Tolnai Népújság, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-12 / 241. szám
1992. október 12. SZEKSZARDES KORNYÉKÉ ÍPUJSAG 5 Népművészét — más funkcióban Ha a világon bárkinek is eszébe jut valami Magyarországról, bizonyára közte van a „gulyás", a „puszta", a „csárda", vagy a matyó hímzés. A magyarság kifelé közvetített önképe eladósorba kényszerítette népművészetünk egy részét is, a hagyomány hitele a Bala- ton-parti butiksorokon, vagy fővárosunk sok üzletében bizony nem mindig elsődleges szempont... Az autentikus folklór mai helyzetéről, lehetőségeiről egy szakmabelivel, a Szekszárdon élő, fazekas népi iparművésszel, Bíró Annamáriával beszélgetünk. A művésznő alföldi születésű, Szegeden végzett képzőművészeti szakközépiskolában, 1970-ben lett a Népművészet Ifjú Mestere. Több, mint tíz évig Szekszárdon, a csatári kerámiaüzem művészeti vezetője volt, néhány éve csak saját műhelyében dolgozik. — Létezik-e ma élő népművészet? — Kell, hogy létezzen, hiszen pontosan attól vagyunk magyarok, hogy egy ilyenfajta kultúra áll mögöttünk. Nekünk pedig kutyakötelességünk megőrizni ezt, s ha lehet, hozzátenni valamit. Ez ma létkérdés. — Mit tehet hozzá ma egy népművész a hagyományhoz? — Kicsit más funkcióban használja, mert ugye a harmincas években nem kávéztak olyan sokan, ma pedig szinte mindenki kávézik. Tehát lehet olyan mokkás készletet készíteni, amely viseli a magyar népművészet jellegét, vagy bizonyos tájegységi megfogalmazását. Ez más területre is áttehető. A sárközi anyag a decsi faluház galériájában — Sokan úgy látják, hogy a népművészet már halott, legfeljebb újratermelni lehet... — Én ezt nem így gondolom. — A motívumkincshez például hozzá szabad nyúlni? — Nézze, azt nem tudom megmondani, hogy a három vonal helyett hová lehet ötöt rajzolni, de nyilván mindennek megvan a maga színvilága, formakincse, azzal viszont szabadon lehet variálni. Ehhez venni kell a fáradságot, küsmerni ezt a világot. —• Van olyan vélemény is, amely szerint megszűnt már az a szerves egység, amely fennállt a mindennapi élet, és a régi kézműves kultúra között. — Valóban nem az a funkciója a dolognak, de ez azért van, mert a gyári edények, a porcelán, a préselt üveg, a vaslábasok korszaka nyilván egy más világot nyitott meg az emberek előtt. De ha nagyon körülnézünk, az mikrohullámú sütőben nyugaton nem műanyagot, nem üveget, hanem cserepet használnak. Ugyanez elmondható más sütőedényekre is. Nekünk, népművészettel foglalkozóknak igenis az volna a feladatunk, hogy egy olyan utat találjunk, amilyen a zenében Bartók volt, aki a népi kultúrához fordult alapként. Ma még nem tudni, ki lesz az, aki képes lesz ezt az utat megtalálni. — Lehet egységesnek tekinteni a magyar népművészetet területileg? Venni kell a fáradságot és kiismerni ezt a világot — Nem. Mi, akik ma dolgozunk - most a nagy öregekről nem beszélek -, már tudatosan nyúltunk a dologhoz, én is modern kerámiát tanultam. Mégis a népművészet felé fordultam, mert úgy gondoltam, hogy itt van egy olyanfajta gyökér, amiből érdemes táplálkozni. Olyan formakincse van a magyar népművészetnek, a magyar cserépkultúrának, amilyet Európában egy nép sem mondhat magáénak. Ebből komolyan tudna az ország profitálni, ha nem az lenne a cél, hogy megadóztassák a magunkfajtát, mint a vízvezetékszerelőt. — Van értő vásárló közönsége? — Van, aki ért hozzá valamennyire, de többen megkérdik, hová való a kerámia, hol csinálják. — Létezik garancia arra, hogy ebben a szakmában a minőséget meg lehessen védeni a bóvlitól? — Garancia? Az nincs. — Érdekvédelem? — Volt egy Népi és Ipar- művészeti Tanácsunk, azt fölrobbantották, most van egy új szervezet, amely már csak zsűri-tevékenységet lát el, mint érdekvédelmi szervezet nem működik. — Hogyan lehet megélni a szakmából? — Nehezen. Hatalmas rezsivel dolgozunk, és ugyanúgy adózunk, mint a kisipar. Egy biztos: takarítónőnek egyelőre nem fogok elmenni. Fotó: Kpm Tóth Kérdésstaféta A célokat vagy a „kétezret”? Első alkalommal jelentkezünk kérdésstafétánkkal. E hasábokon a „játékszabály” a következő: a „megszólított” válaszol a hozzá intézett kérdésre, s miután ezt megtette, kérdezhet bárkitől, aki Szekszárdon, vagy környékén él. Kérdésére a válasz a következő héten jelenik meg, amikor is „tovább gurul" a kérdés. Most, első alkalommal mi kérdeztük Szekszárd polgármesterét, Kocsis Imre Antalt arról, hogy miért fogalmazott úgy a Szekszárd 2000 Egyesület „harmadik, alakuló" ülésén, hogy ő nem a Szekszárd 2000-et támogatja, hanem az egyesület által kitűzött célok megvalósítását? íme a válasz: Érzékeltem a jelenlévők meglepődését én is, amikor az idézett mondat elhangzott, hiszen az elmúlt fél évben sok fórumon hangsúlyoztam a Szekszárd 2000 fontoságát, jelentőségét. Ma is így látom, sőt ha lehet, a „harmadik alakuló" találkozó még inkább megerősített ebben a meggyőződésben. Feltétlenül szükség van olyan társadalmi szerveződésekre, amelyek terepet biztosítanak a közért, a közvetlen környezetért tenni akarók és képesek aktivitásának. Mára sajnálatosan leértékelődött a közéleti - nem szűkén értelmezett politikai - szereplés. Keserves és küzdelmes évek kellenek ahhoz, hogy a társadalmi munka, a „közmunka" elveszítse a kifejezéshez tapadó negatív jelentés- tartalmakat, és ahhoz is, hogy az általános letargiát és kiábrándultságot felváltsa egy új társadalmi aktivitás. A polgári szerveződés a közösség kötőanyaga. Ezért fontos a Szekszárd 2000 is. De mint minden alakuló szervezetnek, a Szekszárd 2000-nek is meg kell szenvednie az alakulás keserveit, a szervezeti kiépítés buktatóit, az egyesületi forma botlado- zásait. Sok-sok tapasztalati tény bizonyítja, hogy nem feltétlenül elegendő okos embereknek összejönnie, és elhatároznia az azonos célért való munkálkodást, a pozitív szándékok eredője ettől függetlenül lehet nulla. De az egyesületi élet végét, halálát jelenti az is, ha nem kerül időben megfogalmazásra a közösséget is összetartó cél, vagy ha ez a cél nem találkozik a nagyobb közösség, a város érdekeivel. Ebben az esetben az érdekek partikulárissá válnak, a közösség pedig újra atomizálódik. Ezt a félelmet fogalmaztam meg az idézett mondatban. Az egyesület támogatása öncél, a már kitűzött célok támogatása nem az. A szerencsés persze az lenne, ha a Szekszárd 2000 és Szekszárd város képvi- selő-testülete minél hamarabb megtalálná az együttműködés terepét, és azokat a közös célokat is, amelyek szélesebb társadalmi támogatás nélkül egyszerűen nem valósulhatnának meg. Eddig a válasz. A polgármester úr kérdése pedig Túsz György képzőművészhez szól: Milyennek látja Szekszárd köztereit és köztéri alkotásait? Jövő héten megtudjuk. • • Ott is felteheti Mármint a kérdéseit. Amennyiben úgy gondolja Kedves Olvasó - Szek- szárdról és környékéről -, hogy gondja, problémája a nyilvánosságra tartozik, kérjük keressen meg bennünket! Leveleiket - Szekszárd, Liszt Ferenc tér 3. címen -, telefonjaikat a 16-211-es számon - várja a Szekszárd és környéke oldalak szerkesztője: Hangyái János Rejtett értékeink A fürdőház Hol a víz, hol a gőz fogyott el A színes képzelet gyakran tartja török eredetűnek az egykori Schubert-féle fürdőházat, amelyről az utca is kapta a nevét. Kétségtelen, hogy Evüa Cselebi 1664-ben említi, hogy „a vár kapuja előtt, az árkon túl egy kicsiny, sötét fürdője, e fürdő útján túl pedig egy cseréppel fedett fogadója van „a városkának". A vár kapuja azonban nem helyezhető el úgy, hogy ez a mostani ház előtt legyen, s inkább a Béla tér nyugati oldalán kereshetnénk az egykori török fürdő nyomait. A gőzfürdő, hiszen az volt, nem pedig vallási célokat szolgáló török fürdő, a Schu- bert-család összefogásából jött létre. Az 1800-as évek elejétől itt élő Schubertek egyike a Német (ma: Bezerédj) utcában lakott, a másik pedig, Schubert János borbély és seborvos a 165. számmal jelzett mai ház elődjét bírta. Fia, aki 1847-ben már Szekszárdon született, atyja mesterségét folytatta, csakhogy magasabb szinten: okleveles sebész lett, a kórházban pedig 1887-ben alorvos. Az idősebb Schubert 1854-ben építtette meg az „orosz gőzfürdőt", mivel a megyében csupán gróf Apponyi Józsefnek volt addig ilyen Lengyelben, s a szekszárdival egy időben kezdtek hozzá a bonyhádihoz is. Azt, hogy orosz gőzfürdő, azért is érdemes megemlítenünk, mert ez nagyban eltért az akkor ismert török és ír fürdőtől: más építményt kívánt, más hatása volt, s elsősorban gyógyító és tisztasági jellege miatt üzemeltették. Az építtető hamarosan kiegészítő szolgáltatásról is gondoskodott: 1855-ben megnyitja a ház alatti pincében kávézóját. Vállalkozásai forgalmát, de a fürdőből kibocsátott víz hatását is bizonyítja, hogy 1858-ban először itt kövezték le a mezőváros egyik belső utcáját. Az 1870-es évektől az építtető özvegye tartotta fönn nagy nehézségek árán a nem túl sokak által látogatott- bár egyetlen fürdőt. Amikor 1876-ban a Tolnamegyei Közlönyben egy cikk kigúnyolta és megtámadta, mert nem volt elegendő víz, hol meg a gőz fogyott el, „A tulajdonosné" aláírással egy hét múlva a válasz sem késett. Az előírt egy órán túl még háromig fürdött a reklamáló, pedig „fürdőm nem budapesti Rácz-fürdő, sem Margitszigeti fürdő, szóval nem kéjfürdő, hanem kútnak segítségével fenntartott fürdő, hol húsz akó vizet ké- szentartani egy személy számára nem lehet. Azért igen kérem azon egyént, kíméljen meg látogatásától..." Az 1890-es évek elejére az elárverezés sorsára jutott a fürdőház, s aki - megvásárolta talán éppen a fenti berzenkedő - Borzsák Endre volt. Hiába alakított társaságot az üzemeltetésre, száz évvel ezelőtt kénytelen volt fölhagyni vállalkozásával. így jelenhetett meg a hír 1892. október 2-án a Tolnamegyei Közlönyben: „A Schubert-féle házat, mely gőzfürdőből és több lakásból áll, az örökösök egyike, Schubert János közkórházi alorvos vette meg 2891 forintért". Ezután még egyszer próbálkoztak a fürdő megnyitásával, de végképp bezárult a lehetőség 1902-ben, amikor Hádinger Adolf korszerű és tetszetős - természetes melegvízzel üzemelő fürdője megnyílt a múzeum átellené- ben. A fürdőház pedig - Mészöly Miklós egyik kisregényének színhelyeként is - várja, hogy újra igazi gazdája legyen. Dr. Töttős Gábor Haj dán 185 éve, 1807. október 16-án Budán meghalt Tallherr József császári és királyi udvari építész, a szekszárdi belvárosi katolikus templom tervezője. 165 éve, 1827. október 14-én született Zalán Zichy Mihály, akinek Garay János Az obsitos című verséhez készített rézkarca éppen hetven év múlva érkezett a megyeszékhelyre. 145 éve, 1847. október 12-én Tolna vármegye közgyűlése Forster Károlyt és Gaál Eduárdot választotta meg országgyűlési követnek. 100 éve, 1892. október 16-án a' Tolnamegyei Közlöny Legyen világosság! című cikkében a szekszárdi „nyomorúságos közvilágítás" ügyét teszi szóvá: „Készséggel elhisszük, hogy a bibliai szegényasszony olajos korsója nincs meg a városnak, de azért a hallatlan magas perczentű (százalékú) községi pótadóból az utczák megvilágítására mégiscsak többet lehetne fordítani". 90 éve, 1902. október 12-én a Tolnavármegye adta hírül, hogy Budapesten Szegzárdi Borházat nyitott Perler Keresztély és Haspell József, a megyeszékhely szállójának két bérlője. 55 éve, 1937. október 16-án a Tolnamegyei Hírlap híre szerint „Babits Mihály, megyénk neves szülötte oly súlyos beteg, hogy már az utolsó kenetet is felvette. Szerencsére állapotában tartós javulás állott be .." 40 éve, 1952. október 16-án meghalt Toronyi Imre szekszárdi születésű színész. Krónikás Szálkáim Cigarettázó halak A Nap éppen kibújt a dombok közül és első sugarait a tó melletti elhalt kút gémjére ültette. A víz fodrozott a kora reggeli hűvösben. Októberre jár az idő. Kocogtam a parton, amikor hirtelen csobbanást hallottam és egy termetes ponty bukkant a víz fölé. Szájában cigaretta lógott. Ezért nem köszönt. A harmadik slukk után mint aki jól végezte dolgát, bal uszonyával szájához nyúlt és a csikket a partra hajította. Szólni akartam, hogy ... amikor alig öt méterrel távolabb egy másik hal tűnt föl. Húzott egyet a sörösüvegből és mivel ez volt az utolsó korty, hát a partra vetette. Utána dobott még egy kis szalonna darabkát kenyérhéj- jal. Azt hittem, rosz- szul látok, hogy vízióim vannak, de nem! Kocogtam tovább a parton és mindenütt cigarettacsikk, de nem szanaszét, hanem meghatározott foltokban. Az üdítő és más italok üvegjeinek darabjait sem hagyták a víz alatt. Nem! Mindent a partra! A halak nem szennyezik szemetükkel a saját környezetüket! Sőt, életterüket, vagyis a tavat olyan alkotásnak tekintik, mint bármelyik művészeti ág termékét, amit illik védeni. A halak tehát azért érzik magukat kényelmetlenül a parton, mert olyan sok a szemét! Igaz, néha jót röhögnek azon, hogy a sok horgász ebben a szemétben kacérkodik velük órákon át... A kisebb tó déli részéhez értem, amikor: mit látok? Egy aranyszárnyú keszeg három méterre a partra veti nylonzsinegét és horgát egy Sopia- nae-maradványhoz igazgatja. Kéjes gyönyörűséggel rántott a horgon. Sikerült! Úszott egy kört a csikkel, aztán behelyezte szakjába, amibe halul az a felirat állt, hogy SZEMÉT. Figyeltem az aranyszárnyút. Pontosan tudta, hova kell a horgot kivetni, hol kap leginkább a csikk. Később meglestem, amint az aranyszárnyú újságot olvas a cigarettázó halakról. Decsi Kiss János
