, nyugalmába. Hát igen ... megtanultuk, hogy már szürkületkor is tanácsos széles ívben kikerülni a jól világított belváros járdáin a hangoskodó, kö- tekedésre hangolt serdültek truppjait, akiket egyik öreg barátom csótányfiaknak nevezett el azért, mert „ezek napközben se nem láthatóak, se nem hallhatóak". Valószínű ők azok a falkában bátrak, akik randalíroznak, vandálkodnak, barna és fekete festékszóróikkal becstelenítik meg a szép, tiszta falfelületeket. Azt még csak-csak el lehetett viselni, amikor a naivan trágár rajzolatok után a kedvenc zenekarok sztárolása folyt. Manapság nem ez már a „menő" köreikben. Megjelentek az olyan rasszista, politikai ihletésű szövegek és gyászos emlékű jelképek, amiknek láttán és olvastán nem tudja döbbenetében, s szégyenében elég mélyre lehajtani fejét az ember. Ez kérem, már nem a primitív brahizásból firkálgatók „művészete", mert a fali olvasmányok olyanok, hogy egy igazibb jogállamban alkotóikat rongálás, környezetszennyezés, közrend és személyiségi jogok veszélyeztetése halmazati vádjával lehetne bíróság elé állítani. F olyik a város frekventált helyein a gyűlölséget, félelmet keltő graffitik eltüntetése. Ez némiképpen megnyugtató, bár az lenne az igazi, ha megint lehetne esténként sétálni és mondjuk a lépcsőházakban legföljebb olyan atyai pofonokkal díjazott kinyilatkoztatásokat lehetne olvasni, hogy „Jancsi hüjjje." így. Három j-vel, mert így lesújtóbb. De megér egy pofont. László Ibolya
