Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05 / 210. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. szeptember 5. Az embert az álmai viszik előre Beszélgetés Farkas Pál szobrászművésszel- Nem teszem fel a szokványos kérdést, hogy mivel foglalkozik mostanában, mert megjelent a híradás arról, hogy Háry János „lovasszobrának" befejezése perceken belül határidős.- Obsitosnak becézzük, és dolgozunk is rajta rendesen. Ez a szobor tulajdonképpen köztéri kisplasztika, elég kicsire terveztük.- Kérdezni is akartam, hogy milyen egy másfél méteres lovasszobor?- Inkább csak egyhúsz, talapzattal együtt két méter körül lesz. Humoros hangvételűnek készül és a Liszt téren a fák alatt, az útra nézve áll majd. Annyi szomorú szobrot csináltunk mostanában, hogy örültem a megbízásnak, vagy fölkérésnek, amit Joó Ferenc- től kaptam, ő a Garay Gimnáziumban érettségizett hajdanán és most a művet a város ifjúságának ajánlja. Ez a szöveg szerepel majd a talapzatán is. Miért ne ülhessen egyszer lovon is az obsitos, aki egész életében erről álmodott, holott talán még kutyája sem volt szegénynek.- Hogyan lehet a humort szoborba fogalmazni?- Van néhány ilyen alkotás a művészettörténetben, s napjainkban is divatos a karikatúra, bár ez inkább játékosan humoros lesz, ha sikerül, s csak kicsit karikírozó. Valójában arról van szó, azt kellene szoborba fogalmazni, hogy az embert azért a tervei, az álmai viszik némely módon és olykor előre. Egy részük megvalósul a többi meg megmarad álomnak, vagy elfelejtődik. Almainkban, terveinkben tulajdonképpen megelőlegezzük magunknak a jövőt. Háry János esetében visz- szafele forog az idő, mert 6 a múltat színezi meg, de éppen ez ad valami aranyos időtlenséget ennek a Garay-figurá- nak. Ilyesféle gondolatok munkáltak bennem, amikor a négy vázlatot csináltam. Annak is van valami humoros bája, hogy Szekszárdon most lesz egy lovasszobor, s az éppen ilyen.- A szobrásznak mi az álma? Mit csinálna akkor, ha saját maga lenne a megrendelője?- Nekem eddig szerencsém volt, mert mindig sikerült a megbízóim igényeit úgy alakítani, hogy az lett belőle, amit én szerettem volna megcsinálni. Kellett ehhez némi szelíd erőszakosság, néha rábeszélés. Az Obsitossal is az volt a helyzet, hogy a megbízómmal folytatott beszélgetésekben visszamentünk a tiszta forráshoz, az eredeti mű alakjához. Nem a daljátékfigurát csinálom meg.- Mint művésznek, jelesül köztéri szobrásznak, mi a véleménye szobordöntögetós korunkról?- Nehéz kérdés. A ledöntött szobrok között is többféle esztétikai minőség létezik. Bizonyos időben szinte futószalagon készültek az állami kivitelezőnél a politikai és más tárgyú sematikus figurák. Csak éppen készült valami, és annak helyet kerestek. Ilyen figura Szekszárdon is van. Azért a néha elég drasztikus módon ledöntött szobrok között is van igazi művészi minőség, ráadásul valamennyi a kor dokumentuma, s mint ilyen pedig nem tűnhet el. Vannak ötletek a szoborparkra, ahol megőrződnek a jövő számára.- Végül is a szobor nem ember, nem azonos a tárgyával.- Igen, a bálványdöntöge- tésnek ez a formája nem az Európába vonulásunk jeles momentuma. Bár a köztéri szobrok általában ki vannak téve az emberek indulatainak. A szobor valahogy irritálja a környezetét, a műveletlen ember pedig hajlamos arra, hogy agresszivitását a szobrokon élje ki.- Kérdezném konkrétan is. Mi a véleménye a kilátói alkotásról?- Kisplasztikában többet mutatott. A makett hangulatosabb, kedvesebb, bensőségesebb hatást keltett, mint ami lett belőle, de hát előfordul, hogy az ember minden igyekezete és tehetsége ellenére sem tud egy feladatot megoldani. Ez ráadásul sokba került és szerintem hihetetlenül nagy technikai és anyagi vonzata lenne a lebontásának. Azt hiszem, a művésszel és szakértőkkel közösen kellene észszerű és kompromisszumos megoldást kidolgozni. Végre alakult egy bizottság a Kálvária-domb általános rendezésére. Állítom, hogy az Országban sőt a világban alig van ilyen természeti adottság, mint itt Szekszárdon. Meg kellene próbálni úgy belakni, hogy kiránduló, sétáló esetleg sportolásra is alkalmas, az idegenforgalom számára is érdekes nevezetesség lehessen.- Minden köztéri alkotás ki van téve annak, hogy a járókelők megjegyzéseket tegyenek rá. Önnek esztétikai szempontból mi a véleménye a Találka téren lévő plasztikáról?- Remélem, hogy mindenkinek megvan a maga művészi hangvétele. Az nem az én világom.- A végén még egy általánosabb téma: hogyan látja a köztéri szobrászat jelenét és jövőjét pénztelen korunkban?- Ez megint nehéz ügy, talán valami könnyebbet is kellene a végére tartogatni. Az állami pártfogás jóval kevesebb, de azért vannak lehetőségek, például az önkormányzatoknál, s akad is rá példa, hogy megbízásokat adnak. Később talán kialakul a mecénás réteg, addig sajnos lesznek pályatársak, akik nyugatra tekintenek, hátha ott jobb a megélhetés. Most elég nehéz helyzetbe kerültek művészek. Nekem szerencsém van, ennek ellenére volt olyan időszak az életemben, amikor egzisztenciális okokból „széklábakat" kellett faragnom. A szobrász ma egy személyben manager, könyvelő, hegesztőmunkás, tervező, mérnök, kőfaragó, bronzöntő mester, cizellőr, műszaki rajzoló, mert kiviteleztetésre nem telik. Valahol művész is talán. Bízzunk benne, hogy a sok mesterség között nem vész el művészet.- Szekszárdon minden alkalommal, amikor köztérre kerül valami, felhangzik a kórus, hogy ilyesmire pénzt kiadni, miért nem adják a nyugdíjasoknak, az iskoláknak, mit tudom és kinek? Valami hasznos dologra. Hogyan tudná őket meggyőzni? Mire való a köztéri szobrászat?- Szavakkal nem nagyon, talán a műveimmel. Ha valami olyasmit sikerül összpontosítani egy bronzba, egy kőbe, ami benne van a levegőben, csak meg kellett fogalmazni. Ha sikerül olyasmit létrehozni, ami mellett ha elmennek az emberek, valamiféle érzelmi, indulati, hogy ne mondjam lelki kapcsolat keletkezik az én gondolataim és az övéi között, akkor megvalósult a köztéri szobrászat célja és értelme. Ihárosi Ibolya Feltárták Hadriánusz palotáját Régészeknek sikerült Angliában kiásni Hadriánusz (76-136) római császár palotáját. A császári főhadiszállás csaknem olyan magas volt, mint az úgynevezett Hadriánusz-fal, amelyet 122 és 136 között kőből és földből építettek Nagy-Britanniában az Észak-Angliából jövő rabló törzsek ellen. Palotájából Hadriánusz messzire láthatott. A falak vakolt tölgyfából épültek, gazdagon díszítve. Belül a régészek nád- és kéregszőnyegeket, hordókat és egy fából készült zár maradványait találták. Előkerült néhány lapát és 80 teleírt viasztábla is. A tudósok a tölgyfa vizsgálata alapján a palota keletkezését 122-re datálják. Huszonhárom éven át keresték a kutatók a palotát. „Amikor megtaláltuk ezt a faépületet, 10 centiméter vastag padlójával és díszített falaival, azonnal úgy gondoltuk, hogy ez Hadriánusz palotája" - mondja Robin Birley, az ásatások vezetője. „A pompa túl nagyszabású lenne egy egyszerű prefektusnak". Ezt a kezdeti feltételezést időközben a leletek bizonyították. A kutatók érdekes következtetésre jutottak abból, hogy sehol sem találták Hadriánusz feleségének, Szabinának a szobrát a palota belsejében. A császár homoszexuális volt, s az 50 szobából néhányat valószínűleg férfi szeretői számára tartott fenn. „A palotán kívül nagyon szép szobrokat találtunk Szabináról. Ezeken eléggé szerencsétlennek és vágyako- zónak látszik. Talán tudott férje vonzalmairól" - véli Birley. FEB tatta a népélelmezés. Cáfolja a babonát, hogy a parasztasszonyok nem tudnak főzni, mert épp az ellenkezője igaz, s egy szállóige természetességével mondja: „A szegény ember azt eszik, ami van, a jómódú meg azt, amit akar". Drámai riportban számol be a tízgye- rekes család otthonáról, ahol falásnyi élelem sem található, s amikor Gömbös miniszterelnök a magyar írókat próbálta meggyőzni politikájáról, Móricz azzal érvelt, hogy mit esznek az urak és mit eszik a föld népe, mert „az ember azt gondolná, hogy aki termeli az élelmet, az eszik is". Mindenre figyel. Azt írja „a debreceni cívisbasának" két kamrája van, „külön a liszteskamra és külön a zsíroskamra, ahol némely háznál száz oldal szalonna is lóg", míg közelében éhező milliók élnek. A búzát állami magtárakban őrzik, a bor eladhatatlan, s az országban - ez 1932-es adat - a hivatalos 29 ezerrel szemben 300 ezer munkanélküli van. A pályakezdő novella, a sokat emlegetett Hét krajcár, szelíd idill, melyben a szegénységet a szeretet váltja meg, de szemlélete egyre radikalizálódik, igaz, folyton úton van, zsellérházakba kopog be, megfordul nyomorúságos cigánytelepeken, tanyai iskolákban, elvegyül a vásári sokadalomban s ha úgy adódik, leül vidéki udvarházak dúsan terített asztalához is. Fáradhatatlanul járja az országot, nincs zuga, ahol ne fordult volna meg. Mindig részvéttel írt az éhező szegényekről, akikhez aligha jutott el szava, de abban reménykedett, hogy megmozgatja azok lelkiismeretét, akiknek kamrájában száz oldal szalonna lóg. A kiszolgáltatottakról szól ez az elbeszélés is, ami látszólag egy úri ebéd olyan érzékletes leírása, hogy már olvasása is gyomorrontással fenyeget. Ez az alig húsz oldalnyi írás azonban valójában az utolsó néhány bekezdésért íródott, ebbe sűrítette a szegénység tragédiáját, saját rokonérzését. Az urak kihörpintik a kávét s kimennek az udvarra, ahonnan váratlanul kiabálás hallatszik, „asszonyordítás, vonítás, a férfihangok kurrogó, kiabáló lármája". Már hozzák is az embert, a csordást, akit megtiport a bika. Öregember, a száján szivárog a vér. Azt is megtudjuk, hogy a Bogár nevű bika tiporta meg, s itt egy mondatnyi remeklés következik, a tények megrendítő sűrítése: „Üzeke- dett s a Kas Mihály tehenére ment, de a pásztor nem hagyta, mert Kas Mihály tavaly se fizetett". Semmi több, egy szót sem veszteget arra a bizonyos Kas Mihályra, a csordás buzgalmát sem dicséri, aki élete árán védte gazdája érdekét. Ez azonban a gazdának meg sem fordul a fejében, s csak mi tudjuk, hogy a végzet jelent meg a vidéki úriház udvarán. Háttérben, mint görög tragédiákban a kórus, a za- bálástól pihegő vendégek, előttük a halott csordás s az úr, akinek tompa agyában szégyen kavarog, mert hiába folyt le zavartalanul az ebéd, ha a végét elrontotta ez a tapintatlan csordás. Ami még hátra van, néhány sor: „A házigazda mérgesen morgott magában. - Az istenit ennek a csordásnak, ennek is így kellett parádéra csinálni. Elrontotta az ebédet". Mit tehetünk hozzá? Rokonérzésünket csak lelkiismeretünk kéri számon. Csányi László Legharmonikusabb hidunk — A híd elsősorban mérnöki létesítmény, tervezésében, építésében alapvető szempont a célszerűség. A mérnöki józanság nem tehet engedményt a művészi forma javára - mondta dr. Gáli Imre. A legidősebb magyar hídtör- ténész mérnök szemmel is Budapest egyik legszebb építészeti alkotásának, s valamennyi hídjaink közül a leg- harmonikusabbnak tartja a Lánchidat. A még nem létező magyar főváros, Buda-Pest első állandó hídjának alapkőletételi ünnepségét 150 esztendővel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én tartották, az addigra már elkészült pesti hídfő alapgödrében. Á főváros első állandó hídjának teljes hossza 380 méter, szélső nyílásai 88,70, középnyílása 202,62 méter. A pillérek alapjai lenyúlnak a Duna medrébe, a láncok a mederbe épített két kőpillér tetején lévő sarukra támaszkodnak és a hídfőben, a föld alatt lévő lehorgonyzó kamrában végződnek. A tervező William Clark és az építésvezető, Adam Clark - mindketten angolok, de csak névrokonok - világszerte ismert építészeti remeket alkotott. A híd megvalósításából oroszlánrészt vállaló Széchenyi István javaslatára és kérésére jöttek Magyarországra. Gyakorlatilag két évig tartott a kivitelezés legkényesebb része, a hídfők és a pillérek alapozása. - Egy cölöp 15x15 hüvelyk (nagyjából 38 cm) vastag, 20-25 méter hosszú volt - tudtuk meg Gáli doktortól. A cölöpöt, hogy biztosan a helyére kerüljön, általában 400-szor kellett a mintegy 1,5 tonnás verőkossal leütni. A több ezer eredeti cölöp nagy része még ma is a helyén áll. A hídfők és a pillérek alapozásával 1847-ben végeztek, ezután kezdődött a vasszerelés. Először a hídláncokat szerelték össze, mégpedig úgy, hogy a lánc egyik végét összekötötték a lánckamrában lévő horgonyzással, majd a hídfő és a pillér irányába folytatták a szerelést. A nehéz láncokat csigasorok közbeiktatásával, a partra telepített gőzgép segítségével emelték a helyükre. Az utolsó láncszem beemelését egy úszóállványról nézte végig Széchenyi gróf is. Ä márciusi forradalom hosszabb időre félbeszakította az építkezést. Hogy az osztrákok ne tudják a láncok lehor- gonyzásait felrobbantani, Clark Ádám elárasztotta a lánckamrát, a szivattyúkat pedig szétszereltette. Az építkezés csak a világosi fegyver- letétel után folytatódott. Az első kocsi 1849. január elsején haladf át a még el sem készült hídpályán: 12 gránátos kíséretében Budáról ezen az úton menekítették ki a koronát. (Sz. M.) írás közben (Tisztelgés Móricz Zsigmond emléke előtt) Ötven éve halt meg, 1942. szeptember 4-én, hajnalban. Sokáig vergődött a halál szorításában, mint aki maradni akar, mert tudja, hogy dolga még töménytelen. Azon az éjszakán érte Pestet az első légitámadás. Bombák robbantak, tűzcsóvák égtek, mintha az ország is részt kívánt volna pusztulásából. Valóban világ dőlt vele romba. Már életében tudtuk, hogy klasszikus, akit eltemethet a pusztulás, de nem foghat rajta az idő. Hozzá lenne méltatlan, ha az évfordulón kegyes frázisokkal dicsérném, üres jelzőkkel, vagy akár az életrajz helyenként regényes adataival. Inkább egy novellájával emlékezem rá, dicsérje mesterét a mű, még pedig világirodalmi rangú remekmű. A címe mindössze ennyi: Ebéd. Egész világát tükrözi, mintha mindazt, amit koráról gondolt, ebbe a néhány oldalba akarta volna sűríteni. Talán a személyes tapasztalatot sem tagadhatjuk meg tőle, néha úgy érezzük, maga is részt vett hasonló lakomán, bár kor- pulens alkata ellenére sem volt nagyétkű, italban is mértékletes volt. De ezt a pusztai ebédet olyan érzékletesen, sőt élvezettel írta le, hogy szívesen képzeljük őt is a vendégek sorába, legalább úgy, mint a régi festőket, akik a királyi család csoportképén, a háttérbe magukat is oda festették. A novella cselekménye világos, áttetsző, s csak a végén ismerjük fel, hogy milyen agyafúrt a szerkezete. Mindössze ennyi történik: az úr pusztai udvarházába ebédre hívja meg vendégeit. Nem nagy eset s akkor sem gyanakszunk semmire, amikor megtudjuk, kikből áll a díszes társaság. Az asztalfőn a mél- tóságos alispán úr ül, mellette az esperes, őt követi az egyik pesti méltóság, majd a főkapitány és egy helybeli földbirtokos. Itt van egy másik pesti vendég is, azután Semlyéni Bandi, egy elzüllött dzsentri s az asztal alsó végén a házigazda. Kedélyes, anekdotázó úri társaság, Móricz maga is élvezi a tanyasi ebéd örömeit, s íny- csiklandóan sorolja fel az étkek rendjét, külön sorba szedve, nagybetűkkel, ahogy következnek vala: húsleves nyitja meg a sort, még pedig nem akármilyen, erényeit áhítattal dicséri az esperes úr, ezt követi velő pirí- tós kenyérrel, majd marhahús ribizlimártás- sal, utána pörkölt hús tökkáposztával. Ezután sertéspörköltöt szolgálnak fel zöldbabbal, amire kacsasült következik befőttel. Az alispán úr itt ellankad, egy kacsacombot óvatosan áttol az esperes úr tányérjára, de azért a ludaskásáról leeszi a libamájat. Paprikás csirke következik, amit rántott harcsa követ és juhtúrós galuska, végül friss cseresznye, majd fekete kávéval végződik az ebéd. Kitűnő életkép, az urak közben anekdo- táznak és nagyokat isznak. De ahogy izzadva végigeszik az irgalmatlan ebédet, egyre erősebb bennünk a gyanú, hogy Móricznak egészen más jár a fejében. Már az étrend felsorolásában is van valami lázító, mert 1930-ban, amikor a novellát írta, milliók éheztek Magyarországon. Ezekben az években ismételten foglalkoz-
