Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-03 / 234. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. október 3. Borsos Miklós szobrászművész kiállítása a Csontváry Galériában Borsos Miklós Kossuth-, és Állami-díjas grafikus, szobrászművész 1906-ban született a nyugati műveltségű Nagyszebenben, Erdélyben. A történelem sorsfordulója hozta úgy, hogy állandó hely- és lakásváltoztatásra kényszerült. Csak szülőföldje és a táj volt az, amihez kötődött, nem volt olyan kisebb közösség, amelyet magáénak vallhatott. Az első világháború után az Erdélyből kitelepített család Győrbe költözött. A 16 éves Borsos Miklós már akkor festéssel és rajzolással töltötte idejét. Gimnáziumi tanulmányait sem fejezte be, aranyműves vésnökként próbálta kamatoztatni adottságait, tudását. Majd a mesteremberek vándorútját választva Olaszországba, Firenzébe ment. A világhírű képzőművészeti alkotásokkal, szobrokkal elkápráztató Firenze meghatározó volt művészeti indíttatásában. Itt tanulta a reneszánsz mestereitől, hogy egy műalkotás sok összetevőből keletkezik, de az ízlés nem hiányozhat a képzőművészetből. Az apjától elsajátított aranyművességtől eljutott az érem, a kisplasztika, majd a monumentális szobrok készítéséhez, s így vált a minden iskolát kijárt ember nagyformátumú mesterré. Az autodidakta Borsos munkáival, alkotásaival kivívta a szakma megbecsülését és megkapta az egyik legnagyobb elismerést, kinevezték az Iparművészeti Akadémia tanárának. Az utazást, a változatosságot kedvelő alkotó- művész egyik legjelentősebb állomáshelye, kikötője az élet delétől a magyar tenger egy kis szigete, Tihany volt. Ebben a halászfaluban töltötte az év nagyobb részét. A tihanyi kert az évek során szoborparkká alakult át. A kert megkomponált bokrai, virágai, árnyat adó fái és a zöld pázsit adták a nem mindennapi látvány hátterét a látszólag könnyen odavetett fehér márványszobrainak és díszkútjainak. Szinte hihetetlen, hogy a festészet a felületet borító látványosság művészének induló Borsosból hogyan lett a terek mestere. Szobraival, amelyeket márványból, kőből és fából faragott, kortárs művészetünk kiemelkedő egyéniségévé küzdötte fel magát. Hosszú munkás élete során, egy nagy generáció tagjaként örökítette meg kortársait és elődeit a jövendő számára. Portérit nem modellről, emlékezetből készítette, summázta. Az anyag mestere kőbe faragta a század nagy egyéniségeit, bronzba öntötte s méltó emléket állított ismert költőknek, művésztársaknak, Bartók, Kodály, Bar- csay Jenő, Egry József, Déry Tibor, Illés Endre, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula nemcsak saját művészetükkel, hanem Borsos Miklós emberábrázoló, egyéniséget láttató portréiban is fennmaradnak. Az Illyés Gyulát megihlető Szabó Lő- rinc-szoborról így olvashatnak a versben: De itt mindnyájunkról hullt egy lepel. Szívek és arcok törlődnek tőle, mint egy ablak. Fényt fogadnak, fényt adnak. Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország. Az. erős férfikezet kívánó szobrászat mellett a művészet finom kezet igénylő, zeneértő és művelő hegedűse is volt. A győri zeneiskolában hegedűórákon elsajátított tudását baráti körben, házimuzsikálásokon kamatoztatta. A művészet minden ágában elmerült, „mert az egész művészet, zene s költészet a teremtő erőnek, ami az emberbe rejlik szűnni nem tudó óriási egységes folyamata" - vallotta mindig megújulást kereső önmagáról. A zene ihlette muzsikus éremportréin Ba- chot, Vivaldit, Mozartot, Lisztet, Bakfark Bálintot, a zeneművészet jelentős alakjait örökítette meg. Győrben töltött ifjúkorára, indíttatására nemcsak a művész emlékezik, hanem az a közösség is, amely a győri Martinovics tér 2. számú klasszicista stílusú épületében még Borsos Miklós életében állandó kiállítást rendezett be. Az emlékmúzeum a művész jelentős alkotásainak ad otthont. Közülük a legismertebbek: a Napbanéző, a Sellő, a Fekete párka, a Vénusz születése mellett Borsos Miklós festményei, grafikái, szobrai, érmei, kisplasztikái mintegy 400 négyzetméteren emlékeztetnek a kiemelkedő mesterre, aki sokat tett vizuális kultúránk gazdagításáért is. A sokat megélt művész 1990. januárjában hagyta magára Kéry Ilonát, Bubát, feleségét, aki mint írja: „Várnom kell valami letisztulást, amire egy üyen legmélyebb emberi humánumtól átitatott „életmű" anyaga, bemutatása értelmet nyerne." Elérkezett hát a letisztulás? A hagyaték tárlattá rendezésre megérett. Szeptember 22-étől október 3-áig mutatták be Budapesten a Vörösmarty téri Csontváry Galériában. Takács Mária írás közben (A költő emléke) Vannak verssorok, amelyek mintha elszabadultak volna, függetlenül a költőtől. Az idézet szabadon száll, de már senki nem kérdezi, ki írta, mikor, mi a vers címe. Fortuna szekerén okosan ülj, vagy ez, amit talán ma is szívesen énekelnek falusi öregasszonyok: Szüzek, ifjak sírjatok, mélyen szomorkodjatok ... Még erre a sorra is emlékezhetik valaki: Királyi mulatság erdőben sétálni. Talán így is van rendjén, minden költő a verseiben él tovább, az emlékezet a mara- dandóság személyre szóló irodalomtörténete. A szerző ilyenkor háttérben marad, alakja átlényegül, eggyé válik versével, létére csak néhány sor emlékeztet. Esetleg még egy szerény emléktábla Rechnitzben, a Bürgermeisteramt falán, kicsit nehézkes szöveggel, amit a költő halálának 200. évfordulójára állított a Magyar Tudományos Akadémia és a burgenlandi tartományi kormány. Korábban másik házon állt emléktábla, amit Vas vármegye lelkes közönsége emelt, még akkor, amikor Rechnitz Rohonc néven Vas vármegyéhez tartozott. Előbb a Monarchia tűnt el, majd a történelmi határ, végül a ház s vele az emléktábla, de a kisvárosban ma is él Faludi Ferenc szelleme, aki a szegényház gondnokaként serénykedett itt hat éven át, haláláig, 1779-ig. Élete rendkívül mozgalmas, csak éppen vele nem történik semmi. Tizenhat éves korában Sopronban belépett a jezsuita rendbe, s ettől kezdve mindig ott volt, ahová küldték. Bécsben, majd Grazban tanult, Budán német hitszónok volt, s még jóhénány helyen működött, míg 1740-ben Rómába küldték, magyar gyóntatónak. Öt év múltán Nagyszombatba helyezték, onnan Kőszegre, Pécsre, Pozsonyba, a rend feloszlatása után pedig Ro- honcra került, mint a szegényház gondnoka. Nem nagy tisztség, tíz öreg testi-lelki üdvéről kellett gondoskodnia, de nem zúgolódott, rossz szava sem volt sorsa ellen. „Azon senki ne építsen, Hogy engem lát vigadni, Mert örömet, ahol nincsen Néha lehet mutatni" - s ebben a vallomásban sztoikus rezignáció épp úgy felismerhető, mint jezsuita önfegyelem. Azt is elhallgatta, hogy szíve mélyén költő volt, magának sem vallotta be. Egy 1853-as acélmetszet, amit Toldy Ferenc készíttetett, elegáns ifjú papként ábrázolja, amint íróasztala előtt ül, az ablakon át a Szent Péter templom kupolája látszik. A képzelet szépítette meg római életét, mert szerényen élt, ablakából aligha lehetett látni a főtemplomra. Faludit egyébként nem érdekelte a régi Róma. A pápák már gyűjtötték a műkincseket, de az antikvitás ismerete szegényes, Winckelmann is csak 1755 őszén érkezik Rómába, amikor Faludi már Kőszegen van. Nem sok a dolga Rómában, kevés a bűnbánó magyar zarándok. Legyünk őszinték, unatkozik, a költő még szunnyad benne, azért fordítani kezd, amire nemes buzgalom készteti, bár tolipróbára is gondolhatunk, midőn átülteti Darell, az angol jezsuita könyveit. A Nemes embert követi a Nemes asszony és a Nemes úrfi, majd egy spanyol jezsuita, Grácián, Udvari emberének fordítása. Nem tudjuk, mikor írta verseit, de mindenképp római időszaka után, a legtöbbet valószínűleg magányában. Két versének címe alatt évszám, 1751, mindegyik Batthyány Lajosnak szól s feltehetően Kőszegen írta, Nádasdi Ferencet, Szily püspököt 1777-ben köszöntötte, verset írt Niczky György és Batthyány Xavéria házasságára s megénekelte a tárcsái savanyúvizet. Ezek mindenképp rohonci versek. Egyébként nem sokat írt, verseinek száma az ötvenet sem éri el, de amikor Rohoncon lemásolta őket, nyilván a maradandóság gondolata is megfordult főjében. Vallásos énekei ma is áhítatot keltenek, de az alkalmi költeményekkel alig tudunk mit kezdeni, a pásztori versek sem dobogtatják meg szívünket. Ám a 22 világi dal között remekművek vannak, mint az Út- ravaló, a Tarka madár, a Szakácsének, a For- gandó szerencse vagy a kéjsóvár vénasz- szonyt és a nyegle fiatálokat kigúnyoló költemény. Nem kevés, a halhatatlansághoz épp elég, főleg akkor, ha szétnézünk a XVIII. század második felében. Őgyelgünk Rechnitz főterén, az őszi fény jótékonyan csorog végig a házakon. A tér közepén barokk templom, a főoltár festményén női szent, talán a templom védőszentje, utána kellene valahol nézni, de inkább bámészkodom az egyhajós templomban. Szóval reggelenként ide járt misézni a szomszédos menhelyről, a tíz gondjára bízott aggastyán is elkísérte, szakállasán, rogyadozó lábbal. Közben az örökkévalóságra gondoltak és arra, hogy mi lesz az ebéd. Az oldalfalakon újkori freskók, ezeket nem láthatta, de nem is veszített vele semmit. A szerénységében is szép környezet Bécset idézte, Grazot, Nagyszombatot, ifjú éveit. Délutánonként nagy sétákat tett a közeli erdőkben, talán Kőszegig is elment, nincs messze ide, s még élhettek ott régi ismerősei. Vagy szülővárosába, Németújvárra, amit Güssingnek is hívnak s Batthyány birtok volt. Árnyékát keressük, de azt sem tudjuk, milyen volt testi valóságában. Biztosan nem is hasonlított arra a csinos fiatal papra, akit római környezetbe képzelt a névtelen művész. Batsányi János, aki kiadta verseit, régi rohon- ciaktól érdeklődött, milyennek látták? Még éltek néhányan, akik ismerték s úgy emlékeztek rá, hogy középtermetű volt, „tellyes képű, vaskos ember", s kopaszodott is. Versei alapján nem ilyennek látjuk, mert sorai könnyedén szökellnek, rímei tiszták, választékosak, elegánsak és van humora, ami ritka jelenség ebben az ünnepélyes korban. Itt van példának a Szakácsének, melynek modellje talán a rohonci öregeknek főzött. A szakácsnak jól megy dolga, mert úr, nem pedig szolga, sőt neki szolgálnak, még a mosdóvizet is elébe teszik, oldalán acélpántlikára fűzött hármas kés, más rakja tüzét, nyársát is más forgatja, s míg az inas vigyázza az ételt, „ő még ásít és sétál". Közben jóízűen eszik, iszik, s úgy hízik, hogy „bőribe is alig fér". Vagy ihol az agg-lant, a vén sziportyó, aki a Szombathely melletti Gyöngyös patak táján élt s „előbb kezdte Venus fattyát megismémi mintsem atyját"; micsoda érzékletes realizmus! Ezt a rohonci papköltőt keressük a templomban, a főtéren, de nem is emlékeztet senki az elhízott öregre. Talán az erdőbe ment, ahol az ő idejében faunok is ugrándoztak, azt pedig tőle tudjuk, hogy ott királyi mulatság sétálni. Amit mondania adatott verseire bízta, s ami vele történt, „csak álom volt, elmula". A többi, mint az őszi levél, száll a kései fényben, mi csak azt tudjuk, hogy költő járt itt, már nevére is kevesen emlékeznek, de nem is fontos, mert versek szólnak helyette, vagy még azok sem, csak verssorok, mi pedig tovább mondjuk, tanulságként, hogy Fortuna szekerén okosan ülj, vagy hallgatjuk a falusi templomok öregasszonyainak énekét, akik azt sóhajtják, szüzek, ifjak sírjatok, s tudjuk, olyan költő hagyta ránk ezeket a soha nem halványodó sorokat, aki nevéről is lemondott, nyomát is hiába keressük, de tudjuk, hogy költő ennél többet nem is remélhet. Csányí László Forgácsok a hazai németség-kutatás műhelyéből Vannak, akik egy nép természetét egyetlenegy tulajdonságra redukálják, s ezzel magyarázzák meg történetének minden mozzanatát. Pl. az angolt a cselekvés, a franciát a gondolat, * spanyolt a szenvedély népének tartják. A néplélek efféle kutatói gyakran híres emberek véleményét szedik csokorba, s abból azokat a szálakat válogatják ki, amelyek előre megtervezett gondolatrendszerükbe beleilleszthetők. így válik a magyar, a német, vagy a szláv nép gyáva, izgága, lusta, p'örked- velő, korhely, illetve vitéz, jámbor, serény és takarékos néppé. í Szerencsére újabban vannak ellenpéldák is. A napokban került a kezembe Solymár Imrének a Baranyai Történetírás 1990/1991. évi kötetében közzétett tanulmánya, amely a dél-dunántúli németek mentalitástörténetéhez szállít megszívlelendő adalékokat. A hazai németség gazdaságcentrikus értékrendjéről kifejtett gondolatmenete arra késztet, hogy a kitűnő munka ismertetésével egyidőben magam is néhány szerény észrevételt tegyek. Látszólag egyszerű, valójában bonyolult kérdésről van szó. Nem kevesebbről, mint megtalálni a németségben a sajátos és mindenki mástól megkülönböztető jegyeket. A németek észjárása és gazdasági magatartása nem vonatkoztatható el helytől és kortól. Az sem mindegy, hogy milyen szokásokat örökítettek át az óhazából és az sem, hogy milyen domborzati-, éghajlati- és talajviszonyok fogadták őket a Kárpát-medencében. A táj, mint az emberi tevékenység színtere, megszabja a benne élő emberek lehetőségeit, életmódját és ennélfogva befolyásolja a civilizáció jellegét. Közismert, hogy a Baranyába és Tolnába érkező német telepesek egymásra gyúródó dombok szűk ölében építették fel „német módi" szerint a falvaikat, vizenyős réteken és kopár legelőkön ta- karmányozták állataikat, kevés volt a szántójuk, meredek domboldalakon telepítették szüleiket, ahová fejükre emelt kosarakban cipelték fel a trágyát, amit a nyári zápor gyakorta a földdel együtt lesodort. Némely községben a kettőzött szorgalommal is szegények maradtak. A németség, mint minden népi jelleg, nemcsak örökölt faji tulajdonságok összege, hanem százados fejlődés eredménye is. Valószínűleg sok - ma is felismerhető - tulajdonságot hozott magával, de csak az maradt meg benne mindmáig, amit ennek az országnak a levegője táplált. Solymár Imre a dél-dunántúli németek mentalitását erényeivel és szeplőivel együtt mutatja be. Jó érzékkel állítja egymás mellé a magyar és német gazda magatartását. Érdemes elidőzni megfigyeléseinél. A magyar családban elkülönül a férfi és asszonyi munka. A német természetesnek veszi, hogy a nagy dologidőben mindkét nembéli kaszáljon, csépeljen és szántson. Szabad idejében az országúti árkok szélét is megműveli. Perczel Mór megfigyelte, hogy a magyar a szarvasmarha-tenyésztésben és juhászaiban, a német dohánytermesztésben, vászonszövésben és kádár- ságban jeleskedik. A Tolna mezővárosbeli németek jó hajóácsok. A német annak köszönheti előmenetelét, hogy a lehetőségek kifürkészése után dönti el, mit termesszen. Főleg a bor, dohány, mák, dió, napraforgó és repce hoz hasznot. Az olajosmagvak kisajtolására helyben malmot épít, majd az olajat drágán eladja. Bécs utcáin jóidéig teveli olajjal világítottak. A német életvitelben a szorgalom és takarékosság adja meg az alaphangot. Ezt a konfliktushelyzetek is igazolják. Hambuch Vencel ezt mucsi példáján idézi: „Annak ellenére, hogy a kitelepítés előtt álltak, megpermetezték a szőlőiket, megetették az állataikat, előkészítették a takarmányt, úgy viselkedtek, mintha csak néhány napra hagynák el házukat." Ä németek számtalan erénye mellett észre kell venni a szeplőket is. Luther Márton is megütközött egynémely csúnya tulajdonságukon. Thürin- giát súlyos átok üli meg, valószínűleg a parasztok végtelen kapzsisága miatt. A szászok sem jó szót, sem ételt nem adnak a rászorulóknak. A wittenbergi nép sem tisztességgel, sem vallásával nem törődik - panaszolja a reformátor. A völgységi falvak életmódját kutató Egyed Antal szerint a németek folyton pereskednek és kapzsiak, házukra, berendezési tárgyaikra nem sokat adnak. Berzsenyi Dániel elismeri ugyan a dél-dunántúli németeknek a dohánykereskedésből származó vagyono- sodását, de nem mutatnak előrehaladást a polgárosodásban. Olyan gyarapodás ez, mely az életnívó rovására megy. „Bőség, kultúra nélkül!" - állapítja meg Berzsenyi. Német örökösödési szokás szerint a gazda nem osztja fel a telkét gyermekei között, mert az idősebbik fiút illeti meg a szántó, rét, szőlő, aki ezek jövedelméből elégíti ki testvéreit. Ezek pedig elköltöztek azokba a délszlávlakta falvakba, ahol az adósságba merült gazdák túladnak ingatlanaik egy részén. Ennek tudható be, hogy a Dél-Dunántúl számos vegyeslakosú falujában a 18. század folyamán felülkerekedett a német etnikum, a „rácoknak" csak a hírük maradt meg a dűlőnevekben. Kép kép után sorakozik előttem a hazai németek változó.arca, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal. S ennyi jellemvonás ismeretében még mindig elém ágaskodik a kérdés: melyik az igazi? - Persze, mindegyik igazi. De egyik sem teljes arca a németségnek. Dr. Szilágyi Mihály Akt (rézkarc, 42x29 cm)
