Tolnai Népújság, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-19 / 222. szám

1992. szeptember 19. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 KORszerű jegyzetek 8. Anyagi(as) világ Gyakran találkoztam a kisfiúval. Táska nélkül járt a kisegítő iskolába. Kezében csak egy gally volt, azzal hajkurászta a nyomába sze­gődött kutyákat, a putritól az oktatás fellegváráig. Té­len is kiskabátot hordott. Taknya, nyála egybefolyt. — Bácsi, nincs egy tízese? - szólított meg néha. Ha morcos kedvemben ta­lált, azt mondtam neki, kérj apádtól, ha nem, csak annyit vágtam rá, hogy nincs. * A vállalkozók vállalkoz­nak. Sújtják őket az elvoná­sok, az adó és a tébéjárulék. Manipulálni kénytelenek ezért azok is, akik amúgy nem tennék. 40-50 forintos órabéreket fizetnek a melós- nak, üres lapot íratnak* alá vele kollektív szerződés gyanánt, s még így is örül­het, hogy van munkahelye, hogy nem vesznek fel he­lyette egy idegenlégióst, aki fele pénzért is vígan lapátol. A vállalkozók vállalkoz­nak. Kapcsolatba kerülnek a fejlettebb országok vállalko­zóival, s szó mi szó, megiri­gyelik felebarátjuk házát, mezejét, BMV-jét, komorná- ját, vérebét, verebét és más­féle jószágát. Vagyok olyan legény, mint te, gondolják, s megpróbálják utolérni őket, életszínvonalice. De ez csak úgy lehetséges - hazai vize­inken ha másokat kihasz­nálnak. Egyeseknek okoz némi keserű szájízt/ pár ál­matlan éjszakát ez a felisme­rés, mások viszont haladni akarnak. Bármi áron. Akkor is, ha mindenük és minden­kijük rámegy. De csak csín­ján azzal a „mindennel"! Mert amikor dr. Hankovszki Zsolt cégbírónál érdeklőd­tem a zátonyra futott vállal­kozások számáról, semmi „kedvemre való" adatot nem közölt. Tolna megyében mintegy 2200 bejegyzett cég van. Megszűnés viszont az idén mindössze 32 történt, felszámolás pedig még ke­vesebb. Ugyanakkor 1992 első félévében 347 új cég ka­pott szárnyra. A vállalkozók tehát vál­lalkoznak. Vályogtégla-ve­tésre és csengettyűgyártásra. Mindenre. # A perselypénzekből és egyéb bizonytalan adomá­nyokból, egyre kevésbé fe­dezhetők az egyház kiadá­sai. Itt az ideje, hogy a lelki segélynyújtás anyagi ellen­értéke is megállapíttassék. Alakuljon meg a Manna Kft., és függesszék ki a templom kapujára a tarifarendszert! 1 jó szó: 5 Ft. Gyónás: 300 Ft/ óra. Feloldozás: bocsánatos bűnnél 100 Ft/db, halálos bűnnél 500 Ft/db + veszé­lyességi pótlék. Szent ostya: 50 Ft + áfa. Stb. * Magyarországon még nincs igazi piaci verseny. És mért nincs igazi verseny? Mert a placcra lépők nem egymással versengenek, ha­nem az elvonásokkal, szabá­lyozókkal, előírásokkal. A legtöbb új cégecske a meg­maradásért küzd, nem pedig a jó hírnév megszerzéséért és egyéb fennkölt dolgokért, amiket a kereskedelmi isko­lák tankönyvei kövér betűk­kel hirdetnek. Nem a vevő megnyerése a cél, hosszú távra, a „holnap is nálunk vásároljon" - jelszó szelle­mében, hanem a „süssük el a bóvlit", mert lehet, hogy holnap már bezár a bazár. Kell a pénz a létezéshez. De akad, aki a nem-létezésből, a csődből is hasznot húz. Aki a mai viszonyok kö­zött belevág, az merész em­ber, és kemény, és karakán. Valódi pionír. Magának ka­parja a gesztenyét, ő akar jól járni. Valahol mélyen moco­rog azért benne, hogy majd ha egyenesbe jött, ha meg­szedte magát, jótékonykodni fog. Alapítványokra gondol, melyek az ő nevét dicsérik. Majd. De egyelőre nem osz­togat, hanem .. . Elveszi a jussát, kíméletlenül. Sanyar­gat, mert őt is sanyargatják. Az anyagi világ anyagias ré­szecskéjévé degradálódik, s fapofával megy el a koldu­sok mellett. Mindaddig, míg nem éri csoda ... * A kisfiú, aki táska nélkül járt a kisegítő iskolába, egy délután szembe jött velem. Gondoltam, megint kunye- rálni akar, de nem. Cukrot szopogatott, és a zacskót ba­rátságosan felém nyújtotta: — Kér egy szemet, bácsi? — Kösz nem, lyukas a fo­gam - feleltem megsemmi­sültem Wessely Gábor Másfajta testvérek Negyvenévi „egy irányban" gondolkodás után különösen ne­héz a másságot elfogadni. Akkor pedig szerfelett nehéz, ha a „más­ként gondolkodót" valami misz­tikum lengi körül, amihez ugyan ó maga is hozzájárul de a „balla­dái homályt" végül is a környe­zetnek sikerül kiprovolkálnia. Ha azt mondom: szekta, a legtöbben ijedten kapják fel a fejüket. Ré­gebben is lehetett hallani róluk, azonban közelről kevesebben is­merkedtek meg velük, nem kis részben a félelem miatt. Sokak szerint „ebben a fene nagy de­mokráciában" azonban igencsak „elszemtelenedtek", avagy: „Na­gyon is tisztában vannak a joga­ikkal!" De, talán elég a rébuszok- ból: miről is van szó? Korábban írtunk már a du- naföldvári volt szovjet lakta­nyában autókat javító keresztényekről, akik a légy­nek sem ártanak, ellenben megtalálták maguknak Istent. Még mielőtt valaki cinikus felhangot vél felfedezni az előbbi gondolatban, nem árt megjegyezni: az is valami, ha valaki manapság egyáltalán megtalál magának valahol va­lamit. A több évtizedes ateizmus emlegetése nem a manapság használatos panelként kerül e dolgozatba: gondolkodá­sunkra ugyanis rányomja bé­lyegét - gyaníthatólag további évtizedekig. A hitet ugyan senki nem tiltotta meg senki­nek, a vallás azonban - lega­lábbis bizonyos pozíciók ese­tében - a puha diktatúra utolsó éveiben sem tartozott a támogatott ügyek közé. Hogyan lenne hát a társada­lom toleráns egy szűk réteggel szemben, amely azt mondja: tudom a választ, s a válasz: Is­ten. Ami önmagában még nem is lenne baj, csakhogy e szűk csoport másként találta meg, mint a nagy egy­házak. írtunk korábban a lányról is, akinek családja szinte tönk­rement amiatt, hogy a gyer­mek a szektát választotta. Azóta láthattuk a tv-ben, hogy a lány otthon van ... Mi történik Dunaföldváron az Alsóbölcske utca 37-ben? Miért a homály? Kik ők és mit akarnak? A házigazda, Bodor István - állás nélkül maradt agrármér­nök - a megbeszélt időben készségesen fogad. Korábban senkinek sem nyilatkozott, és tagadta, hogy ő lenne a ve­zető. — Miért kelt gyanút a titko­lódzással? - adódik tehát az első kérdés. A gazdával és né­hány társával ülünk le beszél­getni. A „szobában" meglehetős zsúfoltság. Egyik polcon nyelvkönyvek, a másikon láb­belik, mintegy tíz emelet ma­gasságban. — Annyi mindent beszél­tek rólunk, hogy jobbnak lát­tuk, ha nem mutatkozunk a nyilvánosság előtt - kezdi Bodor István. - A múltkor például felvettünk egy stoppost, és mikor megtudta, hogy kik va­gyunk, elég bizalmatlanul méregetett bennünket. — Mi is elég sok egyeztető tele­fon után jutottunk be. Miért nem szeretnék, ha az udvaron fényké­pezne a kollégám? — Nincs mit dicsekedni az ócska gépekkel, elég nagy a rendetlenség és nem akarjuk, hogy még rosszabb kép ala­kuljon ki rólunk. — .. .'jut eszembe: beszélik azt is, hogy itt a buzgó hitélet leple alatt fiatalok ingyen dolgoz­tatása folyik. Ön pedig eladja az itt javított kocsikat, és nem kis haszonra tesz szert... — Megnézheti, milyen ko­csik ezek. Mindegyikről van­nak papírjaink. Ezeket a ron­csokat, igaz, Nyugaton vesz- szük, de nem adjuk tovább. Kizárólag arra fognak szol­gálni, hogy a testvéreinkkel tudjuk tartani a kapcsolatot. __ 7­— Ezekkel látogatjuk meg őket. — Hány - ahogy Önök hívják - testvérük van? — Olyan ötvenről-százról tudunk Magyarországon. Mi vagyunk az egyetlen közös­ség, ahol így együtt lakunk és dolgozunk többen. — Önökről azt lehetett hal­lani, hogy egy őskeresztény szekta tagjai. — Ez nem szekta, hanem gyülekezet, és nem nevezzük magunkat őskeresztényeknek, de úgy élünk, mint a bibliai keresztények. — Kit tartanak Önök keresz­tényeknek? — Akik megtalálták Istent, akik a Biblia szerint élnek. Bekapcsolódnak a többiek is a beszélgetésbe. Egy Brazíliá­ban született fiatalember lát­szik a „szellemi vezetőnek", a nevéből annyit írhatok le, hogy Miklós - hosszabb ideig Ausztriában élt - bár mind­annyian tütakoznak minden­féle vezetői titulus ellen. Elmondja, hogy Ausztriá­ban ismerkedett meg hasonló felfogású fiatalokkal, s mikor Magyarországra jött, megta­lálta az itteni testvéreket. János, Szilvia és Mónika ül­nek még az asztalnál. Furcsáll­ják kérdéseimet, de türelme­sen válaszolgatnak. Szeretedül, szerelemről ér­deklődöm. Ismét Isten a kulcsszó, aki mindenre tudja a választ. Mindenkinek Biblia van a kezében, szinte bármit kérdezek, fellapozzák, „kere­sik" a válaszokat, az azoknak megfelelő idézeteket. A lá­nyok még nem gondolkodtak azon, akarnak-e gyerekeket, férjhez menjenek-e, egyelőre annak örülnek, hogy megta­lálták Istent. Szóba kerülnek a vallások is. Mint mondják, a „szektá- zást" a nagyvallások találták ki, a történelmet pedig a min­denkori hatalmon lévők ír- ták-írják. Ergo: a kis gyüleke­zetek, csoportok mindig is a többség megvetését, kiközösí­tését érzik a bőrükön, holott a nagy vallások tekerik-csavar- ják az írást. A „hívők" pedig úgy értemezik a- leírtakat, ahogy nekik a legkényelme­sebb. A hétköznapjaikról annyit tu­dok meg, hogy jórészt mun­kával és sok-sok beszélgetés­sel telik. A fiatalemberek a ko­csikat reparálják - bár nincs köztük egy autószerelő sem - a lányok vezetik a háztartást. A gyülekezet tagjai nem­igen értik a körülöttük kiala­kult helyzetet. Egyik tagjuk miatt feljelentést tettek a szü­lők ellen gyermekük személyi szabadságjogainak megsér­tése miatt. Eredménytelenül. A „testvérük" most otthon van, de abban reménykednek, hogy hamarosan ismét közé­jük jön. A család pedig ettől retteg. A többiek mind felnőttko­rnak. A rendőrség pedig - tu­dom meg később - nem fog­lalkozik felnőtt emberek sza­bad elhatározásból tett lépése­ivel. Persze, ha az nem tör­vénybe ütköző. Nincs azon­ban egyetlen pont sem, ami miatt büntető eljárást kellene - lehetne - valaki ellen folytatni. A gyülekezet tagjai hallották a gyanúsítást: esetleg kábítószer hatása alatt lennének, amit ka­tegorikusan visszautasítanak. Az emberek a csoport tagja­inak szellemi és testi leépülé­séről is beszélnek. - Kikérik maguknak. Igaz, voltak, akik abbahagyták a tanulmányai­kat, de már folytatják. Sőt, vol­tak, akik korábban nem talál­ták a helyüket, most pedig tanfolyamokra, iskolába jár­nak. Mielőtt döntenének, ki­kérik a társaik véleményét. Ta­lán korábban nem volt kit kérdezni? Láthatóan más „dimenzió­ban" élnek: a lányok kissé öregesebben öltözködnek, mint a korosztályuk. Nem le­het őket azzal vádolni, hogy a külsőségek motiválják a cse­lekedeteiket. Arról, hogy végülis mi mo­tiválja őket, kinek-kinek meg­lehet a véleménye. Ki-ki óv­hatja tőlük a csemetéjét, tart­hatja őket bigottaknak vagy kicsit bolondnak. Mondhatják, hogy nincs személyiségük, il­letve, hogy a kialakulatlan jel­lemeket deformálják. Ha ez így lenne, e gyülekezet bizo­nyára tele lenne idős embe­rekkel, akik mindennek hátat fordítanának, csak a csopor­tért élnének. Bizonyára, ha felocsúdnak a felismerésből, hogy megtalálták amit keres­tek, ki-ki éli majd tovább az életét, de talán már másképp. Egy biztos: különleges em­berek. Ez nem minősítés, in­kább ténymegállapítás. Hisz­nek valamiben, magukban és egymásban. A világot másnak látják, mint korábban. Gyanít­hatóan akkor teszünk velük jót, ha nem teszünk velük semmit: elfogadjuk őket egy­szerűen másoknak, mint a többség. Hangyái János Fotó: Gottvald Károly Régi és új noteszlapok Kutya, gumicsizmában, éjfélkor O lykor azt kell gondolnom, hogy mégsem reményte­len szenvedője az életnek az ember, amíg őrizni tudja ma­gában a mesékre, csodákra, csacska szenzációkra éhes-szomjas gyermeket. S akár (ön)bíztatásként, akár (maga)feledtetőként ott szunnyad benne az érzetek, gondolatok, ismeretek meg­osztásának vágya is. Ezt nem véletlenül híreszte- lem. Minálunk az idei nyár­nak az volt a legnagyobb mű­sora, hogy a lakótársak rendre kimenekültek kemence forró­ságú lakásaikból délutánon­ként az udvarra és ott hűtőzve konferenciáztak különféle dolgokról. Azt lenne köny- nyebb sorolni, hogy miről nem esett itt szó, s ki nem kapta meg rendesen a magáét akkor, amikor a létezés, meg­maradás, a nehéz jelen túlélé­sét érintő kérdések kerültek terítékre. És hát, a tehetetlen- kedő politikusokon kívül az ufók ... A földönkívüliek rej­télyes célú látogatásai először akkor kerültek szőnyegre, amikor a gabonába írt körök miatt Fejér megyébe csődült a fél ország, aztán - mert mi sem vagyunk ám akárkik, akiket csak úgy el tudnak ke­rülni a körünkben is fölöttébb népszerű űrlények - akkor, amikor már Tolna megyeiek is közreadták ufólátó élményei­ket. Harmadszor, komoly távnadrágolásban részesült az a két, művével elégedett per- nahajder, akik a televízió egyik népszerű adásában tö- viről-hegyire elmondták mi­ként remekelték a Fejér me­gyei köröket és milyen prímán szórakoztak egyrészt a búcsú­járókon, másrészt a tudomány képviselőinek nagymellényes magyarázatain. Az illúziók, a mese ízének megrontói ha ak­kor jelen vannak, tisztes nagymamák és nagypapák, if­jabb mamák és papák láttak volna fegyelmező kimángor­lásukhoz. Jobb híján így vé­delmezve meg a hatóság köz­belépéséig jogukat a balhie­delmekhez, hiszen a földön­kívüliektől csaknem olyan csodákat lehet ha mégoly két­kedőén szeppenten is remélni, mint az egek-földek urától, aki igencsak el lehet néha kese­redve azt látva, hogy mivé po- csékította lakhelyét s maga­magát az ember. Míg odalent zajlottak a szenvedélyes eszmecserék, ücsörögtem a huzat ellenére is elviselhetetlen kemencémben és icipicikét sajnáltam, hogy szemernyi fogékonyság sincs bennem a babonák, ésszel alig igazolható hiedelmek iránt, noha minden megrendülés nélkül nyitnék ajtót annak a földönkívülinek, aki hozzám azzal kopogtat be, hogy idejö- vet megéhezett és szomjazott, s különben is régen meg akarja mondani, hogy hitet­lenségem miatt ugyancsak szégyellhetem majd magamat, amikor annak jön ideje... Amire nem, vagy már csak nagyon ritkán gondoltam ufós napjainkig, az járt eszembe, hogy gyermekéletem mező- hegyesi tíz évében milyen na­gyokat tudtam félni a felnőt­tek fojtott hangon előadott bo­szorkány és szellemmeséire fülelve. Nem lévén akkor még tévének, rádiónak híre sem, estelente összejöttek kukoricát morzsolni a szomszédok a késő ősztől kora tavaszig használatos nagykonyhák va­lamelyikében. S túl sok meg- hányni-vetnivaló napi dolog nem lévén, jöttek özönével az idegborzoló történetek. De annyira ám, hogy mi gyerekek a lábunkat csak fontuk, fon- dogáltuk inkább a sikertelen­ség határáig, mint kimenjünk az árnyékszékre, vagy előve­tessük azt a „csípőre tett kezű" edényt, aminek haszná­lata éjszaka volt csak ildomos. Nem tudom, mit szóltak volna lakótársaim, ha témát váltandó bekapcsolódom ha­lálkomoly beszélgetéseikbe gyermekkorom slágermeséjé­nek előadásával. Az én hősöm nem boszor­kány volt, nem magát színre kedvesnek, jónak mutogató ártó szellem, hanem a kettő keveréke, egy nagy fehér ku­tya. Nem véletlenül. Nagy­apának volt egy ezzel roko­nítható Vigyázó nevű, s fölöt­tébb jámbor komondora, mely alighanem elsüllyedt volna szégyenében, ha egyszer is fölfogja, hogy a kutya se fél tőle. Öregeim a téglagyár őr­zése végett tartották a külle­mét tekintve félelmetes ebet „akiből" mi gyerekek kölyök- korától kezdve úgy kijátszot­tak a harciasságot, hogy föl se mordult volna, ha odahasa­lunk mellé belelefetyelni ki­csikét kenyérhéjjal dúsított reggelijébe. Mégis Vigyázó révén volt ismerősöm valame­lyest A nagy fehér kutya, „aki" a közeli hármasút talál­kozásánál csak éjfelente tűnt föl, gumicsizma volt mind a négy lábán, közeledtét azért nem hallhatta meg az óvatlan- ságból, vagy bátorságot fitog­tató legénykedésből arra járó. Na, akkor! Ez a nagy fehér, fe­kete, gumicsizmában, velőt- rázó ordításba kezdett, láncot is csörgetett az éjfeli bódorgó sarkában, amitől az csak ket­tőt tehetett. Rémületében vagy rögvest telepakolta a nadrág­ját, vagy volt elég lelkiereje sűrű keresztvetésekkel semle­gesíteni a gonoszt és futóra fogni a dolgát. Hiszen, mint azt tudjuk, a futás szégyen ugyan, de hasznos. Alkalma­sint nem is lehet más teendője az embernek, mint irháját menteni. Módfelett foglalkoztatta képzetemet a pokol mélységes mélyeiből naponta érkező rémség, és mit sem reméltem lázasabban, mint azt, hogy egyszer a róla mesélők között megszólal olyan valaki, aki­nek volt - ha keresetten is - szerencséje találkozni vele és akár ilyen, akár amolyan meg­szégyenüléssel túlélni a talál­kozást. Biztosan azért maradt rejtve a hős, vagy hősök sze­mélye, mert röstellték a nad­rágjukba ijedők a dolgot. Isko­lás korúvá öregedve, már me­séket is olvasva kezdtem csak gyanítani, hogy a gumicsiz­mában flancoló kutya a képze­let szüleménye. És most, az ufók? Ezek bizony hol mennek, hol jönnek ... Tulajdonképpen nem is baj, hogy időnként elszórakoztat­nak, izgalomba hoznak min­ket és éltetik csodákban, me­sékben bízó hitünket. Valame­lyest tartani lehet azonban at­tól, hogy a világegyetemben testvéri - hozzánk jó szívvel lévő - lényeket sejtő ember­iség sokszor jár még úgy, ahogy legutóbb a Nulladik tí­pusú találkozásokban a cso­dakacsa röptetésben érdekelt két tudós. Paffok leszünk mi is. S mert milyen az ember, ha elveszik a játékát? Duzzog, nem arra haragszik, aki bele­ültette a palihintába, hanem arra, azokra, akik bűnbánatot még csak nem is tanúsító vi­gyorgással talpára akarják ál­lítani. Különben, a Fejér megyei tréfacsinálók ellen bün­tetőeljárás indult. Józanító viccük 630 ezer forintos kárt okozott. László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents