Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-26 / 228. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. szeptember 26. Döbrököz és Mária Terézia 1767. évi urbáriuma Ebben az évben van 225 éve annak, hogy Mária Terézia hatályba léptette a nevezetes 1767. évi urbáriumát, amely rendezte a földesurak és a jobbágyok közötti gazdasági viszonyokat, szolgálati kötelezettségeket, védelmezte mind a földesurak, mind a jobbágyok érdekeinek érvényesülését. Ennek alapján került sor Döbrököz mezőváros úrbéri viszonyainak a rendezésére is. Az erre vonatkozó anyag két részből áll. Az első rész - Mária Terézia rendeletének megfelelően - tartalmazta az általános rendelkezéseket: a földesurak és a jobbágyok általános és speciális jogait és kötelességeit, melyeket 9 pont és 98 paragrafus foglalt össze egységes keretbe. Ezekhez kapcsolódott egy úgynevezett hozzáadás, vagyis kiegészítés, magyarázat az első, a második, a harmadik és a negyedik pontokhoz, illetve ezek egyes paragrafusaihoz. A második rész tartalmazza a döbröközi vonatkozásokat, konkrétumokat: a munka- és adóköteles döbröközi lakosok teljes nevét, akik között volt 106 telkesgazda, 65 házas zsellér és 18 úgynevezett házatlan zsellér, összesen 189 családfő. Ez szép létszám ahhoz képest, hogy 1712-ben Döbrököz még lakatlan település volt. Az összeírásban szereplő családfők mindegyikénél feltüntették az általa művelt jobbágyhely nagyságát (minősítését), amely nagyságára nézve lehetett: egész, háromnegyed, fél és negyedtelek. A jobbágyhely két részből állt: belső és külső telekrészből. Pontosan rögzítették, hogy ezek hány pozsonyi mérőben, hány hold földben és hány szekérre való rétben (szénában) fejezhetők ki. Házas zselléreknek csak belső telkük, házhelyük volt, s a házatlanoknak sem külső, sem belső telkük nem volt. Ez utóbbiak rendszerint a telkesgazdák, vagy a földesúr szolgálatában álltak és nyomorúságos körülmények között éltek. Az 1767. évi döbröközi ösz- szeírás szerint a teleknagyság szerinti tagozódás a következő volt - valószínűleg bemondás alapján, hiszen akkor még a telkek pontos felmérése nem történt meg: egésztelkes család 10, háromnegyed-telkes család 15, féltelkes család 58, negyedtelkes család 23, házas zsellércsalád 65, házatlan zsellércsalád 18, összesen: 189. Döbröközön egy egész telekhez a következők tartoztak: 2 pozsonyi mérőnyi nagyságú (1 hold) belsőtelek, házhely; a külső területekből 22 hold szántóföld és 10 szekérnyi nagyságú rét. A kisebb jobbágytelkek arányosan csökkentett nagyságúak voltak. Egy-egy egésztelkes árendásjobbágy a következőket volt köteles teljesíteni, illetve szolgáltatni Esterházy herceg részére évente: 52 nap marhás- robot 2 ökörrel, szántáskor azonban 4 ökörrel, vagy ehelyett 104 nap kézimunka robot; kilenced minden földi terményből; pénzbeli árenda 1 forint; tűzrevaló ölfa 1 rakás; fonás 6 font súlyban; kifőzött vaj 1 icce, kappan 2 db., csirke 2 db., tojás 12 db. Ezeken kívül voltak más szolgáltatási kötelezettségek is a jobbágyok részéről. így például a hosszúfuvar, a mennyegzői járandóság, stb. a földesúr részére. Egy egészhelynél kisebb telkű jobbágyok esetén arányosan csökkent a szolgáltatási kötelezettség. A mondottaknak megfelelően 1767-ben a döbrököziek szolgáltattak Esterházy herceg részére a következőket: mar- hás szolgálati napok száma 2912, kézimunkás szolgálati napok száma 5824; pénzbeli árenda 171 forint; tűzre való ölfa 56 űrméter; fonás 336 font; kifőzött vaj 56 icce; kappan 112 db;, csirke 112 db; tojás 672 db. és minden terményből kilenced. Az 1767. évi urbáriummal kapcsolatban pontosan fel kellett mérni a jobbágytelkek nagyságát, ami természetesen hosszabb időt vett igénybe. Ennek eredményeként 1767 után a következők szerint tagozódtak a döbröközi családok a teleknagyság tekintetében: az egésztelkesek száma 10-ről 37-re; a háromnegyed-telkesek száma 15-ről 21-re; a félte- kesek száma 58-ról 66-ra; a negyedtelkesek száma pedig 23-ról 42-re nőtt; a házas és a házatlan zsellérek száma 83-ról 23-ra csökkent. Látható, hogy a pontos felmérés eredményeként a legnagyobb változás az egésztelkek, a legkisebb változás pedig a ffltelkek számában következett be. Nagyon valószínű, hogy a házas és házatlan zsellérek száma nagyobb volt 23-nál, ezek számának pontos meghatározásához nem fűződött különösebb érdeke Esterházynak. Az eredmény természetesen a döbrököziek számára hátrányos, a herceg részére pedig előnyös volt. Egésztelkesek a következők lettek: Bartos Ferenc, Béres Mihály, Bradano- vics György, Csizmazia Sándor, Csizmazia József, Dombai Szabó Mihály, Drevadalics Miklós, Egerszegi Pál, Fábián Tamás, Fata Miklós, Főczy Mihály, Hencz János, Hencz Péter, Hetessi János, Hetessi Péter, Horváth János, ifj. Horváth János, Horváth Mátyás, Juhász Márton, Kercseligeti Farkas, Kotánczi András, Ko- tánczi Pál, Kudomrák Mihály, Landi Miklós, Molnár Mihály, Nyers István, Sipos Lukács, Széli András, Szili Pál, Pap János, Papp István, Tarai György, Ugrón Mihály, Vadász György, Vadász Márton, Vejkei József és Vicze János. Vörös Károly megállapítása szerint: „... Az úrbérrendezés lényegében kompromisszum, mellyel az udvar a feudális kizsákmányolásnak a paraszti ellenállás által megingatott rendjét igyekszik újból megszervezni, s ennek érdekében az elsajátításnak azt a határát keresi és igyekszik megtalálni, mellyel a jobbágy terméktöbblete még eltulajdonítható anélkül, hogy vele szemben a parasztság ellenállásának felkelésszerű formájára kerülne sor". Valóban. A történeti eseményekből tudjuk, hogy az 1767. évi úrbéri rendezés pillanatnyilag csillapította ugyan a társadalmi feszültségeket, de az alapjukat képező társadalmi problémákat nem tudta feloldani. Ezt több tudományos kutató sokoldalú tényfeltárással, folyamatelemzéssel bebizonyította. E téren fontos tevékenységet fejtett ki Döbrököz vonatkozásában dr. Vicze-Máthé István helytörténész is. Összegzésként mégis megállapítható, hogy a rendezés nem volt hiábavaló, sok vonatkozásban elősegítette a települések fejlődését, köztük Döbröközét is. Dr. Gelencsér Gyula Források: Tolna megyei Levéltár: Döbrököz 1767. évi úrbéri rendezése: 6:63333. Kállay István: Az Esterházy hercegi hitbizomány központi igazgatása a XVIII. század második felében. Századok, 1976. Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban. 1556-1767, Budapest, 1969. Vicze-Máthé István: Döbör- köz településtörténete és birtokviszonyai 1935-ig. Dombóvár és Vidéke 1938-39 (folytatásokban) és szóbeli közlés. Vörös Károly: Az 1765-66. évi dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. 360. old. Bp. 1952. írás közben (Haydn koponyája) Bécs gyászolt, 1809. május 31-én, 77 éves korában meghalt Joseph Haydn, az ünnepelt mester. A császárváros utcáin nyüzsögtek Napoleon gránátosai, sokan attól tartottak, hogy a gyászszertartást is megzavarják. Nem történt rendbontás, de a történet itt zavarossá válik. Csak annyi bizonyos, hogy a koporsóban Haydnnek akkor már hiányzott a feje. Erre a rémségre azonban nem gondolt senki, a barbár tett csak 1820-ban derült ki, amikor az Esterházy-csa- lád a tetemet Eisenstadtba szállította, hogy a Bergkapellében helyezze végső nyugalomra. A legvalószínűbb feltevés szerint fiatal orvosok megfizették a herceg titkárát, hogy alkalmas időben nyakazza le a nevezetes halottat, mert tanulmányozni akarják a lángelme koponyáját. De nem lehet kizárni annak lehetőségét sem, hogy Haydn valamelyik gazdag tisztelője adta a gonosz megbízást, mert olyan emléket akart, amilyen senkinek sincs. Emlékezhetünk, napjainkban Chaplin sírját is kifosztották és tetemét elvitték. Az ilyesmi nem példa nélküli, már a középkorban buzgón művelték, feltehetően jól fizető iparág volt. Aquinói Szent Tamás testét alig adták át a földnek, kegyes sírrablók kihantolták s valósággal szétdarabolták. Hasonló sors érte Avi- lai Nagy Szent Terézt is, sírját ismételten feltörték, s minden rabló lenyiszált valamit a szent testből. Tiszteletből és kegyeletből, tegyük sietve hozzá, mert egy kisebb szent körme vagy hajszála is csodás erőt rejtett magában, s ha így van, akkor mennyit ér Nagy Szent Teréz lábszárcsontja vagy oldalbordája! Amikor Weimárban sikerült azonosítani a tömegsírból kiemelt Schiller koponyáját, Goethe egy hétig íróasztalán tartotta, verset is írt róla. Haydn koponyájával is történhetett hasonló, vagy lelkes tudósok komolyan hittek abban, hogy a fej formájából meg tudják fejteni a lángész titkát. Itt valóban titok lappang, s először' is jó lenne tudni, hol lakozik az emberben a szellem, a lélek, a tehetség. Ha valaki megsántul vagy a háborúban ellövik a karját, tehetségét nem éri kár, a szellemnek tehát valahol a fejben kell fészkelnie. Az arany óraláncot hiába szedi szét valaki, a titok az órában ketyeg. Egyébként sincs rendben minden ezzel a világgal. Itt van ez a Joseph Haydn, aki 1732. március 3-án született a Lajta menti Rohrau nevű faluban. Apja bognármester, aki szabad idejében szívesen hárfázik, csak úgy magának, ahogy Isten adta, mert a kottát nem ismeri a jámbor. Anyja szakácsnő a falu földesuránál, Harrach grófnál, a szegényes szülőházban ma is látható egy lista arról, hogy mit ettek a grófék. A lista hosszú, a grófék sokat ettek. A gazdag Isten kegyelméből gazdag, akkor pedig az igazság úgy kívánná, hogy szép és okos is legyen. A Harrach grófok elértek minden világi rangot, bejáratosak voltak a császárhoz, azt olvasom, hogy a zenét is szerették, az egyik Harrach fiú egy operában is műkedvelősködött. De mindez játék, úri passzió, hol van a hárfázgató bognár fiának tehetségétől! Kész skandalum. Otthon szívesen énekelt, s hangja nemcsak a szomszédoknak tűnt fel, hanem egy távoli rokonnak, Frank mesternek is, aki a közeli Hamburgban tanító volt, templomi orgonista, az ének- és zenekar vezetője. Magával viszi, s a kisfiú most már Hainburg híveit ejti ámulatba. Itt fedezi fel a Szent István dóm karnagya, aki énekeseket keres a kórusba. Az időpont 1740, Joseph Haydn most tölti be nyolcadik évét. Mindenki bámulja, a királynő is megdicséri, s élete végéig, csaknem hét évtizeden át mosolyog rá a szerencse. 1761-től a „Magas Uraság", Esterházy Pál Antal római szent birodalmi herceg szolgálatában áll, fizetései évi 400 rénusi forint s jogosult a tiszti asztalra vagy napi fél forint ellátási díjra. A többi az életrajzra tartozik, nem is részletezem. Mi a titka? Iskolába alig járt, műveltsége hiányos, Frank mester tudományából csak a zenei alapfogalmakra futotta, mindent magától kellett megtanulnia, s tanul is, élete végéig. Isten mintha tréfát űzne az urakkal, ez a rohraui jobbágygyerek mindent tud, pedig úgy kezdte, hogy énekelgetett, amikor apja ráérősen pötyögette a hárfát. Alkotó erejét élete alkonyáig megőrzi, s a két nagy oratórium, a Teremtés és az Évszakok ünnepi búcsú az élettől. A Teremtést jótékony célra is előadták Berlinben, s a bevétel meghaladta a kétezer tallért. Amikor elmondták neki, meghatódott, mert jót tehetett a szegényekkel, többet, mint a Harrach grófok egész nemzedéke. Még a hódító franciák sem tér- rjek ki előle. Egy tiszt dörömböl kapuján, mert a Teremtés egyik áriáját szeretné elénekelni a mesternek, kell hát valami titkának lennie, amit nem vihetett magával, amikor bécsi házában örökre lehunyta szemét. Az urak koponyájába nem érdemes belenézni, legtöbbször nincs benne semmi, de Haydn titkát meg kelíene fejteni. Nosza. Valahogy így kezdődött. A folytatás azonban zavaros, a részletek elmerülnek a bizonytalanban. Haydnt Bécsben a gumpendorfi templomban ravatalozták, fel, s a közeli, azóta megszüntetett temetőben temették el. Ekkor már hiányzott a feje, de a barbár tény néhány ember titka volt, 1820-ig más nem tudott róla. Amikor kihantolták, fej nélkül vitték Eisenstadtba, s csak jóval később állították ki a Musikverein épületében, mert az az 1860-as évek végén készült el. 1895-ben került ide, nem tudom, hol volt addig, de ekkor már kiállítási tárgy lett a lángelme legtitokzatosabb műhelye. 1954-ig mutogatták, akkor előbb Rohrauba vitték, ott azonban erre nem emlékeztet semmi, innen Eisenstadtba, hogy végre együtt legyen megcsonkított földi maradványa. A részletek ismeretében sem lennénk okosabbak. A kiváncsi orvosok belenéztek a koponyába, mert tudták, mint Hamlet, „egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni", bár államférfi vagy udvaronc is lehetett volna, aki dicsérte „ez-s-ez Öméltósága lovát", de csak annyit tudtak meg, hogy „furcsa átalakulás foly itt". Sokáig keringett a pletyka, hogy Shakespeare darabjait álnéven egy főúr írta, mert elképzelhetetlen, hogy egy lókötő színházi szolga remekműveket alkosson. Ki tudja, talán Haydnnal kapcsolatban is felmerült a gyanú, mert az isteni rend ellen van, ha a rohraui Harrach uraság szakácsnőjének fia lángész, a grófi csemete meg elakad az ábécénél, pedig úgy illenék, hogy a gazdagság isteni adománya mellé tehetség is járjon. A Harrach grófok hivalkodó kastélya ma is áll, s nem messze tőle a parasztház, ahol Haydn született. A különbség nem a külsőségekben van. A koponya sok kézen ment át. Kiváncsi tudósok sora vizsgálta, kereste a titkot, de nem talált semmit. Később, már úgy nézték, mint Hamlet Yorick koponyáját, de a bámész múzeumlátogató éppenséggel valamelyik Harrach gróf koponyáját is bámulhatta volna, mert ekkor már mindegyik üres volt. Úgy látszik, vannak titkok, amelyeknek megfejtése nem bízatott az emberre. Más tanulsága nincs is ennek a barbár történetnek. Csányi László Aligátor az előszobában A vadállat a küszöbön áll, meg kell szólalniuk azoknak, akik az íróknak és az értelmiségnek nem tulajdonítanak vátesz-próféta szerepet, s maguk sem vágynak ilyenre - talán ez serkenthette Mészöly Miklóst a múlt hét végi találkozó megszervezésére. Mit jelent közép-európainak lenni? Merre tart az értelmiség? Van-e, lehet-e jövője a térségben a demokráciának? Többek közt ezek a kérdések merültek föl a szekszárdi szimpóziumon, melyen közép-európai írók, diplomaták jöttek össze. Ha ők képviselnék a térség ellentétekkel terhelt népeit, Közép-Európa a béke és a tolerancia szigete lenne. Az ellentétek, ahogy Ivan Aboimov orosz nagykövet, „tiszteletbeli közép-európai" mondta, nem népek, hanem országok között vannak. Az országokat pedig errefelé nem hivatásos politikusok, hanem írókból, elkötelezett értelmiségiekből, magyarul: írástudókból lett elit irányítja, hirdetnek jót és rosszat, mákonyt és hitet. Amikor a csehszlovák nagykövet a közép-európai értelmiség bukásáról, tragédiájáról beszélt, nem pusztán retorikai túlzásból tette. Kö- zép-Európában, ahol most éljük az etnokráciából a demokráciába való átmenetet, ahol gazdasági katasztrófa réme jelenik meg, nincsenek sem jól működő természetes, sem nyelvi határok, új etnocentrikus őrület fenyeget. Mit tehet, mit kell tennie ebben a helyzetben az értelmiségnek? Először is meg kell szabadulnia önmítizálási kényszerétől, attól az elképzeléstől, hogy az utóbbi évek átalakulási folyamatában a legfontosabb szerepet játszotta, hogy az írástudó a „nép" vezetésére hivatott elit. Ha továbbra is folytatja ennek gyakorlatát, vagyis politikacsináló és -kiszolgáló lesz, képtelenné válik visszaszerezni régi státuszát, azt a kritikusi pozíciót, ami ennek a rétegnek kijár, és ami a társadalom megújulásának egyik forrása lehet. Mítosz vagy ráció? Lukács György egyik alapvető művében világosan kimutatta, hogyan vezetett el a múlt század irracionalista filozófiája a fasiszta ideológiához. Lukácsra persze manapság nem népszerű hivatkozni, a vadállat viszont közel van, és nem tudni, felfalja-e a bent- lévőket, vagy kevés konccal megelégedve távozik. tóth Reich Károly emlékkiállítás „Szeretem a mesterségemet, a nekem mindig örömetadót, amely élteti a hitet bennem, hogy kapott képességemmel jó ügyet szolgálok" - vallotta Reich Károly Kossuth-díjas grafikusművész. Ez a mesterségszeretet, az alkotómunka nemcsak neki jelentett örömet, hanem a közösségnek is. Most lenne 70 éves. Ebből az alkalomból rendeztek - az országban egyedüliként - munkáiból kiállítást a Simontornyai Vármúzeumban. A december 31-ig, hétfő kivételével naponta 10-től 16 óráig nyitva tartó tárlatot ajánljuk szíves figyelmükbe. - él Fotó: Gottvald Károly
