Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-19 / 222. szám

1992. szeptember 19.

HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 7

Mészöly Miklós:

A bor gyakorlati filozófiája

Kellemesen ígéretes filozófiát ígér ez a beszélgetés.

Mielőtt átadnám a szót azoknak, akik az ízlelés, az ínyencség, a „bor megnövelésének" vagy historikumának titkáról nálam avatottabban szólnak majd - néhány bemelegítő gondolattal szeretnék szolgálni.

Azt gondolom, hogy a bor olyan mágia, ami az élet és az élet fölé emelkedés édeni senkiföldjén építi föl a maga ark- angyali légvárait. Ezek a légvárak előlegeznek valamit az „élet álom" nevezetű archaikus közérzetből, ismerik a költészet mesterfogásait, melyek annál meggyőzőbbek, minél il- lanékonyabbak. Nem esnek messze a szerelem légváraitól, ahol nem mérhető az idő és elmúlás. Ami azt is jelenti, hogy a bor mágiája nem a halállal barátkoztat meg, hanem a halált az élettel.

Olyan lebegéssel ajándékoz meg (ha jól ízleljük), ami a gondolkodás élességét rendhagyó képzelettel köti össze.

Mindez így igaz - azzal a fontos kiegészítéssel, hogy csak törékenyen igaz így. Ennek a mágiának a kalandja ugyanis nagyon szoros szomszédságban van a fekete mágiával. A határvonal felismerésén múlik, hogy beszélhetünk-e még a bor gyakorlati filozófiájáról - vagy csupán patológiájáról.

A szüret minden kultúrában, minden népnél ünnep - a megszolgált és kiszolgált természet előtt lerótt hála. Valamiképp olyan, mint az indiánok csodálatosan magasabbrendű rítusa, mikor az elejtett vad előtt letérdelnek és feloldozást kérő

Vasárnap volt.

Mise után az emberek ösz- szeverődtek a községháza előtti téren, meghallgatták a kisbíró dobolását, aztán rátértek a politikára. Sorba szedték az elmúlt eseményeket, nyugodt, megfontolt lassúsággal közölte mindenik a maga véleményét.

A királykérdés volt napirendben.

— Már én csak azt mondom - kezdte a szót István bácsi -, a kő nem esik le, ha föl nem dobják. Azonképen a király se jött az országba magától. Azt hívta valaki.

— Én is azt mondom - bólintott az öreg Mihály -, minthogy a király is csak ember, ha mindjárt fölséges ember is.

József bácsi megszívta a pipáját, aztán a füst mögül kiszólt:

— Jó ember volt az! A háborút se akarta.

A háború szóra megmozdultak az emberek, mintha villamos áram hullámzott volna végig a tömegen.

— Nem ám - pirult ki a nagybajuszú Móric Márton - mert a rácok agyarkodtak. Azok csinálták a háborút. Pusztultak volna ott, ahol vannak.

Péter az oroszokat okolta, mert azok álltak a szerbek háta mögött.

Füstös György, aki valameáldozatot mutatnak be, hogy őt, a természet élő ajándékát, meg kellett ölniük.

Természetesen a mai kétes felvilágosultságunkkal nevetségesnek tartanánk, hogy a szüret ünnepéhez ilyen gondolatokkal is közeledjünk. De talán nem haszontalan legalább emlékeztetni rá, hogy volt idő, mikor még képesek voltunk így nevetségesnek lenni. Felnőttebbek lettünk, a gyermekkornak vége. Inkább hazafiúi erénynek véljük, hogy nagyipari módon egymást, szomszédainkat, idegeneket öljük meg - mint a természet legnemesebb vadjait. És ez is mitológia. Értékes a húsunk; nem kevésbé, mint a marháké, birkáké, vagy a meghatóan néma (lévén külön ínyenc íze, ha valaki vagy valami nem beszél vissza) kínai kacsáé.

Visszatérve azonban a témánk kellemesen ígéretes vonatkozásaihoz: kérdés, hogy miképp is éljünk együtt gyakorlatilag a bor mágiájával - barbár eltévelyedésnek minősítve a bor patológiáját.

Mondhatnám úgy is, hogy lehetünk a bornak hívői - vagy elrugaszkodott pogányái.

Ma nagy évadja van a vallásos hasonlatoknak - így a bort illetően nagyon is helyénvaló, ha mi is élünk vele. A hívő - és ezt a szekszárdi bennszülött elfogultsága mondatja velem - igenis szoros összefüggésben tudja érezni a bort a tájjal, amelyik azt adta. Aki a Gundel fe- hérabroszos asztala mellett kortyol bele bármilyen nemes nedűbe, és nem egy présház diófája alatt, ahová lopóval hozzák a bort a pincéből s csurgatják a pohárba - az legModern mese

lyest értett a külpolitikához, mert a háborúban az ezredes úr lovásza volt s ezen minőségben sok mindent hallott a tiszt uraktól, azon a véleményen volt, hogy a háborút a franciák kezdték, hogy elve- hessék a németektől Elzár-Lo- tafringiát.

— Bizony - sóhajtott az öreg Istenes Antal -, mennyi vér hullott! Azt kellene kifordítani a bőréből, aki a nagy vérontást a világra hozta.

Erre már Kormos Nagy István is megszólalt:

— Azt ugyan hiába akarnátok kifordítani. Mert a vérontást egyik nemzet sem csinálta, hanem más valaki.

Az emberek elhallgattak. Mindenki Kormos Nagy István felé fordult.

Kormos Nagy Istvánnak igen nagy tekintélye volt, nemcsak a faluban, hanem a környéken is. Fiatal korában ugyanis egy világjáró tudós szolgálja volt, s amint mesélni szokta, még a Fekete-tengert is látta. Bizonyságképpen hozott is a vízéből egy literes üveggel, s ha a lányának levelet írt, abba mártogatta a tollát. Olyan fekete volt, mint a tinta, írni lehetett vele.

Az emberek közelebb faral- tak hozzá, s mikor látták hogy Kormos Nagy István kérdésre vár, Péter bácsi megszólalt:

— Hát ki csinálta a hábojobb esetben is annyi, mintha nem a szépasszonnyal, hanem a szobalányával fekszik le. Kapja ugyanazt - csakhát az imponderábiliák! El kell hinnünk, hogy maga a táj is mágia - csupán az a hiba, hogy időközben olyan választékosán civilizáltak lettünk, hogy a táj egyre kevésbé élő kategória számunkra, inkább környezet csak. Nem organikusan érzékeljük, ahogy Goethe, Shelley, vagy Hölderlin - hanem mint precíziós automaták, akik elvárják a táj hasonló precíziós szolgáltatásait.

Netán erre is gondolni lehetne, mikor a poharunkat fölemeljük: a tájra.

Mint egy szép gyerek láttán a feltehetően hasonlóan szép anyjára.

Éz pedig már erotika is egyben: a bor ugyanis mitologikusán bizalmasa Erosnak. Ahogy Eros megváltoztatja a gesztusainkat, szavaink grammatikáját, hangsúlyait, auráját - a bor ugyanerre képes a maga lebegtető módján, mikor még a súlyosba is könnyűséget kever. Megkockáztatnám, hogy páne- rotikusnak mondjam ezt a hatást és állapotot.

A igazi hívők ismerik az árnyékos présházak és lugasok kvaterkázó asztalainak a hangulatát. A hívőkre gondolok, nem a lebujok, talponállók, vagy a csilláros fazonjainak a pogányáira. Ami itt erotika - ott pornográfia. Eros többek közt azért volt isten, mert fölébresztette a rokonság és megértés érzését a létezők minden rendjével szemben. Ha kvaterkázó asztal mellé ülünk: a bor oltárát üljük körbe, ahol észrevétlenül teremtődhet meg egy

a halál

rút? - Kormos Nagy István a saját mellére mutatott:

— Én! - mondta toftipán.

Az emberek összenéztek:

— Te? - kérdezték csodálkozva.

— Bizonyén!

— Hogyan?

Kormos Nagy István pipára gyújtott, hogy jobban csúsz- szon a szó, aztán nagyon szomorú arcot vágott és beszélni kezdett.

— Tizenhat évvel ezelőtt, mikor a jég a szőlőmet elverte, az egész termésem egy csutora bor volt. Búsan ballagtam hazafelé. Mondok magamban: Ezt a csutora bort nem érdemes tartogatni. Megiszom azzal, akivel először találkozom. Hát amint a hegyháton ballagok, elém toppan egy öreg ember. Agyon Isten! - köszönt rám ... Aggy Isten keenek is - köszönök vissza. - Kicsoda kee? - Aszongya, hogy ő a Teremtő. — No, mondok, - akkor keenek nem adok a boromból, mért nem adott többet ... Azzal odébb álltam.

A fordulónál szembejött velem egy töröksapkás, majomforma ember. — Jó napot! - billent a sapkáján. — Keenek is! - bólintok vissza. — Kicsoda kee? ... Aszongya, hogy ő az ördög. — No - mondok - neked meg éppen nem adok a boromból, mert fe vitted el a termést. - Megint

másfajta modor és megértésre való készség, más testvériesség, a szívós ellentétek nevetséges kisszerűségének felismerése, elfogultságaink meglehetősen leverő humorának a lelepleződése. A hívők kvaterkázó asztala nem látványos okosságra, okoskodásra hangol, hanem a viszonylagosságokat is átérteni tudó bölcsességre.

Természetesen a szüret ünnep - az év azonban hétköznapokból áll főképp. A kvaterkázó asztal pedig - ezt tudomásul kell vennünk - siralmasan elveszítette értelmét, funkcióját. Igazában nincs igény rá. Persze - ez sem annyira egyértelmű. Gondoljunk arra, hogy mi - a precíziós szolgáltatásokhoz hozzánevelt precíziós automaták - többnyire nem lakunk már szívesen a mai városok, megmaradt óváros-szögleteiben, ahol a precíziónak mások a normái... És mégis, ha lazítani akarunk és kilépni az automataságunk birkákhoz méltó komfortjából: különös (vagy éppenséggel nem különös) módon az ilyen óvárosi szögletekben sejtünk meg valamit abból, hogy a dolgok, szokások, kultúrák, érzések - időről időre - nem véletlenül frissítik meg magukat valamilyen reneszánsszal.

Amit ez az ünnep, ez a város és táj most nagy szeretettel kínál itt: ízelítő abból a valamiből, ami nosztalgiává kényszerült soványodni.

Hogy mi menthető át mindebből a mai mindennapjainkban, nem kis részben azon múlik, hogy megértjük-e, elgon- dolkodunk-e a bor gyakorlati filozófiáján.

És a pogányokról ne essék itt szó.

(Elhangzott tegnap este Szekszárdion, a Művészetek Házában.)

tovább ballagtam. Mikor befordultam az utcámba, valaki megrántotta a ködmenem sarkát: Jó napot, komám! - szólt nevetve. — Kicsoda kee - mondok neki -, hogy olyan barátságos? Aszongya, hogy ő a Halál. — No, örültem meg - ezzel megiszom a boromat, mert a halál igazságos, egyformán mér mindenkinek. Kinyitottam a kapuajtót és bemutattam az udvarra.

— Tessék, Halál úr!

Bementünk a szobába, leültünk az asztal mellé, aztán id- dogáltunk a csutorából.

— Jó kis bor - csettintett a halál a nyelvével.

— Jó, - mondok, - csak kevés .. . Hát a kee termése milyen volt az idén?

A halál ellegyintett maga előtt:

— Ne is beszéljünk róla - sóhajtotta szomorúan. — Életlen a kaszám, aztán fáradt vagyok. A világ kezdete óta nem pihentem. Rám férne már egy kis pihenés.

— Hát ami azt illeti - mosolyogtam rá, - fura mestersége van keenek. Embert arat.

Aztán megkérdeztem tőle,

hogyan veszi ki az emberből a lelket.

A halál nagyot nevetett:

— Az a legkönnyebb mesterség. Belebújok az emberbe, aztán kitolom belőle a lelket, mint az asszony a tolófánkot.

Nem hittem.

— A kicsibe is belebújik? - kérdeztem kételkedve.

— Hát persze - nevetett a halál. — Bele tudok én bújni akkora likba is, mint a babszem.

— No - csóváltam a fejemet, - ezt már nem tudom elhinni.

Hirtelen eszembe jutott valami, azzal rámutattam a csutorára:

— Ha belebújik kee ebbe a csutorába, akkor elhiszem a szavát.

A halál kétszer sem mondatta magának. Hirtelen megnyúlt, mint a füst, azátn belehúzódott a csutorába. A hátát nekivetette a falának. Mert nagyon fáradt volt, s mert a hátának igen jólesett a csutora hűvös fala, elszunnyadt benne. Én is elálmosodtam, bóbiskoltam egyet. Mikor felébredtem, elfeledkeztem a halálról, a csutora száját bedugtam, aztán a csutorát felakasztottam a kamrába a szegre. Mondok, szüretig úgy sem lesz rá szükség.

A csutora egész esztendeig lógott a szegen. A másik esztendőben azt mondja az asz- szony:

— Hozhatna, kee egy kis bort a pincéből. Megkívántam.

Mondok:

— Lehet.

Hogy az asszonynak kedvibe járjak, a csutorát leakasztottam a szegről. Mikor a dugót kihúztam, hogy - mondok -, megszagolom, nincs-e ecetes szaga a csutorának, hát még a lélekzetem is elállt.

— A mindenségit!

A halál kiugrott a csutorából, nagyot kurjantott, azzal elkezdett táncolni, mint a forgószél: *

— Tyuhaj! - verdeste össze a bokáját, csak úgy csattogott. — Kipihentem magamat. Most kedvemben vagyok. Lesz aratás!

Lekapta a szegről a kaszámat, azzal futóra!

— Megálljon, kee! - kiáltottam utána ijedten, de biz a halál elszaladt, hogy azóta sem láttam. A következő héten aztán kiütött a háború.

Kormos Nagy István elhallgatott egy pillanatra, aztán az emberek felé fordult:

— Hát most már elhiszik-e, keetek, hogy a háborút én csináltam?

Péter bácsi elnevette magát:

— Álmodtad te ezt!

Kormos Nagy István szeme

megvillant:

— Miért? Tán nem hiszi el?

— Nem ám! Mert az nem igaz!

— Igaza van! - vágott rá mérgesen Kormos Nagy István. — Mert a háborút azok csinálták, akik ráértek és kipihenték magukat, mint a halál a csutorában.

Még egyszer végignézett a tömegen, aztán kemény lépésekkel elindult a falu felé.

(1929-30)

Illyés Gyula:

Poharaim

Bort inni nem, de töltögetni, az jól esett.

Hallom ma is: üres a korsó!

Fuss, le gyerek.

Atcsikordul a csap kezemben.

Megszúrt koca: bukta a hús mélyben levét a hegy oldala.

Kőasztal; holdfény; öreg öklök-fogta pohár -s ahogy

szitok s nevetés, bíborán, s az ének belebugyog!

Őszi pincézés

Az igazi borkedvelő bizonyára azért haragudhat leginkább a közönséges szeszkazánra, mert nincsenek gondolatai és a minőség helyett a mennyiséget kívánja, nem ér rá figyelni az ízek finom harmóniájára, mert a rózsaszín hatás varázsát lesi. Pedig a bornak nem a szeszfok a legfőbb erénye, hanem az a sokízűség, ami éppúgy hordozza évezredek tapasztalatát, ahogy elmeséli az év történetét is. Illyés Gyula azt mondja Szüret felé című négysorosában: „Húzza földre gyümölcse az ágat/, tanulom az alázatosságot./ Talpig díszben pompáztam tavaszkor,/ recsegek dús tapasztalattól".

Érjünk föl ehhez az alázathoz, ha már a tapasztalathoz nem érhetünk, ízleljük meg azt, amit Mészöly Miklós A bor gyakorlati filozófiájában a hely kortyolgatni való szellemével kínál poharunkba. Talán abban, amelybe Illyés Poharaim című versének

gondolatával töltögetni esik jól, vagy talán ama másik bűvös edénybe, amelyet „csörgő nektárral" tölt Babits a Szolgád én nem lehettem ... című - kevésbé ismert - költeményében. Babitstól, akiktől az Őszi pincézés címét is kölcsönöztük, remélhetjük, hogy a gondolat és érzés nemessé szüremlett nyugalmát kapjuk. A nála jóval kevésbé ismert, egy időben kedvelt és sikeres Nyáry Andortól - aki szintén megyénk szülötte, hiszen Kápolnapusztán látta meg a napvilágot - nem várt remeket vehetünk kézbe A csutora meg a halál című „modem mesé"-jével. Ez talán a valósághoz visz vissza bennünket.

Valahogy minden írás egy felé mutat: meg kell értenünk és éreznünk - akárcsak nemes borok zamatát - a gondolatot, meg kell értenünk a világot - ha már egyszer az nem ért meg minket...

Dr. Töttös Gábor

Babits Mihály:

Szolgád én nem lehettem.

Szolgád én nem lehettem Uram:

Virágos rétek vártak magasan.

Havas fák fölött csillagsátorok, új angyalok és ízesebb borok, lángban úszó forró alkonyok, nem foszló-fényű sápadt csillagok.

Szolgád én nem lehettem Uram: jól tudod: magasan száll a hold - Minden, mi eddig hangtalan lapult jöttömre zsoltáros dalra gyűlt.

Szolgád ó Uram, nem lehettem én ...

Méz-ízű patakok kínálták habjukat, bérces fenyvesek hűsítő karjukat, ringó hajnalok pirosló ajkukat.

Szolgád ó Uram, nem lehettem én . ..- Harmatos pólyák közt nyugszik fenn a hold - csorgó nektárral telt bűvös edény, mit a hajnal csősze ma elémbe tolt, hogy ne múljak el, mint szomjazó szegény - Szolgád ó Uram, nem lehettem én!!!!

Nyáry Andor:

A csutora meg